Dreamlabyrinth - 2. rész

Egy furcsa helyen tértem magamhoz. Lassan és óvatosan nyitogatni kezdtem szemeimet, ahogy egy életében először repülni készülő madár próbálgatja szárnyait. Beletelt néhány percbe, míg megszoktam a sötétséget – mert minden koromfeketében úszott. Ezután ülő helyzetbe tornáztam magam, s közben nem egyszer fájdalmas szisszenések csúsztak ki a számon. Rettentően sajgott minden végtagom, mintha csak forró vasat nyomtak volna testem minden porcikájához. Hirtelen éles fájdalom hasított fejembe; kezemmel egyből tarkómhoz kaptam. Nem kellett semmi fény ahhoz, hogy tudjam, egy hatalmas seb éktelenkedik ott. Elsőre megéreztem a vért, mely megállás nélkül ömlött belőle. A rémület pillanatok alatt végigszáguldott testemen, amitől áramütésszerűen tértem magamhoz.

Az érzékszerveim kezdtek működésbe lépni. Most már nem csak a hasogató kínt éreztem, hanem a környezet bűzét is. Valahonnét rettenetes szag áradt, leginkább egy oszladozó hullához tudtam volna hasonlítani. Sok oszladozó hullához, amik talán a szemközti sarokban hevertek. Vagy éppen mellettem. Csalfa képzeletem hatására szemeim előtt rémes alakok jelentek meg, és ettől a gondolattól kirázott a hideg, és összébb húztam magam. Most az egyszer örültem, hogy nem látok semmit. Ha ez nem lett volna elég, mindezt megspékelte a penészesedő falak orrfacsaró és az áporodott esővíz - vagy vizelet - kesernyés aromája.

Hirtelen megremegtem. Akkor jöttem rá, hogy fázok. Nem volt rajtam semmi, csak egy fekete rövidnadrág, egy fehér pántos felső és... sportcipő. Hol a cipőm? Talpam alatt éreztem a talajt, mely nyálkás, ragadós és nem utolsó sorban olyan hideg volt, mint a jég. Ha a szagokat valóban halottak árasztották, akkor az a trutyi lehet, hogy egy halotté volt? Én pedig ebben fetrengtem. Sikítottam egyet, és egyből talpra ugrottam. Azaz csak akartam, mert a nedves talaj miatt megcsúszott a lábam, és hanyatt vágódtam. Ismét kísérletet tettem, de ez a próbálkozásom is kudarcot vallott. Minél inkább álló helyzetbe akartam kerülni, annál inkább lehetetlennek bizonyult. A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, aminek az lett a vége, hogy sírni kezdtem. Magzatpózba görnyedtem a földön fekve, kezeimet fülemre tapasztottam, és zokogtam, mint egy kisgyerek. Ötletem sem volt, hol vagyok, vagy hogy mi történt. Itt voltam, egyedül, egy átkozott helyen, és még csak azt sem tudtam, hogy miért. Mégis mennyi idő telt el? Ki tette ezt? Hol vannak a barátnőim? Soulmate? Twin? Angel? Tud valaki egyáltalán az eltűnésünkről? Ha igen, keresnek már? Ha nem, miért nem? Talán évek is elteltek már? Mégis hol a pokolban vagyok? Meghaltam, vagy még élek? Melyiknek örülnék a jobban?

Azokban a percekben ezer és ezer kérdés cikázott végig az agyamon. Nem tudtam felfogni a történteket, egyszerűen nem értettem semmit. Túl sok volt ez így egyszerre. Minél inkább megpróbáltam felidézni magamban az utolsó emlékképeket, annál inkább úgy tűnt, hogy egyre távolabb kerülök az igazságtól. Azzal próbáltam hitegetni magam, hogy ez csak egy álom, egy szörnyű, borzalmas rémálom, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Nem az. Nem tudok felébredni, vagyis ez a valóság. És még csak nem is haltam meg. Nagyon is életben vagyok.

Ettől a gondolattól mintha remény szállt volna belém; elhalkultam, letöröltem a könnyeimet és ismét felültem. Ha még élek, akkor van esélyem arra, hogy kiszabaduljak, bárhol is legyek.

Mozdulni még mindig nem mertem; nem akartam szembenézni vagy éppen hozzáérni egy csontvázhoz, vagy valami sokkal rosszabbhoz. A torkomat már kevésbé marta a bűz, kezdtem hozzá szokni, és a nyirkos környezet is egyre kevésbé zavart. Sejtéseim szerint valami barlangban lehettem, de mégis hogyan kerültem oda? Így inkább elvetettem ezt az elméletemet, és nem gondolkoztam azon, hol lehetek.

Füleltem. Arra gondoltam, talán ha csendben maradok néhány percig, hallok valami zajt, de ezzel sem jutottam előrébb. Nyílván való volt, hogy valahol, a külvilágtól teljesen elzárt helyen vagyok. Sehol egy elsuhanó autó motorhangja, se egy repülőgép, se egy gyerekzsivaj, se egy halk zene, semmi. Az egyetlen zajforrás a saját akadozó lélegzetvételem és a falakról csöpögő víz volt. Teljesen egyedül voltam. De nem akartam elhinni, nem akartam egymagam meghalni.
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltottam el magam, de semmi válasz nem érkezett. Ahogy gondoltam. Azért újabb és újabb kísérleteket tettem, hátha mégis, de nem történt változás.

Már minden reményem hiába volt. Tudtam, hogy esélytelen innen a kijutás. Normál esetben beletörődtem volna a helyzetbe, de képtelen voltam erre. Nem láttam az értelmét, nem tudtam az okokat, hogy mi folyik itt, hogy miért történik mindez, és amíg nem tudtam, nem adtam fel. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy van itt valaki, mert kellett, hogy legyen. Minek cipelt volna el ide, és hagyott volna magamra? Ha az illető meg akart volna ölni, már megette volna, szóval biztos volt velem valami célja. Hacsak nem azt akarta, hogy lassú és kínzó halálban legyen részem. De azt is el tudta volna intézni másképpen, felesleges lett volna elhurcolnia egy isten háta mögötti lepukkadt... pincébe. Itt kellett lennie, mert látni akarta a halálomat.

Ordítozni kezdtem. Kiabáltam, ha másért nem, hát azért, hogy ne érezzem magamat olyan nyavalyástul magányosnak. Muszáj volt valami zajt csapnom, különben beleőrültem volna a némaságba. Egészen addig kiáltoztam, míg elfogyott minden erőm, a vérveszteség hatására ki nem merültem és feküdtem vissza a földre. Kényelmetlen volt, nyomta a hátamat a kemény talaj, fájt mindenem, irritált az a nedves érintés (mintha meztelen csigák nyalogattak volna), de nem tudtam mit tenni. Szemeimbe újból könnycseppek gyűltek össze, de most nem törtek ki belőlem; csak némán, lassacskán csordogáltak.

És akkor Rá gondoltam. Mint mindig, amikor magam alatt vagyok, amikor baj ér, amikor félek, amikor kétségbe vagyok esve, amikor... mindig. Mindig az Ő karjaiban találom meg a biztonságot, a védelmet. Csak Ő az, aki képes megnyugtatni, aki el tudja velem hitetni, hogy az égvilágon minden a legnagyobb rendben. Hozzá menekültem... ismét.

És ekkor pillantottam meg egy halovány fénysugarat a sötét falak között. Ekkor hallottam meg halk lépések zaját közeledni. Ekkor éreztem meg azt, hogy megváltozik a levegő, hogy egy hideg fuvallat söpör végig rajtam. De ami nem sokkal később a szemem elé tárult, azt nem tudtam hová tenni.

Dreamlabyrinth - 1. rész

Nem hittem volna, hogy az az este megváltoztathatja az egész életemet.

Minden csak egy kellemes, nyári éjszakának indult, amikor pár barátommal úgy döntöttünk, lemegyünk egy kicsit mulatozni a városba. Pont a héten volt egy fesztivál, gondoltuk, a rengeteg tanulás és munka után nekünk is kijár egy kis pihenés.

Az égen szokatlanul fényesebben ragyogott a Hold, s őrizte a körülötte megannyi apró csillagot. Az utcai lápmák fakó narancssárgás színei világították be utunkat, melyek néha-néha álmosan pislantottak egyet, s némelyikük végleg álomra hajtotta fejét. Az egyes szakaszokon, ahol semmi fényforrás sem volt, ott a szelíden, s mégis kísértetiesen mosolygó égitest mutatta a menetirányt.

Szombat volt. Miután körbejártuk a fél várost, és végignéztünk minden üzletet, amit csak lehetett, lejárt lábakkal és kissé elfáradva, birtokunkba vettünk egy asztalt. Az idő viszonylag gyorsan telt, már egy órája ott ücsörögtünk és egy üveg bor társaságában múlattuk az időt. Tömérdek ember lézengett körülöttünk, a város lakossága most a kétszeresére nőtt, ami nyáron sosem volt meglepő. A hangulat egyre inkább a tetőfokra hágott, ahogy közeledtünk az éjfél felé. A velünk egykorúak hozzánk hasonlóan valamiféle tömény szeszben lelték boldogságukat, a kisgyerekek sikítozva és hatalmas mosollyal az arcukon futkároztak fel-alá, míg a felnőttek jóízűen falatoztak a legkiválóbb ételekből. Egyszóval mindenki megtalálta a maga szórakozási lehetőségét.

 A színpadon régi slágereket játszottak, a bátrabbak pedig a színpad előtt próbálkoztak valami táncolás-félével. Sosem tudtam táncolni, és eleinte én is ódzkodtam kimerészkedni a táncparkettre, de barátnőim hosszas unszolására nem tudtam nemet mondani, s mikor már elég sötét volt, én is beálltam az addigra már igencsak megnagyobbodott tömegbe.

Jól éreztem magam, ehhez kétség sem fér. Egy kicsit már szédelegtem az alkohol hatására, de ennyi még belefért. Végre egy nap, amikor elfelejthetem minden gondomat, amikor nem kell aggódnom semmi miatt, amikor végre nem nyomja több ezer mázsa súly a vállamat, amikor végre nem kering százezer gondolat a fejemben.... végre néhány óra kikapcsolódás, amikor nincs semmi csak te, a barátaid és a nevetés. Felemelő érzés.

Miután fulladásig táncoltuk magunkat, visszaültünk az asztalunkhoz, és onnét néztük a többi embert, akik még mindig bírták szusszal. Furcsa volt itt ülni. Azelőtt sosem szoktam csak így eljönni és iszogatni, pedig ezer alkalmam lett volna rá. Szinte minden nyáron. Sosem vonzottak az efféle dolgok, elsősorban a zenét nem bírtam, de most mégis jó volt. Jó volt valami változatosság, valami, ami nem az Ő hangjára emlékeztet. Valami, ami nem engedi, hogy az Ő hangja csengjen a fülemben. És ez az este tökéletesen jó volt arra is, hogy egy kicsit elszakadjak Tőle, ne gondoljak Rá és ne mérgezzem tovább magam.

- Ki jön el wc-re? – kérdezte Twin.

- Én! – válaszoltunk egyszerre másik két barátnőmmel. Mindannyian elnevettük magunkat, és egymást támogatva indultunk meg a mosdók irányába.

- Azt hiszem, többet nem iszom ennyit! – fogta a fejét Angel, majd tenyeréből csészét formált, megtöltötte vízzel és arcába locsolta azt, hogy felfrissítse magát.
- Én sem! Baromira fáj a fejem! – panaszkodott Soulmate a falnak dőlve.

- Valahogy így. Sosem ittam még ennyi bort. Valaki tudja, hányadik pohárnál tartunk? – kérdeztem, de a válasz egyértelmű volt.

- Lassan szerintem induljunk haza, amúgy is későre jár már, és ahogy elnézem a társaságot, mindenki pocsékul fest – jelentette ki Twin, mire csak egyetértően bólogattunk.

- Az ágyamat akarooom! – törölte meg az arcát Angel, majd elhagytuk a mosdót.

Ahogy haladtunk vissza az asztalok felé, hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, ami nem volt alaptalan. A következő pillanatban valaki elkapott hátulról, befogva a számat. Nem tudtam kiáltani, egy árva hang sem jött ki a torkomon. Minden nagyon gyorsan történt, szinte másodpercek alatt pergett le, amit én óráknak véltem. Ösztönösen kezdtem el kapálódzni, pedig még fel sem fogtam, mi történik, csak azt tudtam, hogy borzalmas dolgoknak nézünk elébe. Rángattam testem, kezeimet, lábaimat, próbáltam minden erőmből megszabadulni a testemet körbeölelő erős karoktól, esélytelenül. Amint sikítást hallottam magam mellől, abbahagytam a kapálódzást, és tekintetemmel barátnőimet kezdtem el keresni. Mindhiába. Elszakadtam Angeltől; éreztem, ahogy görcsösen kapaszkodunk egymásba, mintha ezzel akármit is tudnánk tenni, mintha ezzel meg tudnánk mindent akadályozni, majd hirtelen kezei kicsúsztak kezeim közül. Ezután egy pillanatra a körülöttünk lévő tömeget próbáltam szemügyre venni, de mivel a mosdók távol voltak a bulizó társaságtól, valószínűleg senki sem figyelt fel ránk.

Hogy mi történt ezután, már nem emlékszem, mert minden elsötétült előttem.