Dreamlabyrinth - 10. rész

Miután elhagytuk a hatalmas termet, és egy kisebb szobában találtuk magunkat, ami jelen helyzetben biztonságosnak tűnt, megálltunk kifújni magunkat. A sok rohanástól már mindannyiunknak fájt az oldala, és levegőért kapkodtunk.
- Te hogy kerülsz ide? – támadtam le egyből HyunSeungot, aki csak megszeppenve állt a szoba közepén.
- Te akartad, hogy itt legyek – vont vállat, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
- Nem! Ezt egy szóval sem mondtam! – háborodtam fel.
- Nem, de gondoltad.
- Aish! Hagyj már ezzel! Mégis miért válna minden gondolatom valósággá? Mert ha valóra válna, akkor most azonnal eltűnnénk innét, nem?
- Én ezt nem tudhatom – újabb vállrándítás.
- De, pontosan tudod, miről beszélek. Te hoztál ide, és te is fogsz innét elvinni! – léptem hozzá közel. Arcom néhány centire került az övétől, de abban a pillanatban hátrébb is léptem. Nem akartam az illatától ismét kísértésbe esni.
- Hát még mindig nem érted? – hangja nyugodt volt, mint mindig – Nem én tettem ezt. Ez egyedül a te műved, te ismersz itt mindent, és te juttathatsz ki innét!
- Ez hazugság! Hogy lenne már az enyém? És mégis miért kéne, hogy ismerős legyen ez a hely? Életemben nem voltam itt!
- De, igen, itt voltál! Nem emlékszel? Te mutattad meg nekem ezt a helyet.
- Miről beszélsz? – hitetlenkedve meredtem rá.
- Az álmaidról. Amiben én is szerepet kaptam. Te meséltél minden egyes rémálmodról, nem rémlik?

Igaza volt. Álmaimban mindig meséltem neki a rémálmaimról. Minden egyes álmomról, amitől féltem. A rémes képekről, az árnyakról, a sikító hangokról, a gusztustalan és gyomorforgató szagokról, mindenről. Az ürességről, a kihalt és élettelen, tágas romokról. Az érzésről, mely olyan volt, mintha egy labirintusba lettem volna zárva. Ha elmondtam neki, utána mindig könnyebb lett. De most őt is fogságba ejtettem.
- Jó, igen, meséltem neked ezekről – vettem vissza a hangerőmből - De mégis miért vagyunk most itt? Miért kerültünk ide? Mit keresel te itt? Hisz te nem vagy valós! Úgy értem, sosem ismertelek személyesen, és te még csak nem is hallottál rólam a való életben, ellenben a barátaimmal, akikkel a valóságban is barátok vagyunk.
- Én nem tudom.
- Dehogynem! Pontosan tudod te, csak nem akarod elmondani! – ismét haraggal teltem meg, és kiabálni kezdtem - Te vagy az egyetlen, aki kedvére járkál ki-be, te vagy az egyedüli közülünk, aki mindig is olyan holtbiztos magában és egy csepp rémület sincs benne! Valamit tudnod kell, hogy ennyire magabiztos legyél!
- Ez a te álmod… Ez az álom te vagy… - suttogta.
- Látod? Pont erről beszéltem! Honnan veszed ezeket? - hátat fordítottam neki. Nem bírtam rá nézni. Bármennyire is voltam most dühös és elkeseredett, nem bírtam a szemeibe nézni. Gyűlölnöm kellett volna, de az egész lénye csak még vonzóbbá vált. – Tűnj innét, HyunSeung!
- Ahogy akarod! – nem kellett kétszer mondanom, azon nyomban köddé vált.

Néma csend telepedett közénk. Már semelyikünket sem érdekelte, hogy ezúttal miféle szobába kerültünk. Az se érdekelt, hogy ez az egész tulajdonképpen micsoda, és hogy miért történik minden velünk, vagy hogy ez kinek az álma. Már csak ki akartunk jutni innét és elfelejteni mindent, ami történt.
- Nem rakhatnánk ennek az egésznek pontot a végére? – fogalmazta meg a gondolatainkat Twin – Semmit nem akarok már, csak épségben elmenni és otthon egy forró tea társaságában megnézni egy filmet.
- Ha mindez az én álmom… - fordultam velük szembe néhány perc csönd után – És minden az én szabályaim, gondolataim szerint működik, akkor… akkor azt akarom, hogy ha kilépünk azon az ajtónk, akkor a szabadba menjünk! – mutattam arra az ajtóra, amin beléptünk.

A kilincs után nyúltam. Féltem, hogy nem így lesz, hogy becsapom magam, de hinnem kellett. Hinnem kellett, hogy kijussunk innét. A gondolataim teljesen összekuszálódtak, azt se tudtam, mi az igaz és mi a hamis. Már abban is kételkedtem, hogy én ki vagyok. De meg kellett tennem, a barátaimért mindenképp. Ők nem ide tartoznak, nekik nem itt a helyük.

Lenyomtam a kilincset, majd kilöktem az ajtót. A hirtelen támadt napfény megvakított egy pillanatra, és védekezően a szemem elé kaptam kezeim. A kintről áradó friss, nyárias levegő és a madarak csiripelése kedvesen hívogatott a szabad ég alá.

Mind a négyen kiléptünk a hatalmas udvarra és mélyet szippantottunk a szabadságból. Gyönyörű volt az idő, és a természet szépsége mintha elfeledtetett volna minden rosszat, amin az elmúlt időszakban keresztülmentünk.

Felsétáltunk a dombtetőre, ami előttünk állt, majd onnét visszanéztünk. Egy kopár, sziklás vidék terült el mögöttünk, egy hatalmas várral és a hozzá tartozó labirintussal együtt. Összeszorult a szívem, és valami furcsa érzés járt át. Akkor döbbentem rá, hogy én már láttam ezt a helyet. De nemcsak láttam, hanem voltam is itt. Még valamikor, valamelyik álomban. Akkor még gyönyörű volt, akkor még minden virágzott és élettel volt megtöltve, akkor még szívesen voltam itt.

Ez a hely az otthonom volt.

Ez a hely én voltam.

Most már értettem, mire akart HyunSeung kilyukadni. Az életem pont ugyanilyen. Régebben még minden csodás volt, régebben még nem voltak problémáim és gondjaim, akkor minden más volt. Szép és varázslatos, én nem kellett semmi miatt aggódnom. Akkor úgy szárnyaltam, mint egy madár, lebegtem, mint egy tollpihe, és önfeledten nevettem. Akkor boldog voltam.

És most… most csak sírni tudok. A fájdalom ellepett, felemésztett, és minden romba dőlt. Ma már nem tudok teljes szívből mosolyogni, ma már nem tudok kacagni, ma már nem tudok örülni. Már nem vagyok önmagam. Én is lepusztultam, ahogy ez a helyiség. Ugyan még vannak, akikért élek, akikkel jól érzem magam, és boldog vagyok, akiket szeretek, és akik számítanak, de legbelül… legbelül megváltoztam. Nem tudom pontosan miben, de olyan, mintha valami megbélyegezne. Valami… valami más, és bármennyire is szeretném szavakba önteni, nem tudom. Csak érzem.
- Minseo, te nem jössz? – zökkentett ki a gondolataimból Angel.
- Én? Én nem… - sóhajtottam fel.
- Hogy? De hisz miért? – hüledezett Soulmate – Együtt jöttünk ide, együtt is megyünk.
- Nem, ez… ez nem ilyen egyszerű. Még nem mehetek.
- Te vissza akarsz menni? Megőrültél?
- HyunSeung még bent van… Nem hagyhatom itt – mosolyogtam rájuk – Menjetek előre, hamarosan mi is csatlakozunk! – indítottam őket útra, és bár nem voltak biztosak abban, hogy helyes dolog magamra hagyni, nem tehettek mást.

Egyre távolabb kerültek tőlem, alakjuk pedig egyre elhomályosodott. Alig mehettek néhány méter, mikor testük ködbe veszett. Biztos voltam benne, hogy most ébredtek fel ebből az álomból. Visszatértek a való életbe.

Ismét a toronyra pillantottam, és egy sóhaj kíséretében visszaindultam a labirintus kacskaringós útjaihoz.

Ez voltam én, ez volt az otthonom, és bár nem tudtam, mit akarok tenni, vagy hogy mit kell tennem, de megértettem, amit HyunSeung mondott. Újjá kell építenem az életemet, újra kell kezdenem mindent. És ezt itt kell elkezdenem.





VÉGE~