Dreamlabyrinth - 6. rész

Az utolsó mondatától úgy éreztem, mint akit egy vödör jeges vízzel nyakon öntöttek. A rémület végigszánkózott testemen, szemeim tágra nyíltak, kétségbeesetten néztem HyunSeung hűlt helyét, mely után apró, ezüstösen fénylő csillagok repkedtek a levegőben néhány másodpercig, majd végül azok is szertefoszlottak.

Mi van a hátam mögött? - kérdeztem magamban, de még percekig nem mertem megfordulni. Aztán vettem a bátorságot, és megtettem – nem hagyott volna magamra, ha valami éhes fenevad várna rám. És csakugyan nem az várt. A három barátnőmet pillantottam meg: Twint, Angelt és Soulmatet.

- Lányok! – sikítottam örömömben, miközben odafutottam hozzájuk.

Mindhárman ott feküdtek a földön, egymás mellett, alig néhány lépésnyire onnét, ahol felébredtem. Vajon mindvégig ott voltak? Vajon mindvégig csak egy karnyújtásnyira voltak tőlem? Vagy csak most kerültek oda?

Rázogatni kezdtem eszméletlen barátnőimet, akik ennek hatására lassacskán kezdtek magukhoz térni.
- Úristen, lányok, minden rendben? Annyira jó látni titeket! – öleltem mindegyiküket magamhoz, és egy-egy puszit nyomtam arcukra. Szemeim könnyekkel teltek meg immár nem is tudom hányadik alkalommal.
- Na, lassíts, MinSeo, fáj a fejem! – dörzsölgette homlokát Soulmate.
- Nem érdekel, de most boldog vagyok, amiért itt vagytok! – mosolyogtam rájuk, és valóban az voltam. Úgy éreztem, azzal, hogy látom őket, hogy ismét mind a négyen együtt vagyunk, semmi nem történhet velünk. Minden kétségem és félelmem tovatűnt, újra remény és életerő szállt belém.
- Mi a fene történt? – nézett rám értetlenül Angel.
- És hol a fenében vagyunk? – folytatta gondolatmenetét Twin.
- Úristen! Miféle helyen vagyunk? Basszus! Ez egy börtön! – sikított egyet Soulmate, majd felpattant helyéről, odarohant a rácsokhoz és rángatni kezdte azokat.
- Hahó, valaki! Van itt valaki? Hahóó!!! – csatlakozott hozzá Angel is.

Kezdtek pánikba esni, és pont ettől tartottam. Én már túltettem magam, és eszembe se jutott segítséget kérni. Ha ki akarunk innét jutni, akkor csak saját magunkra számíthatunk. És ki tudja, hogy a rácsokon túl mi rejlik...

Ekkor vettem csak észre, hogy látok. Hogy megszűnt a sötétség. Világos van. De mégis mióta? Tisztán emlékszem, hogy amikor HyunSeunghoz mentem, még nem láttam semmit, most meg... Én ezt nem értem. Mindenesetre örültem, hogy nem kell tovább vakoskodni, és örömmel vettem tudomásul, hogy semmiféle oszladozó hulla, csontváz vagy egy-egy rothadó állattetem nincs körülöttem. De az a förtelmes bűz csak nem akart alábbhagyni.
- Lányok, kérlek, nyugodjatok meg! – próbáltam megnyugtatni őket, de nem értem el vele semmit.
- Hogy tudsz ilyen higgadt maradni? Itt vagyunk elzárva egy nem is tudom mibe, ki tudja hol, milyen messze a lakhelyünktől, és ez téged egy cseppet sem zavar? – kelt ki magából Twin is, majd belerúgott a rácsokba, de azok nem adták meg magukat. – Én nem akarok itt megrohadni!
- Légy szíves, üljetek vissza és nyugodjatok meg, oké? – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadtam karjukat, és visszaültettem őket a földre.
- Mi folyik itt, MinSeo? – kérdezte Angel néhány perc csend után.
- Ötletem sincs – feleltem sóhajtva – Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy megyünk vissza a mosdóktól, valaki elkap minket és... itt ébredek fel. Vak sötétben.
- Sötétben? De hisz világos van.
- Na igen, most már. De akkor nem láttam semmit. Órákon át. Aztán... – ismét vettem egy levegőt, és ugyancsak köhögnöm kellett a kellemetlen szag hatására, de végül máshol folytattam – Ti hol voltatok?
- Most tértünk magunkhoz... Nekem legalábbis ez az első emlékem – mondta Soulmate, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
- Érdekes... – merültem el gondolataimban, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal több furcsa dolog történt, mint gondoltam volna.
- Miért? – nézett rám érdeklődve Angel.
- Hát... Én azt hittem, hogy egyedül vagyok. Nem hallottam a hangotokat, hogy szuszogtok. Semmit, tényleg rémes csend volt. És mégis itt voltatok mellettem.
- Azt akarod mondani, hogy... valahogy csak úgy idekerültünk? – Twin tekintete olyan volt, mint aki szellemet látott.
- Azt – feleltem – De most inkább azt találjuk ki, hogy hogyan jutunk ki innét. Nem nagyon akaródzok továbbra is itt maradni ezen a... nem tudom, mi ez, még mindig.
- Nekem olyannak tűnik, mint egy torony szobája – elmélázott Soulmate – De bárhol is vagyunk, az elrablóink csak megdobnak minket valami étellel. Akarnak tőlünk valamit, hisz még nem öltek meg minket.
- Ez itt a sokadik gond... – vetettem közbe, és ismét felsóhajtottam.

Mindhárom barátnőm tekintete rám szegeződött, és gyanúsan mértek végig. Tudták, hogy titkolok valamit, és jól tudták. Én pedig nem akartam tovább magamban tartani.
- Egyedül vagyunk – suttogtam halkan – Akarom mondani... van valaki még rajtunk kívül...
- Ki az? – tették fel kórusban a kérdést.
- HyunSeung...

- Kicsodaaa? – hangjuk néhány oktávval feljebb kúszott.
- HyunSeung? Az a HyunSeung? A Te HyunSeungod? – Soulmate meglepetten és kissé reszketeg hangon kérdezett, mintha ő maga sem hitte volna el.
- Igen, az a HyunSeung. Ne nézzetek úgy rám, mint egy bolondra! – emeltem védekezően magam elé kezeimet – Számomra is éppolyan hihetetlen, mint ahogy nektek. De láttam. Itt volt mellettem. Megfogta a kezem. Beszéltem vele! És nem hallucináltam, biztosan ő volt.
- Ez... ez... ez nekem nagyon magas, ez, ez már kész őrület! Mégis mit keresne itt HyunSeung?