Először azt hittem,
káprázik a szemem, hogy csak a képzeletem játszadozik velem, de nem. Erőtlenül
feküdtem tovább a földön, és még csak mozdulni sem bírtam. Iszonyatosan fájt
még mindenem, egy cseppet sem csillapodott az égető érzés minden porcikámban. Szemeimet
azonban nem tudtam lecsukni, bármennyire is voltam fáradt. Az egyre közeledő
fénypontot néztem, szinte már csak azt láttam magam előtt.
Aztán megpillantottam valakit. Nem láttam arcát, ahhoz nem
volt elég erős a világítás, és még csak azt sem tudtam kivenni, hogy miféle
helyen vagyok. Ezután pedig sokkok hada következett. Először is az lepett meg,
hogy az idegen egyedül állt néhány méterrel messzebb tőlem. Valamiért úgy
gondoltam, biztos nem egymagában hajtotta végre ezt az egész dolgot, de most
mégis úgy tűnt, hogy igen. Aztán a fény… nem tudom, honnan jött, mert nem
láttam semmiféle lámpát vagy gyertyát a kezében; egyszerűen csak ott volt és
kész. Első gondolatom az volt, hogy ő az elrablóm, hogy ő hozott ide, de az a
fény, ami körülvette, ami belőle
áradt, nem éppen volt természetes. Mégis
ki lehet ő? - futott végig a kérdés a fejemben, de a választ nem tudtam
meg. Hideg borzongás futott végig rajtam, amint pillantásunk találkozott. Én
ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy egész idő alatt, amíg ott állt,
engem nézett.
Szólni akartam, de nem
bírtam. Csak állt ott és meredt rám, ami kezdett idegesíteni és félelmet
kelteni bennem. Ha ő egy természetfeletti lény, akkor megmenteni jött? De mióta
léteznek ilyenek? Kezdtem elveszíteni a fonalat, amit még az is tetőzött, hogy
miután egyet közelebb lépett felém, újabb rávilágítást kaptam a környezetet
illetően: rácsok. Rácsokat vettem
észre, amiken túl ez az ismeretlen ácsorgott. Börtönben lennék? – csendült fel elmémben egy újabb kérdés a
helyszínt illetően. Ha mindez nem lett volna elég, a következő dolog még inkább
azt támasztotta alá, hogy nem evilági lénnyel van dolgom. Ugyanis egy újabb
lépést tett felém, és ezzel a lendülettel a rácsok túloldalán termett. Nem
nyitott ki semmiféle ajtót, nem, egyszerűen csak átjött rajtuk. Erre pedig, ha jól emlékszem, az emberek nem képesek.
Vagy mégis? Már végképp nem tudtam, mit gondoljak.
Újabb percek teltek el, de
nem szóltunk semmit. Tényleg rémisztő volt ez az egész helyzet, mintha ő
pontosan tudta volna, ki vagyok, és nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsük
egymást. Ebben csak az volt a gond, hogy nekem halványlila gőzöm sem volt
arról, ki lehet. Kezdtem beleunni ebbe az egész játékba, amit testem is
jelzett. Szemeim már le-lecsukódtak, és nem bírtam ébren maradni. Hiába
küzdöttem, már teljesen ki voltam merülve, éhes és szomjas voltam.
Éreztem, ahogy valaki
hozzám ér. Éreztem, ahogy óvatosan végighúzza ujjhegyét fedetlen kezemen.
Éreztem, ahogy végigsimít arcomon, hajamon, ajkaimon. Pont úgy, ahogy Ő szokott. És ahogy hozzámért, már nem fáztam.
Hirtelen eltűnt minden ragadós és nyúlós hideg, a szagok, az a poshadt és
erjesztő pöcegödörszag is megszűnt létezni úgy, ahogy minden fájdalom
tovalépett testemből. Mindez egyetlen érintés alatt. Már nem fájt többé a
fejem, már nem fájtak a tagjaim, már nem fájt semmim. Nyugalom és biztonság
érzete áradt szét ereimben, és abban a pillanatban úgy éreztem, ennél nagyobb
védelemben nem is lehetne részem. Pont az
az érzés, amit akkor szoktam érezni, amikor Vele vagyok. De az nem lehet, Ő
nem, Ő nem… vagy mégis?
Próbáltam kinyitni
szemeimet, de a fáradság ólomsúlyként nehezedett rájuk. Mintha összeragadtak
volna szempilláim, és ettől kezdtem kétségbeesni. Megmozdítottam kezeimet, hogy
én is hozzáérhessek, hogy valami kapaszkodót keressek, bármit megtettem volna
azért, hogy lássam arcát. És mintha gondolataimat olvasta volna, megfogta
kezemet, megszorította, és közelebb csúszott hozzám.
- Csssh… Minden rendben lesz… -
suttogta lágyan, kedvesen azzal a jól ismert hangon. Igen, most már teljesen
biztos voltam benne, hogy Ő az. Több millió hang közül is felismertem volna az
övét, hisz már olyan mélyen beleivódott elmémbe, hogy néha sokkal ismertebbnek
véltem, mint a sajátomét.
Látni akartam, biztosra
akartam menni, hogy nem csak képzelődöm. Annyira hihetetlen volt, hogy Ő van
itt mellettem, hisz több ezer kilométer választott el minket egymástól, Ő még
csak azt sem tudta, hogy létezem. Akkor miért pont most, miért pont itt
találkozunk? Nem lehet Ő, ez az egész nem normális. Muszáj ennek csak egy
álomnak lennie, ez már túllép minden határon, minden képzeleten, ez… ez nem
lehet igaz. Képtelen voltam megérteni, hogy mi történik velem, képtelen voltam
akármit is megérteni. Ez túl abszurd.
- Ez a valóság… - szólalt meg ismét,
mintha ugyancsak belelátott volna a fejembe. – Minden rendben lesz…
És én hittem neki. Nem
tudom, miért, de bíztam benne és tudtam, hogy igazat mondd. Tudtam, bármennyire
is tűnik rémisztőnek és hátborzongatónak a helyzet, ha Ő itt van velem, nem
eshet bajom. Ettől a gondolattól pedig sírhatnékom támadt. Éreztem, ahogy a
forró könnycseppek szemhéjam alól utat törtnek, és végigfolynak arcomon. A mérhetetlen
nyugalom hatására lassan kezdtem álomba merülni és most az egyszer nem féltem:
itt voltam, valahol a világ háta mögött, Ő pedig itt ült mellettem, fogta a
kezem, és halkan dúdolni kezdett egy dalt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése