Dreamlabyrinth - 10. rész

Miután elhagytuk a hatalmas termet, és egy kisebb szobában találtuk magunkat, ami jelen helyzetben biztonságosnak tűnt, megálltunk kifújni magunkat. A sok rohanástól már mindannyiunknak fájt az oldala, és levegőért kapkodtunk.
- Te hogy kerülsz ide? – támadtam le egyből HyunSeungot, aki csak megszeppenve állt a szoba közepén.
- Te akartad, hogy itt legyek – vont vállat, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
- Nem! Ezt egy szóval sem mondtam! – háborodtam fel.
- Nem, de gondoltad.
- Aish! Hagyj már ezzel! Mégis miért válna minden gondolatom valósággá? Mert ha valóra válna, akkor most azonnal eltűnnénk innét, nem?
- Én ezt nem tudhatom – újabb vállrándítás.
- De, pontosan tudod, miről beszélek. Te hoztál ide, és te is fogsz innét elvinni! – léptem hozzá közel. Arcom néhány centire került az övétől, de abban a pillanatban hátrébb is léptem. Nem akartam az illatától ismét kísértésbe esni.
- Hát még mindig nem érted? – hangja nyugodt volt, mint mindig – Nem én tettem ezt. Ez egyedül a te műved, te ismersz itt mindent, és te juttathatsz ki innét!
- Ez hazugság! Hogy lenne már az enyém? És mégis miért kéne, hogy ismerős legyen ez a hely? Életemben nem voltam itt!
- De, igen, itt voltál! Nem emlékszel? Te mutattad meg nekem ezt a helyet.
- Miről beszélsz? – hitetlenkedve meredtem rá.
- Az álmaidról. Amiben én is szerepet kaptam. Te meséltél minden egyes rémálmodról, nem rémlik?

Igaza volt. Álmaimban mindig meséltem neki a rémálmaimról. Minden egyes álmomról, amitől féltem. A rémes képekről, az árnyakról, a sikító hangokról, a gusztustalan és gyomorforgató szagokról, mindenről. Az ürességről, a kihalt és élettelen, tágas romokról. Az érzésről, mely olyan volt, mintha egy labirintusba lettem volna zárva. Ha elmondtam neki, utána mindig könnyebb lett. De most őt is fogságba ejtettem.
- Jó, igen, meséltem neked ezekről – vettem vissza a hangerőmből - De mégis miért vagyunk most itt? Miért kerültünk ide? Mit keresel te itt? Hisz te nem vagy valós! Úgy értem, sosem ismertelek személyesen, és te még csak nem is hallottál rólam a való életben, ellenben a barátaimmal, akikkel a valóságban is barátok vagyunk.
- Én nem tudom.
- Dehogynem! Pontosan tudod te, csak nem akarod elmondani! – ismét haraggal teltem meg, és kiabálni kezdtem - Te vagy az egyetlen, aki kedvére járkál ki-be, te vagy az egyedüli közülünk, aki mindig is olyan holtbiztos magában és egy csepp rémület sincs benne! Valamit tudnod kell, hogy ennyire magabiztos legyél!
- Ez a te álmod… Ez az álom te vagy… - suttogta.
- Látod? Pont erről beszéltem! Honnan veszed ezeket? - hátat fordítottam neki. Nem bírtam rá nézni. Bármennyire is voltam most dühös és elkeseredett, nem bírtam a szemeibe nézni. Gyűlölnöm kellett volna, de az egész lénye csak még vonzóbbá vált. – Tűnj innét, HyunSeung!
- Ahogy akarod! – nem kellett kétszer mondanom, azon nyomban köddé vált.

Néma csend telepedett közénk. Már semelyikünket sem érdekelte, hogy ezúttal miféle szobába kerültünk. Az se érdekelt, hogy ez az egész tulajdonképpen micsoda, és hogy miért történik minden velünk, vagy hogy ez kinek az álma. Már csak ki akartunk jutni innét és elfelejteni mindent, ami történt.
- Nem rakhatnánk ennek az egésznek pontot a végére? – fogalmazta meg a gondolatainkat Twin – Semmit nem akarok már, csak épségben elmenni és otthon egy forró tea társaságában megnézni egy filmet.
- Ha mindez az én álmom… - fordultam velük szembe néhány perc csönd után – És minden az én szabályaim, gondolataim szerint működik, akkor… akkor azt akarom, hogy ha kilépünk azon az ajtónk, akkor a szabadba menjünk! – mutattam arra az ajtóra, amin beléptünk.

A kilincs után nyúltam. Féltem, hogy nem így lesz, hogy becsapom magam, de hinnem kellett. Hinnem kellett, hogy kijussunk innét. A gondolataim teljesen összekuszálódtak, azt se tudtam, mi az igaz és mi a hamis. Már abban is kételkedtem, hogy én ki vagyok. De meg kellett tennem, a barátaimért mindenképp. Ők nem ide tartoznak, nekik nem itt a helyük.

Lenyomtam a kilincset, majd kilöktem az ajtót. A hirtelen támadt napfény megvakított egy pillanatra, és védekezően a szemem elé kaptam kezeim. A kintről áradó friss, nyárias levegő és a madarak csiripelése kedvesen hívogatott a szabad ég alá.

Mind a négyen kiléptünk a hatalmas udvarra és mélyet szippantottunk a szabadságból. Gyönyörű volt az idő, és a természet szépsége mintha elfeledtetett volna minden rosszat, amin az elmúlt időszakban keresztülmentünk.

Felsétáltunk a dombtetőre, ami előttünk állt, majd onnét visszanéztünk. Egy kopár, sziklás vidék terült el mögöttünk, egy hatalmas várral és a hozzá tartozó labirintussal együtt. Összeszorult a szívem, és valami furcsa érzés járt át. Akkor döbbentem rá, hogy én már láttam ezt a helyet. De nemcsak láttam, hanem voltam is itt. Még valamikor, valamelyik álomban. Akkor még gyönyörű volt, akkor még minden virágzott és élettel volt megtöltve, akkor még szívesen voltam itt.

Ez a hely az otthonom volt.

Ez a hely én voltam.

Most már értettem, mire akart HyunSeung kilyukadni. Az életem pont ugyanilyen. Régebben még minden csodás volt, régebben még nem voltak problémáim és gondjaim, akkor minden más volt. Szép és varázslatos, én nem kellett semmi miatt aggódnom. Akkor úgy szárnyaltam, mint egy madár, lebegtem, mint egy tollpihe, és önfeledten nevettem. Akkor boldog voltam.

És most… most csak sírni tudok. A fájdalom ellepett, felemésztett, és minden romba dőlt. Ma már nem tudok teljes szívből mosolyogni, ma már nem tudok kacagni, ma már nem tudok örülni. Már nem vagyok önmagam. Én is lepusztultam, ahogy ez a helyiség. Ugyan még vannak, akikért élek, akikkel jól érzem magam, és boldog vagyok, akiket szeretek, és akik számítanak, de legbelül… legbelül megváltoztam. Nem tudom pontosan miben, de olyan, mintha valami megbélyegezne. Valami… valami más, és bármennyire is szeretném szavakba önteni, nem tudom. Csak érzem.
- Minseo, te nem jössz? – zökkentett ki a gondolataimból Angel.
- Én? Én nem… - sóhajtottam fel.
- Hogy? De hisz miért? – hüledezett Soulmate – Együtt jöttünk ide, együtt is megyünk.
- Nem, ez… ez nem ilyen egyszerű. Még nem mehetek.
- Te vissza akarsz menni? Megőrültél?
- HyunSeung még bent van… Nem hagyhatom itt – mosolyogtam rájuk – Menjetek előre, hamarosan mi is csatlakozunk! – indítottam őket útra, és bár nem voltak biztosak abban, hogy helyes dolog magamra hagyni, nem tehettek mást.

Egyre távolabb kerültek tőlem, alakjuk pedig egyre elhomályosodott. Alig mehettek néhány méter, mikor testük ködbe veszett. Biztos voltam benne, hogy most ébredtek fel ebből az álomból. Visszatértek a való életbe.

Ismét a toronyra pillantottam, és egy sóhaj kíséretében visszaindultam a labirintus kacskaringós útjaihoz.

Ez voltam én, ez volt az otthonom, és bár nem tudtam, mit akarok tenni, vagy hogy mit kell tennem, de megértettem, amit HyunSeung mondott. Újjá kell építenem az életemet, újra kell kezdenem mindent. És ezt itt kell elkezdenem.





VÉGE~

Dreamlabyrinth - 9. rész

Mind a négyen megálltunk, és hátranéztünk. Arcunkra kirajzolódott a jeges rémület, mely az utóbbi néhány órában – vagy napban, ezt nem tudtam pontosan behatárolni – már oly sokszor megesett. A sikoly visszhangot vert a hatalmas betonfalak között, még a festmények is megremegtek utána.
- Mi az isten volt ez? – kérdezte Angel, aki már egész testében remegett, és félelmében lilára szorongatta kezemet.
- Nem akarom tudni, úgyhogy menjünk tovább! – nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet, és ezt a hangom is mutatta, de nem fordulhattunk vissza.

Újabb sikítás következett, ezúttal közelebbről. Mindannyian a folyosó végét kémleltünk, amerről jöttünk, hátha megpillantjuk a hang tulajdonosát, de semmiféle mozgást nem érzékeltünk.  Lassan hátrálni kezdtünk, de az ijedségtől minden egyes lépés megerőltető volt, mintha ólomgolyókat vonszoltunk volna.

Tudtuk, hogy van ott valami. Éreztük a jelenlétét, de nem tudtuk pontosan megmondani, hogy mi az. A sikolyok már csak méterekre voltak tőlünk, a képek a falról úgy hullottak le és törtek porrá, mint a porcelánvázák. A fülünkre tapasztottuk kezeinket, hogy tompítsunk az éles zajt. Hirtelen valami fehér tornádószerűség bukkant fel és minket vett célba. Olyan erővel közeledett felénk, hogy tudtuk, ha ez eltalál minket, mi meghalunk. Értelmetlen lett volna futni, az ajtó még túlságosan is messze volt tőlünk, így inkább egymásba kapaszkodva vártuk, hogy elérjen minket a halál. Vártuk, hogy nekünk csapódjon és darabokra szaggasson, már csak méterek választottak el minket ettől a furcsa árnytól, a levegőben mindenféle szemét és por keveredett, de még mielőtt elért volna minket, egyszerre megszűnt létezni.

Minden ismét elcsendesedett, csak a saját kiáltásainkat hallottuk még egy darabig visszaverődni a falak között.
- Tejóég, uramisten, ez, ez... – Soumate sírni kezdett. Mindannyian sírni kezdtünk a félelemtől. Nem kellettek szavak, anélkül is tudtuk, mit gondol a másik. Mindenki azt kérdezte, ez mégis mi volt? Miféle helyre keveredtünk? Mi van a folyosó végén? Mi vár még egyáltalán ránk? Jól döntöttünk, amikor otthagytuk annak a szobának a biztonságot nyújtó falait? Egyáltalán ki fogunk innét valaha szabadulni? De a válasz továbbra is távol állt tőlünk. A rettegés ott szikrázott körülöttünk, azt kívántuk, bár felébredhetnénk végre ebből a szörnyű rémálomból. De még messze nem volt vége.

Próbáltam megnyugodni és reálisan gondolkozni, de a félelem mintha lebilincselte volna bensőmet, nem engedett.
- Lányok, szedjétek össze magatokat... me-mennünk kell! – talpra segítettem őket, majd egymást ölelve haladtunk tovább a folyosó végén levő ajtó mögé.
- Én ezt már nem bírom... Rettenetesen félek... – Twin most először volt képes megszólalni. Válaszul csak megszorítottam a kezét.

De a sokkoló eseményeknek továbbra sem volt vége. Hirtelen bevágódott mellettünk az egyik szobaajtó. Mind a négyünkből egyszerre tört ki egy éles sikítás, majd futásnak eredtünk. Úgy szedtük a lábainkat, amennyire csak bírtuk. Nem néztünk hátra, csak azt az ajtót láttuk, ami előttünk állt, s melytől azt reméltük, a szabadba visz.

Tévednünk kellett. Amint átléptük a küszöbét és gondosan bezártuk azt, újabb sötétségbe botlottunk. Ismét azt kívántam, hogy legyen valami fény, és mint egy varázsszó, valóban meggyulladtak a gyertyák.

Egy üres és tágas teremben találtuk magunkat. A belmagasság volt vagy tíz-tizenöt méter, hossza még ennél is több. Hatalmas, vastag oszlopok nyúltak az ég felé, mindegyikbe egy-egy felfelé tekerődző rózsa volt belegravírozva. Az ablakokat óriási, vörös függönyök takarták, ezzel kirekesztve a kinti fényt. A falak aranyszínű festékkel voltak bevonva; karamellszínű padlózata igencsak elbűvölő látványt nyújthatott egykor, amíg be nem fedte az idő szennye. Valamikor egy bálterem lehetett, ezt mutatta a plafonról lelógó hatalmas kristályokból álló csillár. Akkoriban biztosan látványos és ámulatba ejtő volt mindenki számára, most azonban, ilyen kihaltan, lepukkadva semmitmondó, hátborzongató és taszító volt, amit még a néma csend is tetőzött.

Lélegzetvisszafojtva álltunk egymás mellett, és nem tudtuk, mi tévők legyünk. Lassan elsétáltunk a terem közepéig, miközben kirajzolódott, életre kelt előttünk a terem. Mintha mi is részesévé váltunk volna egy bálnak; megtelt minden emberekkel, asztalokkal, székekkel, étellel és itallal, és nem utolsó sorban zenével. Gyönyörű volt, de mind tudtuk, hogy ez csak a képzeletünk szüleménye.

Megráztam a fejem és abban a pillanatban megszűnt minden giccs és pompa.

- Ti is láttátok? – kérdezte Soulmate még most is teljes letargiában.
- Aha. Annyira szép lehetett – ámuldozott Twin.

- Az biztos. Már csak az a kérdés, hogy mi volt ez az egész látomásszerű dolog? Bár ezen nem kéne meglepődnöm – sóhajtottam fel, miközben még mindig a mennyezetet kémleltem.
- Engem sokkal inkább az érdekelne, hogy ki van ott az ajtóban... – Angel kijelentésére mindannyian az ajtó irányába kaptuk a fejünket.

Ahonnét jöttünk, egy sötét alak állt, és minket nézett. Arcát nem láttuk, se azt, hogy férfi avagy nő-e az illető, szimplán csak a körvonala látszódott a homályban. Ismét megfogtuk egymás kezét, de nem bírtunk hátrálni, lábunk mintha földbegyökeredzett volna. Végtelen hosszúságú másodpercek vették kezdetét, miközben egymás és az idegen között cikázott a tekintetünk.

Hirtelen hátulról valaki megragadta a kezem, és húzni kezdett az ellenkező irányba. Karon ragadtam barátnőimet, és vonszoltam magam után őket. Bár nem tudtam, ki az, mégsem tiltakoztam, mert ahogy távolodtunk a sötét alaktól, tudtam, jót akar az illető.