2013. november 29., péntek

Dreamlabyrinth - 7. rész





Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de ezután a kis beszélgetés után mindannyian némaságba burkolództunk. Nem tudom, mire gondolhattak a lányok, talán próbálták feldolgozni ez azt egész helyzetet, és felidézni az emlékeiket, amik egyre távolabb kerültek tőlünk. Ez az egész egyszerűen a lehetetlennel ért fel. Én pedig… nos, én HyunSeung szavain gondolkoztam.
Azt mondta, nem kell, hogy értelme legyen ennek, már pedig mindazon, amin keresztül mentem, nem volt értelme. Egyszóval az egészben értelmet nem kell keresnem. De akkor mégis hogyan menjek tovább, hogyan döntsem el, hogy ez a valóság vagy sem? Ennek álomnak kell lennie, mert csak az álmainkban történhetnek természetfeletti és megmagyarázhatatlan dolgok, nem?
Tegyük fel, hogy ez egy álom. Mióta álmodom, és hogyan tudok ebből felébredni? Hogyan tudok megszabadulni, és leküzdeni minden félelmet, és kísértést? Ha álmodom, akkor hol aludtam el? Mert nem otthon voltam, amikor ez az egész történt. Vagy csak úgy összeestem az utcán, és még most is ott vagyok? Vajon az alkohol hatására kikészült a szervezetem, és elájultam? Vajon minden, ami nekem óráknak tűnik, tulajdonképpen csak percek, másodpercek voltak? Ha ez így van, akkor még mennyi ideig leszek ebben az álomban?
HyunSeung azt mondta, ez az egész rajtam múlik, hogy lehet, ő maga is áldozat. Ha jobban belegondolok, nem is mondott akkora hülyeséget. Ha ezt álmodom, őt is belekeverhettem, hisz elég sok minden köt hozzá. A megszállottja vagyok. Vajon a valóságban ő is álmodott velem? Vajon a túlzott szeretetemmel én is belekerültem az álmaiba és fogollyá tettem? Vajon kísértettem őt az álmaiban, vajon ezzel szenvedést okoztam neki? Vajon titokban ki akarta deríteni, ki is vagyok, vajon mindig azt várta, hogy álmaiban találkozzunk? Ha így van, ha minden csak az én képzeletem, akkor tényleg csak én tudok mindenkit kijuttatni.
De ha ez egy álom, akkor miért nem úgy működnek a dolgok, ahogy én akarom? Miért félek annyira, miért futkároz rajtam a hideg? Talán pont azért nem tudok kijutni, mert félek? Saját magamtól rettegek? Lehetséges ez? Mégis hogyan szökjünk meg? És ha tényleg így van, HyunSeung miért olyan rohadtul magabiztos? Miért tűnik úgy, minta ő irányítana, mintha rajta múlna minden?
- MinSeo! – szólított meg Angel – MinSeo, hallod? – lengette meg kezeit szemem előtt, mire megráztam fejem, és ránéztem.
- Hm?
- Ezt meg kell nézned – mutatott a háta mögé, ahol Twin és Soulmate egy ablakon nézett kifelé.
Felálltam, bár energiám kezdett alábbhagyni, de a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Odaléptem az ablakhoz, ami csak akkor tűnt fel, hogy ott van. Egész eddig elkerülte volna a figyelmemet? Nem, biztos, hogy nem, hisz amikor felébredtem, minden sötét volt. Észrevettem volna, ha van itt egy ablak. De nem volt. Most került volna oda? Ezen miért nem lepődöm már meg?
Felkapaszkodtam az ablak szélébe, mert egy kicsit túl magasan volt, majd felhúztam magam és kinéztem. A szívem hevesen verni kezdett, és hirtelen nem tudtam, mit érzek, vagy gondolok. Ez több volt annál, amit el tudtam volna képzelni.
Egy hatalmas udvar tárult szemem elé, egy végeláthatatlan, kacskaringós utakkal szőtt udvar. Labirintus. Mit keresünk mi egy labirintus közepén? Pontosabban egy vár tornyában? Mert ott voltunk. Egy domb tetején állt ez a torony. Ötletem sincs milyen nagy lehetett, de hogy az a labirintus összes ki és bejárata ehhez a várhoz vezetett, abban biztos voltam. Egy lelket sem láttam semerre, minden kopár és kietlen volt, minden csendes és hallgatag, nyugodt és békés. De mégis, valahogy kirázott a hideg a látványtól és félelmet keltett bennem. Nem az volt gyanús, hogy túl nagy a csend, hanem az, hogy egyes egyedül vagyunk egy labirintus kellős közepén. De mégis hol helyezkedik el ez a hely, miért nem jár erre senki? Miért tűnik úgy, mintha nem fedezték volna fel?
- Na, mi róla a véleményed? – kérdezte izgatottan Twin.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom – másztam vissza az ablakból – Kísértetiesen fest.
- De legalább élünk – mondta Angel – Vagy nem?
- Nem tudom, egyszerűen nem tudom – ráztam meg a fejem – De bárhogyan is, ki foglak juttatni innét titeket.
- Hogyan? – érdeklődött Twin – Nem tudhatod, mi vár rád kint. És hogy akarsz innét lemászni? Mert gondolom nem az ajtón tervezted a szökést. Baromi magasan vagyunk, nincs semmi kötél nálunk, ráadásul az is lehet, hogy hemzsegnek odakint az emberek. Vagy valami sokkal rosszabb. Élőhalottak, vámpírok, szellemek, nem tudom.
- Nincs itt senki rajtunk kívül, te is láthattad. Ha valóban lakna itt valaki, akkor ez az egész hely élne és virulna, és nem lenne így lepusztulva.
- Ez hülyeség, hogy nincs itt senki – mondta semleges hangon Soulmate, mire mindhárman ránéztünk. Nem nézett felénk, csak állt egy helyben és meredten a rácsokat figyelte. Követtük tekintetét – Ott van HyunSeung.
Egy pillanatra néma csend telepedett ránk, majd Soulmate hirtelen megindult a rácsok felé, ahol HyunSeung állt.
- Te eszement barom, mégis hová a fészkes fenébe hoztál minket? – ragadta meg csuklóját, de amaz csak hátrébb lépett, és némán nézte a dühöngő lányt – Vigyél minket most azonnal haza! Ez egyáltalán nem vicces! Mégis mit akarsz tőlünk, ha? Miféle elmebeteg, pszichopata állat vagy te valójában?
- Soulmate, elég! – kiáltottam rá, majd odafutottam hozzá és megöleltem. Hisztérikus zokogásban tört ki, és képtelen voltam lenyugtatni őt. Sok volt ez mindenkinek egyszerre. Nem csak az, hogy egy ismeretlen helyen vagyunk, hanem maga a tudat, hogy tulajdonképpen semmit sem tudunk. A tudatlanság a legnagyobb ellensége az embernek.
- Mi ez a hely, HyunSeung? – kérdeztem meg tőle, miután sikerült úgy-ahogy lecsillapítani Soulmatet, és a többiekkel együtt sikeresen elaludt. – Hová hoztál minket és mit akarsz?
- Mondtam, hogy nem én tettem ezt – hangja nyugodt volt, de semmit nem árult el.
- Ne szórakozz már velem, kérlek! Akkor nem lennél olyan, mintha élveznéd, hogy szenvedünk.
- Nem élvezem.
- Akkor meg? Áruld el, hol vagyunk! És ne merd letagadni, hogy nem te tetted ezt, mert rajtunk kívül te vagy az, aki képes járkálni akármerre, de mi ki tudja már, mióta be vagyunk ide ragadva!
- Azért tudom ezt megtenni, mert te megengeded, hogy ki-bejárkáljak.
- Mi van? Miről beszélsz?
- Gondolkozz kicsit, MinSeo. Hol vagy most?
- Ezt én is szeretném tudni.
- Kérdezem másként. Mit láttál az ablakból?
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Mit láttál?
- Egy tornyot, ahol most vagyunk. És a körülötte lévő labirintust.
- Na, pont ez az.
- Mi ez az? Ebből mit kéne tudnom? – néztem rá értetlenül – Nincs kedvem a gyerekes játékaidhoz, HyunSeung. Vagy megmondod, mit akarsz, vagy elmehetsz a... Miért akarsz nekünk segíteni?
- Mert én is ki akarok innét jutni, és ez csak a te segítségeddel mehet. Te ismered ezt a helyet egyedül.
- Neked elment az eszed? Ittál valamit, vagy mi? Mégis honnan ismerném? Most vagyok itt először. Esküszöm, nem értelek téged. Nekem nagyon is úgy tűnik, mintha többet tudnál nálam.
- Labirintus... – vágott szavamba – Gondolkozz!
Mielőtt akármit is mondhattam volna, ismét eltűnt, köddé vált, mint azelőtt oly sokszor. Semmit nem hagyott maga után, csak a jól megszokott illatot és az érzést, hogy soha nem érhetem el és az ezzel együtt járó fájdalmas űrt. 

2013. november 11., hétfő

Dreamlabyrinth - 6. rész




Az utolsó mondatától úgy éreztem, mint akit egy vödör jeges vízzel nyakon öntöttek. A rémület végigszánkózott testemen, szemeim tágra nyíltak, kétségbeesetten néztem HyunSeung hűlt helyét, mely után apró, ezüstösen fénylő csillagok repkedtek a levegőben néhány másodpercig, majd végül azok is szertefoszlottak.
Mi van a hátam mögött? - kérdeztem magamban, de még percekig nem mertem megfordulni. Aztán vettem a bátorságot, és megtettem – nem hagyott volna magamra, ha valami éhes fenevad várna rám. És csakugyan nem az várt. A három barátnőmet pillantottam meg: Twint, Angelt és Soulmatet.
- Lányok! – sikítottam örömömben, miközben odafutottam hozzájuk.
Mindhárman ott feküdtek a földön, egymás mellett, alig néhány lépésnyire onnét, ahol felébredtem. Vajon mindvégig ott voltak? Vajon mindvégig csak egy karnyújtásnyira voltak tőlem? Vagy csak most kerültek oda?
Rázogatni kezdtem eszméletlen barátnőimet, akik ennek hatására lassacskán kezdtek magukhoz térni.
- Úristen, lányok, minden rendben? Annyira jó látni titeket! – öleltem mindegyiküket magamhoz, és egy-egy puszit nyomtam arcukra. Szemeim könnyekkel teltek meg immár nem is tudom hányadik alkalommal.
- Na, lassíts, MinSeo, fáj a fejem! – dörzsölgette homlokát Soulmate.
- Nem érdekel, de most boldog vagyok, amiért itt vagytok! – mosolyogtam rájuk, és valóban az voltam. Úgy éreztem, azzal, hogy látom őket, hogy ismét mind a négyen együtt vagyunk, semmi nem történhet velünk. Minden kétségem és félelmem tovatűnt, újra remény és életerő szállt belém.
- Mi a fene történt? – nézett rám értetlenül Angel.
- És hol a fenében vagyunk? – folytatta gondolatmenetét Twin.
- Úristen! Miféle helyen vagyunk? Basszus! Ez egy börtön! – sikított egyet Soulmate, majd felpattant helyéről, odarohant a rácsokhoz és rángatni kezdte azokat.
- Hahó, valaki! Van itt valaki? Hahóó!!! – csatlakozott hozzá Angel is.
Kezdtek pánikba esni, és pont ettől tartottam. Én már túltettem magam, és eszembe se jutott segítséget kérni. Ha ki akarunk innét jutni, akkor csak saját magunkra számíthatunk. És ki tudja, hogy a rácsokon túl mi rejlik...
Ekkor vettem csak észre, hogy látok. Hogy megszűnt a sötétség. Világos van. De mégis mióta? Tisztán emlékszem, hogy amikor HyunSeunghoz mentem, még nem láttam semmit, most meg... Én ezt nem értem. Mindenesetre örültem, hogy nem kell tovább vakoskodni, és örömmel vettem tudomásul, hogy semmiféle oszladozó hulla, csontváz vagy egy-egy rothadó állattetem nincs körülöttem. De az a förtelmes bűz csak nem akart alábbhagyni.
- Lányok, kérlek, nyugodjatok meg! – próbáltam megnyugtatni őket, de nem értem el vele semmit.
- Hogy tudsz ilyen higgadt maradni? Itt vagyunk elzárva egy nem is tudom mibe, ki tudja hol, milyen messze a lakhelyünktől, és ez téged egy cseppet sem zavar? – kelt ki magából Twin is, majd belerúgott a rácsokba, de azok nem adták meg magukat. – Én nem akarok itt megrohadni!
- Légy szíves, üljetek vissza és nyugodjatok meg, oké? – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadtam karjukat, és visszaültettem őket a földre.
- Mi folyik itt, MinSeo? – kérdezte Angel néhány perc csend után.
- Ötletem sincs – feleltem sóhajtva – Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy megyünk vissza a mosdóktól, valaki elkap minket és... itt ébredek fel. Vak sötétben.
- Sötétben? De hisz világos van.
- Na igen, most már. De akkor nem láttam semmit. Órákon át. Aztán... – ismét vettem egy levegőt, és ugyancsak köhögnöm kellett a kellemetlen szag hatására, de végül máshol folytattam – Ti hol voltatok?
- Most tértünk magunkhoz... Nekem legalábbis ez az első emlékem – mondta Soulmate, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
- Érdekes... – merültem el gondolataimban, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal több furcsa dolog történt, mint gondoltam volna.
- Miért? – nézett rám érdeklődve Angel.
- Hát... Én azt hittem, hogy egyedül vagyok. Nem hallottam a hangotokat, hogy szuszogtok. Semmit, tényleg rémes csend volt. És mégis itt voltatok mellettem.
- Azt akarod mondani, hogy... valahogy csak úgy idekerültünk? – Twin tekintete olyan volt, mint aki szellemet látott.
- Azt – feleltem – De most inkább azt találjuk ki, hogy hogyan jutunk ki innét. Nem nagyon akaródzok továbbra is itt maradni ezen a... nem tudom, mi ez, még mindig.
- Nekem olyannak tűnik, mint egy torony szobája – elmélázott Soulmate – De bárhol is vagyunk, az elrablóink csak megdobnak minket valami étellel. Akarnak tőlünk valamit, hisz még nem öltek meg minket.
- Ez itt a sokadik gond... – vetettem közbe, és ismét felsóhajtottam.
Mindhárom barátnőm tekintete rám szegeződött, és gyanúsan mértek végig. Tudták, hogy titkolok valamit, és jól tudták. Én pedig nem akartam tovább magamban tartani.
- Egyedül vagyunk – suttogtam halkan – Akarom mondani... van valaki még rajtunk kívül...
- Ki az? – tették fel kórusban a kérdést.
- HyunSeung...
- Kicsodaaa? – hangjuk néhány oktávval feljebb kúszott.
- HyunSeung? Az a HyunSeung? A Te HyunSeungod? – Soulmate meglepetten és kissé reszketeg hangon kérdezett, mintha ő maga sem hitte volna el.
- Igen, az a HyunSeung. Ne nézzetek úgy rám, mint egy bolondra! – emeltem védekezően magam elé kezeimet – Számomra is éppolyan hihetetlen, mint ahogy nektek. De láttam. Itt volt mellettem. Megfogta a kezem. Beszéltem vele! És nem hallucináltam, biztosan ő volt.
- Ez... ez... ez nekem nagyon magas, ez, ez már kész őrület! Mégis mit keresne itt HyunSeung?