Megölnek a gondolatok - 1. rész

1. rész:
Welcome to my life*
Üdvözöllek az életemben

(Zene:Simple plan – Welcome to my life)

Néma csend ölelt körbe. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem és hosszú percekig csak néztem a külvilágot, ahogy éledezik. Az autókat, melyek lassan ellepték az utakat, az embereket, kik nyugodtan fogtak neki a reggelnek, s a távolban a napot, mely lappangva bukkant elő a rejtekhelyéből. Sugarai erőtlenül világítottak arcomba, így lehunyva szemeimet adtam át magam kényeztetésének.

Bedugtam fülembe a fülhallgatót, és elnyomtam a csendet. Elindítottam a kedvenc dalomat, és egy erős, mély férfihang pillanatok alatt megremegtette lelkemet, ahogy az életemről énekelt.

Egyedül ültem bent az iskola tantermében; alig múlhatott el hét óra. Még senki nem volt itt rajtam kívül, így nyugodtan engedtem útjára néhány könnycseppet. Szerettem ezeket a reggeleket, mert ilyenkor senki nem zavart. Nyugalom volt és békesség, nem kellett hallgatnom és figyelnem semmire, csak a hangra, mely a fülembe énekelt. Nem kellett hallanom mások megjegyzéseit, nem kellett figyelnem mások boldog mosolyát, és nem kellett a saját problémáimmal sem törődnöm. Azokban a hosszú, végtelennek tűnő percekben kizártam mindent és mindenkit, és lágyan hátradőltem a Magány puha párnái közé.

„Érezted már magad összeomolva?
Érezted már magad kirekesztve?
Mintha valahogy sehová se tartoznál
És senki sem ért meg?
Akartál már elfutni valaha?
Zárkóztál már be a szobádba
Hangosra tekerve a rádiót
Hogy ne hallják, ahogy kiáltasz?”

Nem szerettem egyedül lenni. Mindig is gyűlöltem ezt az érzést, de sosem tudtam ellene tenni. Hiába kerestem az emberek társaságát, ők valahogy mindig hátat fordítottak nekem. Persze voltak barátaim, de sosem tartott sokáig egyik sem. Valahogy az emberek nem barátkoztak velem, sosem érdekeltem őket igazán, így sosem tudtam tartós kapcsolatot kialakítani. Mindig voltak néhányan az életemben, de sosem kerültek hozzám elég közel, és mikor szükségem lett volna rájuk, ők egyszerűen csak… elsétáltak.

Sosem tartoztam sehová. Mindig kirekesztettnek éreztem magam, mindig úgy éreztem, kívülálló vagyok. Mi a baj velem? Folyton ezt az egyet kérdezgettem magamtól. Ott álltam a tükör előtt órákon át, néztem a külsőmet, hátha azzal van a baj. Magamba is néztem, de nem voltam másabb senki másnál. Mindenkihez kedvességgel fordultam és bizalommal, ha megkértek, segítettem, ahogy csak tudtam, rám bármikor számíthattak, mégis… fordított esetben ez sosem történt meg. Az emberek csak… elmentek mellettem, anélkül, hogy rám néztek volna.

Mintha… láthatatlan lettem volna.

„Nem, te nem tudod, milyen érzés
Amikor úgy érzed, nincs semmi rendben
Te nem tudod milyen olyannak
Lenni, mint én.”

Sosem féltem attól, hogy becsapnak vagy átvernek. Ha valakit megismertem, sosem úgy álltam hozzá, hogy biztosan ki fog használni. Annyi csalódás után én mindig hittem másokban, hogy talán ezúttal más lesz. Én hittem a csodákban. Hittem és vártam rájuk. Vártam, hogy valaki betoppanjon az életembe, mint a filmekben, és egy csapásra minden megváltozzon. Azt hiszem, talán ez volt a legnagyobb baj velem: hogy álomvilágban éltem.

Barátság vagy szerelem? Nekem oly mindegy volt. Én csak szerettem volna, ha valaki mellettem van, és nem hagy el. Szeretni akartam az illetőt, és azt akartam, hogy ő is szeressen engem, hogy ne csak én mutassak érdeklődést a másik iránt, ne csak én ragaszkodjak, hogy ne én legyek az, aki fut a másik után. Azt akartam, hogy küzdjenek értem, hogy harcoljanak, hogy tudjam, nem egyoldalú az érzés. Ez számomra adott volna egy egyfajta stabil talajt és ezáltal az űr eltűnt volna belőlem.

Mert ha egyszer ez megtörténik, akkor kevesebb az esély, hogy az illetőt elveszítem. Márpedig ha egyszer valakit megszeretek, azt nem akarom elengedni… soha.

„Amikor bántanak,
Amikor elveszettnek érzed magad,
Amikor kint hagynak a sötétben,
Amikor beléd rúgnak,
Amikor már padlón vagy,
Amikor körbe-körbe lökdösnek,
Amikor az összeomlás szélén vagy
És senki sincs, aki megmentene.
Nem, te nem tudod milyen érzés ez.”

Nem, nem voltam jól. Bármennyire is látszott úgy, hogy minden rendben, és boldog vagyok, valójában gyűlöltem magam és mindenki mást is. Miért olyan nagy kérés ez? Miért olyan nagy baj, ha nem akarok egyedül lenni? Csak egy embert kértem, csak egyetlen egyet…

A dal a végére ér, én pedig újraindítom. Vetek egy pillantást a városra, mely ekkor már szinte teljesen feléledt. A Nap most már vakítóan ragyog, narancssárgás színe az ég alját vérvörösre festi. Visszacsukom szemeim, és egy emlék hasít az elmémbe.

Enyhe remegés fut végig testemen, ahogy a fájdalom végigcsorog ereimben. Úgy szeretnék arról mesélni, ami otthon zajlik… Istenem, de el szeretném mesélni valakinek, hogy mennyire fáj. Mennyire szeretnék sírni valaki vállán, mennyire szeretnék megszabadulni a lelkemet marcangoló gyötrelemtől. Bárcsak megszabadulhatnék az érzéstől... El akarom mondani, hogy miért költöztem el otthonról, el akarom mondani, hogy nem bírom és mennyi mindenen keresztül kellett mennem. A sok múltbéli emlék fojtogat, és szembe akarok velük nézni, de egyedül képtelen vagyok rá.

Újabb emlék… általános iskola, harmadik osztály.

Annyian bántottak már… annyian hazudtak nekem, annyian aláztak meg, hagytak magamra. Hányan tettek rám gúnyos megjegyzéseket minden ok nélkül? Hányan nevettek arcomba, és löktek fel, mikor elmentek mellettem? Hányan rúgtak belém, és lettem én a nevetség tárgya? Oly sokan, oly sokszor…

Miért?

Mit tettem én?

Én csak egy kisgyerek voltam.

És mindezek ellenére miért reménykedem abban, hogy még lesznek barátaim? Miért hiszem, hogy vannak még normális emberek? Miért ragaszkodom másokhoz? Miért remélek?

Ha a vége mindig a magány… miért akarom mégis, hogy szeressenek?

Miért nem adom fel?

Ennyire borzalmas érzés egyedül lenni?

Igen.

Ennyire borzalmas érzés egyedül lenni.

„Szeretnél más valaki lenni?
Eleged van, hogy úgy érzed, mindenből kihagynak?
Elég elszánt vagy ahhoz, hogy valami többet találj
Mielőtt az életednek vége?
Bent ragadtál egy olyan világban, amit gyűlölsz?
Eleged van mindenkiből, aki körülötted van a
Nagy, hamis mosolyukkal és hülye hazugságaikkal
Miközben legbelül elvérzel?”

Görcsösen összerázkódom, és még több könnycsepp hagyja el szemeimet. Arcomat sálamba temetem, és nem hagyom, hogy hangosan felzokogjak. Ordítanék, üvöltenék, de egy hang sem jön ki a torkomon.

Felnőttem. Mindez csak egy emlék, mégis, a mai napig kísért. Minden emlék kísért. Fel kell ezeket dolgoznom, el kell őket engednem, nem hagyhatom, hogy életem végéig emésszenek, de ehhez kell valaki, aki segít. Egy kéz, mely sosem engedi el kezem, és mely szorosan tart akkor is, ha ismét a mélybe készülök zuhanni.

Felnőttem… és bár most már nem bántanak, most már nem érnek hozzám, de ugyanúgy nem beszélnek velem. Pedig ez egy másik város, új emberek, ahol senki nem ismeri a múltamat. Mégis… most átnéznek rajtam.

Dühösen rúgtam bele a falba, majd az asztalomon lévő könyveimet, tollaimat, és mindent, ami rajta volt, egy mozdulattal lesöpörtem. Felpattantam, majd az ekkor már a földön heverő holmijaimra rátapostam, rajtuk ugráltam, végül felkaptam az egyik füzetemet és elhajítottam a terem végébe.

Felzokogtam, és megtörten rogytam a székemre. Hosszú perceken keresztül sírtam, most már hangosan, és nem érdekelt, ki az, aki ezekben a percekben benyit.

Apró darabokra törtem. A lelkem és a szívem már rég üvegdarabként feküdtek valahol a múltban, amit az emberek újra és újra eltapostak.

Gyűlöltem ezt a világot, gyűlöltem mindenkit, akivel valaha kapcsolatba kerültem. Azok a hazug mosolyok… azok a hazug ölelések… azok a hazug szavak… mind csak álarc volt. Sosem volt egyik sem valódi, én mégis minden egyes alkalomkor bedőltem nekik. Hogy lehettem ennyire naiv? Hogy lehettem ennyire gyenge? Tudtam, mit tesznek, egy idő után tudtam, hogy semmi sem igaz, mégis újra és újra belementem. Eldobtak maguktól, de mindig jött valaki, akiben reménykedtem, aztán ő is eldobott. Haldokoltam, de mégis belevágtam. Könnyebb és egyszerűbb lett volna feladni, de mégsem tettem.

Vége lesz ennek valamikor?

Jön egyszer valaki, aki sosem hagy el? Miért nem néz felém senki?

„Nem, te nem tudod, milyen érzés
Amikor úgy érzed, nincs semmi rendben
Te nem tudod milyen olyannak
Lenni, mint én.”

Elővettem egy zsebkendőt és megtöröltem az arcomat. A könyveimet, a szétszórt dolgaimat gyorsan összeszedtem és a helyükre raktam. Visszanyeltem mindent és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

Kikapcsoltam a zenét, a telefonomat a zsebembe süllyesztettem, a fülhallgatómat pedig a táskámba. Megigazítottam hajamat, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

Ezt csináltam mindig. Sosem mutattam ki, mi bánt és mit érzek. Fájt és gyűlöltem, de nem tettem semmit. Mégis mit kellett volna?

Csak hittem és vártam.

Az ajtó lassan kinyílt, és belépett rajta az egyik osztálytársam. Halkan köszönt, én ugyanolyan halkan válaszoltam. Leült a helyére és tanulni kezdett, mintha én ott sem lettem volna.

Az óra fél nyolcat ütött. Hamarosan egyre többen leszünk, és én ugyanúgy láthatatlanná válok. Megkezdődik egy újabb egyhangú és értelmetlen nap. Eltelik, anélkül, hogy történne valami érdemleges. Egyik követi a másikat, én pedig csak sodródom, és reménykedek.

Én csak egyetlen egy embert kértem…

„Isten hozott az életemben.”

_________________________________

* A történetben található dalszöveg a Simple Plan - Welcome to my life fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!!