Secrets behind the door - 1. rész

× 1. rész ×

- Tehát még egyszer: két kör bemelegítő futás az iskola körül, minden saroknál tíz guggolás és fekvőtámasz, majd ezután lépcsőzés az aluljárónál, összesen hússzor. Ne feledjétek, akkor van meg az egy, ha lementek a lépcsőn és fel is jöttök. Végül pedig újabb két kör futás az iskolát megkerülve. Mindenki a sajt tempójában csinálja, de aki nem végez harminc percen belül, annak beírom az egyest!

A tanár kőkeményen osztotta ki számunkra az aznapi testnevelés órán a feladatot, miközben az egész osztály vigyázzban állt egymás mellett. Nem mertünk szemet forgatni, vagy felsóhajtani, ezzel kifejezve nemtetszésünket, mert a végén még tovább fokozza az amúgy is kínzásnak tűnő gyakorlatot.

- Na, mozgás, egy-kettő, induljatok! – tapsolt kettőt kezeivel, majd mindenki szép lassan megindult. – Nincs lazsálás! Bent a tornateremben találkozunk! – kiáltotta még utánunk, majd háta mögött összekulcsolva kezeit, besétált az épületbe.

Az osztály fele, főként a fiúk rohanni kezdtek, mint az őrültek, egymást lökdösve és nevetve, miközben azon versenyeztek, ki teljesíti a feladatot rövidebb idő alatt. A lányok nagy része teljesen ignorálva a tanár szavait, vagy legyalogolta az egészet, vagy félrevonultak egy fa árnyékába, ahol nyugodtan megvárhatták, amíg lejár a fél óra.

Én vállat rántottam, és a saját lassú tempómban igyekeztem lefutni a két kört, majd utána a lépcsőzést. Nem volt bajom a sporttal, sőt, kifejezetten szerettem mozogni, de az órai feladatokat utáltam, főleg negyven fokban, perzselő napfényben, amikor szívesebben töltöttem volna az időt valami hűvös helyen vagy a strandon. Tényleg nem értettem, mi szükség van arra, hogy ilyen melegben halálra izzadjuk magunkat. Ugyanezt megtehettük volna a tornateremben is, ahol legalább kellemesebb a levegő és ahol talán a tanár is látná, hogy tényleg mindenki mozog egy keveset.

„Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki.” Ismételgettem magamban ezt a mondatot, remélve, ezzel sikerül lefutnom azt a két kört anélkül, hogy meg kellene állnom. A futás volt az egyik kedvenc sportom, de megvolt az a bajom, hogy ha nem egyenletesen csináltam, akkor megfájdult a tüdőm és nehezen kaptam levegőt. Ez pedig elég gyakran megtörtént, mert amikor futásról volt szó, mindig minden erőmet felhasználtam, és természetesen minden alkalommal meg is jártam. Nem egyszer volt, hogy annyira kimerültem, és annyira fuldokolni kezdtem, hogy elájultam.

- Na, hogy bírod? – állt meg mellettem hirtelen valaki. Egy gyors pillantást vetettem rá, majd miután nyugtáztam, hogy Taehyung az és átugrottam egy szétolvadt fagyit a járdán, válaszoltam.

- Eddig jól.

- Helyes. Azért ha nem bánod, veled futok – mosolygott rám.

- Semmi szükség erre, nyugodtan mehetsz a többi sráccal. Nem kell megvárnod, úgyis lassú neked ez a tempó, de azért kedves tőled – nyögtem ki két levegővétel között.

- Áh, nem akarok most sietni, úgyis rengeteg időnk van, a többiek hülyeségéhez meg most nincs kedvem.

- Hát… ha nagyon szeretnél, akkor maradj, de előre szólok, hogy én futás közben nem beszélek – figyelmeztettem, majd az utcasarkon megálltunk, hogy megcsináljuk a kötelező fekvőtámaszokat és guggolásokat.

Taehyung az egyik legjobb barátom volt az osztályból. Nagyon szerettem vele lenni, mert laza és színes személyiség volt, könnyedén lehetett vele akármiről társalogni és mindig feldobta az ember napját. Nagyon népszerű volt az egész iskolában a nyíltsága és a barátkozó stílusa miatt, amit az is fokozott, hogy emellett igen jól nézett ki.

Annak ellenére, hogy két éve voltunk osztálytársak, mindössze csak néhány hónapja kerültünk közel egymáshoz. Sosem beszéltünk többet köszönésen és az időnkénti „Hogy vagy?” kérdésen kívül, mert… egyszerűen valahogy nem jutottunk el addig. Ez azonban megváltozott, amikor egy testnevelés órán le kellett futnom két kilométert.

Mivel nem voltam előző tanórán, egyedül kellett lefutnom ezt a távot, és a tanár Taehyungot küldte ki velem, hogy mérje le az időt. Szerencsétlenségemre megint túlságosan megerőltettem a tüdőmet, és összeestem, esés közben pedig teljesen felhorzsoltam a bal térdemet és a tenyereimet is. Teljesen kikészültem akkor, és sírni kezdtem, nem csak a fájdalomtól, hanem azért is, mert utáltam, hogy ennyire gyenge vagyok, hogy egy ilyen egyszerű feladatot ennyire nem tudok teljesíteni. Taehyung volt az, aki akkor aggódva rohant oda hozzám, és segített felállni a földről, majd kísért be az orvosi szobába, és maradt ott velem addig, amíg el nem láttak. Ő volt az, aki nyugtatgatott, és vigasztalt, hogy minden rendben lesz, és ő volt az, akinek először elmondtam, hogy nemrég derült ki, hogy asztmás vagyok. Noha ez nem annyira veszélyes dolog, és megfelelő gyógyszerekkel voltam kezelve, mégis utáltam, hogy folyton úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Az orvos pihenésre utasított, Taehyung pedig aznap hazakísért anélkül, hogy kértem volna rá. Egész úton beszélgettünk, és jókat nevetgéltünk, ráadásul a lakásunk előtti lépcsőn felcipelt, mert annyira nem bírtam ráállni a bal lábamra. Meglepett a kedvessége és segítőkészsége, még annyira sem gondoltam volna, hogy én magam is értelmesen tudok vele kommunikálni. Attól a naptól kezdve valahogy folyton kerestük a másik társaságát, és nagyon jó barátok lettünk.

Az igazság az, hogy vonzódtam hozzá, de ezt féltem kimutatni, és azt hiszem, hasonlóképpen vélekedett velem kapcsolatban ő is. Gyakran találkozgattunk iskola után, és szerveztünk programokat, de tudtam, hogy azért nem közeledett még felém, mert ismert, és tisztában volt vele, mennyire nehezen engedek közel magamhoz akárkit is. Így inkább sokat voltunk együtt, és türelmesen várt, hogy én is megnyíljak felé.

- Mehetünk tovább? - kérdezte, és kezét nyújtva segített felállni a földről.

Lassú tempóban futottunk tovább, miközben Taehyung szája be nem állt egész úton. Egyáltalán nem zavart, sőt, kifejezetten örültem, hogy eltereli a figyelmem és így mintha nem lett volna annyira fárasztó, leszámítva azt, hogy időnként meg kellett állnunk, mert annyira nevettem.

- Hja, Minseo, szerintem most már pihenj egy kicsit! – szólt rám, amikor másodszor estem fel majdnem a lépcsőn.

- Ugyan, még bírom! Már csak ötöt kell megcsinálnom, utána leülök, ígérem! – válaszoltam neki, de Taehyung nem hagyta magát.

- Ülj le, most! Nincs vita! – megfogta a karomat, majd leült a földre, magával húzva engem is, így akarva-akaratlanul is mellette kötöttem ki.

Aranyos volt, hogy így aggódik értem és vigyáz rám, és kifejezetten jól esett, hogy törődik velem. Makacs természetű voltam, és ha rajtam múlt volna, nem állok meg, és biztosan megint rosszul lettem volna. Azóta az eset óta Taehyung folyton figyelmeztetett, és nem engedte, hogy kikészítsem magamat.

- Jól van, értettem – forgattam meg végül a szemeimet, majd nagyokat sóhajtozva nyújtottam ki a lábaimat.

- Látod, már most is tök gyorsan kapkodod a levegőt! És még le akartad futni a többit is. Minseo, tudom, hogy nehéz neked, de emiatt nem szabad gyengébbnek érezned magad! Leszel te még jobb is, csak időbe telik! – barátian megsimogatta a hátamat, majd felpattant mellőlem. – Maradj itt, mindjárt jövök!

Taehyung elviharzott, én pedig egy rövid időre egyedül maradtam. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha ő nincs mellettem. Minden testnevelés órán leellenőrzött, hogy jól vagyok-e, és ha ilyen feladatokat kaptunk, mint a mostani, mindig velem volt. Nem tudtam, hogy tényleg csak azért, mert aggódik miattam, vagy, mert szeret velem lenni, mindenesetre örültem, hogy itt van, és felügyel. Bele sem merek gondolni, hányszor ájultam volna el, ha ő nem figyel rám.

- Tessék! – jelent meg újból néhány perccel később, majd a kezembe nyomott egy üveg fél literes ásványvizet. – Idd meg, ettől jobban leszel!

- Kösz, Tae! – mosolyogtam rá. Elvettem az üveget, lecsavartam a kupakot, és ittam belőle vagy három hatalmas kortyot. – Te kérsz?

- Nem, köszi. Ittam az előbb a csapból – felnevetett, majd megtörölte arcát a pólójába. – Áh, rohadt meleg van!

- Miért nem veszed le a pólódat?

- Zavarba jönnél a látványomtól – kacsintott, mire ismét megforgattam szemeimet.

Hirtelen ötlettől vezérelve meglendítettem az üveget, és a felsőjére egy csomó víz ömlött. Taehyung felsikított, én pedig csak rávigyorogtam.

- Most már van okod levenni azt a pólót!

- Hú, te aztán nagyon ezt szeretnéd! Perverz vagy! - nyújtotta ki a nyelvét, majd kikapta az üveget a kezemből, és most ő volt az, aki rám öntötte a tartalmát. – De csak utánad!

- Hát jó – felálltam, majd lassú mozdulattal elkezdtem felfelé húzni a pólómat. Taehyung szemei elkerekedtek, amikor egész hasamat feltártam, végül nevetve engedtem vissza a fehér anyagot. – Nem veszem le, mert a végén zavarba jönnél a látványomtól – most én voltam az, aki nyelvet öltött, majd futni kezdtem.

- Néha teljesen meg tudsz lepni – kiáltotta utánam.

Nagy nehezen leküzdöttem az utolsó lépcsőfokokat is, majd a végső két körnek vágtunk neki – természetesen a további fekvőtámaszokat és guggolásokat már kihagytuk.

Időben teljesítettük a feladatot, a tanártól még dicséretet is kaptunk. Úgy néz ki, titokban azért figyelte, ki mit csinál és valóban elvégezzük-e a kérését. Az óra utolsó tíz percében csak azoknak osztott ki még pár gyakorlatot, akik ellazsálták az egész órát, így minket előbb elengedett. Gyorsan átöltöztünk, így még kicsengetés előtt elhagyhattuk az iskolát – szerencsére mára ez volt az utolsó tanóránk.

Amikor kiléptem az öltözőből, a folyosó még üres volt, a fiúk hangját azonban hallottam a távolból, ahogy a menza irányába közelítenek.

- Áh, Minseo, gyere gyorsan! Jimin most fog majd csak átöltözni, és nekem ezt látnom kell! – ragadta meg hirtelen a kezemet Lee Hi, majd abban a pillanatban berángatott a férfi öltözőbe. Senki nem volt már odabent, csak Jimin lépteit hallottuk, ahogy a kosárlabdát pattogtatva közeledik felénk.

- Mi a fenét csinálsz? – néztem rémülten barátnőmre, aki csak hatalmas vigyorral az arcán kinyitotta az egyik öltözőszekrény ajtaját, belökdösött rajta, majd ő maga is bemászott. Eléggé szűkösen fértünk el; ha nem mozgolódtunk, akkor egymáshoz simulva pont volt elég helyünk. Miután becsukta az ajtót, kezeit a számra tapasztotta, hogy még véletlenül se szólaljak meg, ezzel lebuktatva saját magunkat.

Lee Hi vigyorogva kukucskált ki a szellőzőrésen, és nem sokon múlt, hogy nem kezdett el sikítozni, amikor Jimin levette a felsőjét, és mi megcsodálhattuk izmos hátát. Természetesen nekem is tetszett a látvány, de annyira féltem, hogy lebukunk, hogy majd összepisiltem magam az izgalomtól. Nem örültem neki, hogy leskelődünk utána, és nem csak azért, mert fordított esetben kiakadtam volna. Oké, Jimin pasi volt, és egy fiút megbámulni nem akkora perverzség, mintha a lányokat néznék végig, ahogy átöltöznek, de ez akkor is illetlenség volt és én tiszteletben akartam tartani a privát szféráját.

Jimin gyorsan magára kapkodta a ruháit, én pedig közben azon gondolkodtam, hogyan is fogom szeretett barátnőm életét kiontani. Két kézzel fojtsam meg, vagy inkább üssem agyon? Melyik a hatásosabb és a fájdalmasabb?

Jimin bekötötte cipőfűzőjét, vállára dobta táskáját, majd már távozott is.

- Hát ez volt életem legeslegjobb napja! – mondta ki hangosan gondolatait Lee Hi, miután becsukódott az ajtó. Szemei csillogtak az örömtől, ajkai pedig fülig értek a sok vigyorgástól. Olyan volt, mintha a Mennyországban repkedett volna az angyalok között, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne ejtsek meg egy rövid mosolyt.

- És egyben az utolsó is – dünnyögtem az orrom alatt, és gyilkos tekintettel léptem hozzá közelebb.

- Ah, most miért vagy ilyen? – suttogta még mindig, majd mindketten elhalkultunk, amikor az ajtó ismét kinyílt, és Taehyung lépett be rajta. Lee Hi arcára ekkor olyan mosoly ült, ami igazán ijesztő volt, és amit nem tudtam, mire vélni, de mikor ujjaival nekitámaszkodott az ajtónak, már minden világos volt.

- Ne merészeld, hallod?! Lee Hi, ha most ezt kinyitod, én esküszöm, hogy soha többé nem állok veled szóba!

- Nem azt mondtad, hogy tetszik neked Taehyung oppa? Akkor itt az alkalom, hogy még közelebb kerüljetek egymáshoz! – vigyorgott rám, majd egy hatalmasat ütött kezemre, hogy elengedjem, és azzal a lendülettel kinyitotta az öltöző szekrényajtaját, maga után húzva engem is. – Szia, oppa! – intett egyet Taehyung felé, majd se szó, se beszéd, gyorsan elfutott onnan.

Én pedig ott maradtam a táskámat szorongatva, fülig elvörösödve, miközben Taehyungra bámultam, aki történetesen egy szál alsónadrágban ácsorgott előttem.