Dreamlabyrinth - 8. rész

Dühösen fújtatva vetettem le magam a földre, húztam fel lábaimat, fúrtam fejemet térdeim közé és kezdtem néma hallgatásba. Nagyokat lélegeztem, próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, már amennyire egy ilyen helyzetben ez lehetséges volt. Ideges voltam és feldúlt, kedvem lett volna üvöltözni, hogy kiadhassam magamból a felgyülemlett feszültséget. Hogy, hogy teheti ezt velem? Miért kell játszadoznia? Mire jó ez neki? Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, csak úgy tolongtak bennem, egyre csak több és több lett belőlük. Már szabályosan lüktetett halántékom a megerőltetéstől, a kérdések súlyától. Ötletem sem volt, mit tegyek.
- Szerintetek jól van? – hallottam Soulmate hangját, melyen érezni lehetett, hogy szándékosan vette halkabbra, s melyből aggodalom tükröződött. - Mit csinál most? És mi mit tegyünk?
- Nem tudom, nem tudom… - suttogta Angel – De azt hiszem, jobb lesz, ha nem zavarjuk. Így is eléggé ki van borulva, ahogy mindenki. Majd valamit kitalálunk, ha egy picit végre megnyugszik.
- Igen, ez egy remek terv. És szerintem nekünk se ártana gondolkozni – vetette fel az ötletet Twin – Ha nem is azon, hogy mi ez az egész, hanem azon, hogyan juthatnánk ki.

Néma csend telepedett közénk. Egyszerre minden elcsöndesedett, elhalkult, mintha senki sem lett volna itt. Az egyetlen jel, ami tudatta velem, hogy nem maradtam ismét magamra, a halk lélegzetvétel volt. Normál esetben rájuk szóltam volna, hogy ne szuszogjanak ilyen hangosan, de most mintha ez segített volna abban, hogy jobban tudjak gondolkodni. Mintha a kérdések kezdtek volna szertefoszlani, eltünedezni, kiürülni fejemből, s ismét rendet találtam bensőmben. Mintha megvilágosodtam volna, felkaptam fejem, és egyenesen a lányokra néztem.
- HyunSeung azt mondta, hogy csak én juttathatok ki innét mindenkit, ugye? – tettem fel a kérdést, amire a válasz a napnál is világosabb volt.
- Öhm… Igen – adta bizonytalanul a választ Twin – Miért? Tudod, hogyan szökhetünk meg? – nézett rám reménykedve.
- Nem, de ha nem próbálkozok, sosem fogom megtudni – pattantam fel álló helyzetbe, majd a rácsokhoz lépdeltem.
- Most meg mit csinálsz? – ezúttal Angel érdeklődött.
- Még nem tudom.

Tényleg nem tudtam, mit csinálok, hogy mit kéne csinálnom. De mivel az egyetlen kijárat a rácsokon túl volt, máshol nem próbálkozhattam. Megfogtam a kilincset, amin valami zöldes, ragacsos és büdös trutyi éktelenkedett, de nem riadtam vissza. Teljes erőmből megrántottam, hátha sikerül, mindhiába. Mintha már évezredek óta be lett volna zárva. Nem adtam fel. Újból, és újból megrángattam, de nem mozdult meg. Úgy állt ott, mint egy tömény betonfal.
- Nyílj már ki, a rohadt életbe! – kiáltottam ingerültem, majd egy hatalmasat rúgtam a szerkezetbe, mire amaz megadta magát és hangosan kivágódott előttünk.

- Wow, ezt nevezem! – vigyorgott rám Soulmate, holott tudta nagyon jól, még messze vagyunk a szabadulástól – Mikor lettél ilyen erős?
- Nem tudom, de ez nem a puszta erőm volt… Valami más, valami, valami megmagyarázhatatlan. Talán a dühöm… - morfondíroztam, majd ekkor belém hasított a kínzó felismerés: ez egy álom. Ez egy álom, ahol minden úgy történik, ahogy én akarom. Ez az én álmom. Az én álomlabirintusom. Egy hely, ahová saját magunkat zártam be.
- Akárhogyan is történt ez, de kinyílt, és nem szívesen időznék itt tovább – szakította meg gondolatmenetem Twin – Úgyhogy menjünk, mielőtt még valakik megtalálnak és visszatoloncolnak ebbe a zárkába.
- Rendben, menjünk – egyeztem bele én is, majd megindultam lefelé a lépcsőn, mely közvetlen az ajtó előtt volt.

Óvatosan merészkedtünk le a mélységbe, melyről nem tudtuk, mit rejt. A fal mellé lapultunk, lábujjhegyen osontunk előre, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, hogy minél kevesebb zajt csapjunk, s ezzel felébresszük a torony szörnyeit… már ha voltak itt. Hiába volt ez az én álmom, ismeretlen volt számomra. Tudnom kellett volna, mi rejtőzhet itt, ismernem kellett volna minden négyzetcentiméterét, de számomra is idegen volt. Csak abban voltam biztos, hogy lélekben valamiért mintha közel állt volna hozzá, mintha valami idekötött volna. Ismeretlen volt, mégis ismerős.

Egy hosszú folyosóra érkeztünk, vagyis valami olyasmi lehetett, ugyanis a sötétségtől még az orrunk hegyéig se láttunk.
- Most merre? – kérdezte reszkető hangon Angel.
- Inkább forduljunk vissza, ez még annál a szobánál is ijesztőbb, mint ahol voltunk. Rossz előérzetem van. Kérlek, MinSeo, ne ácsorogjunk itt.
- Valahol biztos van valami villany – mondtam, és még mielőtt tapogatózni kezdhettem volna a villanykapcsolót kutatva, világos lett. A gömb alakú lámpák, melyek a plafonon lógtak, hirtelen egymás után sorban felkapcsolódtak, akár egy dominó játék, melynek darabjai láncszerűen feldöntik egymást. Erőtlen kattanások, ahogy az izzók működésbe lépnek, majd miután mindegyik kinyitotta álmos szemeit, feltárult előttünk a folyosó.

A lélegzetünk is elakadt, és nem tudtunk szóhoz jutni. Ez sokkolóbb volt, mint bármi, amit el tudtunk volna képzelni. A folyosó végeláthatatlan hosszúságú volt, a padló fekete-fehér kövein nyomot hagyott az idő vasfoga. Jobbra és balra ajtók nyíltak, de mindegyiket belepte már a sok por és kosz. A falon, melyről a festék már rég lekopott, s melyről a vakolat már hatalmas darabokban lehullott, több ezer kép és festmény sorakozott. Mintha csak egy középkori várba csöppentünk volna. Régies volt, penészes és büdös, de a maga módján gyönyörű és elbűvölő.
- Ez... ez... – próbálta szavakba önteni érzéseit Angel, de képtelen volt rá.
- Túl szép, hogy igaz legyen – tört ki Soulmateből, mire mindenki bólintott egyet.
- Igen… - suttogtam, és eszembe jutott, hogy ez egy álom. Hiába tudtam, hogy bármi, ami történik, nem valós, mégis rettegés fogott el. Ennek ellenére megfogtam a hozzám legközelebb álló barátnőm kezét, és határozottan elindultam előre.

Nem néztem se jobbra, se balra, nem akartam tudni melyik ajtó van nyitva, melyik képen mi áll, semmit nem akartam tudni erről a helyről. Hiába volt az enyém, nem akartam ismerni.
- MinSeo – torpant meg hirtelen Twin. Nem figyeltem rá, nem akartam tudni, hogy mit akar mondani – MinSeo, hallod?
- Twin, ne most! Nincs időnk megállni! – emeltem fel a hangom, és ismét karon ragadtam, de ő ismét megállásra késztetett.

- De a festmények a falon! Ott vagy rajtuk te is! – jelentette ki rémülten és tekintetét a körülöttünk lévő hatalmas fotókra emelte.
- És mi is! – hökkent meg Angel is.

Nem akartam tudni róluk, de hiába küzdöttem magamban ez ellen, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Muszáj volt látnom őket, bár legbelül, egy bizonyos ponton mintha tudtam volna, mik vannak ott. És a látvány valóban nem okozott akkora döbbenetet, mint hittem. Tényleg ott voltam egyes képeken, tényleg ott voltak a barátnőim, az összes barátom, a családom, a szeretteim. Képek, mintha valaki kémkedett volna utánam. Képek rólam, képek az ismerőseimről. Képek az életemből. Képek, helyszínek, ismerős arcok, álmok… Csupa olyan dolog, amit már láttam valahol, amiknek én is a részese voltam. Egy iskolai nap, egy koncert, egy hazafelé út a vonaton, egy naplemente, egy séta az erdőben, egy csendes délután a vízparton… Minden, ami megtörtént... És véres, eltorzult arcok, bevarrt szájú emberek, sötét szemű, üvöltő szájú démonok, egy szétloccsant arcú lány, fehér árnyak, kísértetek…. Az álmaimból.

Mi ez az egész? Mit keresnek ezek itt?

A hideg végigfutott a hátamon, és a felismerés, hogy ez mind belőlem származik, még inkább megrémített.

- MinSeo… - Soulmate reszketve kapaszkodott karomba. Nem kérdezett semmit, de pontosan tudtam, mit akar tudni. Szerettem volna választ adni nekik, szerettem volna megnyugtatni őket, de sajnos nem tudtam többet náluk.

- Tűnjünk innét! – fordítottam el fejemet a képekről, és ismét megindultam előre. Nem kellett kétszer mondanom, mindhárman a nyomomba szegeződtek, és vissza se néztünk. Csak töretlenül haladtunk előre, szinte már futottunk, amikor egy éles sikítás csendült fel a hátunk mögött…