Amnesia - 8. rész

Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob - I remember
https://www.youtube.com/watch?v=kuyASY8brKI

*MinSeo POV*

   Hazáig rohantam, megállás nélkül. Az eső jeges lehelete égette bőrömet, minden egyes cseppje olyan volt, mintha ostorcsapásokat mértek volna rám. Bár fel voltam öltözve, teljesen átáztam, és éreztem, ahogy a hideg szél átkúszik a szöveteken, végigsimít testemen, majd miután nem adom meg magam, erőteljesen vájja belém karmait, hogy egészen a bőröm alá hatoljon. De esélytelen volt, bármennyire is próbálkozott; belül úgy égtem, mint még soha, és semmi sem tudta volna eloltani a bennem pusztító lángokat. Mindeközben vadul süvített, üvöltött, mint egy fékezhetetlen vadállat, és semmit sem kímélt, ami az útjába állt. Az éjszaka ellenem fordult, s most már nem volt békés. Ijesztő volt. Fel akart falni.

   Én mégis megmenekültem, amikor sikeresen elértem barátnőim lakását, akiknél már két hónapja laktam. Nagy kő esett le a szívemről, amikor üresen találtam a lakást, és elolvastam a cetlit a konyhában, amin az állt, hogy ma este nem jönnek haza.

   Térdre rogytam, miközben kínkeservesen zokogtam. Lerúgtam magamról cipőimet, és négykézláb elkezdtem vonszolni magam a fürdőszoba felé. Percekbe, talán órákba telt, mire elértem célomat, és becsuktam magam mögött az ajtót.

   Szabályosan remegtem a sok sírástól. Szervezetem annyira kimerült, hogy már fáztam. Hideg volt.

   Nagy nehezen lerángattam magamról az összes ruhát, álló helyzetbe tornásztam magam és beálltam a zuhany alá. A forró víz, mely minden alkalomkor, amikor reszkettem a hidegtől, felmelegített, bársonyként ölelte körbe testem, simított végig gyengéden, mintha csak egy segítő kéz lenne. Mindig megnyugtatott, lecsillapított. De most, valami oknál fogva, mintha egyszerre megelevenedett volna. Úgy éreztem, hogy a vízcseppek apró gombostűkké, éles késekké alakulnak, s egyenként hasítanak bele bőrömbe. Minden egyes vízcsepp érintése halálos fájdalmat okozott; szinte ordítani tudtam volna.

   A csempében próbáltam fogást találni, de állandóan megcsúsztak nedves ujjaim, így újabb és újabb kísérleteket tettem. Kétségbeestem, menekülni akartam a forróság elől. Úgy éreztem magam, mint egy áldozat, aki csapdába esett és mindent elkövet azért, hogy kiszabaduljon fogva tartója karmai közül. Csak éppenséggel a támadóm már rég ellepte testem minden porcikáját, teljesen behálózott és esélyem sem volt a menekülésre. Ott volt a nyomomban, már el is kapott, és nem eresztett.

   Mégis, minden erőmet összeszedve sikeresen megkapaszkodtam a csapban, és elzártam azt. A víz egyszerre megszűnt, és többé nem éreztem úgy, mintha késsel hasogatnának.

   Remegő tagokkal csúsztam le a zuhanytálca aljára, öleltem át térdeimet, és kezdtem el eszeveszett zokogásba…

*

   Már nem számoltam a napokat. Fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el azóta az éjszaka óta, amikor úgy döntöttünk, kilépünk egymás életéből. Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire? Magamba fordultam, nem kommunikáltam senkivel, enni és inni se volt kedvem, az utcára pedig napok óta nem tettem ki a lábam. Bezárkóztam a szobámba, s elmerültem a gondolataim, az emlékeink, a múltunk tengerében. Fájt, minden egyes pillanat fájt, mégsem akartam szabadulni. Fájt, de képtelen voltam továbblépni. Leragadtam, úgy éreztem, minden megállt körülöttem. Az éjszakát követték a nappalok, a percek, az órák teltek, odakint az idő is hűlni kezdett, én mindebből mégsem érzékeltem semmit. Léteztem, de nem éltem. Többé valahogy semmi sem volt olyan boldog és örömteli, mint régen, valahogy nem volt fontos semmi, nem számított semmi, nem érdekelt semmi. Nem tudtam, mi tévő legyek, de valahogy ez is hidegen hagyott. Csak én voltam, és a szobám magánya, valamint a mérhetetlen fájdalom.

   Egy nap azonban mégis erőt vettem magamon, és előjöttem rejtekhelyemről. Kimerészkedtem a szabad ég alá, és elindultam a régi otthonom felé, de csak azért, hogy összeszedjem az ott maradt holmijaimat, és végleg lezárjam magamban a múltat. Persze ezt csak én gondoltam, valójában azért mentem oda, hogy még több emlékkel kínozzam magam, még inkább emlékezzek arra, ami soha többé nem lehet az enyém.

   Üres és csendes volt a ház, amikor beléptem. Egy ideig csak álltam az ajtóban és hallgattam a némaságot. A szívem nem zakatolt oly hevesen, de miért tette volna? Már nem maradt semmi, amiért értelme lett volna tovább dobognia.

   Lassan sétáltam beljebb, minden négyzetcentimétert alaposan végigmérve. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ez az egész megtörtént, mintha tegnap még oly békésen éltük volna itt az életünket HyunSeunggal. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért pont velünk? És miért nem kapok ezekre a kérdésekre választ? Mi tényleg soha nem tettünk rosszat, és mégis… Hogyan történhetett meg ez? Erre nem voltam felkészülve. És vajon hogy vagy HyunSeung? Vajon ő már túltette magát rajtam vagy ő is éppúgy nem törődik semmivel, ahogy én? Istenem, kérlek, add, hogy legalább neki sikerült ezen továbblépnie!

   De kéréseim ismét süket fülekre találtak, amikor a nappaliba belépve megpillantottam HyunSeungot a kanapén ülni, kezében egy képkerettel. Megtorpantam, és nem tudtam, mit csináljak. Csak álltam és néztem őt, és könnyeim útra keltek. Szívem hónapok után most először látta meg a remény pislákoló fényeit, s ezzel párhuzamosan agyam is döntésre jutott: el innen, mielőbb! De amint hátrálni kezdtem, HyunSeung felkapta fejét és egyenesen rám nézett.
- MinSeo? – pattant fel rögtön, kezéből félredobva a fényképet, majd közeledni kezdett.
- HyunSeung, ezt ne… - hátráltam tovább, de elkapta karom.
- Sajnálom, de én… nem megy… Nekem ez nem megy… - mondta kétségbeesetten, miközben megszorította kezeimet – Nem tudom feladni, én… én nem akarom, hogy így legyen vége. Nem érdekel, ha az egész életemet kell arra áldoznom, hogy emlékezzek! Mégis hogyan élhetnék úgy teljes életet, hogy három év kiesett? Hogyan élhetnék a múltam egy darabkája nélkül? Én ebbe nem tudok beletörődni!
- Én… én… én… - nem tudtam, mit mondjak. Kettőnk közül ő volt az erősebb, és mindig ő volt az, aki reményt adott azzal, hogy hitt. És ő még most is hitt, én mégis megijedtem – Sajnálom.

   Hátat fordítottam neki, és kirohantam a házból, magam mögött becsapva az ajtót. A korlátnak dőltem, miközben zokogni kezdtem. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi lenne a helyes cselekedet. Pontosan tudom, hogy nem élhet így, de ezt vajon miért mondja? Valóban hisz kettőnkben vagy csupán meg van rémülve? Inkább kételyek közt sodródik, semmint szembenézzen a félelemmel és a valósággal? Vajon ha én elengedem, és elhagyom, ő is tovább tud lépni? Vagy én lennék az, aki fél? Mégis miért gondolom azt, hogy külön kéne folytatnunk, holott nyilvánvaló, hogy egyikünk se tud a másik nélkül élni? De vajon ezt is csak bemagyarázom magamnak? Vajon van értelme küzdeni? Egyáltalán… ez a valóság? Biztos, hogy nem csak egy rémálom?

- Nem hagyom, hogy megint elmenj… - hallottam egy hangot magam mögött, majd két kéz fonódott a derekamra.

   Nem tiltakoztam. Belesimultam HyunSeung ölelésébe, s lehunyva szemeimet élveztem közelségét. Mint a régi szép időkben… Miért kínzom önmagam? Ez nem helyes, nem lenne szabad… De mégis, olyan jó, olyan biztonságos, olyan szeretetteljes… Mi van, ha ez az utolsó, mi van, ha megint el kell engednem, ha megint el kell futnom, mi van ha ismét látnom kell összetörni?

   Magával szembe fordított, s ujjaival lassan végigsimított karomon, vállamon, majd arcomon. Állam alá nyúlt, s kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Lassan emeltem rá tekintetem, s néztem bele mélybarna szemeibe, melyeken megcsillant a fény. Vajon miért csillog ilyen vidáman? Vagy már ezt is csak én képzelném oda, s valójában már teljesen kifakult?

   Remegni kezdett testem, minden porcikám, ahogy ajkai közeledni kezdtek felém. Fejemben megszólalt a vészriasztó, szinte láttam a vörösen villódzó fényeket, és tudtam, hogy meg kéne állnunk. Tudtam, hogy nem szabadna folytatnunk, tudtam, a fenébe is tudtam, de…

   Akartam őt. Túlságosan fontos volt, túlságosan is szerettem ahhoz, hogy lemondjak róla. Ő hitt bennünk, és én is hinni kezdtem magunkban.

   Ajkait puhán, érzékien érintette enyémhez, s mintha szikra robbant volna körülöttünk. Úgy éreztem, minden fájdalom kiürül szervezetemből, s átadtam magam a boldogságnak. Erősnek éreztem magam, megállíthatatlannak, törhetetlennek. A fájdalom gyilkos tüze elaludt, s helyét a szerelem égető lángja vette át. Remegve bújtam hozzá, minden porcikámban reszkettem, s HyunSeung még erőteljesebben szorított magához.

   Minden megszűnt létezni, és úgy éreztem, semmi sem állhat kettőnk közé. De vajon ez csak a pillanat varázsa volt? Még mindig kételkedtem, de ez a kételkedés elmúlt, amikor megszólalt:
- Emlékszem – s belemosolygott csókunkba – Most már mindenre emlékszem…




VÉGE ~

Amnesia - 7. rész

Ajánlott zene: Ashily - Lucky
http://www.youtube.com/watch?v=dwCcCs9tojc

*MinSeo POV*

   Újabb hetek telt el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. A napok kínzó lassúsággal teltek, minden másodperc maga volt az örökkévalóság. Ennek ellenére mégis úgy tűnt, az idő vészesen pereg, hisz már lassan két hónap is elmúlt.

   Két teljes hónap.

   Rövid, de mégis túl hosszú. Nem tudtam, hogyan történhetett ez, csupán csak a végeláthatatlan háborúkat érzékeltem, amik bennem dúltak. Ezalatt az idő alatt azon voltam, hogy eltereljem a gondolataimat, de mindhiába. Újra és újra azon kaptam magam, hogy könnyeim némán csordogálnak le arcomon.

   Minden másodperc elteltével csak elhatalmasodott rajtam a fájdalom.

   Minden másodperccel fogytak az esélyeink, és kétséges volt, hogy valaha még együtt leszünk.

   Minden másodperccel közelebb kerültem elvesztésedhez.

   Néha úgy tűnt, hogy van reményünk, néha úgy éreztem, minden a régi lehet, néha úgy tűnt, ez is csak aprócska gond, amin hamar túljutunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Csupán csak azért hittem ezeket, mert mikor felidéztem az emlékeinket, a boldogságunkat, minden tökéletes és szép volt, és ez kihatással volt rám. De csak addig a percig, amíg fel nem eszméltem.

   Úgy éreztem, lassan meg fogok őrülni, hogy lassan a saját önmarcangolásom fog sírba vinni. Tovább kellett lépnem, élnem kellett volna, de képtelen voltam rá. Mintha megfagyott volna körülöttem az idő, és ezzel együtt mintha a fájdalom is éles karmaiba zárt volna. Nem tudtam szabadulni.

   Nem akartam feladni.

   HyunSeung volt az, aki megtanított arra, hogy bármi is történik, ne adjam fel. Ő tanított meg küzdeni, ő tanított meg arra, hogy ha elbukok, hogyan álljak talpra. És az, hogy ő hitt bennünk, az, hogy ő még hitte, hogy minden ismét csodás lehet, nekem is erőt adott.

   Küzdöttem, pedig valahol legbelül én is tudtam, ahogy ő is, hogy értelmetlen. Hogy el kell engednünk a másikat. De akármikor megpróbáltam elképzelni nélküle az életemet, rájöttem, hogy inkább szenvedek egy örökkévalóságon át, de nem fogok lemondani róla… rólunk. Az borzalmasabb lenne mindennél.

   Nem tudtam feladni.

*

   Este volt. Az utcákat koromsötétség uralta, s valami halk, lágy szellő duruzsolt fülembe. A Hold vakítóan ragyogott a csillagtenger sokaságában, s hatalmas mosollyal nézett le rám. Mint egy hatalmas bástya, mint egy őrangyal álldogált egy helyben, s úgy tűnt, mintha odafentről vigyázna rám. A levegőben furcsa illatokat éreztem, a közeledő vihar illatát. Gyönyörű volt az éjszaka, mégis veszélyben éreztem magam, mégis vészjóslóan hatott rám.

   Már messziről kiszúrtam egy sötét árnyat, és egy pillanatra megtorpantam. Visszafordulhattam volna, de nem tettem. A végzetembe akartam sétálni, és nem érdekelt, hogy ha újabb fájdalomban lesz részem. Látnom kellett.

   HyunSeung alakja egyre jobban kirajzolódott előttem, ahogy közeledtem felé. Ott állt az egyik utcai lámpa alatt; megismertem vörös hajáról. Nem indult el felém, amikor ő is észrevett, megvárta, míg én is beérek a fény alá, így legalább mindketten láthatjuk a másik arcát.

   Köszöntünk, de sokáig nem szóltunk egymáshoz. Csak álltunk egymással szemben, és a másik arcát fürkésztük. Nem tudtam, mire gondolhat, csak sejtettem, hogy próbál újabb emlékeket előidézni. Hiába találkoztunk többször is, az első találkozásunk emlékénél többet nem sikerült felidézni. Arcán láttam, ahogy izmai meg-megfeszülnek. Szeme alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek és a beesett, sápadt arcán a kínkeserves, álmatlan éjszakák mély nyomot hagytak. Rossz volt így látnom, és ez még jobban nyomasztott.

   Nem tudtam, mit mondhatnék. Az egyetlen dolog, amit szerettem volna, hogy megszüntessem a köztünk lévő távolságot, magamhoz öleljem, és beleolvadhassak a szeretetébe. Semmit mást nem akartam, csak őt. Itt volt előttem, karnyújtásnyira, közös múlttal, mégsem érhettem hozzá.

   Többé már nem.
- Mi lesz velünk? – kérdeztem rekedten, s úgy tűnt, mintha hangom valahonnan nagyon messziről érkezne. Az első könnycseppek lassan utat törtek, s ahelyett, hogy könnyebb lett volna, a fájdalom ránehezedett lelkemre, még sűrűbb lett.
- Nem tudom… - suttogta erőtlenül – Nem tudom… Én… én…

   Nem tudta befejezni, nem tudta kimondani gondolatait, ahogy én se. De nem is kellett, mert pontosan tudtam, mit szeretne. Meg akartuk kímélni egymást, meg akartuk óvni a másikat az igazságtól. Halogattuk kimondani, mert valahol legbelül még mindig hittünk.
- Miért vagyunk itt? – tért ki végül.

   Az eső lassan esni kezdett. Apró, lágy cseppekben, melyek oly halkan értek földet, mintha attól félnének, megzavarják a beszélgetésünket. A levegő hűvösebb lett, s kezdeti cirógatásai most már nem voltak kellemesek. Mindketten éreztük a vég közeledtét.
- Itt kérdeztél meg arról, hogy leszek-e a barátnőd… - mondtam, holott ő is tudta pontosan. Egy aprócska mosoly jelent meg ajkamon, ahogy felrémlett előttem az az éjszaka, de csakhamar eltűnt az a mosoly, hisz tudtam, miért vagyunk most itt.

   Próbált emlékezni, de ezúttal nem ment. Kétségbeesetten küzdött, harcolt, ahogy mindig mondta, nem akart meghátrálni, de ereje kezdett alábbhagyni.

   Percek teltek el, s az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Ezüst fátyolt rajzolt elénk, de még így is tisztán láttam HyunSeung arcát. Hogyne láttam volna, hisz három évig együtt voltunk! Ha akartam se tudtam volna kiverni fejemből!

   Sírni kezdtem. Az esővel eggyé váltak könnyeim, így HyunSeung nem láthatta őket, bár tudtam, hogy tudja. Az ő szemében is megjelentek az első sós cseppek. Kezét nyújtotta felém, de nem fogtam meg. Szerettem volna, mindennél jobban szerettem volna, de nem tehettem.

   Nem tehettük.

   Többé nem.

   Hátrébb léptem egy lépést. Testemre ólomsúly nehezedett, szívem eszeveszetten tiltakozott és üvöltözött, hogy ne tegyem. Minden lépés fájt, minden lépés nehéz volt, minden lépésnél darabokra tört a szívem.

   HyunSeung leengedte kezét, de nem állított meg. Szeretett volna, de mindketten tudtuk, mi a megoldás. Mégis meddig szenvedjünk? Mi van, ha egy életen át azért küzdünk, hogy visszahozzuk a múltat? Mi van, ha a saját életünket adjuk ezért, és közben teljesen elfeledkezünk másról? Vonjuk meg a saját boldogságunkat, osztozzunk a közös fájdalomban? Ezt kéne tennünk, ez lenne az életünk?

   Nem. Ez nem lenne helyes. És ezt mindketten tudtuk.

   Hátat fordítottam, majd futni kezdtem. Az eső csak zuhogott és zuhogott, a szél vadul tépte a fák lombjait, a vezetékeket, az utcai lámpák kialudtak. Hallottam, ahogy HyunSeung ordítani kezd a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül zokogni kezd.

   Feladtam.

   Mindketten feladtuk.

   Hazudtunk önmagunknak.

Amnesia - 6. rész

Ajánlott zene: Dongwoon és Doojoon - When the door closes 

https://www.youtube.com/watch?v=h03VEFpUF30

*HyunSeung POV*

   Aznap hazakísértem MinSeot… pont úgy, ahogy az első találkozásunkkor. Gyűlöltem magam, amiért ennyi fájdalmat okoztam. A pillanattól, amikor emlékképek derengtek fel előttem, teljesen elveszítettem a fejem és a könnyes arcán megjelent halovány mosoly csak még boldogabbá tett. De aztán kimondtam, ami ismét összedöntötte benne a reményt. Átkoztam magam emiatt.  Egyszerre éltettem és öltem meg, egyszerre gyógyítottam és sebeztem meg, újból és újból. Tőlem függött, minden rajtam múlt, én voltam az, aki irányított.

   Mindennél jobban gyűlöltem ezt a helyzetet. Úgy szerettem volna emlékezni mindenre, úgy szerettem volna ezt az egész dolgot végre lezárni. MinSeo nem tett ellenem semmit, és mégis ő volt az, aki leginkább szenvedett. Én könnyűszerrel továbbléphetnék, nem kéne mást tennem csak, folytatni, amit elkezdtem, és elfelejteni azt, hogy van valami, amire emlékeznem kéne. De MinSeo… túl jó hozzám, és a tudat, hogy ha nem küzdök, ha nem emlékezem, ő belehal a fájdalomba. Belehalna, mert csak én vagyok neki, mert még mindig teljes szívéből szeret, és valahol legbelül én is őt. És ezt ő is tudja, én is tudom. Mindenki tudja. Előbb fogadná el azt, hogy szakítok vele, hogy megcsalom, hogy egy balesetben meghalok, mert tudna okokat találni, de így… ebben a helyzetben nincs semmi ok. Minden bennem van, minden emlék és érzelem, az elmúlt három év, amit vele töltöttem, bennem van elrejtve. Valahol, legbelül, amit elő kéne hívnom.

   De mi van akkor, ha mégis elvesztek? – csendült fel bennem a kérdés, miközben hazafelé tartottam. Mi van, ha azon az éjszakán minden emlék megszűnt? Mi van, ha csak feleslegesen pazarlom az erőt arra, hogy visszahozzam a múltamat? Mi van, ha minden hiábavaló? Mi van, ha a semmiért küzdök ilyen erővel, mi van, ha nincs jövőnk, mi van, ha a szerelmünk tönkrement? Mi van, ha ez a végünk?

- Nem! – kiáltottam fel hangosan, majd egy hatalmasat rúgtam bele egy szemetes konténerbe, melynek kongása sokáig visszhangot vert a kietlen utcán. – Nem! – üvöltöttem még egyszer, miközben idegesen és zaklatottan túrtam bele hajtincseimbe. Arcomat kezeimbe temettem, és zilálva rogytam térdre. – NEM! – még erőteljesebben ordítottam fel, s még hosszabban hallottam csengeni a néma házfalak között.

   Sírtam. Összegömbölyödtem a földön, és zokogtam. A fájdalom, az az égető érzés nem hagyott békén, és úgy éreztem, ha kitépném a szívem, minden elmúlna.

   Miért? Miért pont mi? Mégis mit vétkeztünk? Mi csak szerettük egymást… ez miért bűn? Miért kell ezen átesnünk? Miért? Kinek nem feleltünk meg, kit bántottuk, kinek okoztunk fájdalmat a boldogságunkkal? Miért mi?

   Dühösen ütöttem egyet a betonba, miközben szüntelenül folytak könnyeim. Üvöltöttem, újból és újból, mintha ezzel akármit is meg tudnék oldani. Ordítottam, mert jól esett, mert csak így voltam képes elviselni a pusztító tüzet magamban.

   Küzdeni fogok. Nem érdekel, min kell keresztülmennünk, de nem adhatom fel. Nincs olyan, hogy elfelejtett emlékek, nincs olyan, hogy az eddigi életem, a boldogságom csak úgy elvesszen. Nem! Én ezt nem tudom elfogadni. Meg kell tennem. Tudom, hogy MinSeo az, pontosan tudom, hogy szeretem, és mivel szeretem, nem fogom elfogadni a tényt, hogy el kell őt felejtenem.

*

   Nem tudom, mikor értem haza, de mind az öt csapattársam mélyen aludt. Megejtettem egy gyors zuhanyt, és befeküdtem az ágyamba.

   De nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam jobbra-balra, hol melegem volt, hol fáztam, hol túl magas volt a párnám, hol túl alacsony. Kényelmetlen volt az ágy, pedig nem először aludtam benne. Már a lepedőt is teljesen lerúgtam, s dühösen hajítottam a szoba sarkába a takarót és az egyik párnát. Felültem, arcomat kezeimbe temettem, és megpróbáltam visszatartani könnyeimet. Erős késztetést éreztem, hogy sírjak, de mégis mit értem volna el vele? Az nem old meg semmit, attól még nem térnek vissza az emlékeim, attól még nem lesz könnyebb és attól még ugyanúgy kínozni fog a fájdalom.

   Tehetetlenül néztem körbe, mintha valamit keresnék, mintha, mintha…

   Valami hiányzott volna.

   Hiányzott.

   Hatalmas űrt éreztem magamban, és úgy éreztem, ez a vákuum fog beszippantani. Saját magamat fogom elpusztítani, a saját szenvedésem fog megfojtani.

   Hiányzott.

   Túl üres volt a szoba, és ahogy szemeimmel végignéztem a sötétségben, egyszerre idegennek és taszítónak találtam. Ez nem az én szobám, ez nem az a hely, ahol aludni szoktam, ez… ez valami más. Úgy éreztem, mintha elraboltak volna, és kényszeríttettek volna, hogy itt maradjak.

   Hiányzott.

   A levegő is más volt. Szokatlan. Undorító, orrfacsaró. A magány és a keserűség egyvelege terjengett, ölelt körbe és megpróbált még keservesebb légkört biztosítani. Szép lassan akart megfojtani. El akarta űzni a megszokott békés, nyugodt, harmonikus, családias és szeretetteljes illatokat.

   Hiányzott.

   MinSeo hiányzott.

   Magam mellé pillantottam, az ágy másik felére. Mindig ott szokott feküdni. Mindig mellettem szokott lenni, és édesen bújik hozzám. Mindig hallom lélegzetvételét fülemben, mindig érzem szívverését kezem alatt, mindig látom hófehér arcát, csukott szemeit, kócos haját. Mindig felriadtam, amikor megmozdult mellettem, minden egyes apró neszre figyeltem. Mindig én védelmeztem, mindig éreztem teste melegét, szeretetét, mindent. Mindig éreztem őt.

   De most… most nem volt itt. Többé már nem… És ez végtelenül hiányzott… Otthon akartam lenni, a közös lakásunkban, a közös életünkkel, magam mellett akartam tudni ismét… Ha kell, lemondok a csillogásról, feladom az énekesi karrierem, csak hadd kapjam őt vissza. Bármin változtatok, bármit feladok, de őt nem… Az életemet nem…

- Kérlek, add vissza őt… - suttogtam remegő hangon az éjszakába, és hallottam, ahogy a négy fal között kitör belőlem a zokogás, s kéréseim süket fülekre találnak…

Amnesia - 5. rész

Ajánlott zene: BTOB - Insane

 https://www.youtube.com/watch?v=FmuHZa6DQOc

*MinSeo POV*

   Csak néztem az előttem álló srácot, aki teljesen össze volt zavarodva, és nem tudtam, mit kéne tennem. Egyrészt, mert nem számítottam arra, hogy ide fog jönni, másrészt pedig annyira szerettem volna segíteni neki, de ötletem sem volt, hogyan. Az elmúlt három év alatt, amit együtt töltöttünk, sosem láttam még ennyire kétségbeesettnek, és elveszettnek.

   Szerettem volna magamhoz ölelni, és azt súgni a fülébe, hogy nincs semmi baj, és hogy minden rendben lesz. De mi értelme lett volna hazudnom? Nem volt rendben semmi sem, és az sem volt biztos, hogy valaha minden rendben lesz.
- Mi lenne, ha leülnénk beszélgetni? – kérdeztem végül kis habozás után. Jelen pillanatban ő volt az, aki rosszabbul érezte magát, így kénytelen voltam erőt venni magamon, hogy megtörjem a csendet.

   Aprót bólintott, majd a nappali felé vette az irányt, én pedig a konyhába siettem, hogy két pohár narancslé társaságával visszatérjek. Ahogy elővettem a poharakat és megtöltöttem őket, szemeim könnyekkel teltek meg. Újabb emlékképek rohamoztak meg, de megálljt kellett parancsolnom nekik. Nem sírhattam, HyunSeung előtt semmiképpen sem. Gyorsan megtöröltem a pulcsim ujjával a szemeim, és én is bementem a nappaliba.

   Odaadtam neki a narancslevet, és leültem vele szembe. Még mindig nem tudtam, mit kéne mondanom, így csendben maradtam és vártam, hogy ő szólaljon meg.
- Mesélsz még rólunk? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés, és félve pillantott rám.

   A rémület átsuhant arcomon, és reméltem, hogy nem vette észre. Visszaerőltettem magamra a megszokott, érzelemmentes arckifejezést, majd felsóhajtottam.
- Mi lenne… ha szavak helyett inkább elvinnélek egy helyre?
- Miféle helyre? – kérdezte, de már fel is pattant a kanapéról.
- A kezdetekhez.

*

   Egy fél órás séta után megérkeztünk arra a helyre, ahol minden kezdődött. Az első találkozásunkhoz. Még most is tisztán élt bennem az a nap, mely meghozta életembe a fényt, a boldogságot. De most, hogy ott álltam, évekkel később, mintha egy kis keserűség is vegyült volna belém. Mi van, ha ez a hely lesz az, ahol utoljára látjuk egymást? Mi van, ha ez az a hely, ahol mindennek vége szakad, mi van, ha ez az a hely, ahol a jelenüknek és a jövőnknek nincs több köze egymáshoz?

   Még mielőtt ismét eluralkodhatott volna rajtam a fájdalom, HyunSeungra néztem. Látni akartam minden arcizma rezdülését, hátha le tudom olvasni, mire gondol, vagy éppen mire nem.
- Itt találkoztunk először? – kérdezte elfojtott hangon, miközben tekintete hol a park zöldjében, hol a Han folyó kékjén cikázott – Hogyan történt?

   A kérdése tőr volt a szívembe. Reméltem, hogy talán ez majd segít neki emlékezni, de úgy látszik, nem volt elég. Lelkemben forrt a fájdalom, a csalódottság, úgy éreztem, az érzéseim felemésztenek, és lassan hamuvá leszek. De a szerelem, ami még életben tartott, erősebb volt, és nem hagyta, hogy feladjam. Küzdöttem, mert nem akartam engedni a valóságnak. Tudtam, hogyha nem sikerül visszahozni az emlékeit, mindennek vége, nem lesz többé olyan, hogy mi, és ez teljesen összeroppantott volna. Nem bírtam volna szembenézni a tényekkel.
- Három évvel ezelőtt történt, egy gyönyörű, nyári délutánon… Épp a szokásos napi futó-adagomat teljesítettem, pont ezen az úton, ahol állunk – néztem végig a hosszú macskaköves úton, mely a folyó mentén húzódott – És pont úgy, ahogy te is. Sikítást hallottam magam mögött, és hátra fordultam, de nem álltam meg egy pillanatra sem. Véletlenül neked ütköztem, és a földön landoltam.
- És meghorzsoltad a kezed… – tette hozzá.

   Felkaptam fejem, és értetlenül meredtem rá. Teljesen ledöbbentem, egy pillanatra mintha elfelejtettem volna minden rosszat, mindent, amin túl kell most esnünk, egy pillanatra felcsillant előttem a remény halovány, pislákoló lángja, és ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy egy örömittas mosoly terüljön szét arcomon. Szemeimből ismét könnyek bukkantak elő, de ezúttal nem tartottam őket vissza. Remegő kezeimet arcom elé kaptam, és megállás nélkül ráztam a fejem, mint aki nem hiszi el, amit hallott.
- Emlékszem, aznap különös érzésem támadt. Korábban mentem el futni, mint úgy általában – indult el az egyik irányba, miközben tekintete körbe-körbe cikázott a parkban. Utána eredtem, egyetlen egy szaváról se akartam lemaradni - A Nap furcsán tűzött, és a szellő is langyos, édeskés illatot hozott magával. Olyan más volt aznap minden, izgatott voltam és boldog, pedig nem volt okom rá. Vidám voltam, jókedvű. Aztán fellöktem azt a lányt és… mintha tudtam volna, hogy ő volt az oka mindennek, amit aznap éreztem. Mintha tudtam volna, hogy a Sors akarta ezt, hogy ez valaminek a kezdete.

   Hirtelen megállt, majd szembe fordult velem. Rám nézett, könnyáztatta arcomra, és egy pillanatra teljesen lefagyott. De ismert annyira már, hogy nem hagyta abba a beszédet; folytatta anélkül, hogy kértem volna.
- Pont ezen a helyen ütköztünk egymásba – lépett közelebb hozzám, miközben teljes átéléssel mesélte el az ő szemszögéből az első találkozásunkat. Úgy beszélt, mintha csak egy könyvből olvasna – Pontosan itt volt, mert egyből leguggoltam hozzád és segítettem felállni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy valami nagy kárt tettem benned. És arra a padra ültettelek le – mutatott az út szélén álló padra – Igen, emlékszem, aznap én kísértelek haza, mert annyira aggódtam érted, és bár azt mondtad, nem szükséges, hajthatatlan voltam.

   Odasétált a padhoz, mintha valamit keresne rajta.  Könnyeim, melyek megállás nélkül folytak, elhomályosították látásomat, de ennek ellenére is tisztán láttam magam előtt mindent. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, ami történik. Emlékezett. Mindenre emlékezett az első találkozásunkból. Ez annyira hihetetlen…

   Hirtelen odalépett hozzám, megfogta a kezem és leültetett a padra.
- Emlékszem, attól a naptól kezdve mindig ezen a helyen találkoztunk, mindig ezen a padon ültünk. Emlékszem, aznap, amikor találkoztunk, még visszajöttem ide este, és belevéstem a nevünket a pad háttámlájának másik oldalára. Nézd! – mutatott rá egy feliratra – Ez én voltam!

   Hirtelen elhalkult, és arcomat fürkészte. Csak zokogásom visszhangzott a minket körbeölelő csendben. A nevünket néztem, amik valóban ott álltak a megismerkedésünk dátumával együtt. Már három éve ott van, és egyszer sem tűnt fel… Pedig mennyiszer voltunk itt, mennyiszer ültünk ezen a helyen, és mégis…
- Nem tudom, miért írtam fel aznap a nevünket, hisz az sem volt biztos, hogy találkozunk még. De valami hang azt súgta, hogy tegyem meg. És megtettem. És most már tudom, hogy miért – az ő tekintete is a régi emlékre siklott – Ha ezt nem írom fel, talán most nem jutott volna eszembe semmi.

- HyunSeung, én… - próbáltam megfogalmazni gondolataimat, de képtelen voltam rá. Egyrészt, mert nem tudtam pontosan, mit érzek, másrészt pedig ha tudtam volna se jött volna ki egy szó se a számon, harmadrészt pedig mert HyunSeung közelebb csúszott hozzám, és ujját a számra helyezve intett csendre.
- Emlékszem az első találkozásunkra, de… nem tudlak beazonosítani téged. Tudom, hogy nem kéne ezt elmondanom, mert ez a néhány perc, amit mondtam, számodra többet jelent, mint az elmúlt három évben bármi más, de… nem hazudhatok. Nem tudom felidézni az arcod, nem látom, hogyan néztél rám, nem tudom… Nem emlékszem… Akár lehetne egy másik lány is, bár tudom, hogy nem hazudnál nekem ilyenről… De amíg nem látom az arcod az emlékeimben, addig ez az egész olyan, mintha vakon tapogatóznék a sötétségben.

   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak az számít, hogy emlékezett, de nem. Igaza volt. Amíg nem lát engem, amíg nem tud százszázalékosan meggyőződni arról, hogy én voltam az, addig ez az egész mit sem ér.

   Még erőteljesebben sírni kezdtem. Egész testem rázkódott a sírástól, és úgy éreztem, minden, ami az előbb történt, csak egy hamis illúzió volt. Fájt, pokolian fájt, jobban, mint ezelőtt annak ellenére, hogy a reményből egy csepp még mindig a szívemben égett.

   HyunSeung még közelebb ült hozzám, karjait derekam köré fonta és magához húzott. Mellkasába fúrtam fejem, és csak sírtam, és sírtam, úgy sírtam, mint oly sokszor, amikor itt voltunk, ezen a helyen.

Amnesia - 4. rész

*HyunSeung POV*

   Egy hét telt el azóta, amióta kiengedtek a kórházból. Az orvos azt mondta, maradjak otthon, mert még pihenésre van szükségem, de nem tudtam tétlenül ülni a lakásban, így hát már másnap bementem a munkahelyemre. Bár nem engedték meg, hogy dolgozzak, és a riportereket, újságírókat is távol tartották tőlem, muszáj volt valamit kezdenem magammal. Megőrjített a tudat, hogy van valaki, akire emlékeznem kellene, aki állítólag az életem része, és valahogy mégis eltűnt. Az a furcsa érzés ott lappangott minden érzésem mögött, minden mozdulatom mögött. Mintha csak egy halvány ködoszlop választott volna el a valóságtól. Tennem kellett valamit.

   MinSeoval az elmúlt egy hétben sajnos nem találkoztam, pedig nem vágytam másra, csak arra, hogy újra lássam és mesélhessen nekem a múltunkról. Mielőbb emlékezni akartam, mert tudtam, hogy ez nem csak nekem rossz, de az orvos szigorúan figyelmeztetett, hogy ha túl sok információhoz jutok rövid időn belül, akkor sosem fogom visszakapni a régi életemet. Így hát visszamentem a céghez abban reménykedve, hogy valamivel le tudom kötni a gondolataimat.

   De sajnos tévedtem. Minden munkatársam elfoglalt volt, és csak pár percre tudtam beszélgetni néhányukkal, a próbaterembe pedig be se tehettem a lábam. Nem ülhettem le, mert akkor egyből elkezdett volna forogni az agyam, így úgy döntöttem, körbejárom az épületet. Ahogy haladtam az emeletek között, és ahogy cikáztam a folyosókon, egyszer csak betévedtem a stúdiónkba, ahol a dalokat szoktuk felvenni. Hogy a tudatalattim vezetett oda, vagy szimplán csak véletlen volt az egész, nem tudtam megmondani, de amint beléptem, újabb szokatlan érzés kerített hatalmába.

   Emlékképek villantak fel előttem. Tisztán láttam magam előtt, ahogy a srácokkal épp egy dalt veszünk fel, a szívem pedig eszeveszett ütemben kalapál a tudattól, hogy amint végzünk, a kedvesemmel lehetek. Éreztem a boldogságot, amit akkor éltem át, és tudtam, hogy a fal túloldalán vár rám ez a személy. Aztán ezt a képfoszlányt egy újabb követte, itt már egyedül voltam, egymagamban dalolásztam, és akkor belépett Ő. Arcát nem láttam, csak éreztem, hogy szeretem. Hogy vele boldog vagyok, hogy mellette önmagam lehetek. Hogy ő a másik felem, akivel egy egészet alkotunk.

   Közeledik felém, bár nem látom, de tudom, hogy arcán széles mosoly ül. Abbahagyom az éneklést, és kitárom karomat, ő pedig készségesen bújik hozzám. Érzem teste melegét, érzem, ahogy törékeny karjaival megszorít, ahogy fejét nyakamba fúrja, és azt súgja a fülembe, hogy szeret. Érzem, ahogy kezemmel átölelem vékonyka derekát, és attól félek, hogy el fogom törni, mint egy porcelánvázát, mert túl erősen szorítom magamhoz. Érzem puha és selymes bőrét, ahogy ujjaimmal végigsimítok hátán, érzem testének édeskés illatát. Érzem, érzem a boldogságát, de képtelen vagyok látni. Nem megy, pedig annyira akarom. Muszáj látnom az arcát, muszáj tudnom, ki az, aki ennyire törődik velem, ki az, akinek ennyire fontos vagyok.

   Egy könnycsepp folyik le arcomon, majd hirtelen hátat fordítok és kirohanok a stúdióból. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttem, én pedig zilálva támaszkodom neki a szemközti falnak, és kezdem el törölgetni szemeimet. Hiába szakítottam meg ezt az emlékképsort, az érzés nem múlt el. Még mindig érzem magamon karjait, még mindig érzem a közelségét, még mindig érzem Őt.

- Minden rendben, HyunSeung? – lép mellém valaki, de nem nézek rá. Nincs szükségem senki ápolgatására, nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy tudjam az igazat.

   Aprót bólintok, majd futásnak eredek. Lábaim átveszik az irányítást, és nem aggódom azon, hogy hová visznek. Csak rohanok és rohanok, rengeteg ember mellett haladok el, némelyiket félre is lököm, de nem érdekel. Az se foglalkoztat, hogy valamelyik paparazzi lefotóz és a holnapi újság címlapján én leszek, nem érdekel, hogy ebből mekkora bajom származhat, csupán csak ki akarom tépni magamból ezt az érzést, ami fogva tart. Nem bírom, képtelen vagyok így élni. Semmi sem a régi, se én, se mások, se a környezetem. Mindenki megváltozott.

   Néhány perccel később egy ismerős helyen találom magamat. A közös házunknál. Tudtam, hogy itt fogok kikötni, így hát kertelés nélkül lépek be az ajtón. Felhevülten rohanok körbe a lakásban, de ötletem sincs, mit keresek vagy hogy ez mire jó nekem. Egyszerűen csak kell valamit csinálnom, mert úgy érzem, lassan megőrülök. Szétfeszít a tehetetlenség, a tudatlanság.
- HyunSeung! – hallok meg magam mögött egy ismerős hangot, és azon nyomban hátrafordulok. MinSeo áll ott, kissé ledöbbenve, de mégis, arcára kiül az öröm. Mintha tudta volna, hogy előbb-utóbb idejövök.
- MinSeo – lépek oda hozzá, és fogom meg kezeit. Szemei kikerekednek, és értetlenül néz rám, de nem húzódik el. Látom rajta, hogy az érintésem mennyire jól esik neki, ugyanakkor mennyire fáj is. Nem tudom, mit kéne tennem, teljesen össze vagyok zavarodva.  – Te mit keresel itt?
- Én, én csak… én… én visszajöttem összeszedni néhány cuccomat. Tudod, most egy ideig a barátnőimnél lakom – hazudja. Pontosan tudom, hogy nem ezért jött, és ő is tudja, hogy tudom – És te, hogyhogy itt vagy?

- Hogy én? – kérdezem, majd elengedem kezeit, és egy lépést hátrébb lépek. Körbenézek, bal kezemmel hajamba túrok, és kifújom az eddig bent tartott levegőt - Azért jöttem ide, hogy válaszokat találjak.

Amnesia - 3. rész

 

Újabb egy hét elteltével engedtek csak ki a kórházból. A csapattársaidnál szálltál meg erre az időre, az orvos ugyanis azt mondta, hogy fokozatosan kell az emlékeket előhozni, nem szabad egyből a mély vízbe dobni, mert súlyos következményei lehetnek. „Nem szabad megterhelni” – folyamatosan ezt hajtogatta, mi pedig betartottuk a szabályokat.

Én is elköltöztem otthonról. Az egyik barátnőmhöz mentem, mert képtelen voltam a közös lakásunkban egyedül meglenni. Nélküled minden kongott az ürességtől, csend volt és fájdalom. Mindenről te jutottál az eszembe és a közös perceink. Képtelen voltam meglenni abban a légkörben, ami folyamatosan az elmúlt időkre emlékeztetett. Azokra a dolgokra, amiket talán sosem kapok vissza. 

Az utolsó ruhadarabokat is bepakoltam az egyik bőröndbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam. Legalábbis szerettem volna, azonban a bejárati ajtóban megtorpantam. Elengedtem a táskát, majd visszafordultam és ismét az otthonunk belsejébe sétáltam.

Körbenéztem. Olyan furcsa volt a nappali közepén állni. Ez a hely mindig is az otthonom volt, most mégis kellemetlenül éreztem magam. Olyan rideg volt, olyan kietlen és élettelen. Halott. Akárcsak én belül.

Akármerre néztem, mindenhol emlékképek villantak fel. Amikor kint álltunk a teraszon a zuhogó esőben, egymást ölelve és hallgattuk a város csöndes éjjeli énekét. Vagy amikor ugyanitt a csillagokat néztük, és arra kértél, hogy válasszak magamnak egyet, mert az majd fentről vigyázni fog rám, ha te éppen nem vagy mellettem. Vagy amikor nevetve kergetőztünk a lakásban, és ennek következtében elbotlottam az egyik papucsban, hasra estem, te pedig ugyanazzal a lendülettel rám. Megeresztettem egy mosolyt, miközben szememben lassan megjelentek az első könnycseppek. Vagy amikor először énekeltél nekem a földön fekve, vagy amikor a saját dalszövegeidet parodizáltuk ki és annyira kellett nevetnünk, hogy már folytak a könnyeink. Vagy amikor a konyhában próbáltunk sütni anyukádnak születésnapjára, de a vége hatalmas kajacsatába torkollott és minden úszott a liszttől és a tojástól.

Na, és a közös filmnézős napjaink. Amikor késő délutánonként leültünk a kanapéra egy hatalmas tál pattogatott kukoricával és két üveg kólával a kezünkben, átöleltük egymást és csak a televízió fénye világított meg minket. Hány olyan alkalom volt, amikor egy romantikus filmen elsírtam magam, te pedig mosolyogva öleltél magadhoz és próbáltál megvigasztalni. És hány olyan alkalom volt, amikor rávettél, hogy horrort nézzek, és ott nevettél rajtam, miközben takartam a szemeim és arra kértelek, hogy azonnal kapcsold ki. És hányszor használtad ki az alkalmat, és ijesztettél rám, és ugyanannyiszor engeszteltél ki. Sosem haragudtam rád, mert közös program volt és mindvégig ott voltál mellettem.

Minden, minden egyes megélt pillanat előttem lebegett, ennek ellenére idegennek éreztem magam. Nem ide valónak. Többé nem találtam a helyem ebben a lakásban.

Felzokogtam, s könnyeimmel küszködve hátrálni kezdtem. Hiába éreztem mindent távolinak magamtól, mégis fájt elhagyni. Belül furcsán lüktetett a szívem, minden lépésnél egyre súlyosabb lett, és mintha a lelkemre is több mázsa súly nyomódott volna. Fájt, szörnyen fájt, hogy ez pont velünk történik. Pedig mi mindig őszintén szerettünk, pedig mi sosem követtünk el semmi bűnt, és mégis, mégis mi szenvedünk. De miért? Miért pont nekünk kell fizetnünk az érzéseinkkel, az életünkkel? Bármi mást elvehettek volna tőlem, minden kincsemet, minden féltve őrzött titkomat, bármit, csak őt ne. Csak HyunSeungot ne.

De nem volt mit tenni. Megtörtént, és most sodródnom kellett az árral. Mennem kellett előre, ahogy eddig. Kitartani, erősnek lenni minden kínnal együtt. Sosem feladni. Mindig ezt mondtad, hogy bármi történjen is, sose adjak fel semmit, küzdjek, míg az utolsó erőmből telik. A végsőkig harcolni, és sosem visszanézni. Felállni, és újra megpróbálni. Megígértem neked, hogy így lesz, és így is teszek.

 Megfogtam a bőröndömet, majd ezúttal végleg elhagytam a lakást. Többé nem találtam a helyem ebben a világban.

Mert az én otthonom ott van, ahol te vagy, de ha te többé nem leszel, akkor én mihez kezdjek?

Amnesia - 2. rész

Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob - I remember

https://www.youtube.com/watch?v=kuyASY8brKI

Az elkövetkezendő napok igen hosszúnak tűntek, kínzó lassúsággal, egyre csak elmúltak. Az egyik követte a másikat, a nappalt felváltotta az éjszaka, én mégis úgy éreztem, mintha az idő egy helyben ácsorogna. Nem érzékeltem a különbséget, minden összefolyt, mindent a fájdalom uralt. Az óramutató, akárhányszor csak rápillantottam, mindig ugyanott állt. Számomra apró mozgása nem jelentett semmit. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, csak tétlenkedtem és vártam. De mégis mire? Talán hogy végre minden helyrezökkenjen, hogy ismét ott találhassam magam, ahol voltam? De hisz mi értelme lett volna erre várakoznom? Nyilvánvaló volt, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

Mindennap bejártam HyunSeunghoz a kórházba, és bár eleinte mintha tartózkodott volna tőlem, a napok múltával a beszélgetéseink igen hosszúra sikeredtek. Olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben, a megismerkedésünk első napjára, azzal a különbséggel, hogy akkor egy parkban botlottunk egymásba. Újraéltem az elmúlt évek eseményeit; minden egyes történetet, amit olyan nagy beleéléssel és lelkesedéssel mesélt, már nem egyszer hallottam korábban, szinte mindegyiket kívülről fújtam, de még így is, minden alkalomkor mosolyt csalt az arcomra és ugyanúgy megnevettetett. Egyes történetekre csak haloványan emlékezett, és nekem hiába facsarodott össze a szívem, hiába szerettem volna megmondani neki, hogy „te bolond, azt együtt éltük meg, az a másik személy én voltam, az a sztori a közös életünk egy része”, nem tehettem. Magamba kellett fojtanom, el kellett nyomnom, mélyen magamba kellett temetnem, nem adhattam hangot semminek sem. Úgy kellett tennem, mintha számomra ő is idegen lenne, ahogy én neki. Úgy kellett tennem, mintha sosem ismertem volna, mintha most találkoztunk volna először, és ez volt a legnehezebb. Mégis hogyan tehetném a megtörtént dolgokat nem megtörténtté? Hogyan felejthetnék el mindent, ami a legbecsesebb volt számomra? Hogyan... Hogyan?

Annyira szerettem volna ismét hozzábújni, végigsimítani haján, arcán, nyakán, mellkasán, kezein, megérintetni ott, ahol csak lehet, annyira szerettem volna védelmező karjaiba simulni, és magamba szívni illatát, a fülébe súgni, mennyire szeretem, annyira szerettem volna megcsókolni, és érezni közelségét…. De minél jobban szerettem volna, annál inkább távolabb kerültem tőle. Hiába ültem az ágya melletti székben már ezredszerre, és hiába hallgattam azt a csilingelő hangját, melytől mindig libabőrös lettem, nem tudtam elfogadni a tényeket. És az érzés, amikor ott ülsz valaki mellett, akit mindig is szerettél, akivel már annyi közös emléked volt, akivel annyi nehézségen mentél keresztül, aki a jelened, a múltad, s akivel a jövőd tervezted, akivel az életedet akartad leélni egyszer csak elérhetetlen lesz, borzalmas érzés. Egyszerűen nem érintheted többé, nem mutathatod ki szereteted iránta, pedig ott ül centikre tőled, egy karnyújtásnyira, elérhető távolságban, és mégsem. A tehetetlenség, a fájdalom, a vágy, amikor minden porcikád azért epedezik, hogy megfogd a kezét, legalább csak a kezét és ez is meg van tiltva. Amikor egy szerelmes szívnek azt mondod, hogy ne szeressen többé, amikor azt mondod neki, felejtsd el az itt lévő srácot, mert ő többé nem a tiéd, te nem akarsz mást, csak sírni, bezárkózni a szobádba, és csendben összetörni, hagyni, hogy a kín bejárja tested minden zugát, és felemésszen, elégessen. Soha nem akarod elengedni, mégis megálljt kell parancsolnod. Hiába tudod, hogy régen vége, te mégis küzdesz, megteszel mindent, és viseled a fájdalmat. Csak így, feladni mindent? Képtelenség.

Gyűlöltem ezt az érzést, és átkoztam mindent és mindenkit, amiért nem vigyáztak jobban rá, de talán még jobban hibáztattam magamat, amiért nem mentem el arra a nyomorult koncertre. Ez volt az első alkalom, hogy kihagytam, de ha elmegyek, ha most is végigtombolom, mint az eddigieket, talán nem történik meg mindez. De már nem volt mit tenni, most csak türelmesnek kellett lennem, és ez volt az, amitől úgy éreztem, lassan megőrülök.

- Mesélj magunkról! – törte meg HyunSeung egy nap a csendet.
- Micsoda? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Mesélj rólunk, kérlek! – pislogott rám nagy szemekkel.
- De... nem lehet. Az orvos megmondta, hogy nem szabad ilyenekkel terhelni, egyelőre még nem. Majd miután kiengedtek a kórházból.
- Nem érdekel, mit mondott az orvos! – kelt ki magából, és hirtelen nem tudtam, mit csináljak, hogyan reagáljak - A barátnőm voltál… vagy. Muszáj emlékeznem, muszáj megtudnom, hogy milyen volt az elmúlt három év. Pontosan tudom, hogy égsz a vágytól, hogy ismét velem lehess, és rossz ezt nézni. Látom rajtad, hogy mennyire elkeseredett vagy, tudom, hogy most mennyi fájdalmat okozok neked, tudom, mert a szemeidben látom. És nem csak rajtad látom, hanem érzem, legbelül érzem, itt, a szívemben, hogy valakiről megfeledkeztem. Érzem, hogy hiányzik valami, érzem, hogy valami, ami mindig is fontos volt, most eltűnt. Érzem az űrt, és kínoz, és mardos, és fáj, és elviselhetetlen. Minél előbb tudni akarom, minél előbb eszembe kell, hogy jusson minden. Nem csak magam miatt, hanem miattad is. Kettőnkért.
- HyunSeung, kérlek… - csúsztam közelebb hozzád. Szemeimet már könnyek áztatták, és bármennyire is szerettem volna mesélni neki, nem tehettem. Ha előbb kezdem el az agyát megterhelni ilyenekkel, félő, hogy sosem fog semmire emlékezni, és idővel az érzés, az a bizonyos űr el fog tűnni, s vele együtt én is. Megfogtam a kezét, óvatosan nyúltam érte, mintha attól félnék, hogy megsértem, hogy ismét elijesztem magamtól. – Minden rendben lesz. Ezen is túl leszünk, mint mindig.

Nem húzta el kezét, sőt. Ujjainkat összekulcsolta, s megszorította. Összeszorította szemeit; emlékezni próbált. Néhány perc erőlködés után azonban feladta, és rám emelte az akkor már könnyektől csillogó tekintetét.
- Milyen volt a kapcsolatunk?
- HyunSeung, kérlek…
- Boldogok voltunk? Tudnom kell… - könyörögve nézett rám. Fájt látnom a kimerültségtől eltorzult arcát, fájt látnom rajta a szenvedést, az emlékezni akarás nyomait. Pontosan tudtam, mennyire nehéz neki is, pontosan tudtam, hogy min fáradozott egész héten.

- Igen, boldogok voltunk… - sóhajtottam fel.
- Veszekedtünk valaha?
- Soha.
- Megbántottalak valaha?
- Nem.
- Mindig kimutattam a szeretetemet?
- Igen.

- Mindig melletted voltam, és támogattalak? Mindig jó voltam hozzád?
- Igen.
- Akkor miért nem emlékszem rád? Ha valóban ennyire szerettelek, ha valóban ennyire szerettük egymást, ha valóban minden olyan volt, mint a mesékben, akkor miért pont te vagy az, akit elfeledtem?

Amnesia - 1. rész

 

Sosem hittem volna, hogy velünk ilyen megtörténhet, de tévedtem. Most már tudom, hogy a boldogság sem tarthat örökké.

Késő este volt, amikor csörgött a telefonom. Épp akkor készültem el a vacsorával, és gondoltam arra, már csak percek kérdése és hazaérsz. Az evőeszközöket, tányérokat gondosan elrendeztem, friss virágokat raktam a vázába, a gyertyákat és a füstölőket már régen meggyújtottam, és az egész lakást átjárta a finom levendulaillat, miközben kedvenc dalunkat hallgattam, újra és újra. Gyomrom görcsbe állt az izgalomtól és szinte úgy éreztem magam, mint az első randevúnkon. Minden egyes találkozásunk új volt, minden egyes veled töltött pillanat maga volt a mennyország. Boldog voltam és nekem ennél többre sosem volt szükségem.

 Úgy volt, hogy a koncert után hazajössz, és együtt töltjük az estét, hisz a munkád miatt kevés időt tudtál rám szakítani. Sosem hibáztattalak ezért, és sosem gondoltam azt, hogy emiatt tönkremehet a kapcsolatunk, bár bevallom, néha rettenetesen tudtál hiányozni. Énekes voltál, és pontosan tudtam, mivel jár ez. Talán pont az tartott minket össze, hogy nem találkoztunk mindennap, talán pont ezért volt ennyire közeli a szerelmünk. Minden így volt jó.

De az volt az a perc, amikor az életünk gyökeresen megváltozott.

A kórházból hívtak. Közölték, hogy hazafelé menet a bandával együtt autóbalesetet szenvedtetek. Súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba; a többiek szerencsésebbek voltak, néhány karcolással, zúzódással megúszták a karambolt.

Gondolkodás nélkül kaptam magamra a kabátomat, és hagytam üresen a házat. Mint egy őrült, rohantam le a lépcsőn, vágtattam végig az utcákon, majd tíz perces kitartó futás után betoppantam a hatalmas, fehér épületbe. Nem tudtam sírni, nem tudtam üvölteni, csupán aggódtam és éreztem, hogy semmi nincs rendben. Hogy ezek után sosem lesz semmi rendben. Attól nem féltem, hogy elveszítelek, hogy magamra hagysz és átlépsz a Holtak világába, nem. Megígérted nekem, hogy sosem teszel ilyet és én hittem neked, hittem ebben az ígéretben. Mégis, az a furcsa érzés, mely ott motoszkált minden porcikámban, nem hagyott nyugodni.

Amikor beléptem a kórterembe, már stabilizálták az állapotod, be voltak kötözve a sebeid, infúzióra, gépekre voltál kötve. Sokáig csak álltam az ajtóban, és néztelek. Képtelen voltam felfogni a látottakat, képtelen voltam elhinni, hogy ez az egész valóság. Torkomat ekkor már kaparta a sírás, de nem engedtem szabadjára könnyeimet.

Leültem melléd az ágyra, megfogtam kezed, magamhoz szorítottam, és azt kívántam, épülj fel, legyél ismét egészséges és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Napok teltek el, és én minden egyes áldott napot melletted töltöttem. Nem akartalak egy percre sem magadra hagyni, éreztetni akartam veled, hogy vigyázok rád, várlak és szeretlek. Veled aludtam el, és veled ébredtem, és hiába mondták a többiek, hogy ideje lenne hazamennem, hogy lefürödjek, átöltözzek, kialudjam magam, vagy legalább egyek valamit, képtelen voltam elmozdulni. Ott akartam lenni melletted, amikor felébredsz. Hittem abban, hogy érzed a jelenlétem, és hogy ezzel erőt adok neked és te előbb térsz magadhoz.

Aztán a negyedik napon végre kinyitottad szemeid. Az örömtől könnybe lábadt a szemem, és magamhoz öleltelek. A megkönnyebbüléstől, és attól, hogy végre túl vagyunk a nehezén, egy mosoly ült ki az arcomra. Kezeim remegtek, ahogy végigsimítottam karodon, arcodon, majd újra és újra magamhoz szorítottalak.

De a sokadik ölelés után elhúzódtál tőlem és értetlenül meredtél rám. Megdöbbentem. Nem vártam erre a reakcióra, nem tudtam, mégis miért teszed ezt. Kérdőn néztem csapattársaidra, akik jó barátaim voltak, de az ő tekintetük is ugyanazt tükrözték, mint az enyém.

Egy orvos szakította meg a döbbent csendet, majd közölte, hogy előfordulhat egy kisebb emlékezetkiesés. Ekkor már biztos voltam abban, hogy mi történt, és tudtam, hogy elveszítettelek. Az a szorító érzés, mely a telefonhívás óta rettegésben tartott, mely ujjaival torkomat cirógatta, most egyszerre elhatalmasodott rajtam és egy csapásra belém vájta karmait.

Csak álltam az ágyad mellett és néztelek. Néztem azt a tökéletes arcod, hófehér és hibátlan bőröd, az orrodat, a csokoládébarnai szemeid, melyekkel mindig zavarba hoztál, az ajkaid, melyeket számtalanszor csókoltam, a vérvörös hajtincseid, melyeken milliószor végigsimítottam, a nyakad, a karjaid, amikbe végtelenszer belesimultam, és ahol mindig vigaszt találtam, néztelek, és minél inkább csak néztelek, úgy egyre távolabb kerültem tőled. Néztelek, és tudtam, talán soha többé nem érinthetlek meg, talán soha többé nem fogsz rám és az együtt töltött hosszú évekre emlékezni, talán soha többé nem fogsz szeretni.

Ez volt az a pont, amikor megtörtem. Sírni kezdtem, a könnyeim megállíthatatlanul száguldottak végig arcomon, de még most sem tudtam levenni rólad a szemem. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy így legyen, és bár tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy visszahozzam emlékeid, a tudat, hogy talán elbukok, kudarcot vallok, elkeserített, megrémített.

Te csak továbbra is néztél rám, és hiába nyitottad szólásra a szádat, egy hang sem jött ki azokon. Tudtad, hogy megbántottál, akaratodon kívül, tudtad, hogy egy fontos személy lehetek az életedben, és tudtad, hogy mindent meg fogsz tenni azért, hogy visszahozd az emlékeidet, de akkor nem tudtál mit mondani. Zavart voltál, pont annyira, amennyire én.

Hátat fordítottam neked, és elrohantam. Nem bírtam, nem akartam előtted sírni, nem akartam, hogy így láss, mert megígértem neked, hogy sosem fogok.

Hiába tudtam, hogy sosem lesz semmi olyan, mint régen, mégis hittem, és görcsösen kapaszkodtam a közös ígéreteinkbe, az emlékeinkbe. Nem akartam feladni, pedig már akkor tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.

Égi Angyal - 3. rész

*HyunSeung POV*

Ismét egy álmatlan éjszaka vette kezdetét. Amióta elmentél, nehezen alszom el, csak forgolódom jobbra-balra órák hosszat, majd mikor végre elnyom az álmom, felkeresem a titkos helyünket. Ott várok minden nap, türelmesen, remélve, hogy egyszer mégis visszatérsz. Bár már nem érzem a jelenléted, bár már nem érzem a köteléket, de elmémben még mindig ott él az emléked, az arcod, a mosolyod, a kedvességed. Hiába hittem, hogyha a kettőnk közt lévő kapocs megszűnik létezni, könnyebb lesz, de nem így van. Az utána maradt üresség, hegek örökké ott fognak maradni, és soha, semmi sem fogja kitölteni a helyét, begyógyítani a sebeket.

Ismét eljött a reggel, és ismét egy értelmetlen napba csöppentem. Amióta elmentél, minden napon ugyanúgy telik. A napok és az éjszakák néha egybefolynak, az idő, mintha megfagyott volna körülöttem, mintha vaskerekei közé homokot szórtak volna, mely így örök mozdulatlanságra kárhozott. Nélküled semmi sem olyan, mint régen, nélküled nem tudom, hogyan kéne folytatnom tovább az életem. Annyira vártam, hogy találkozzunk, hogy végre személyesen is megismerhesselek, és minden hiába. Most már azt se tudom, hogy valójában létezel-e vagy csak én képzeltelek? De ami a legrosszabb, hogy ezt soha többé nem is fogom megtudni. Örök rejtély marad. És ez a tudatlanság rosszabb mindennél.

Egy könnycsepp csorog le arcomon, amit egyre több követ. Ezúttal nem állítom meg őket. Miért ne sírhatnék, ha fáj? Te voltál az egyetlen, amiért még éltem, és most már te sem vagy. Nem tudom, hová lettél. Az életem megváltozott, most már semmi sem számít. Egyszerűen elfáradtam, egyszerűen nem akarok tovább küzdeni, egyszerűen csak meg akarok szűnni létezni. Fel akarok adni mindent.

Az a sok szép dolog, az a sok emlék, az a sok szeretet… minden csak álom volt… minden…

Felzokogok, ujjaimmal hajamba túrok, majd az ágyról lecsúszva a földre rogyok, összegömbölyödök, és úgy engedem szabadjára fájdalmam.

Vége…

Fáj kimondanom, de vége. Bármit megadnék, hogy még egyszer, utoljára láthassalak, érezhesselek, csak egy percre, csak egyetlen egy pillanatra, de nincs több esélyem. Nincs még egy perc. Nincs még egy pillanat. Nincs utolsó kívánság. Elfogyott minden.

Vége van…

 

*MinSeo POV*

Nézem, ahogy alszol. Nézem, ahogy nyugtalanul dobálod magad az ágyon, ahogy csukott szemhéjad alatt szemgolyód eszeveszett gyorsasággal mozog, ahogy a levegőt szaggatottan veszed. Úgy szeretném tudni, miről álmodsz! Úgy szeretnék ismét az álmaidban lenni, hogy tudjam, jól vagy, hogy minden rendben van veled.

De nem lehet…

Az ágyadra ülök, hangtalanul, hogy ne ébresszelek fel. Ujjhegyemmel gyengéden simítok ki egy kósza tincsed arcodból, majd egy apró puszit lehellek homlokodra. Annyira boldogok lehettünk volna ketten, annyira tökéletesen illettünk egymáshoz. Két elveszett lélek voltunk, és a Sors valami csoda folytán összekötött minket, de én tönkretettem mindent. Csodás életünk lehetett volna, de elrontottam.

Az ébresztőórád csörögni kezd. Eljött hát a reggel. Mennem kéne, de képtelen vagyok magadra hagyni. Bűntudatom van, amiért ezt okoztam Veled.

Ébredezni kezdesz, egy ütéssel elnémítod az órát, a szobára pedig néma csend borul. Lélegzeted még mindig szaggatott, a szíved se ütemesen ver. Arcodra kiül a fájdalom, a rémület, és a tehetetlenség, ahogy gondolataid közé merülsz. Úgy szeretném tudni, hogy mi jár éppen a fejedben! Úgy szeretném kiolvasni a gondolataidat, hogy meg tudjalak nyugtatni!

De nem lehet…

Lassan felülsz az ágyban, de továbbra sem fogsz bele a napi teendőid elvégzésébe. Annyira rémisztő így látni téged. Ilyen szétesetten, teljesen legyengülve, kedvtelenül. Milyen ostoba voltam! Csak most jövök rá, mit okoztam, hogy mit tettem Veled! Vissza akarom fordítani a tetteimet, vissza akarok menni és mindent másképp csinálni, de nincs még egy utolsó kívánság...

Sírni kezdesz. Könnyeid, mint a villám, törnek utat maguknak, s mint az eső, úgy kezdenek el potyogni. Ne, kérlek, ne sírj, ne tedd ezt velem! Könyörgöm, fejezd be, ne okozz ekkora fájdalmat! Ne sírj miattam, ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg! Kérlek…

A földre esel, és eszeveszettül zokogni kezdesz. Tested rázkódik, torkodból egy hangos üvöltés szakad fel, majd elnémulsz. Sírsz, s veled együtt sírok én is.

Kérlek, ne…

Térdre rogyok veled szemben, és csak nézlek. Nézem, ahogy szenvedsz, ahogy a hiány és a kín lassan felemészt belülről, lassan, de biztosan végez veled. Istenem, miért tettem ezt? Miért nem tudtam még egy kis ideig várni? Miért hittem azt, hogy ezzel nem okozok neked fájdalmat? Miért nem vettem észre, hogy ez az egész nem csak egy álom? Óh, ha tudtam volna, ha nem lettem volna önző, most mindketten boldogok lennénk!

Mit tettem?!

Úgy szeretnék segíteni, úgy szeretnélek most is magamhoz húzni, megölelni, és azt suttogni, minden rendben lesz. Úgy szeretném elmondani, mennyire szeretlek, úgy szeretnék ismét ígéreteket tenni, és megvalósítani őket, hogy láthassam azt a jól ismert mosolyt az arcodon!

Úgy szeretnék tenni valamit! Bármit…

De nem lehet…

Felállok a földről, majd odasétálok melléd, s leguggolok. Azzal, hogy ilyen állapotban látlak, így, összetörten, szívemet mintha kitépték volna a helyéről, s lelkem mintha lángokban állna.

Muszáj tudnod, hogy létezem, hogy itt vagyok, és hogy nem hagytalak el! Muszáj érezned, hogy mindvégig melletted voltam, és mindvégig melletted leszek!

Lehunyom szemem, majd remegő kezemmel óvatosan megérintem könnyáztatta arcod. Egy pillanatra hátrahőkölsz, de megrázva fejed, folytatod tovább a könnyek hullatását. Ismét végigszántok arcodon, megérintem ajkaidat, te pedig kinyitod szemeid. Kezeddel arcodhoz nyúlsz, mintha lenne ott valami, én pedig érzem, ahogy bőrünk összeér, ahogy melegséged végigszáguld egész testemen. Lassan abbahagyod a sírást, lassan mindent ismét némaság ölel körbe, lassan felhevült és lázas szíved is lecsillapodik.

Nem mondasz semmit, nem félsz, mert tudod, hogy ott vagyok.

Tudod, hogy én vagyok.

Lehunyod szemeid, majd nyelsz egy nagyot. Kezedet továbbra sem ereszted el arcodról, nem akarod elengedni kezem.

Vársz. Vársz arra, amire mindketten vártunk, és amitől megfosztottam mindkettőnket.

De nem lehet így vége!

Nem lesz így vége!

Közelebb hajolok hozzád, s egy apró csókot hintek ajkaidra. Ajkaink találkozásakor egy aprócska, ezüstös szikra villan fel, de nem ijedsz meg.  Miért is ijednél? Hisz ez volt az a pillanat, amikor lelkünk egyesült, amikor szerelmünk egymásra talált, ez volt az, amit mindketten olyan nagyon vártunk már.

Itt vagyok, te itt vagy, itt vagyunk mindketten.

Ajkaid halvány mosolyra húzódnak, s veled együtt én is felvidulok.

Talán sosem fogjuk ténylegesen látni egymást, talán sosem mutathatjuk be egymást a barátainknak, a szüleinknek, talán sosem kulcsolhatjuk össze ujjainkat, talán életünk végéig távol leszünk egymástól, de szívünk mindig is egymáshoz lesz láncolva, mindig is egy ritmusra fognak táncolni, és bármi is fog történni, a köztünk lévő szálak örökké ott lesznek.

Mert szeretlek.

Szeretlek, és ezen soha, semmi nem fog változtatni. Történjen bármi, de ezt az egyet soha, senki és semmi nem fogja elvenni tőlem.

Mert ezek vagyunk mi ketten.

Két szív, és két lélek, egy láthatatlan kötelékkel összekapcsolva, kilométerekre egymástól, de mégis együtt.

Égi Angyal - 2. rész

 

*HyunSeung POV*

Nem tudom, mikor kezdődött minden. Egy nap még őrlődtem a kétségek tengerében, zavart voltam és reménytelen, tehetetlen és rémült, majd másnap minden kivirágzott, és szép lett. Attól a naptól kezdve nem volt miért panaszkodnom, nem volt miért szomorúnak lennem, attól a naptól kezdve tudtam, hogy minden úgy történik, ahogy kell, csak türelmesnek kell lennem.

Egyszer csak megjelentél az álmaimban. Hirtelen léptél be az életembe, kopogás nélkül nyitottál be hozzám, én pedig nem kérdeztem, miért vagy ott. Egyszerűen csak örültem, hogy ott vagy, hogy mellettem vagy, és sosem érdekelt, hogy miért.

Eleinte csak néha-néha mutattad meg magad, majd egyre többször, végül minden este, mikor álomra hajtottam a fejem, Te már ott vártál rám a titkos helyünkön, melyet csak mi ketten ismertünk. Órák hosszat képesek voltunk beszélni, rengeteg időt töltöttünk együtt, nevettünk, boldogok voltunk. Te mindig megnyugtattál, megvigasztaltál. Ha ki voltam borulva, dühöngtem, tajtékzottam, te gyengéden vontál karjaidba, öleltél magadhoz, s halkan suttogva dédelgettél, mint ahogy egy anya szokta a gyermekét. Én pedig boldogan bújtam hozzád, és hagytam, hogy megnyugtass, éreztesd velem, hogy fontos vagyok. Bíztam benned, melletted mindig biztonságban éreztem magam, és nem féltem semmitől. Egyszerűen jó volt veled. Mintha csak egy angyal lettél volna.

Reggelente, mikor felébredtem, elszomorodtam. Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy minden, amit veled képzeltem, csak egy álom volt. De mégis, annyira valóságos volt, már-már szinte kézzel tapintható! Az nem lehet, hogy ne létezz, az nem lehet, hogy csak a fejemben élhess, nem vagyok bolond! Tudtam, leges legbelül mindig is tudtam, hogy valahol ott vagy, valahol, messze tőlem, talán a világ másik felén, de ott vagy. Ott vagy, mert ott kell lenned. Tudtam, éreztem, mert valami azt súgta, hogy te is tudsz rólam.

És ez tett olyan boldoggá. A tudat, hogy egy nap találkozni fogunk, egy nap magam mellett tudhatlak, egy nap már minden a valóság lesz, és nem csak egy hallucináció. Muszáj volt, hogy így legyen, különben megőrültem volna. Hiába is kaptam meg mindent, amit akartam, hiába énekelhettem a színpadon a legjobb barátaimmal, hiába esedeztek értem lányok ezrei, én mégis egyedül voltam. Te adtál újra reményt, te mutattad meg, hogy valaki vár rám, hogy nem adhatok fel soha semmit.

Egy láthatatlan kötelék hozzád vezetett, és pillanatok alatt behálózott. Észre se vettem, és már nem tudtam szabadulni tőle. Nem mintha akartam volna, nem mintha annyira rossz lett volna, csak féltem. Féltem, hogy mi van, ha te nem érzel, ha te mégsem tudsz rólam, ha mégiscsak őrült vagyok? Mi van, ha azzal, hogy magamhoz láncoltalak, fájdalmat okozok és bántalak? Mi van, ha te csak szenvedsz tőlem, az önzőségemtől?

Mert önző voltam, mert bármit képes lettem volna megtenni, hogy megszerezzelek, hogy az enyém legyél. Ha életem végéig kell ilyen messze és láthatatlanul élnem tőled, engem az se zavart volna. Nem akartalak elveszíteni.

Féltem, de te sosem mutattad jelét annak, hogy neked ez rossz lenne, így hát nem léptem. Nem szakítottam meg a kettőnk közt lévő szálakat, bár nem egyszer gondoltam rá. De nem tehettem. Túlságosan szerettelek ahhoz, túlságosan aggódtam, hogy mi lesz veled, ha többé nem láthatsz, ha többé nem érezhetsz. Ha mindketten felébredünk, többé nem tudjuk, mi történik a másikkal.

Talán éppen ezért nem szóltunk egymásnak, talán éppen ezért titkoltuk, hogy valójában mennyire fáj az egész. Mindketten szentül hittük, hogy találkozni fogunk, mindketten szentül hittük, hogy valami különleges kapocs van köztünk, mindketten szentül hittük, hogy így a legjobb. Becsaptunk egymást. Egy hamis álomba ringattuk magunkat, egy buta képzeletbe, egy végeláthatatlan játékot kezdtünk játszani, amiről tudtuk, egyszer vége szakad, amiről tudtuk, hogy a végén még inkább fájni fog. De mégis, örömünk leltük, fájdalmas nagy örömünk. Mert ha csak arra a néhány órára is, de boldogok voltunk, elfeledtünk mindent, minden kételyt és gondot, és csak egymásért voltunk. És ez annyira jó volt.

Így ment ez éveken keresztül, így ment ez, szinte már csak ez volt nekünk. Egymás heroinjaivá váltunk, és ez mindennél jobb volt. Olyannyira elmerültünk ebbe az édes képzelgésbe, hogy azt hittük, örökké tart.

De tévedtünk.

Tévedtem.

Egy nap nem jöttél el. Se azután. És azután. És soha többé…

Megszűntél létezni, kiléptél az álmaimból, kiléptél az életemből, kiléptél a szívemből. Magamra hagytál. Ismét egyedül találtam magam.

Nem hibáztatlak, nem okollak ezért, hisz tudom, miért tetted. Előbb-utóbb egyikünknek meg kellett volna tennie. Búcsúzás nélkül mentél el. Zajtalanul, némán osontál ki, pont úgy, ahogy megjelentél.

Fájt. Borzasztóan fájt, és a magány ismét eluralkodott rajtam. Szívem összefacsarodott, lelkem kettészakadt a sajgó gyötrelemtől. Szenvedtem, sírtam, ordítottam, üvöltöttem, törtem-zúztam, zavart voltam és őrült, de így volt jó.

Így kellett lennie.

Te is tudtad, én is tudtam, mindketten tudtuk.

Jó volt együtt, és sosem fogom elfelejteni, mert valami olyat mutattál, amit eddig soha senki. Ha csak arra a néhány hónapra, de boldog voltam, felszabadult. Kaptam egy kis ízelítőt a szeretetből, a szerelemből.

Szerettelek, és mindig is szeretni foglak.

Csak azt nem értem, hová lettél? Mégis miért döntöttél úgy, hogy kilépsz ebből? Mi történhetett, amiért csak így feladtál mindent? Hisz megígérted, hogy visszajössz, mindig megígérted, és mindig betartottad a szavad. De most nem… most nem.

Aggódtam érted, meg akartalak keresni, de azzal nyugtattam magam, hogy felébredtél, és minden rendben van veled.

Hittem ezt, hittem ezt mindvégig…

De hatalmasat tévedtem…

Égi Angyal - 1. rész

*MinSeo POV*

Egy láthatatlan kötelék kapcsol hozzád. Egy kötelék immár évek óta, amiről a mai napig nem tudom, hogyan jött létre. De ott van. Ott van, és bármennyire is próbálom elszakítani, valahogy leküzdeni magamról, nem megy.

Óh, mennyire meg szerettem volna szabadulni tőle már a kezdetektől fogva, mennyire küzdöttem azért, hogy akár csak egy kicsit is lazább legyen a szorítása, mely a szívem köré tekeredett!

Hiú ábránd volt mindez.

Miért is akartam ennyire megválni tőle… Tőled? Hisz Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem az életemben. Te vagy az egyetlen, akiért még képes vagyok élni, aki levegőt ad, hogy lélegezhessek; szeretetet, hogy a szívem doboghasson; szárnyakat, hogy a lelkem repülhessen. Te vagy minden, amire szükségem van, a legszebb álmom, a legjobb valóság, Te vagy minden, ami én vagyok. És én meg akartalak fosztani magamtól.

Miért?

Azt hiszem, kezdetben féltem attól, hogy meg fogok őrülni, bele fogok bolondulni abba, hogy nem lehetsz velem. Igen, hisz olyan távol voltál tőlem, olyan elérhetetlen és megfoghatatlan! Bármit megtettem volna azért, hogy csak egy percre is láthassalak, hogy csak egyszer nézz rám, egyszer emeld rám mosolygó, barna szemeidet, csak egyszer ne higgyem azt, hogy álmodok! Bármit… Mindent…

Ez volt az, amiért tudtam, hogy el kell vágnom a hozzád fűződő szálakat. Hisz Te még csak azt sem tudtad, hogy létezem, hogy én a világon vagyok, hogy van valaki, aki több ezer kilométerre tőled arra vár, arra az egy percre, hogy végre minden valósággá váljon. De mindez lehetetlen volt. Tudtam, hogy Te sosem fogsz tudni rólam, hogy mi ketten sosem fogunk találkozni. Tudtam, hogy csak az én képzeletem játszadozik velem, hogy saját magamat akarom becsapni, saját magammal akarom elhitetni, hogy minket egymásnak teremtettek. Miért pont én? Miért pont én lettem volna az a valaki, akit Te valamikor szeretni fogsz? Hisz én csak egy egyszerű lány vagyok, nekem semmim nincs, amit adhatnék, én nem tudom megadni neked azt, amire szükséged van. Ekkora távolságot nem hidalhatok át sehogy sem!

Meg kellett tennem.

Muszáj volt lépnem, különben beleőrülök a hiányodba. A tudatba, hogy sosem foghatom meg a kezed, sosem nézhetek rád, sosem simíthatok végig arcodon, sosem csókolhatom ajkaid… A tehetetlenségbe, hogy hiába harcolok Érted, hiába tervezem a jövőmet a közeledbe, nem fog összejönni. Minden reménytelen. Túl kevés vagyok, túl kicsi ahhoz, hogy ekkora vágyakat, mint amilyeneket álmodtam, megvalósítsak.

Őrületesen szerettelek, és szeretlek a mai napig.

Léptem.

Megpróbáltalak kitörölni az elmémből, a szívemből, megpróbáltalak elfelejteni, kitépni a létedet a testemből, mindhiába. Az arcod olyan mélyen beleivódott elmémbe, hogy akarva-akaratlanul is, de mindig, újra és újra megjelentél előttem. Megpróbáltam süket lenni, hogy ne halljam hangodat, mely szebb volt bármiféle dalnál, de olyan erőteljesen kúszott be nap mint nap a bőröm alá, hogy még álmaimban is Téged hallottalak. Megpróbáltam mindent, úgy tekinteni rád, mintha nem is lettél volna, mintha meghaltál volna, de annál inkább belegabalyodtam azokba a kötelekbe, melyek furcsa módon kötöttek hozzád.

Rá kellett jönnöm, hogy nem vethetek ennek véget. Hisz egy virág sem tud napfény és víz nélkül élni, akkor én miért akarom ezeket a lételemeket megfosztani magamtól?

Így hát megpróbáltam megtanulni, Veled élni. Elfogadni, hogy itt vagy mellettem, de mégsem; hogy láthatlak, de mégsem; hogy beszélhetek Veled, de mégsem; érezni, hogy szeretsz, de mégsem. Elfogadtam az illúziót, mely lassan lopakodott mögém, és mire felébredhettem volna, már teljesen bekebelezett és nem eresztett. Elfogadtam ezt a fajta életmódot, bár fájt.

Mérhetetlenül, pokolian fájt, hatalmas sebeket ejtett szívemen, űrt szított amúgy is gyenge és kietlen lelkemben. Kínzott, égetett, mart. Rombolt, pusztított, ölt.

Mert szerettelek, és mert annyira nagyon hiányoztál.

Előtted csak tengődtem a világban, semmiféle célom nem volt, már épp készültem feladni, és akkor jelentél meg Te. Egy segítő kéz, afféle mentsvár lettél számomra. Te voltál az utolsó reményszálam, az utolsó vágyam, az utolsó álmom, az utolsó dolog, amit kívántam az élettől. Kezdetben minden tökéletes volt és úgy éreztem, végre igazán boldog vagyok, végre magam mögött hagyhatom a magányt, végre megtudhatom, milyen élni. Olyan voltál számomra, mint egy drog, és én sosem tagadtam, hogy függő vagyok.

De egy idő után már nem voltál elég.

Nem volt elég.

A Sors újabb akadályokat görgetett elém, amiket nem tudtam leküzdeni, amihez ketten már kevesek voltunk. Nem segíthettél, nem adhattál többé támaszt ilyen távolból, többé nem volt senki, akihez menekülhettem.

Többé nem…

Csak egy vágás… egy halk sikoly… egy utolsó szó… szeretlek… ég veled… majd a néma csend.

Megtettem.

Muszáj volt megtennem. Nem láttam a kiutat, nem láttam többé értelmét az életnek, nem láttam a fényt az alagút végén, már semmit nem láttam. Elvesztem. Amíg veled voltam, elfelejtettem minden mást, azt is, hogyan kell megvédeni magam. Csak egy pillanatra kellett nem rám figyelned, csak egy pillanatra kellett másfelé nézned, és megtörtént. Nem a te hibád, nem hibáztatlak, hisz te sosem tudtál rólam, és nem is miattad tettem. Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap, hogy valamikor kénytelen leszek erővel kitépni azt a bizonyos köteléket, mely mindvégig életben tartott. Előbb-utóbb megfojtott volna, előbb-utóbb belefulladtam volna az élet nehézségeibe. Mindenképp eljött volna ez a nap. Jobb lesz neked nélkülem, jobb lesz mindkettőnknek. Neked nem fog fájni, nekem pedig többé nem fog fájni…

Hittem ezt, hittem ezt mindvégig…

De hatalmasat tévedtem…