Paranoia - 3. rész

 

3. rész

 

Percek telnek el, talán órák. A mosdó csempézett padlóján ülök, közvetlen a nyitott ablak alatt. Érzem a lágy szellőt, ahogy óvatosan bekúszik a résen és finoman cirógatja a nyakamat. Hallom a hangját, ahogy kedves dalokat suttog, meséket mesél a kinti élet szépségeiről.

De ez vajon nem csak egy téveszme?

Mi van, ha a démonok űzik velem ezt a csalfa játékot? Édesgetnek, babusgatnak, de valójában azt várják, mikor rémiszthetnek újból halálra.

Megmerevedek. Szinte már hallom, ahogy azok a kedves hangok átalakulnak mély, förtelmes, taszító morajjá, szinte már érzem, ahogy a hideg ujjak ismét a nyakam köré fonódnak.

Felpattanok, hogy elszakadjak az ablakon benyúló fekete, csontszerű karoktól.

A csaphoz sétálok, hideg vizet eresztek és megmosom az arcomat.

A testem lüktet, egészen lángol. Forró vagyok, de közben a hideg ráz. Melegem van, ugyanakkor fázok is. Arcom sápadt és beesett, szemeim véreresek és fénytelenek, amikor a tükörbe nézek. Nem vagyok önmagam. Teljesen megváltoztam. A karjaim, amikkel a csap szélébe kapaszkodom, vékonyak és erőtlenek. Vajon mikor ettem utoljára?

A fejemet is a csap alá dugom, majd ismét a tükörben vizslatom magam. Pocsékul festek.

Vajon megőrültem vagy tényleg elmosódott a tükörképem? Képzelődöm, hogy hullámzik a tükör felülete? Forróság van odakint, de idebent miért fagytak apró jégfátyolok a tükörre?

Egészen a csontomig hatol a fagy. Ahogy kifújom a levegőt, szám előtt halovány fehéres pára jelenik meg.

Fázok. Libabőrös vagyok.

Megnyikordul az egyik fülke résnyire nyitott ajtaja. Odakapom a tekintetem.

Van odabent valaki?

Ő van odabent?

Vagy csak a szél mozdította meg?

Tarkómon végigsimítanak a hűvös ujjak. Pólóm alá bekúszik dermesztő lehelete.

Nem akarom ezt. Nem bírom tovább.

Megtörlöm arcomat a levetett pulóverembe, magamra kapom a táskát és elhagyom a helységet. A becsukódó ajtóból visszanézve még látom, ahogy a jeges karok visszahúzódnak az ablakból.

Vajon hol találnak meg legközelebb?
 

*

 

- Jól vagy, haver? – Rowoon megtalál a folyosón, miközben a kijárat felé tartok. Nincs kedvem hozzá, nem akarok senkivel beszélni, csak el akarok menni, messze akarok futni. – Hé, Chani! Állj már meg! – Utánam jön, de meg se állok. Minek van itt? Amúgy is órán kellene lennie. Honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Chani! – Megfogja a karom és magával szembe fordít. Kerülöm a tekintetét, de neki nem hazudhatok. Túl jól ismer. – Rendben vagy? Nagyon szarul nézel ki.

- Persze, jól vagyok, mondtam, csak túl nagy a nyomás a vizsgák miatt.

- De ennyire? Hiszen lázas is vagy! – Állapítja meg, miközben kezét a homlokomra tapasztja. – Mitől stresszelsz ennyire? Hiszen jó tanuló vagy, egyik vizsga se okoz neked komolyabb gondot. Akkor most mi a baj?

Némán állok előtte, csak a vállamat rándítom. Nem tudom, mivel magyarázzam. Az agyam nem dolgozik olyan gyorsan, hogy elfogadható kifogásokat keressek. Tompa vagyok, teljesen be vagyok lassulva. Nem akarok itt lenni, haza akarok menni, az ágyamba, bár nem mintha ott biztonságban lennék, de itt mégis rosszabb.

Rowoonra nézek és annyira szeretném elmondani, mi bánt. De már csak a gondolattól, hogy ez megfordul a fejemben, leblokkolok. Nem jönnek ki szavak a torkomon, úgy érzem, mintha folyamatosan süllyednék, mintha a falak maguktól épülnének körém. Távol kerülök tőle. Mintha nem csak a folyosón figyelnének, hanem már mélyen belül, a testemben is.

Annyira jó lenne, ha nem zárkóznék el a legjobb barátom elől. Nem akarom ellökni magamtól. Annyira szeretném, hogy segítsen anélkül, hogy el kellene mondanom bármit is, de nem megy. Ha csak ránézek, eszembe jut a lány és a démonok és összeszorul a gyomrom, és hányni tudnék.

El akarom mondani, de…

- Mondd el! – Rowoon hangja visszaránt a valóságba, és hirtelen úgy érzem, átlát rajtam. Tudja.

- Tessék?

- Mondd el, mi a baj. Így nem tudok segíteni neked. Barátok vagyunk. Tudod, hogy nekem bármit mondhatsz, én meg fogom érteni.

Rowoon aggódva néz rám. Még sose törődött ennyire velem, még sose volt ilyen komoly. El se tudom képzelni, mit érezhet most. Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta mindent együtt csinálunk, ugyanabba az iskolába jártunk és most még az egyetem se választott szét minket. Mindent tudunk egymásról, minden apró dolgot, minden titkot megosztunk egymással. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, és most hirtelen eltaszítom magamtól. Kizárom őt mindenből, kerülöm, amennyire lehet, nem találkozom vele és még a hívásaira se válaszolok. Azt se tudja, mi történik és természetes, hogy aggódik értem.

Bár be tudnám őt vonni ebbe, ha tudnám én is, hogy miért van ez.

Rowoonnak lenne szüksége rám, és nem fordítva, hiszen alig néhány hónapja, hogy elveszítette a barátnőjét. Tudom, hogy nem tette túl még magát ezen. Én vagyok az egyetlen, aki megérti az érzéseit, akire támaszkodhat, és most mégis én vagyok az, aki elfordul tőle.

Én vagyok a következő, akit el fog veszíteni.

Annyira sajnáltam őt, de nem tudtam mit válaszolni.

A démonok összevarrták belülről a számat, így csak egyszerűen hátat fordítottam neki és elsétáltam.