My dream - 5. rész

 

Nem néztem vissza, miközben elhagytam a csatatérré változott termet. Nem néztem a társaim szemébe, mert nem akartam sem a döbbenetet, sem a félelmet, sem pedig az erősebb iránt kifejezett tiszteletüket látni. Nem akartam soha többé látni ezt a helyet.

Miután kiértem a szabad ég alá, futni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek; lábaim önként irányították magukat, én pedig nem próbáltam megálljt parancsolni. Hagytam, hogy oda vigyenek, ahová akarnak.

Egy hatalmas épület tornyában találtam magam. Ritkán jártam erre, mivel napjaim nagy részét tanulással töltöttem. Kis tétovázás után végül bekopogtam és vártam. Észre sem vettem, hogy mindeközben könnyeim ismét eleredtek, sebeimből pedig még mindig folyt a vér. Bár sajgott minden végtagom, erőm nem volt már ahhoz, hogy meggyógyítsam magam.

Néhány pillanattal később egy magas, barna hajú és barna szemű fiú nyitott ajtót.

- MinSeo, mi járatban erre? – kérdezte vidáman, de a mosoly egyből eltűnt arcáról, mikor alaposabban végigmért – Mi történt veled?
- Jonghyun... – borultam sírva bátyám nyakába, ő pedig készségesen ölelt magához.

Jonghyun valóban a bátyám volt, de érdekes volt a kapcsolatunk. Ő ugyanis farkas volt. Régi mendemondák szerint a vámpírok és a farkasok ősi ellenségek, vagy legalábbis egy ideig azok voltak. Hosszú-hosszú évekig. Mára már azonban megbékéltek egymással, hisz az emberek az új ellenség. Ez volt az egyik oka, hogy itt tartózkodhatott a vámpírok között. A másik az volt, hogy mivel még kiskorú voltam (egy vámpírnak minimum tíz évet le kell húznia az iskolában, miután nagykorúvá nyilvánítják), szüleim pedig nem voltak, ezért ő volt az egyetlen családtagom, akire rábízhattak. Nem sokszor tudtunk találkozni, de bármi is történt, mindig mellettem állt.

Beljebb invitált, majd leültetett a kanapéra. Nem szóltunk egymáshoz. Tudta, mi történt, hisz a hírek itt percek alatt elterjedtek, így azt is tudta, hogy percek, órák kérdése és felkeresem, hogy kisírhassam magam. Így hát némán ölelt magához, és simogatta hátam, miközben én mellkasába fúrtam fejem, és szabadjára engedtem érzéseimet.
- Ne haragudj… - mondtam talán órákkal később, amikor sikerült megnyugodnom.
- Nem haragszom – mosolygott rám, és egy újabb zsebkendőt nyújtott felém – Sajnálom,Jiyeont, tényleg. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. De ne aggódj, Sekyung nem fogja megúszni. Ha HyunSeungnak nem sikerül elintéznie, amit kötve hiszek, hisz ő a Város Ura, akkor majd én teszek róla, hogy megbűnhődjön.
- Köszönöm, Jonghyun. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
- A testvéred vagyok, ez csak természetes. Különben is, ha nem te, akkor én végeztem volna vele előbb-utóbb. Sekyung nem érdemli meg, hogy úgy bánjanak vele, mint egy hercegnővel. Nem több senkinél sem, sőt! De ezt gondolom, te is tudod.
- Igen – sóhajtottam fel.
- De ki vele, mi az igazi ok, amiért jöttél? És ne merj hazudni, mert ismerlek annyira, hogy tudjam, van más is.

Újabb nagy levegőt vettem. Szerettem Jonghyunban, hogy nem kellett felvezetnem egy beszélgetést sem, anélkül is kitalálta, hogy mit szeretnék. Most azonban mégis kételkedve fordultam felé. Féltem a reakciójától, féltem, hogy dühös lesz és megharagszik.
- Elmegyek innét – nyögtem ki végül nagy nehezen, és félénken néztem arcába.
- Tessék? – döbbent meg - Úgy értem, miért? Mármint sejtem, miért, de… ezt nem teheted meg.
- De, megtehetem. Itt fogom hagyni ezt a sulit. Nem bírok itt élni, ki nem állhatom ezt a koszfészket. Itt nem tudok önmagam lenni, és itt nem haladok előrébb. Már mindent tudok, amit itt megtanítanak, én nem ide tartozom.
- Értem… - most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson – De hogy akarsz innét elmenni?
- Hát HyunSeunggal. Csatlakozom hozzá, és elmegyek innét. Ennek pedig nem mondhat senki ellent, még te sem.
- Ez igaz. De HyunSeung mit szólt ehhez?
- Még nem mondtam neki.
- Akkor honnan tudod, hogy bele fog menni?
- Bele fog. Ismerem őt – álltam fel a kanapéról – Úgyhogy… kezdj el csomagolni, hamarosan indulunk. HyunSeung most van az igazgatónál, elintézi, amit el kell, és tovább áll. A társai majd kézben tartják a dolgokat.

- Hogy érted azt, hogy csomagoljak? – torpant meg hirtelen.
- Pont úgy. Te is jössz velünk, vagy nem? Gondolom, nem akarsz egyedül itt maradni – mondtam, majd kisétáltam az ajtón. Egy fokkal jobban éreztem magam, mint amikor bejöttem.

*

     Néma csönd telepedett a szobámra, elfojtott zokogásom csak hangos szuszogásként tört utat a levegőben. Még mindig képtelen voltam felfogni, ami barátnőmmel történt. Közel állt a szívemhez, közelebb, mint hittem volna és ez fájt. Ártatlan volt, kedves és barátságos, mégis neki kellett meghalnia. De a tudat, hogy Sekyung megkeserüli, és részt vehetek benne, egy kicsit csillapított fájdalmamon, de tudtam, ez nem lesz sokáig elég. A bosszú nem hozza őt vissza. Semmi nem hozz vissza.

     Kezemet, ruhámat, egész testemet még mindig vér borította, ami most már könnyáztatta arcomra is ráragadt. Kétségbeesetten próbáltam megszabadulni egy zsebkendővel, de nem sokra mentem vele. Dühösen hajítottam el, majd saját kezemmel próbáltam levakarni magamról a vörös foltokat, de csak még jobban elmaszatoltam magamon, és oda is került vér, ahol eddig tiszta voltam. Hatalmasat rúgtam bele a falba kínomban, tehetetlenségemben, majd a szekrényemnek dőlve lecsúsztam a földre. Forgott velem a világ, émelyegtem és a mellkasomban lüktető szúró érzés sem akart elmúlni. Vajon ilyen az, amikor szenved valaki? Ilyen az, amikor gyászolunk? De hogyan szüntethetném meg mindezt, hogyan tudnám kiirtani végleg magamból?

     Észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobámba. Erre csak akkor figyeltem fel, amikor HyunSeung letérdelt mellém, és óvatosan elkezdte lehámozni rólam a ruháimat. Nem szólt semmit, én pedig nem tiltakoztam. Teljesen elgyengültem, nem voltam tudatában annak, ami velem történik. Nem érzékeltem HyunSeung érintéseit, nem érzékeltem, ahogy beszél hozzám, nem érzékeltem a vér kísértő és csábító illatát, nem érzékeltem könnyeim sokaságát az arcomon végigszánkázni, egyedül csak a fájdalom éles karmait éreztem, ahogy belülről kaparászták hasfalamat.

      Miután csak egy melltartó és alsónemű maradt rajtam, elővett egy vizes rongyot, és elkezdte ledörzsölni rólam a rám ragadt, ragacsos vért. Összerezzentem, ahogy a hidegség a bőrömhöz ért, és egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, de ez inkább a belső gyötrődés hangja volt. Tehetetlenül ültem, hátamat nekivetve a szekrénynek, és úgy éreztem, ennek a szörnyűségnek sosem lesz vége.

- Ez most fájni fog – mondta, de valójában nem jutott el a tudatomig. Tekintetemmel követtem ujjait, ahogy a hasamon tátongó seb felé közelít. Nem tudtam, hogyan szereztem, mikor került oda, és eddig azt se éreztem, hogy fáj, de amint megéreztem ujjait, hirtelen ismét a valóságban találtam magam, minden testi fájdalom előtört, és üvölteni kezdtem. HyunSeung csitítani próbált, apró puszikkal halmozta el fejemet, arcomat, testemet, ott, ahol ért. Vergődni kezdtem karjai közt, de egy kézzel is olyan erősen szorított, hogy semmi esélyem sem volt kiszabadulni. Tudtam, hogy jót akar, mégis, az az érzés, mintha forró vasrudakat nyomtak volna a bőrömhöz…

      Néhány perccel később már nyoma se volt a sebnek, és minden fájdalom megszűnt. Már a testemet sem borította vér, mindent gondosan eltüntetett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, ötletem sem volt, mióta van itt HyunSeung vagy hogy én mióta adtam át magam a fájdalomnak.

      HyunSeung felemelt a földről, majd az ágyamhoz sétált, lefektetett rá, gondosan betakart és befeküdt mellém. Magához húzott, én pedig fejemet mellkasába fúrtam. Lassan simogatta karomat, oldalamat, miközben úgy ringatott, mint egy kisgyereket az anyukája. Nem sírtam, vagy ha igen, azt már nem érzékeltem. Most csak hallgattam HyunSeung szívének ütemes dobogását, érintéseinek melegségét, és szeretetét, ahogy körbeölel. Biztonságban éreztem magam, és kezdtem megnyugodni.
- Miért? – kérdeztem hirtelen.
- Ezt hogy érted? – érdeklődve fordult felém.
- Miért hagytál magamra? Miért hagytál itt két évre? Két teljes, nyomorult évre? Miért nem látogattál meg soha? Miért tetted ezt?
- Sajnálom, MinSeo… Én nem akartam ezt tenni, én azt hittem, jó helyed lesz itt, de alábecsültem a képességeidet…
- Ígérd meg nekem, hogy elviszel innét! – kértem, miközben felemeltem fejemet, hogy arcába nézhessek.
- MinSeo…
- Kérlek, könyörgöm! Nem akarok itt maradni, soha többé. Én nem bírok itt lenni. Muszáj mellettem lenned, nem hagyhatsz ismét magamra! Én nem… én képtelen vagyok akármire is nélküled. Tudod, hogy…
- Tudom – mondta végül, miközben nagyot sóhajtott és még szorosabban húzott magához – Igazad van. Hibáztam, nem kellett volna magadra hagynom. Sajnálom. Holnap hajnalban indulunk.

My dream - 4. rész

Lépteim visszhangot vertek a kísérteties csendben. Jiyeon arca mindvégig szemeim előtt lebegett, és minél több könnycsepp kelt útra, annál élesebben láttam őt magam előtt. Egy sóhaj kíséretében visszanyeltem fájdalmam, minden sérelmem és tovább mentem. Megállíthatatlanul, töretlenül haladtam a kihalt folyosókon, és ahogy egyre inkább közeledtem a terem felé, úgy egyre erőteljesebben éreztem Sekyung jelenlétét. Szinte már biztos voltam benne, hogy ő is ott lesz. És ahogy erre gondoltam, a fájdalom kezdett elhalványodni, eltűnni ereimből és fellobbant bennem a harag első parazsa.

Mire elértem az ajtót, már szinte forrtam a dühtől, szemeim vérvörösen izzottak a mérhetetlen gyötrelemtől, mely szívemet mardosta és csak nagy önuralom árán tudtam türtőztetni magam, hogy ne rohanjak be azonnal és tépjem darabokra. Lehunytam szemeimet, nagyot sóhajtottam, majd szép lassan kiengedtem a levegőt. Ez elég volt ahhoz, hogy nyugalmat erőltessek arcomra.

Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe.
- Elkésett, MinSeo! – csendült fel egyből a tanár vészjósló hangja, ami visszhangot vert a hatalmas és üres épületben.

Egy vállrándítás kíséretében letudtam a véleményét, majd beálltam a sorba a többiek mellé. Ez az óra eltért a szokásostól, és talán ez volt az, amiről úgy véltem, hogy van némi értelme is. Ez ugyanis olyasmi volt, mint egy testnevelés óra, csak mi ezerszer durvábban játszottunk. Itt végre kiengedhettük a gőzt, a stresszt és nem utolsósorban az erőnket is bevethettük játék közben.
- Manapság elnézést kérni sem tud? – lépett elém a tanár, miközben úgy nézett végig rajtam, mintha valami undorító lény lennék – A viselkedése az utóbbi időben igencsak megváltozott.
- És? – kérdeztem vissza nem túl kedvesen, de nem tudtam uralkodni magamon. Egyre csak azt láttam magam előtt, ahogy Sekyung szemei is hófehérré változnak – Manapság gyilkolni is szabad az iskola falain belül?
- Ha Jiyeonra céloz, az baleset volt. Sajnálom a barátnőjét, de ez mindennap előfordul. Nem volt méltó az életre.

- Valóban azt hiszi, hogy meghalt? – vágtam mondandójába, mire igencsak meglepett képet vágott - Biztosra állítom, hogy megölték. És higgye el, a gyilkos sem húzza már sokáig – vált arcom démonivá, majd tekintetemmel megkerestem Sekyungot. Nem nézett felém, de még így is láttam, hogy az idegességtől felgyorsult szívverése és az ütőere igencsak megduzzadt.
- Maga ilyen gyenge lenne, hogy egy halálesettől elérzékenyül? - zongorázott tovább az idegeimen, de nem hatott meg. Hiába próbált okosabbnak mutatkozni, hiába akart példát mutatni és megfélemlíteni, ezzel már rég elkésett. Nem voltam önmagam, egy részem meghalt, amikor megláttam Jiyeont holtan feküdni a padlón. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem minden ittlévőt, gyűlöltem, hogy meg akarták mondani, mit csináljak, és nem érdekelt semmiféle következmény, csak azt akartam, hogy egyszer az életben igazam legyen.

Elnevettem magam, mire a tanár csak még ingerültebb lett, amit persze próbált leplezni, de a homlokán dudorodó erek és izzadságcseppek nem tévesztettek meg.
- Ha valóban annyira erősnek hiszi magát, akkor álljon ki valaki ellen! – adta ki a feladatot, mire ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.
- Rendben – bólintottam, majd Sekyungra néztem – Őt választom! – mutattam a lányra.
- Ahogy akarja – egyezett bele, majd mindenkit leküldött a pályáról, így csak Sekyung és én maradtunk fent. – Kezdhetik, de csak óvatosan!
- Óvatosan? Ez halálra megy! Vagy Sekyung olyan szent és sérthetetlen lenne? Sajnálom, de nem fogom tovább tűrni, hogy kilógjon a sorból! – szórtak szikrákat a szemeim, majd az áldozat felé fordultam.

Sekyung csak állt a pálya túloldalán és engem nézett. Teste reszketett a félelemtől, tudta, hogy komolyan beszélek. De büszkesége nagyobb volt annál, minthogy az életéért kezdjen el könyörögni. Bár rám már ez sem hatott. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak őt láttam magam előtt.

Megindultam felé, de ő nem mozdult. Puszta kézzel akartam végezni vele, azt akartam, hogy kegyetlen fájdalomban legyen része, hogy sokáig kínlódjon, hogy visszakapja azt, amit másoktól elvett. Érezni akartam, ahogy vére végigcsorog karomon, amint még dobogó szívét kezeimben tartom. Látni akartam szemeiben, ahogy kihuny az utolsó fény, ahogy kiül arcára a rémület. Látni akartam meghalni. Érezni akartam, milyen valakit megölni. Azt akartam, hogy én legyek az utolsó, akit életében utoljára lát.

Már csak méterek választottak el tőle, amikor eszébe jutott, hogy ő nem akar meghalni. Legalábbis nem küzdés nélkül. Felemelte kezét, és minden erejét összeszedve egy energiahullámot dobott felém, aminek következtében háttal nekicsapódtam a mögöttem lévő falnak. Hatalmasat nyögtem a gerincembe nyilallt hirtelen fájdalomtól. A fal a csapódás következtében kissé megrepedt, és a vakolat is lebomlott. Leestem a földre, fejem pedig hatalmasat koppant a padlón.
- Azt hittem, ennél erősebb vagy, MinSeo – nevetett fel ördögien Sekyung, és most ő indult meg felém.

Hihetetlenül fájt az egész testem, és biztosra vettem, hogy néhány csigolyám eltört. Felemeltem fejem, és éreztem, ahogy vér csöpög az orromból, a számból és a fejemből is. Odanyúltam a sebhez, és megállapítottam, hogy nem súlyos. Négykézlábra tornáztam magam, majd ellenségemre néztem. Sekyung szemei örömtől csillogtak és egy győzedelem ittas mosoly ült ki arcára. Valóban azt hiszi, hogy ennyivel legyőzhet, hogy ilyen könnyen feladom? Szánalmas.
- Csak ennyire vagy képes? – kérdeztem vissza, majd abban a pillanatban talpra ugrottam, és elkezdtem felé rohanni. Mire észbe kapott, mi történik, már neki is támadtam, és most ő volt az, aki falnak ütközött... velem együtt. Üvöltése visszhangot vert, de ez zene volt füleimnek.
- Nem szép dolog a fiatalabbakat bántani – sziszegtem képébe, majd felemeltem a földről és a földbe vágtam. Ujjaimmal, amennyire tudtam, belevájtam bőrébe, ott karmoltam, ahol tudtam, miközben hallgattam, ahogy felszakad bőre, ő pedig ezzel párhuzamosan ordítani kezd. Élveztem, ahogy kezemet lassan ellepte a vér, ahogy lassan mindent ez a vöröses szín borított be. Pont úgy, ahogy szerettem volna. Csontjai ropogtak ütéseim nyomában, éreztem, ahogy az apró porcok megadják magukat és szilánkosra törnek.

A következő pillanatban kieresztettem fogaimat, és nyaki ütőerébe haraptam. Édeskés ízű vére teljesen megtöltötte a számat, és normál esetben elkezdtem volna falatozni belőle, de tudtam, hogy gyilkos, márpedig egy gyilkos véréből nem akartam táplálkozni.

- Elég! – üvöltötte valaki a hátam mögött, és már hallottam is a cipők tompa puffanását.

Nem álltam meg. Bár Sekyung már nem küzdött ellenem, teste ernyedten feküdt alattam, nekem nem volt elég. Még nem éreztem úgy, hogy eleget szenvedett. Még nem bűnhődött meg az összes tettéért. Ismét felemeltem a testet, majd megint nekihajítottam a falnak. Ismét rávetettem magam, és ismét lecsaptam rá. Szemeim már vérben izzottak, fejem teljesen kiürült, már csak Sekyung kiáltozásának maradványait hallottam visszhangzani. Kieresztettem karmaimat, hogy egy utolsó végzetes csapást mérjek rá; karom már lendült, már csak centikre voltam a szívétől, amikor valaki elkapta csuklómat.
- MinSeo, elég! – üvöltötte rám HyunSeung, de hangja így is távolinak tűnt. Hiába kapálództam a kezeimmel, nem engedett a szorításából. – Ne süllyedj le az ő szintjére. Ne akarj te is gyilkossá válni! Hidd el, meg fogja kapni a büntetését.
- Ugyan, őt senki sem bántaná – hörögtem dühödt hangon, és ismét megrántottam a kezem, de nem sikerült elérnem a célom.
- De igen. Én elintézem, hogy méltó büntetésben legyen része. Teszek róla, hogy ő is kínlódjon azok helyett, akiket ő bántott.

Ránéztem. Szemeibe meredtem, és lassan, de biztosan kezdtem megnyugodni.
- Komolyan mondod?
- Igen. Vége a játszmájának.

Hosszas csend állt meg. Ránéztem Sekyungra, aki már alig lélegzett, de kisebb sebei már gyógyultak befelé. Úgy éreztem, nem kapott eleget, nem okoztam neki semmit ezzel az akciómmal. Többet akartam, ennél többet akartam látni a szenvedéséből.
- Egyet ígérj meg nekem – suttogtam, miközben szemeim visszaváltottak eredeti színűkre, és kezem többé nem emelkedett ütésre – Ígérd meg, hogy én is bosszút állhatok majd rajta, hogy majd én is részt vehetek a büntetésben.

HyunSeung kis habozás után, de végül kimondta:
- Ígérem.

My dream - 3. rész

Dühödten álltam fel, és hagytam ott az igencsak megszeppent társaságot. A harag forrt bennem, mint egy kitörni készülő vulkán, és tudtam, ha most Sekyung velem szembe jönne, biztosan nekitámadnék és megölném. Elmémet valami furcsa köd borította el, éreztem, hogy nem gondolkozom tisztán, éreztem, mert ez a harag nem volt jellemző rám. De túl sokáig tűrtem, hogy ez a mihaszna lány játssza az eszét, hogy ő uralkodjon a gyengébbek felett, hogy azt tegyen, amit akar, csak azért, mert az apja ennek a börtönnek a főnöke. Ez nem mehet így tovább. Nem lehet ő sem kivétel semmiféle szabály alól.

- MinSeo! Várj meg! – hallottam egy ismerős hangot mögöttem kiáltozni, de nem tettem eleget kérésének.

Nem terveztem semmit, egyszerűen csak meg akartam nézni Jiyeon holtestét. Muszáj volt látnom ahhoz, hogy elhiggyem. Hogy a tudatomig is eljusson, hogy a dühöm beteljesedjen, és végleg meghozzam a döntésemet, hogy okom legyen megölni valakit.

Befutottam az egyik hatalmas épületbe, amit az emberek nyelvén kollégiumnak hívtak, majd pillanatok alatt a harmincharmadik emeleten találtam magam. Beléptem az egyik ajtón, Jiyeon szobájába. Mindenkinek saját – úgymond – lakosztálya volt, ahol egyedül élt. Ismerős volt már ez a szoba, hisz rengeteg időt töltöttem itt. Bár nem voltunk olyan hűdejajde jóban Jiyeonnal, de sokszor szorult a segítségemre. Ő amolyan zárkózott lány volt, nem beszélgetett mással, csak velem és Minahval, meg még néhány hozzá hasonlóan szótlan lánnyal. Valószínűleg akkor is ilyen volt, amikor még élt. Talán még visszahúzódóbb lett azért, mert véletlenül lett vámpír.

A vámpírok átváltozásának okát három kategóriába lehet sorolni.

Az első, hogy valaki alapból annak születik. Ez nagy ritkán fordul csak elő, általában a legerősebbeknél, sokan ugyanis nem képesek kihordani egy gyereket. A legtöbb esetben azonban az emberek tudatosan lesznek vérszívók – és ez a második kategória. Ez úgy működik, hogy egy vámpír kiszemel magának valakit (akár a neve, a kinézete, a haja, a szemszíne alapján, mindegy miért, de valami megfogja benne), és elkezdi követni. Naphosszat a nyakában lohol, anélkül, hogy az illető tudna róla, megfigyeli minden lépést, hogy melyik percben mit csinál, hol van, kivel van, néha még a fejébe is belepillant. Kiismeri, hogy mit szeret, mit utál, mi az erőssége, mi a gyengesége meg ilyenek. Aztán egy nap fogja magát, és amikor épp egyedül van, rátámad és kiszívja az összes vérét, a testét elviszi, bezárja egy koporsóba, majd mikor a test felkészült a halál utáni életre, kiengedi és voilá – már vámpír is lett az illető. Ötletem sincs, hogy miért kell ez a sok hercehurca, és hogy miért akar valaki valakit vámpírrá tenni, de biztos megvan az oka. Én valahogy soha nem lennék ilyesmire képes. Miért öljek meg valakit akarata nélkül? A saját szórakoztatásomra? Az nem lenne fair.

A harmadik eset, ahogy említettem, véletlen baleset. Hogy lehetséges ez? Ez egyszerű. Mondjuk úgy, hogy valakit épp megtámadnak, ő pedig látja a jelenetet, ergo szemtanúvá válik, így nyílván őt is meg kell ölni. Vagy valaki súlyosan megsérül egy balesetben, már csak a gépek tartják életben, és mivel a vámpírok szeretik a saját klánukat új tagokkal erősíteni, az illetőnek meg más választása nincsen (vagy meghal, vagy vámpír lesz), így miért ne lehetne az utóbbi? Mindenki érdemel egy második esélyt, nem? Különben is, hányan óhajtoznak az öröklétért?

Visszatérve Jiyeonhoz, szerintem ő is ebbe a véletlen kategóriába tartozik, hisz azok szoktak vérszívóként is gyengék lenni. És Jiyeon az volt, még szép, hogy a többi itteni diák kipécézte magának. Egy ilyen eset következtében keltem a védelmére, és lettünk jóban. Elég jóban ahhoz, hogy megkedveljem és barátnak nevezzem. Jófej és kedves csaj volt, egy légynek se ártott volna, csupán az volt a baja, hogy nem mert kiállni saját maga mellett. Ez pedig nem bűn, mégis bántották. Nem tehettem mást, nem nézhettem, ahogy addig kínozzák, míg végül saját maga nem vet véget az életének. Jiyeon nem érdemelte meg a halált, és ezt nem tudtam megemészteni. Látnom kellett őt, legalább még egyszer, utoljára.

A szoba üresen állt, valószínűleg még nem jelentették a lány halálát. Az ilyen esetekkel nem szokásuk foglalkozni a tanároknak, felügyelőknek, így hát Minah után én voltam az első, aki látta őt.

Ott feküdt a padlón, a nappaliban. A vére hatalmas tócsába gyűlt össze alatta, és talán ez volt az egyetlen undorító dolog. Nem volt letépve a feje, nem lógtak ki a belei, de még csak a teste sem volt kicsavarodva. Első ránézésre azt gondoltam, kitörték a nyakát. Könnyen lehet, hogy egy fiatal vámpír ilyen sérülésbe belehal, hisz mondhatni még ember. De mégis, az a rengeteg vér annyira szörnyűn és hátborzongatóan nézett ki Jiyeon teste körül, hogy rendesen összeszorult a szívem és elborzadtam.

Lassan lépdeltem mellé, majd térdeltem le. Szemei nyitva voltak, ahogy ajkai is. Valószínűleg sikított, amikor elérte a halál. Gyönyörű lány volt, hófehér bőre, hosszú, szőkésbarna haja, acélkék szemei. Nem kellett volna meghalnia, túlságosan is jószívű volt. És mégis... itt fekszik előttem, és nem tudom visszahozni.

Felzokogtam. Könnyeim ismét utat törtek, és a düh helyét most a fájdalom és a gyász vette át. Megfogtam kezét, majd ölembe húztam törékeny testét, és erőteljesen sírni kezdtem.  Nem szokásunk kimutatni az érzéseinket, pláne nem a fájdalmunkat, de Jiyeon tényleg közel állt hozzám, és megérdemli, hogy legalább egyvalaki megsirassa. Őrületesen hiányzott már most, és nem tudtam, mi lesz velem nélküle. Sokszor, mikor unatkoztam és nem tudtam mit csinálni, feljöttem hozzá. Ő mindig el tudott szórakoztatni, hol filmeket néztünk, hol beszélgettünk, hol ökörködtünk, de mindig jól éreztük magunkat. És többé nincs. Egyszerűen nem fért a fejembe.
- MinSeo... – suttogta valaki a fülembe, mire ijedtemben összerezzentem. Egy kéz nehezedett a vállamra, majd jól ismert illat csapta meg az orromat.

Nem néztem fel, de tudtam, hogy HyunSeung az. Nem akartam elengedni, nem akartam megválni tőle, egyszerűen képtelen voltam. Most éreztem meg elsőként, milyen érzés elveszíteni egy szerettünket. És borzalmas volt. Hatalmas űrt éreztem szívemben, és a tudat, hogy semmivel sem pótolhatom, a tehetetlenség rémisztő és kétségbeejtő volt.
- MinSeo, engedd el... El kell engedned... – mondta HyunSeung, és próbálta kezeimet lefejteni a testről, de én csak annál inkább szorítottam magamhoz.
- Nem megy... – suttogtam rekedten, és lehunytam szemeimet, majd fejemet Jiyeon nyakába fúrtam – Annyira fáj...
- Tudom, tudom, de nem hozhatod őt vissza. Nem fog sosem visszajönni – mondta teljes megértéssel.
- Mégis hogyan birkózzam meg ezzel az érzéssel? Hogyan szüntessem meg a fájdalmat?
- Sehogy. Ez ellen nem tudsz tenni, csak felülkerekedni. Elnyomni és úgy csinálni, mintha nem lenne ott, de végleg sosem tudod kiölni magadból. Életed végéig kísérni fog.
- Miért nem tudsz nekem legalább egyszer hazudni? – vettettem oda vádlón, majd újabb sírógörcs tört rám.
- Ha hazudnék, mennyivel lenne könnyebb? – kérdezett vissza, de nem várta meg, míg válaszolok – Engedd el, MinSeo, hogy békében távozzon.

Kezeivel ismét csuklómhoz ért, majd ujjaimat, amikkel görcsösen kapaszkodtam az élettelen testbe, lehámozta. Ezúttal nem tiltakoztam, és hagytam, hogy visszafektesse a földre. HyunSeung kicsit hátrébb húzott, majd erős karjaival magához ölelt, én pedig készségesen bújtam hozzá és ismét zokogni kezdtem. Hajamat, hátamat simogatni kezdte, állát fejemre támasztotta, miközben halkan csitító szavakat suttogott.

Ekkor megszólalt a csengő, mely egy újabb tanórának a kezdetét jelentette. Nem érdekelt. Csak sírni akartam és érezni, ahogy a fájdalom átjárja testem. Borzalmas érzés volt, de érezni akartam, mert még sosem éreztem ilyet. Tudni akartam mi az, amitől óvakodnom kell, aminek nem szabad engednem.

Rápillantottam Jiyeonra. Bármit megtettem volna, hogy visszahozzam, bármit, hogy ismét lássam mosolyogni, nevetni, hogy ismét élni lássam.
- El fogsz késni... – szakította félbe gondolatmenetemet HyunSeung – És hamarosan itt lesznek elvinni a holtestet. Nem lenne jó, ha látnák, hogy sírsz.
- Tudom – szipogtam, majd kezeimmel megtöröltem szemeimet, és azon voltam, hogy összeszedjem magam.

HyunSeung felállt, majd engem is talpra segített. Átnyújtott egy zsebkendőt, majd rám mosolygott. Megpróbáltam én is visszamosolyogni, de nem ment. Még egyszer ránéztem Jiyeonra, majd egy sóhaj kíséretében hátat fordítottam és elsétáltam.
- HyunSeung... – fordultam vissza az ajtóból.
- Igen?
- Ugye felfeded valódi léted az igazgató előtt? Ugye elmondod neki, hogy ki vagy és miért jöttél?
- Persze – válaszolta kis habozás után.
- Komolyan kérdezem. Tudniuk kell, hogy ki vagy és hogy számítsanak arra, hogy rendet teszel.
- Ne aggódj, biztosan beszélek velük – jelentette ki határozottan.
- Reméltem is. És HyunSeung... ha Sekyung a szemem elé kerül, kérdés nélkül megölöm.
- MinSeo...
- Nem, HyunSeung, nincs semmi de. Meg fogom tenni, és nem érdekel, hogy ehhez ki mit szól. Ha ő megtehette, akkor én miért ne?

Nem vártam meg, míg válaszol; hátat fordítottam és végleg otthagytam. Elindultam abba a terembe, ahol a következő órát tartották, és csak reménykedni mertem, hogy Sekyung is ott lesz....

My dream - 2. rész

- Köszi – mondta hálásan Minah, miközben sétára indultunk.
- Nincs mit. Tudod, hogy belehalnék, ha valami bajod esne - karoltam át – És amúgy is, miért azokat akarja bántani, akik fiatalabbak nála? Ez nem fair.
- Ez mondjuk igaz – sóhajtott fel – De legalább most megtanulta, hogy ki az úr a háznál.
- Ne hidd azt, hogy le fog állni. Most csak még jobban felhúzta magát, mert megaláztam. Bosszút forral, úgyhogy jobb lesz, ha meghúzod magad – néztem rá komolyan.
- Oké. Tudod… - váltott hirtelen komoly hangnemre – Arra gondoltam, hogy akár… taníthatnál te engem! Tudod, kedvem lenne egyszer nekem is úgy a falba döngölni azt a csajt.
- Hát nem is tudom… Nem vagyok tanító, nem értek az ilyenekhez, de talán egy-két dolgot tudok neked mutatni. Amúgy meg ne aggódj, néhány év, és sokkal erősebb leszel, mint ő. Nem fogja sokáig vámpírként húzni.
- Főleg akkor nem, ha te itt vagy, igaz? – egy harmadik hang szólalt meg a hátunk mögött, mire mindketten ijedten fordultunk meg – Üdv csajok, régen találkoztunk!
- HyunSeung? Te mi f.szt keresel itt? - Minah nem tétovázott döbbenetét a tudtunkra adni, de az említett csak jót nevetett ezen.
- Köszi, az üdvözlést, Minah, én is örülök, hogy látlak – mosolygott szélesen.
- Jó, na, tudod, hogy értettem – forgatta meg szemeit Minah – De azt hiszem, én inkább magatokra hagylak - azzal el is viharzott.
- Rég láttalak, HyunSeung – mondtam kissé ridegen. Örültem, hogy itt van, és kedvem lett volna a nyakába ugrani, de ugyanakkor dühös is voltam rá. Mi jogon hagyott magamra csaknem teljes két évre?
- Tőled nagyobb üdvözlést vártam – jegyezte meg szúrósan, majd odalépett elém, magához húzott és megcsókolt. Utáltam, mikor ezt csinálja, és ő ezt pontosan tudta. El kellett volna löknöm magamtól, de ehelyett csak beleolvadtam karjaiba és csókjába, miközben kezeimmel átkaroltam nyakát. Hiába is, az engesztelésben nagyon jó volt.
- Jól van, bocsi, kissé felhúztak az előbb – mondtam, miután levegőhöz jutottam.
- Igen, láttalak az előbb. Jól odavágtad azt a szerencsétlen lányt! Nem is tudtam, hogy ilyen harcias lettél.
- Tudod, hogy csak akkor teszek ilyet, ha okom van rá. És most volt okom.

- Igen, mindent hallottam. Amúgy megengedett az ilyen viselkedés itt?
- Tőled tanultam, ha valakinek baja van vele, téged kell, hogy megkeressen.
- Persze, fogd még rám! – játszotta tovább a szerepét, én pedig elnevettem magam – Hiányoztál! – simított ki egy tincset arcomból, majd mélyen a szemembe nézett. Elpirultam, pedig ez nem volt megszokott tőlem. De ő HyunSeung, akit szeretek, ő bármiféle érzelmet képes előcsalni belőlem csupán a jelenlétével. És a szemei… azok a gyönyörű, mogyoróbarna szemek… mindig képesek rabul ejteni.

Ismét csókba vonta ajkaimat, én pedig nem tagadtam meg. Őrületesen hiányzott már, és végre nem éreztem magam olyan nyomorultul egyedül.
- Ezt nem igazán itt kéne… - motyogtam ajkaiba, mikor éreztem, hogy kezei lejjebb vándorolnak – Tudod, iskolában vagyunk, az ilyen nem megengedett itt.
- Oh, bocsánat – engedett el, majd egymás mellett sétálva elindultunk valamerre.
- Mi okból jöttetek ide? – érdeklődtem.
- Csak látni akartalak – nézett ismét rám.
- Elég a bókolásból, HyunSeung, nem áll jól neked! Szóval?
- Igazat mondtam. Rég találkoztunk már. Meg… van egy kis elintéznivalóm itt, és még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem mondom el és igen, meg fogod tudni.
- Csak jöttetek leellenőrizni a sulit, nem?
- Ezt meg honnan veszed? – lepődött meg.
- Nem csak te tudsz olvasni a gondolataimban – vigyorogtam rá.
- Mióta…?
- Amióta megtanítottál rá. Tudod, ha velem vagy, nem csak én szoktam elérzékenyülni, hanem te is – nevettem egyet arckifejezésén – De nyugi, tőlem senki nem tudja meg, miért jöttetek. Miféle pletykákat hallottatok a suliról?
- Tudod azokat nagyon jól. Hisz nem emiatt utálsz itt lenni annyira?

- Ez igaz. És a többiek is itt vannak? Biztos, sehová sem mész egyedül, mert túl unalmas – válaszoltam meg saját magamnak a kérdést. Ekkor érkeztünk meg ahhoz az asztalhoz, ahol a rég nem látott ismerőseim ücsörögtek.

Hosszas beszélgetés vette kezdetét, ami egészen az éjszakába nyúlt. Hülyeség, hogy a vámpírok nem szoktak aludni. Szoktak, csak nem olyan sűrűn, mint az emberek. Nekünk elég hetente nyugovóra térni néhány órára, és utána egy héten keresztül ismét frissek és üdék vagyunk. Legalábbis a legtöbbünk így működik, persze kivételek itt is vannak. Az idősebbek, mint mondjuk HyunSeung, neki szinte nincs már szüksége alvásra, talán évszázadonként egy-két percre. Ötletem sincs miért, de én ez alól is kivétel voltam. Nekem bőven elég félévente aludni egy kicsit. A szervezetem sokkal gyorsabban átveszi a vámpírélet jellemzőit, mint mások – valószínűleg HyunSeung hatására.

Hirtelen egy hangos sikítás szelte ketté az éjszaka sűrű csendjét. Mindannyian ledermedtünk egy pillanatra, majd néhány másodperccel később ismét folytatódott a beszélgetés.  Minah-val összenéztünk, csak mi ketten tudtuk, hogy ez rosszat jelent. Noha megszokott volt, hogy néhanapján valaki meghal, szimplán csak azért, mert nem képes a vámpírlétre, de mi tudtuk, hogy ez egyszer valami más történt.
- Maradj itt, majd én megnézem – nézett rám aggódva, majd nyugtatóan végigsimítva karomon felállt az asztaltól, és eltűnt a sötét falak között.
- Nem tud senki sem az érkezésetekről? – fordultam HyunSeung felé, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Az attól függ. Az igazgatóinál csak azt tudják, hogy valakik vendégségbe jöttek, azonban keringenek már a pletykák, hogy az egyik Város Ura jött látogatóba. De tudod mekkora ez az intézmény, mire kiderül az igazság és megtalálnak minket… napok is eltelhetnek – felelte, majd jókedvűen felemelte poharát és lehúzta.
- Hogy tudsz te mindig ilyen higgadt maradni? – ráztam meg értetlenül fejem, majd követtem példáját.
- Nincs okom az idegeskedésre, hisz nincs veszítenivalóm. Időm, mint a tenger – vette ki a kezemből a poharamat – Te pedig ne utánozz, a végén még részeg leszel!
- A vértől? Hülye vagy? – ráncoltam össze homlokom.
- Nem, tőlem – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Vagy inkább te ittál túl sokat, hatalmasra nőtt az egód hirtelen – közöltem vele szárazon, mire elvigyorodott. Fogai között vörösen csillant meg a vér, ami hirtelen felpezsdített és azon kaptam magam, hogy ismét ajkaira tapadtam és a vértől próbáltam megszabadítani.
- Nyugalom, kislány, hosszú még az éj – húzta az agyamat, és elszakadt tőlem – És tudod, iskolában vagy – figyelmeztetett széles vigyorral az arcán, mire dühösen vállba bokszoltam.
- Kapd be!

Néhány perccel később Minah ismét csatlakozott a társaságunkhoz. Azonban egyből feltűnt, hogy hófehér bőre még sápadtabb lett, mint volt, és az ijedtség teljesen ráfagyott.
- Minah, minden rendben? – fogtam meg óvatosan kezeit, és közelebb csúsztam hozzá – Mi történt?
- Én… nem… én… ő… - dadogta barátnőm. A sokk hatására képtelen volt egy épkézláb mondatot összeszedni.
- Minah – szorítottam meg még jobban kezét – Mi történt?

Rám emelte tekintetét. Szemeiben ott ült a rémület, az a jeges, fájdalmas rémület, amitől a hátamon is felállt a szőr. Az a rémület, amit az ő szemeiben még soha nem láttam, az a rémület, amiről tudtam, engem is épp úgy le fog taglózni, mint őt. Könnyek futottak végig arcán, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha csillogó zöld szemeiből eltűnt volna a ragyogás. Felzokogott, mire a többiek egyenként csöndesedtek el és fordultak felénk.
- Jiyeon meghalt… - suttogta maga elé.
- Tessék? – a döbbenettől hirtelen élessé vált hangom úgy tűnt, mintha távolról érkezett volna. Úgy éreztem, a szívem kihagyott egy ütemet, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel.
- Jiyeon meghalt… - ismételte meg magát.

Percekig meredtem rá, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat. A csend kezdett kínossá válni, de senki nem mert szólni. Némán gyászoltam, majd elengedtem Minah kezét, aki csendesen zokogni kezdett. Jiyeon meghalt… ismételgettem magamban, de mintha képtelen lettem volna megérteni a helyzet jelentését, mintha agyam teljesen leblokkolt volna. Egyedül csak onnan tudtam, hogy igaz, ami történt, hogy a düh hirtelen átvette minden érzelmem felett az irányítást, ökölbe szorítottam kezem, és egy hatalmasat ütöttem az asztalba, amiből úgy tört le egy darab, mintha csak egy faág lett volna.
- Megöllek! - sziszegtem összeszorított fogaim között - Hallott vagy, Lee Sekyung!

My dream - 1.rész

Nappal volt. Gyönyörű, tavaszi délután. Kellemes, lágy szellő simogatta arcom, miközben játékosan bele-belekapott egy-egy hajtincsembe, táncra perdítette, majd ugyanolyan könnyedséggel tovább állt.

Az iskola falai magasan nyúltak az ég felé, és hatalmas árnyékot vetettek rám. A napfény alig tudott bejutni a vastag falak között, és ezzel még a legforróbb nyári nappalok is csak épphogy langyosak voltak. Teljesen kirekesztették a világosságot, és ez a sok, szürke, tömött beton bezártság érzését keltette bennem. Mintha csak egy börtönben lettem volna.

Undorodtam ettől a helytől, és nem csak a kinézete miatt. Az emberek miatt is… Emberek? Vámpírok. Vámpírok voltunk mindannyian. Ez volt az oka annak, hogy mindennapjainkat a sötétségben töltöttük. Sajnos csak néhányunknak adódott meg az a lehetőség, hogy szénné ne égjünk, ha csak egy kis halvány csíkban is a bőrünkhöz ér a Nap. Én is közéjük tartoztam. Noha az évek alatt, amit itt töltöttünk és tanultunk a vámpírélet hogyan s miértjéről, valamint arról, hogyan használjuk a képességeinket, többek között azt is megtanították, hogyan ne égjünk el a felismerhetetlenségig. Persze ez is olyan volt, amit nem sokan tudtak elsajátítani, szóval érthető, hogy miért nem engedtek minket a szabad ég alá.

Utáltam az ittenieket. A diáktársaimat, akik ugyanolyanok voltak, mint az emberek, csak azzal a különbséggel, hogy vért ittak és lehetetlen volt elpusztítani őket. Vagy legalábbis nehezebben, mint a halandókat. Nálunk, vámpíroknál is megvolt a kiközösítés, a lenézés, a kiemelkedés, a menőzés, a másik bántása meg az ilyenek. Szerencsére én nem tartoztam egyik klikkhez sem, jól megvoltam saját magam is. Nem, nem voltam teljesen egyedül, voltak barátaim, de sosem volt szoros kapcsolatom másokkal. Magányos farkasként éltem, tengődtem közöttük, ha valaki segítségre szorult, természetesen segítettem, de hogy én valaha kérjek akárkitől is szívességet, neeem! A tanárok meg… nos egyszerűen vagy lúzerek voltak, vagy túl okosnak gondolták magukat. Az még oké, hogy segítenek megtanítani minket a képességeink használására, de hogy megannyi történelmet és szabályt bemagoltassanak velünk! Őrület! Erre elég nehezen tudtak rávenni, így elég sokszor meggyűlt a bajunk egymással. Ez van, ha valami nem érdekel, azt nem tudom megjegyezni, bármiféle morbid módszerrel is akarják azt a fejembe vésni.

- Hey, MinSeo! - huppant le velem szembe barátosném, aki az egyetlen kivétel volt minden alól. – Min töröd annyira a fejed?
- Áh, semmin – kortyoltam bele a frissen öntött üdítőmbe –Csak várom a pillanatot, amikor végre elhúzhatom innét a csíkot.

Barátnőm jóízűen felkacagott, amin muszáj volt nekem is mosolyognom egyet.
- Örülök, hogy ezt ennyire viccesnek találod – dünnyögtem az orrom alatt.
- Te is tudod, hogy még itt leszel egy ideig. Alig jöttél ide öt éve, még minimum ötször ennyit le kell húznod.
- Jajj, hagyjál már! Ne emlékeztess erre, jobb, ha nem tudok róla! – megdörzsöltem szemeimet, majd tenyereimbe temettem arcomat – Most komolyan, mi a jó istennek vagyunk itt? Úgyse tanulunk semmit! Én legalábbis már mindent tudok, amit tudnom kell. Nem egózásból mondom, de messze feljebb járok egyes tanároknál is.
- Tudom, tudom, a drágalátos urad megtanított sok mindenre – mondta szemforgatva – Jut eszembe, mikor is látogatott meg utoljára?
- Két éve…
- Hűű. Jól cserbenhagyott. Nem gondolod, hogy elhagyott téged?
- HyunSeung? Dehogy! Sosem tenné! – intettem le – Különben is, ma fog meglátogatni.
- Igen? Ezt honnan tudod? – lepődött meg.
- Csak tudom. Érzem – gyanúsan mért végig – Most mi van? Elég régóta együtt vagyunk, jól ismerjük már egymást. Néha szavak sem kellenek ahhoz, hogy tudjuk, mit gondol a másik. Meg amúgy is, nem emlékszel? Ő az egyik legerősebb vámpír a földön, ha akarná, az összes gondolatomat ki tudná olvasni még a világ másik feléről is.
- Ki tudja, lehet most is azt teszi. Vagy egész idő alatt ezt tette.
- Nem hiszem, arról tudnék. Érezném, hogy valaki babrál az agyamban.
- Hát jó, végülis te tudod – rántott vállat végül – Óh, ne, már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel, miközben arca fájdalmasan eltorzult, és lehajtotta fejét a padra.
- Mi? Mi az? – néztem rá kérdőn. Eszembe se jutott megfordulni, azzal csak nagyobb feltűnést keltettem volna.
- Csak Miss. Szőkeség és a bandája.

És ahogy ezt kimondta, már meg is érkeztek mellénk.

- Nocsak, nocsak, csak nem a hírhedt Park MinSeo és a barátosnéja, Han Minah? – kérdezte gúnyos hangnemben.

Kedvem lett volna megfogni és kitépni a gigáját, de türtőztettem magam.
- De, éppenséggel mi vagyunk – feleltem higgadtan – Mit akarsz?
- Na, most miért vagy ilyen? Én csak barátkozni szeretnék. És még csodálkozol, hogy nincs senkid.
- Cööh. Zavar, hogy egyedül vagyok? Nincs kedvem ehhez a rohadt társasághoz, mint a tiéd és a többieké. Szánalmasak vagytok. Különben is, téged is csak azért bírnak, mert az igazgató lánya vagy, és senki nem akarja elhagyni az iskola biztonságot nyújtó falait – vetettem oda nem túl kedvesen.
- Ne merészelj így beszélni velem, hallod?! – förmedt rám, majd elkapta karom, és belevájta körmeit, mire egyből kiserkent a vérem; míg a másikkal megfogta torkomat, és szorongatni kezdte – Vigyázz, mit mondasz, mert még te leszel az, aki megbánja, hogy megszületett.
- Miért, mit csinálsz, megölsz? Bocsika, de már meghaltam. Tudod, vámpír vagyok, mint te! – mondtam, miközben megeresztettem egy gunyoros és ördögi mosolyt. Miss. Szőkeség, rendes nevén Lee Sekyung gyengébb volt nálam, és hiába próbált fojtogatni, mintha meg sem éreztem volna. Noha miután minden erejét összeszedte, és két kézzel ragadta meg nyakam, már kezdtem kissé nehézkesen venni a levegőt.
- Nagyon vicces vagy, látom! De ne hidd azt, hogy akármit is elérhetsz!
- Mit akarok elérni? Komolyan, nem értelek! Minek keresed a bajt? Ennyire unatkozol, hogy másokat cseszegetsz?
- Befogod végre, vagy azt akarod, hogy a kis barátnődnek baja essen? – nézett hirtelen Minahra, miközben a többi barátnője megindult felé.

Tudtam, hogy mindannyian erősebbek a barátnőmnél, és ha hozzányúlnak, az akár maradandó károsodással járhat, így hát nekem sem kellett több: egy mozdulattal lesöpörtem magamról Sekyung kezeit, majd a mellkasához nyomva tenyeremet meglöktem, ő pedig nekivágódott a tíz méterrel messzebb lévő falnak. Mire a földre esett, én már ott térdeltem mellette. Nyakánál fogva felrántottam, majd ismét nekivágtam a falnak, de ezúttal a levegőben tartottam. Hallottam, ahogy csontjai szilánkosra törnek, de ideje nem volt arra, hogy ennek hangot adjon. Szájából és orrából vér kezdett csorogni, és biztos voltam benne, hogy ebből még bajom lesz, ha most nem állok le. Bár a vámpírok gyorsan gyógyulnak, néhány óra és egy karcolás sem marad rajta.
- Ha még egyszer, ismétlem, még egyszer ki mered ejteni a barátnőm nevét, vagy akár egy ujjal is hozzá mersz érni, megöllek! - minden szót lassan, és hangsúlyosan ejtettem ki - És ez nem csak fenyegetés, tényleg megteszem. Te is tudod, hogy képes lennék rá, és van erőm hozzá. Soha ne húzz ujjat az idősebekkel, világos, mert még könnyed megjárod! – szemeiben félelem csillant. Megértette, amit mondtam. Tudta, hogy meg fogom tenni, és tudta, hogy rossz emberrel kezdett ki. Persze nem ez volt az első húzása, amikor megpróbált belém kötni, de eddig tűrtem. Ha a barátaimmal kezd el fenyegetőzni, na, akkor lépi át valaki nálam azt a bizonyos határt.

Eleresztettem. Vért köhögött fel, lélegzetvételkor sípolt tüdeje, szörcsögött, mint aki valami szaftos ételt eszik. Nem haldoklott, csak az egyik bordája átszúrta a tüdejét. Fehér pulcsija már tocsogott a vértől, és mikor magára nézett, egy hatalmasat sikított. Senki nem segített rajta; csak álltak körülötte és nézték, ahogy a vér egy tócsába gyűlik alatta.

Letérdeltem mellé, ő pedig rám emelte tekintetét. Mint egy ártatlan, rémült bárány, úgy nézett rám. Hatalmas fekete szemei könyörögtek, hogy ne hagyjam meghalni. Szánalmasan és kiszolgáltatottan festett. Egyik ujjammal megfogtam kiálló bordája részét, majd egy hirtelen mozdulattal visszanyomtam azt a helyére, miközben ő hangosan felüvöltött. Ezután felálltam és elsétáltam onnét. Mint mondtam, órák múlva már ép és egészséges lesz, ha a súlyosabb sebeket rendbe hozzák, különben órákig szenvedhet, mire a saját teste regenerálódik.