Dreamlabyrinth - 5. rész

Továbbra is éreztem a jelenlétét, ami arra késztetett, hogy végre felemeljem a fejem.

És ott volt. Ő. Teljes életnagyságban, hús-vér emberként. Nem álomkép, nem valami hamis képzelet, hazug hallucináció, nem. Ő volt az, itt, előttem alig néhány méterre, a rácsok túloldalán. Itt volt, több ezer kilométer távot tett meg csak azért, hogy velem legyen. Hogy itt és most találkozzunk.

A szívem kihagyott egy ütemet, sőt, kettőt is. Csak néztem rá eltátott szájjal és kikerekedett szemekkel, és nem tudtam megszólalni. Félúton torkomon akadtak a szavak, képtelen voltam akármit is kinyögni.  Ő is észrevette a döbbenetemet, mert megeresztett egy halvány mosolyt, és zavartan lebámult cipőjére, majd ismét rám szegezte tekintetét.

Nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Megint megrohamoztak a kérdések, és káosz keletkezett a fejemben. Az egyik követte a másikat, holott még a végére se értem. Mindezeknek akartam hangot adni, de nem tudtam.

Felálltam. Lassan és óvatosan tápászkodtam fel, majd ugyanolyan lassan indultam meg felé. Nem akartam odarohanni, féltem, talán ismét eltűnik, és magamra hagy. No meg még mindig nem tértem magamhoz.

Gyönyörű volt. Sokkal helyesebb és jóképűbb, mint azt a képeken láttam, mint azt valaha gondolhattam is volna. Mogyoróbarna szemei félénken, de mégis határozottan ragyogtak és fürkésztek engem, ajkai pirosak és teltek voltak, vérvörös haja pedig kócosan terült el fején. Nyakában, és kezein ékszerek lógtak, ruhája csak egy egyszerű farmerból és egy fekete, vászoningből állt. Hófehér bőre sápadtnak tűnt, de hajszíne kiegyensúlyozta ezt. Olyan volt, akárcsak a fotókon, de mégis más. Arca élettel teli volt, mégis volt benne valami nem evilági. Nem árult el semmit, semleges kifejezés ült arcán, mégis tudtam, hogy fejében kérdések motoszkálnak. Úgy nézett rám, mintha sajnálna, de ez nem csupán szánakozó tekintet volt… Olyan nem is tudom milyen… talán tehetetlenség? Elérhetetlenség? Vágyakozás? Igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó. Vágyakozás. Vágyódott volna utánam? De mégis miért? Hisz azt sem tudja, ki vagyok. Vagy igen?

Kezeimmel megkapaszkodtam a rácsokban, így már csak alig egy méterrel messzebb állt tőlem, és nem mozdult el. Néztünk egymásra, mint akik hosszú évek óta nem látták egymást, nem is hallottak egymás felől és valami úton-módon a Sors ismét összehozta őket. Valahogy mis is így voltunk, csak mi ezelőtt sosem találkoztunk személyesen, és még csak beszélni sem beszéltünk.

- H-Hyun… HyunSeung? – kérdeztem rekedtes hangon, majd azonnal el is némultam. Úgy néztem rá, mint aki csodát lát - és talán azt is láttam. A döbbeneten még most sem tudtam túltenni magam. Ez az egész szebb volt, mint egy álom, mint maga a valóság. Hogyan lehetséges ez?  Miért pont mi?

Nem válaszolt, csak félszegen elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Ujjai lassan kezem köré fonódtak, és csak álltunk egymással szemben. Ott volt ő, ott voltam én, végre együtt, és nem tudtuk, mit tegyünk. Könnyek hada lepte el a szemeimet, de még ezen a könnyfátylon át is tisztán láttam arcát.

- Mi ez az egész, HyunSeung? – tettem fel egy újabb kérdést, miközben kétségbeesetten belemarkoltam kezeibe, és közelebb préseltem magam a rácsokhoz, hogy őhozzá is közelebb legyek. Azt akartam, hogy teste az enyémhez érjen, hogy karjaival átöleljen, és fejemet mellkasába fúrhassam. – Semmit nem értek ebből az egészből. Mi folyik itt? Mi ennek az értelme? - Miért kéne, hogy értelme legyen? – kérdezett vissza, és ez volt az első, hogy hosszú hallgatás után megszólalt – Hisz te szoktad mondani, nem? Nem kell, hogy mindig mindennek értelme legyen. Valami csak megtörténik. Ahogy ez is. - De ez, ez… nem, ilyen nincs. Ez akkor sem lehetséges. Mégis hol vagyok? Mi történt? Könyörgöm, HyunSeung, válaszolj! Csak te tudsz nekem okokat adni, hisz te tetted ezt, nem? Mégis miért hoztál ide? – egyre jobban megeredt a nyelvem, és dőltek belőlem az elfojtott szavak és kérdések.
- Mi? Ezt meg hogy érted? Szerinted magamat raboltattam volna el? – gyanakvóan néztem rá. Azt vártam tőle, hogy mindenre megadja a választ, ehelyett csak még jobban összezavart. – Ez őrültség! Ez… ez biztos csak egy álom, ugye? Mondd, hogy ez egy álom. Hisz te sem lehetsz itt, hisz a távolság... Ez nem a valóság, ugye?
- Én nem tudhatom – rántott vállat – Szerinted?
- Miért csinálod ezt, HyunSeung? Mikor ártottam én neked?
- Nekem semmivel...– ismét elmosolyodott, de ebbe a mosolyba most fájdalom és szomorúság vegyült, én mégis úgy éreztem, menten elolvadok. Az a mosoly… egyszerre pusztított el és gyógyított meg. – De magadnak sokkal inkább.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan tudod te is. Azzal, hogy vágyódsz utánam, hogy abban reménykedsz, egy napon valóban találkozunk, nos… nem éppen helyes. Így nem lehet élni. Így elfelejtesz minden mást magad körül. Csak én létezem számodra, csak engem látsz és ez nem normális. Magadat ölöd meg ezzel. Abba még nem gondoltál bele, mi lesz, ha mégsem találkozunk?
- De hisz most is itt vagy!
- HyunSeung, ne akarj még jobban összezavarni… Szeretlek, és ezen nem tudok változtatni. Ha szerinted ez akkora baj, akkor mondd meg, mit tegyek? – nem vártam meg, míg válaszol, inkább újabb kérdésekkel bombáztam – Áruld már el végre, hogy hol vagyok és mi célból hoztál ide! És egyáltalán mióta tartózkodom itt? Hol vannak a barátnőim?
- Idővel minden kérdésedre választ kapsz – emelte rám ismét hatalmas barna szemeit, majd engedte el a kezem, és hátrébb lépett.
- Ne, HyunSeung, ne menj el, hallod? Ne merészelj itt hagyni! HyunSeung! Kérlek, HyunSeung, ne hagyj ismét egyedül! HyunSeung! – könyörögtem hisztérikus hangon, miközben kezeimmel utána nyúltam, hogy megfoghassam kezeit. Mindhiába.

- Miből gondolod, hogy én voltam? Honnan veszed, hogy nem csak én is egy áldozat vagyok, ahogy te? Mi van, ha ez az egész a te műved?

- Az előbb még te mondtad, hogy ez biztos csak egy álom.

Felsóhajtott, majd tekintete a mögöttem lévő üregbe révedt. Nem követtem pillantását, mindvégig az ő arcát figyeltem, és próbáltam valamit leolvasni róla, hátha okosabb leszek. De nem lettem. Csupán szívem még zaklatottabban vert, még jobban összefacsarodott, s még inkább ki akart ugrani a helyéről, hogy társát az előttem álló fiú mellkasában megkeresse, és táncra perdítse.

Újabb könnycseppek hagyták el a szemem.

- Még találkozunk – ismét elmosolyodott – A helyedben inkább megfordulnék.

Dreamlabyrinth - 4. rész

Mikor ismét feleszméltem, ugyanott találtam magam. Nem változott semmi, még mindig minden koromsötétben pompázott, és úgy tűnt, a látásom lassan annyira hozzá fog szokni ehhez, hogy látni fogok. Azonban egyelőre kikészített ez a vakság és úgy éreztem, hamarosan megőrülök.

Felsóhajtottam és abban a pillanatban köhögni kezdtem, ugyanis az a förtelmes bűz - amit még mindig nem tudtam, mi az pontosan és honnan árad – rárakódott torkomra. Arcom eltorzult, ahogy a kesernyés íz végigcsúszott nyelőcsövemben, pedig nem először éreztem ezt. Valahogy úgy rémlett, utoljára nem ezt a szagot éreztem, hanem valami mást... valami finomabbat... vaníliát... az Ő illatát.

Igen, Ő itt járt. Akkor ugrott be, hogy mi is történt. Ő itt volt mellettem, az Ő hatására aludtam el. Vagy csak álmodtam? Nem, nem álmodhattam, nem lehet, hogy pont az lett volna csak egy álom. Ahhoz túlságosan is valóságosnak tűnt. Itt volt. Hisz nem fáj semmim, elmúlt minden maró kín, és még a fejemen lévő sérülés is teljesen begyógyult. Ő miatta. Ő tette ezt, különben még mindig sajogna mindenem. Vagy már belehaltam volna a sebekbe. Mindenesetre abban maradtam magammal, hogy megpróbáltam aprókat lélegezni, hátha kevesebb rosszban lesz részem.

De ha Ő itt járt, gondoltam, akkor hová lett? Miért hagyott volna magamra? Hisz tudja, hogy szeretem. Hogy ő mit érez, azt nem tudom, de tudta, hogy szükségem van rá. És csak így lelép? Egyáltalán... biztos, hogy ő volt? Hisz nem láttam az arcát, nyilván nem akarta, hogy lássam. Mert ha akarta volna, ki tudtam volna nyitni a szemeimet. De neki nincsenek természetfeletti képességei. Akkor meg hogy került ide? Biztos valaki más volt. De az érintése... az illata... a melegsége... a hangja... Bizonyos, hogy Ő volt, nincs még egy másik személy, mint Ő. És nem kevertem össze senkivel.

Tucatnyi gondolat csapongott a fejemben, és ettől élesen belenyilallt a fájdalom. Még mindig nem tudtam, mit kezdjek magammal, hogy mi a fene folyik itt, és hogy mióta vagyok bezárva ebbe a szörnyű helyiségbe. Látni akartam a barátaimat, tudni akartam, mi van velük, és látni akartam Őt is, mert tudtam, csak Ő adhat választ a kérdéseimre.
- HyunSeung! – kiáltottam el magam, és talpra ugrottam – Tudom, hogy itt vagy valahol és hallasz! Tudom! És azt is tudom, hogy Te vagy az, hiába akartad, hogy ne lássalak! HyunSeung, gyere elő!

Dühös voltam rá, amiért ezt teszi velem. Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mégis mire jó ez neki? Mit akar elérni, mi a célja? Azt se tudja, ki vagyok, és csak úgy elrabol? Mi jogon? Miért nem ad nekem valami okot?

- HyunSeung! – ordítoztam tovább, de nem hallottam mást, csak a saját hangomat visszaverődni a falak között. Nem jött válasz, pedig tényleg itt volt... valahol, nem messze tőlem, és biztos voltam benne, hogy nem csak hall, de lát is.

Sírva rogytam térdre tehetetlenségemben. Teljesen össze voltam zavarodva és kétségbe voltam esve. Nyomorultul éreztem magam, magányosnak és elveszettnek, mint egy első iskolás kisgyerek, aki életében először lép be az iskola kapuján.
- HyunSeung, kérlek... – suttogtam magam elé – Hisz én nem ártottam neked... Vagy talán bűn az, ha szeretlek? Kérlek... Mindig te vigasztaltál meg, akkor most miért teszed ezt?

Nem jött válasz. Semmi zajt nem hallottam, csak saját zokogásom. Már kezdtem feladni minden reményt, már kezdtem úgy érezni, örökre itt ragadok. Hogy örökre fogságba estem... de hol is? Igazából már ez sem érdekelt. Miért is érdekelt volna, ha semmit sem tudtam? Hogy élnek-e még a barátaim, hogy életben vagyok-e, hogy mi van a külvilágban, hogy megőrültem-e és mindez csak a fejemben játszódik? Semmit, de tényleg semmit nem tudtam.

Ekkor megéreztem jelenlétét. Ott ült velem szemben, és engem nézett. Nem láttam, - hisz a sötétségtől nem tudtam volna, meg amúgy is felhúzott lábaim közé fúrtam fejem - de éreztem tekintetét magamon. De már Ő sem érdekelt, már csak azt akartam, hogy ennek az egésznek vagy így, vagy úgy, de vége legyen.

- Mégis mit akarsz tőlem? – tettem fel a kérdést hangosan, bár erre csak azután jöttem rá, miután kimondtam.

Felelet most sem érkezett.
- Hát jó, nekem mindegy. Ha nem válaszolsz, akkor ne tedd. De ígérem neked, hogy valahogy biztosan kijutok innét, és azután kitöröllek az életemből. Soha többé nem fogok rád nézni, és soha többé nem kellesz majd! – nem tudtam, mire megyek a fenyegetőzéssel, de jó érzés volt kiadni magamból a feszültséget. Tudtam, hogy ezt úgyse fogom megtenni, hisz képtelen lettem volna őt elfelejteni; azt meg még annyira sem tudtam, hogy mégis hogyan szökhetnék meg, hisz mint mondtam, nem tudtam, hol vagyok.

Kezdett nagyon irritálni a helyzet. Itt ül velem szemben, és nem képes megszólalni. Itt ül, és hallgat, holott tudja nagyon jól, hogy már az őrület szélén állok. Tudja nagyon jól, hogy tudok róla, hogy rajta áll minden, és mégsem tesz semmit.
- Mondd, neked miért jó az, ha szenvedek? – újabb kérdés, újabb síri csend.

Nagyot sóhajtottam, de ezúttal megint friss, és kellemes levegőt szippantottam be. De ez mit sem változatott azon, hogy tudtam, miféle gusztustalan helyen vagyok.

Némaságba burkolództunk mindketten. Nem tudtam, mit kérdezhettem volna, hogy mivel tudtam volna szóra bírni. Az ő jelenlétében képtelen voltam gondolkodni. Csak azt vettem észre, hogy az időközben abbamaradt sírásom ismét felerősödött, és visszhangot vert. Éreztem, ahogy kezeivel felém közelít, és végigsimít kézfejemen, de elhúzódtam tőle.
- Ne merj hozzámérni... Ha nem vagy képes válaszolni nekem, akkor ne érj hozzám! – kiáltottam el magam, és egy ugrásszerűséggel karja után kaptam, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni előlem, de mindhiába. Eltűnt, én pedig hatalmasat hasaltam egy tócsába.

Köddé vált, mintha csak egy árnykép lett volna.

Dreamlabyrinth - 3. rész

Először azt hittem, káprázik a szemem, hogy csak a képzeletem játszadozik velem, de nem. Erőtlenül feküdtem tovább a földön, és még csak mozdulni sem bírtam. Iszonyatosan fájt még mindenem, egy cseppet sem csillapodott az égető érzés minden porcikámban. Szemeimet azonban nem tudtam lecsukni, bármennyire is voltam fáradt. Az egyre közeledő fénypontot néztem, szinte már csak azt láttam magam előtt.

Aztán megpillantottam valakit. Nem láttam arcát, ahhoz nem volt elég erős a világítás, és még csak azt sem tudtam kivenni, hogy miféle helyen vagyok. Ezután pedig sokkok hada következett. Először is az lepett meg, hogy az idegen egyedül állt néhány méterrel messzebb tőlem. Valamiért úgy gondoltam, biztos nem egymagában hajtotta végre ezt az egész dolgot, de most mégis úgy tűnt, hogy igen. Aztán a fény… nem tudom, honnan jött, mert nem láttam semmiféle lámpát vagy gyertyát a kezében; egyszerűen csak ott volt és kész. Első gondolatom az volt, hogy ő az elrablóm, hogy ő hozott ide, de az a fény, ami körülvette, ami belőle áradt, nem éppen volt természetes. Mégis ki lehet ő? - futott végig a kérdés a fejemben, de a választ nem tudtam meg. Hideg borzongás futott végig rajtam, amint pillantásunk találkozott. Én ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy egész idő alatt, amíg ott állt, engem nézett.

Szólni akartam, de nem bírtam. Csak állt ott és meredt rám, ami kezdett idegesíteni és félelmet kelteni bennem. Ha ő egy természetfeletti lény, akkor megmenteni jött? De mióta léteznek ilyenek? Kezdtem elveszíteni a fonalat, amit még az is tetőzött, hogy miután egyet közelebb lépett felém, újabb rávilágítást kaptam a környezetet illetően: rácsok. Rácsokat vettem észre, amiken túl ez az ismeretlen ácsorgott. Börtönben lennék? – csendült fel elmémben egy újabb kérdés a helyszínt illetően. Ha mindez nem lett volna elég, a következő dolog még inkább azt támasztotta alá, hogy nem evilági lénnyel van dolgom. Ugyanis egy újabb lépést tett felém, és ezzel a lendülettel a rácsok túloldalán termett. Nem nyitott ki semmiféle ajtót, nem, egyszerűen csak átjött rajtuk. Erre pedig, ha jól emlékszem, az emberek nem képesek. Vagy mégis? Már végképp nem tudtam, mit gondoljak.

Újabb percek teltek el, de nem szóltunk semmit. Tényleg rémisztő volt ez az egész helyzet, mintha ő pontosan tudta volna, ki vagyok, és nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Ebben csak az volt a gond, hogy nekem halványlila gőzöm sem volt arról, ki lehet. Kezdtem beleunni ebbe az egész játékba, amit testem is jelzett. Szemeim már le-lecsukódtak, és nem bírtam ébren maradni. Hiába küzdöttem, már teljesen ki voltam merülve, éhes és szomjas voltam.

Éreztem, ahogy valaki hozzám ér. Éreztem, ahogy óvatosan végighúzza ujjhegyét fedetlen kezemen. Éreztem, ahogy végigsimít arcomon, hajamon, ajkaimon. Pont úgy, ahogy Ő szokott. És ahogy hozzámért, már nem fáztam. Hirtelen eltűnt minden ragadós és nyúlós hideg, a szagok, az a poshadt és erjesztő pöcegödörszag is megszűnt létezni úgy, ahogy minden fájdalom tovalépett testemből. Mindez egyetlen érintés alatt. Már nem fájt többé a fejem, már nem fájtak a tagjaim, már nem fájt semmim. Nyugalom és biztonság érzete áradt szét ereimben, és abban a pillanatban úgy éreztem, ennél nagyobb védelemben nem is lehetne részem. Pont az az érzés, amit akkor szoktam érezni, amikor Vele vagyok. De az nem lehet, Ő nem, Ő nem… vagy mégis?

Próbáltam kinyitni szemeimet, de a fáradság ólomsúlyként nehezedett rájuk. Mintha összeragadtak volna szempilláim, és ettől kezdtem kétségbeesni. Megmozdítottam kezeimet, hogy én is hozzáérhessek, hogy valami kapaszkodót keressek, bármit megtettem volna azért, hogy lássam arcát. És mintha gondolataimat olvasta volna, megfogta kezemet, megszorította, és közelebb csúszott hozzám.

- Csssh… Minden rendben lesz… - suttogta lágyan, kedvesen azzal a jól ismert hangon. Igen, most már teljesen biztos voltam benne, hogy Ő az. Több millió hang közül is felismertem volna az övét, hisz már olyan mélyen beleivódott elmémbe, hogy néha sokkal ismertebbnek véltem, mint a sajátomét.

Látni akartam, biztosra akartam menni, hogy nem csak képzelődöm. Annyira hihetetlen volt, hogy Ő van itt mellettem, hisz több ezer kilométer választott el minket egymástól, Ő még csak azt sem tudta, hogy létezem. Akkor miért pont most, miért pont itt találkozunk? Nem lehet Ő, ez az egész nem normális. Muszáj ennek csak egy álomnak lennie, ez már túllép minden határon, minden képzeleten, ez… ez nem lehet igaz. Képtelen voltam megérteni, hogy mi történik velem, képtelen voltam akármit is megérteni. Ez túl abszurd.

- Ez a valóság… - szólalt meg ismét, mintha ugyancsak belelátott volna a fejembe. – Minden rendben lesz…

És én hittem neki. Nem tudom, miért, de bíztam benne és tudtam, hogy igazat mondd. Tudtam, bármennyire is tűnik rémisztőnek és hátborzongatónak a helyzet, ha Ő itt van velem, nem eshet bajom. Ettől a gondolattól pedig sírhatnékom támadt. Éreztem, ahogy a forró könnycseppek szemhéjam alól utat törtnek, és végigfolynak arcomon. A mérhetetlen nyugalom hatására lassan kezdtem álomba merülni és most az egyszer nem féltem: itt voltam, valahol a világ háta mögött, Ő pedig itt ült mellettem, fogta a kezem, és halkan dúdolni kezdett egy dalt…