Dreamlabyrinth - 5. rész

Továbbra is éreztem a jelenlétét, ami arra késztetett, hogy végre felemeljem a fejem.

És ott volt. Ő. Teljes életnagyságban, hús-vér emberként. Nem álomkép, nem valami hamis képzelet, hazug hallucináció, nem. Ő volt az, itt, előttem alig néhány méterre, a rácsok túloldalán. Itt volt, több ezer kilométer távot tett meg csak azért, hogy velem legyen. Hogy itt és most találkozzunk.

A szívem kihagyott egy ütemet, sőt, kettőt is. Csak néztem rá eltátott szájjal és kikerekedett szemekkel, és nem tudtam megszólalni. Félúton torkomon akadtak a szavak, képtelen voltam akármit is kinyögni.  Ő is észrevette a döbbenetemet, mert megeresztett egy halvány mosolyt, és zavartan lebámult cipőjére, majd ismét rám szegezte tekintetét.

Nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Megint megrohamoztak a kérdések, és káosz keletkezett a fejemben. Az egyik követte a másikat, holott még a végére se értem. Mindezeknek akartam hangot adni, de nem tudtam.

Felálltam. Lassan és óvatosan tápászkodtam fel, majd ugyanolyan lassan indultam meg felé. Nem akartam odarohanni, féltem, talán ismét eltűnik, és magamra hagy. No meg még mindig nem tértem magamhoz.

Gyönyörű volt. Sokkal helyesebb és jóképűbb, mint azt a képeken láttam, mint azt valaha gondolhattam is volna. Mogyoróbarna szemei félénken, de mégis határozottan ragyogtak és fürkésztek engem, ajkai pirosak és teltek voltak, vérvörös haja pedig kócosan terült el fején. Nyakában, és kezein ékszerek lógtak, ruhája csak egy egyszerű farmerból és egy fekete, vászoningből állt. Hófehér bőre sápadtnak tűnt, de hajszíne kiegyensúlyozta ezt. Olyan volt, akárcsak a fotókon, de mégis más. Arca élettel teli volt, mégis volt benne valami nem evilági. Nem árult el semmit, semleges kifejezés ült arcán, mégis tudtam, hogy fejében kérdések motoszkálnak. Úgy nézett rám, mintha sajnálna, de ez nem csupán szánakozó tekintet volt… Olyan nem is tudom milyen… talán tehetetlenség? Elérhetetlenség? Vágyakozás? Igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó. Vágyakozás. Vágyódott volna utánam? De mégis miért? Hisz azt sem tudja, ki vagyok. Vagy igen?

Kezeimmel megkapaszkodtam a rácsokban, így már csak alig egy méterrel messzebb állt tőlem, és nem mozdult el. Néztünk egymásra, mint akik hosszú évek óta nem látták egymást, nem is hallottak egymás felől és valami úton-módon a Sors ismét összehozta őket. Valahogy mis is így voltunk, csak mi ezelőtt sosem találkoztunk személyesen, és még csak beszélni sem beszéltünk.

- H-Hyun… HyunSeung? – kérdeztem rekedtes hangon, majd azonnal el is némultam. Úgy néztem rá, mint aki csodát lát - és talán azt is láttam. A döbbeneten még most sem tudtam túltenni magam. Ez az egész szebb volt, mint egy álom, mint maga a valóság. Hogyan lehetséges ez?  Miért pont mi?

Nem válaszolt, csak félszegen elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Ujjai lassan kezem köré fonódtak, és csak álltunk egymással szemben. Ott volt ő, ott voltam én, végre együtt, és nem tudtuk, mit tegyünk. Könnyek hada lepte el a szemeimet, de még ezen a könnyfátylon át is tisztán láttam arcát.

- Mi ez az egész, HyunSeung? – tettem fel egy újabb kérdést, miközben kétségbeesetten belemarkoltam kezeibe, és közelebb préseltem magam a rácsokhoz, hogy őhozzá is közelebb legyek. Azt akartam, hogy teste az enyémhez érjen, hogy karjaival átöleljen, és fejemet mellkasába fúrhassam. – Semmit nem értek ebből az egészből. Mi folyik itt? Mi ennek az értelme? - Miért kéne, hogy értelme legyen? – kérdezett vissza, és ez volt az első, hogy hosszú hallgatás után megszólalt – Hisz te szoktad mondani, nem? Nem kell, hogy mindig mindennek értelme legyen. Valami csak megtörténik. Ahogy ez is. - De ez, ez… nem, ilyen nincs. Ez akkor sem lehetséges. Mégis hol vagyok? Mi történt? Könyörgöm, HyunSeung, válaszolj! Csak te tudsz nekem okokat adni, hisz te tetted ezt, nem? Mégis miért hoztál ide? – egyre jobban megeredt a nyelvem, és dőltek belőlem az elfojtott szavak és kérdések.
- Mi? Ezt meg hogy érted? Szerinted magamat raboltattam volna el? – gyanakvóan néztem rá. Azt vártam tőle, hogy mindenre megadja a választ, ehelyett csak még jobban összezavart. – Ez őrültség! Ez… ez biztos csak egy álom, ugye? Mondd, hogy ez egy álom. Hisz te sem lehetsz itt, hisz a távolság... Ez nem a valóság, ugye?
- Én nem tudhatom – rántott vállat – Szerinted?
- Miért csinálod ezt, HyunSeung? Mikor ártottam én neked?
- Nekem semmivel...– ismét elmosolyodott, de ebbe a mosolyba most fájdalom és szomorúság vegyült, én mégis úgy éreztem, menten elolvadok. Az a mosoly… egyszerre pusztított el és gyógyított meg. – De magadnak sokkal inkább.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan tudod te is. Azzal, hogy vágyódsz utánam, hogy abban reménykedsz, egy napon valóban találkozunk, nos… nem éppen helyes. Így nem lehet élni. Így elfelejtesz minden mást magad körül. Csak én létezem számodra, csak engem látsz és ez nem normális. Magadat ölöd meg ezzel. Abba még nem gondoltál bele, mi lesz, ha mégsem találkozunk?
- De hisz most is itt vagy!
- HyunSeung, ne akarj még jobban összezavarni… Szeretlek, és ezen nem tudok változtatni. Ha szerinted ez akkora baj, akkor mondd meg, mit tegyek? – nem vártam meg, míg válaszol, inkább újabb kérdésekkel bombáztam – Áruld már el végre, hogy hol vagyok és mi célból hoztál ide! És egyáltalán mióta tartózkodom itt? Hol vannak a barátnőim?
- Idővel minden kérdésedre választ kapsz – emelte rám ismét hatalmas barna szemeit, majd engedte el a kezem, és hátrébb lépett.
- Ne, HyunSeung, ne menj el, hallod? Ne merészelj itt hagyni! HyunSeung! Kérlek, HyunSeung, ne hagyj ismét egyedül! HyunSeung! – könyörögtem hisztérikus hangon, miközben kezeimmel utána nyúltam, hogy megfoghassam kezeit. Mindhiába.

- Miből gondolod, hogy én voltam? Honnan veszed, hogy nem csak én is egy áldozat vagyok, ahogy te? Mi van, ha ez az egész a te műved?

- Az előbb még te mondtad, hogy ez biztos csak egy álom.

Felsóhajtott, majd tekintete a mögöttem lévő üregbe révedt. Nem követtem pillantását, mindvégig az ő arcát figyeltem, és próbáltam valamit leolvasni róla, hátha okosabb leszek. De nem lettem. Csupán szívem még zaklatottabban vert, még jobban összefacsarodott, s még inkább ki akart ugrani a helyéről, hogy társát az előttem álló fiú mellkasában megkeresse, és táncra perdítse.

Újabb könnycseppek hagyták el a szemem.

- Még találkozunk – ismét elmosolyodott – A helyedben inkább megfordulnék.