× 1. rész ×
- Tehát még
egyszer: két kör bemelegítő futás az iskola körül, minden saroknál tíz guggolás
és fekvőtámasz, majd ezután lépcsőzés az aluljárónál, összesen hússzor. Ne
feledjétek, akkor van meg az egy, ha lementek a lépcsőn és fel is jöttök. Végül
pedig újabb két kör futás az iskolát megkerülve. Mindenki a sajt tempójában
csinálja, de aki nem végez harminc percen belül, annak beírom az egyest!
A tanár
kőkeményen osztotta ki számunkra az aznapi testnevelés órán a feladatot,
miközben az egész osztály vigyázzban állt egymás mellett. Nem mertünk szemet
forgatni, vagy felsóhajtani, ezzel kifejezve nemtetszésünket, mert a végén még
tovább fokozza az amúgy is kínzásnak tűnő gyakorlatot.
- Na, mozgás, egy-kettő,
induljatok! – tapsolt kettőt kezeivel, majd mindenki szép lassan megindult. –
Nincs lazsálás! Bent a tornateremben találkozunk! – kiáltotta még utánunk, majd
háta mögött összekulcsolva kezeit, besétált az épületbe.
Az osztály fele,
főként a fiúk rohanni kezdtek, mint az őrültek, egymást lökdösve és nevetve,
miközben azon versenyeztek, ki teljesíti a feladatot rövidebb idő alatt. A
lányok nagy része teljesen ignorálva a tanár szavait, vagy legyalogolta az
egészet, vagy félrevonultak egy fa árnyékába, ahol nyugodtan megvárhatták, amíg
lejár a fél óra.
Én vállat
rántottam, és a saját lassú tempómban igyekeztem lefutni a két kört, majd utána
a lépcsőzést. Nem volt bajom a sporttal, sőt, kifejezetten szerettem mozogni,
de az órai feladatokat utáltam, főleg negyven fokban, perzselő napfényben,
amikor szívesebben töltöttem volna az időt valami hűvös helyen vagy a strandon.
Tényleg nem értettem, mi szükség van arra, hogy ilyen melegben halálra izzadjuk
magunkat. Ugyanezt megtehettük volna a tornateremben is, ahol legalább
kellemesebb a levegő és ahol talán a tanár is látná, hogy tényleg mindenki
mozog egy keveset.
„Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki.” Ismételgettem
magamban ezt a mondatot, remélve, ezzel sikerül lefutnom azt a két kört
anélkül, hogy meg kellene állnom. A futás volt az egyik kedvenc sportom, de
megvolt az a bajom, hogy ha nem egyenletesen csináltam, akkor megfájdult a
tüdőm és nehezen kaptam levegőt. Ez pedig elég gyakran megtörtént, mert amikor
futásról volt szó, mindig minden erőmet felhasználtam, és természetesen minden
alkalommal meg is jártam. Nem egyszer volt, hogy annyira kimerültem, és annyira
fuldokolni kezdtem, hogy elájultam.
- Na, hogy
bírod? – állt meg mellettem hirtelen valaki. Egy gyors pillantást vetettem rá,
majd miután nyugtáztam, hogy Taehyung az és átugrottam egy szétolvadt fagyit a
járdán, válaszoltam.
- Eddig jól.
- Helyes. Azért
ha nem bánod, veled futok – mosolygott rám.
- Semmi szükség
erre, nyugodtan mehetsz a többi sráccal. Nem kell megvárnod, úgyis lassú neked
ez a tempó, de azért kedves tőled – nyögtem ki két levegővétel között.
- Áh, nem akarok
most sietni, úgyis rengeteg időnk van, a többiek hülyeségéhez meg most nincs
kedvem.
- Hát… ha nagyon
szeretnél, akkor maradj, de előre szólok, hogy én futás közben nem beszélek –
figyelmeztettem, majd az utcasarkon megálltunk, hogy megcsináljuk a kötelező
fekvőtámaszokat és guggolásokat.
Taehyung az
egyik legjobb barátom volt az osztályból. Nagyon szerettem vele lenni, mert
laza és színes személyiség volt, könnyedén lehetett vele akármiről társalogni
és mindig feldobta az ember napját. Nagyon népszerű volt az egész iskolában a
nyíltsága és a barátkozó stílusa miatt, amit az is fokozott, hogy emellett igen
jól nézett ki.
Annak ellenére,
hogy két éve voltunk osztálytársak, mindössze csak néhány hónapja kerültünk
közel egymáshoz. Sosem beszéltünk többet köszönésen és az időnkénti „Hogy
vagy?” kérdésen kívül, mert… egyszerűen valahogy nem jutottunk el addig. Ez
azonban megváltozott, amikor egy testnevelés órán le kellett futnom két
kilométert.
Mivel nem voltam
előző tanórán, egyedül kellett lefutnom ezt a távot, és a tanár Taehyungot
küldte ki velem, hogy mérje le az időt. Szerencsétlenségemre megint túlságosan
megerőltettem a tüdőmet, és összeestem, esés közben pedig teljesen
felhorzsoltam a bal térdemet és a tenyereimet is. Teljesen kikészültem akkor,
és sírni kezdtem, nem csak a fájdalomtól, hanem azért is, mert utáltam, hogy
ennyire gyenge vagyok, hogy egy ilyen egyszerű feladatot ennyire nem tudok
teljesíteni. Taehyung volt az, aki akkor aggódva rohant oda hozzám, és segített
felállni a földről, majd kísért be az orvosi szobába, és maradt ott velem
addig, amíg el nem láttak. Ő volt az, aki nyugtatgatott, és vigasztalt, hogy
minden rendben lesz, és ő volt az, akinek először elmondtam, hogy nemrég derült
ki, hogy asztmás vagyok. Noha ez nem annyira veszélyes dolog, és megfelelő
gyógyszerekkel voltam kezelve, mégis utáltam, hogy folyton úgy éreztem, nem
kapok levegőt.
Az orvos
pihenésre utasított, Taehyung pedig aznap hazakísért anélkül, hogy kértem volna
rá. Egész úton beszélgettünk, és jókat nevetgéltünk, ráadásul a lakásunk előtti
lépcsőn felcipelt, mert annyira nem bírtam ráállni a bal lábamra. Meglepett a
kedvessége és segítőkészsége, még annyira sem gondoltam volna, hogy én magam is
értelmesen tudok vele kommunikálni. Attól a naptól kezdve valahogy folyton
kerestük a másik társaságát, és nagyon jó barátok lettünk.
Az igazság az,
hogy vonzódtam hozzá, de ezt féltem kimutatni, és azt hiszem, hasonlóképpen
vélekedett velem kapcsolatban ő is. Gyakran találkozgattunk iskola után, és
szerveztünk programokat, de tudtam, hogy azért nem közeledett még felém, mert
ismert, és tisztában volt vele, mennyire nehezen engedek közel magamhoz akárkit
is. Így inkább sokat voltunk együtt, és türelmesen várt, hogy én is megnyíljak
felé.
- Mehetünk
tovább? - kérdezte, és kezét nyújtva segített felállni a földről.
Lassú tempóban
futottunk tovább, miközben Taehyung szája be nem állt egész úton. Egyáltalán
nem zavart, sőt, kifejezetten örültem, hogy eltereli a figyelmem és így mintha
nem lett volna annyira fárasztó, leszámítva azt, hogy időnként meg kellett
állnunk, mert annyira nevettem.
- Hja, Minseo,
szerintem most már pihenj egy kicsit! – szólt rám, amikor másodszor estem fel
majdnem a lépcsőn.
- Ugyan, még
bírom! Már csak ötöt kell megcsinálnom, utána leülök, ígérem! – válaszoltam
neki, de Taehyung nem hagyta magát.
- Ülj le, most!
Nincs vita! – megfogta a karomat, majd leült a földre, magával húzva engem is,
így akarva-akaratlanul is mellette kötöttem ki.
Aranyos volt,
hogy így aggódik értem és vigyáz rám, és kifejezetten jól esett, hogy törődik
velem. Makacs természetű voltam, és ha rajtam múlt volna, nem állok meg, és
biztosan megint rosszul lettem volna. Azóta az eset óta Taehyung folyton
figyelmeztetett, és nem engedte, hogy kikészítsem magamat.
- Jól van,
értettem – forgattam meg végül a szemeimet, majd nagyokat sóhajtozva nyújtottam
ki a lábaimat.
- Látod, már
most is tök gyorsan kapkodod a levegőt! És még le akartad futni a többit is.
Minseo, tudom, hogy nehéz neked, de emiatt nem szabad gyengébbnek érezned
magad! Leszel te még jobb is, csak időbe telik! – barátian megsimogatta a
hátamat, majd felpattant mellőlem. – Maradj itt, mindjárt jövök!
Taehyung
elviharzott, én pedig egy rövid időre egyedül maradtam. Nem is tudom, mit
csináltam volna, ha ő nincs mellettem. Minden testnevelés órán leellenőrzött,
hogy jól vagyok-e, és ha ilyen feladatokat kaptunk, mint a mostani, mindig
velem volt. Nem tudtam, hogy tényleg csak azért, mert aggódik miattam, vagy,
mert szeret velem lenni, mindenesetre örültem, hogy itt van, és felügyel. Bele
sem merek gondolni, hányszor ájultam volna el, ha ő nem figyel rám.
- Tessék! –
jelent meg újból néhány perccel később, majd a kezembe nyomott egy üveg fél
literes ásványvizet. – Idd meg, ettől jobban leszel!
- Kösz, Tae! –
mosolyogtam rá. Elvettem az üveget, lecsavartam a kupakot, és ittam belőle vagy
három hatalmas kortyot. – Te kérsz?
- Nem, köszi.
Ittam az előbb a csapból – felnevetett, majd megtörölte arcát a pólójába. – Áh,
rohadt meleg van!
- Miért nem
veszed le a pólódat?
- Zavarba jönnél
a látványomtól – kacsintott, mire ismét megforgattam szemeimet.
Hirtelen
ötlettől vezérelve meglendítettem az üveget, és a felsőjére egy csomó víz
ömlött. Taehyung felsikított, én pedig csak rávigyorogtam.
- Most már van
okod levenni azt a pólót!
- Hú, te aztán
nagyon ezt szeretnéd! Perverz vagy! - nyújtotta ki a nyelvét, majd kikapta az üveget
a kezemből, és most ő volt az, aki rám öntötte a tartalmát. – De csak utánad!
- Hát jó –
felálltam, majd lassú mozdulattal elkezdtem felfelé húzni a pólómat. Taehyung
szemei elkerekedtek, amikor egész hasamat feltártam, végül nevetve engedtem
vissza a fehér anyagot. – Nem veszem le, mert a végén zavarba jönnél a
látványomtól – most én voltam az, aki nyelvet öltött, majd futni kezdtem.
- Néha teljesen
meg tudsz lepni – kiáltotta utánam.
Nagy nehezen
leküzdöttem az utolsó lépcsőfokokat is, majd a végső két körnek vágtunk neki –
természetesen a további fekvőtámaszokat és guggolásokat már kihagytuk.
Időben
teljesítettük a feladatot, a tanártól még dicséretet is kaptunk. Úgy néz ki,
titokban azért figyelte, ki mit csinál és valóban elvégezzük-e a kérését. Az
óra utolsó tíz percében csak azoknak osztott ki még pár gyakorlatot, akik
ellazsálták az egész órát, így minket előbb elengedett. Gyorsan átöltöztünk, így
még kicsengetés előtt elhagyhattuk az iskolát – szerencsére mára ez volt az
utolsó tanóránk.
Amikor kiléptem
az öltözőből, a folyosó még üres volt, a fiúk hangját azonban hallottam a
távolból, ahogy a menza irányába közelítenek.
- Áh, Minseo,
gyere gyorsan! Jimin most fog majd csak átöltözni, és nekem ezt látnom kell! –
ragadta meg hirtelen a kezemet Lee Hi, majd abban a pillanatban berángatott a
férfi öltözőbe. Senki nem volt már odabent, csak Jimin lépteit hallottuk, ahogy
a kosárlabdát pattogtatva közeledik felénk.
- Mi a fenét
csinálsz? – néztem rémülten barátnőmre, aki csak hatalmas vigyorral az arcán
kinyitotta az egyik öltözőszekrény ajtaját, belökdösött rajta, majd ő maga is bemászott.
Eléggé szűkösen fértünk el; ha nem mozgolódtunk, akkor egymáshoz simulva pont volt
elég helyünk. Miután becsukta az ajtót, kezeit a számra tapasztotta, hogy még
véletlenül se szólaljak meg, ezzel lebuktatva saját magunkat.
Lee Hi vigyorogva
kukucskált ki a szellőzőrésen, és nem sokon múlt, hogy nem kezdett el
sikítozni, amikor Jimin levette a felsőjét, és mi megcsodálhattuk izmos hátát.
Természetesen nekem is tetszett a látvány, de annyira féltem, hogy lebukunk, hogy
majd összepisiltem magam az izgalomtól. Nem örültem neki, hogy leskelődünk
utána, és nem csak azért, mert fordított esetben kiakadtam volna. Oké, Jimin
pasi volt, és egy fiút megbámulni nem akkora perverzség, mintha a lányokat
néznék végig, ahogy átöltöznek, de ez akkor is illetlenség volt és én tiszteletben
akartam tartani a privát szféráját.
Jimin gyorsan
magára kapkodta a ruháit, én pedig közben azon gondolkodtam, hogyan is fogom
szeretett barátnőm életét kiontani. Két kézzel fojtsam meg, vagy inkább üssem
agyon? Melyik a hatásosabb és a fájdalmasabb?
Jimin bekötötte
cipőfűzőjét, vállára dobta táskáját, majd már távozott is.
- Hát ez volt
életem legeslegjobb napja! – mondta ki hangosan gondolatait Lee Hi, miután
becsukódott az ajtó. Szemei csillogtak az örömtől, ajkai pedig fülig értek a
sok vigyorgástól. Olyan volt, mintha a Mennyországban repkedett volna az
angyalok között, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne ejtsek meg egy rövid
mosolyt.
- És egyben az
utolsó is – dünnyögtem az orrom alatt, és gyilkos tekintettel léptem hozzá
közelebb.
- Ah, most miért
vagy ilyen? – suttogta még mindig, majd mindketten elhalkultunk, amikor az ajtó
ismét kinyílt, és Taehyung lépett be rajta. Lee Hi arcára ekkor olyan mosoly
ült, ami igazán ijesztő volt, és amit nem tudtam, mire vélni, de mikor ujjaival
nekitámaszkodott az ajtónak, már minden világos volt.
- Ne merészeld,
hallod?! Lee Hi, ha most ezt kinyitod, én esküszöm, hogy soha többé nem állok
veled szóba!
- Nem azt
mondtad, hogy tetszik neked Taehyung oppa? Akkor itt az alkalom, hogy még
közelebb kerüljetek egymáshoz! – vigyorgott rám, majd egy hatalmasat ütött
kezemre, hogy elengedjem, és azzal a lendülettel kinyitotta az öltöző
szekrényajtaját, maga után húzva engem is. – Szia, oppa! – intett egyet
Taehyung felé, majd se szó, se beszéd, gyorsan elfutott onnan.
Én pedig ott
maradtam a táskámat szorongatva, fülig elvörösödve, miközben Taehyungra
bámultam, aki történetesen egy szál alsónadrágban ácsorgott előttem.
