Dreamlabyrinth - 9. rész

Mind a négyen megálltunk, és hátranéztünk. Arcunkra kirajzolódott a jeges rémület, mely az utóbbi néhány órában – vagy napban, ezt nem tudtam pontosan behatárolni – már oly sokszor megesett. A sikoly visszhangot vert a hatalmas betonfalak között, még a festmények is megremegtek utána.
- Mi az isten volt ez? – kérdezte Angel, aki már egész testében remegett, és félelmében lilára szorongatta kezemet.
- Nem akarom tudni, úgyhogy menjünk tovább! – nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet, és ezt a hangom is mutatta, de nem fordulhattunk vissza.

Újabb sikítás következett, ezúttal közelebbről. Mindannyian a folyosó végét kémleltünk, amerről jöttünk, hátha megpillantjuk a hang tulajdonosát, de semmiféle mozgást nem érzékeltünk.  Lassan hátrálni kezdtünk, de az ijedségtől minden egyes lépés megerőltető volt, mintha ólomgolyókat vonszoltunk volna.

Tudtuk, hogy van ott valami. Éreztük a jelenlétét, de nem tudtuk pontosan megmondani, hogy mi az. A sikolyok már csak méterekre voltak tőlünk, a képek a falról úgy hullottak le és törtek porrá, mint a porcelánvázák. A fülünkre tapasztottuk kezeinket, hogy tompítsunk az éles zajt. Hirtelen valami fehér tornádószerűség bukkant fel és minket vett célba. Olyan erővel közeledett felénk, hogy tudtuk, ha ez eltalál minket, mi meghalunk. Értelmetlen lett volna futni, az ajtó még túlságosan is messze volt tőlünk, így inkább egymásba kapaszkodva vártuk, hogy elérjen minket a halál. Vártuk, hogy nekünk csapódjon és darabokra szaggasson, már csak méterek választottak el minket ettől a furcsa árnytól, a levegőben mindenféle szemét és por keveredett, de még mielőtt elért volna minket, egyszerre megszűnt létezni.

Minden ismét elcsendesedett, csak a saját kiáltásainkat hallottuk még egy darabig visszaverődni a falak között.
- Tejóég, uramisten, ez, ez... – Soumate sírni kezdett. Mindannyian sírni kezdtünk a félelemtől. Nem kellettek szavak, anélkül is tudtuk, mit gondol a másik. Mindenki azt kérdezte, ez mégis mi volt? Miféle helyre keveredtünk? Mi van a folyosó végén? Mi vár még egyáltalán ránk? Jól döntöttünk, amikor otthagytuk annak a szobának a biztonságot nyújtó falait? Egyáltalán ki fogunk innét valaha szabadulni? De a válasz továbbra is távol állt tőlünk. A rettegés ott szikrázott körülöttünk, azt kívántuk, bár felébredhetnénk végre ebből a szörnyű rémálomból. De még messze nem volt vége.

Próbáltam megnyugodni és reálisan gondolkozni, de a félelem mintha lebilincselte volna bensőmet, nem engedett.
- Lányok, szedjétek össze magatokat... me-mennünk kell! – talpra segítettem őket, majd egymást ölelve haladtunk tovább a folyosó végén levő ajtó mögé.
- Én ezt már nem bírom... Rettenetesen félek... – Twin most először volt képes megszólalni. Válaszul csak megszorítottam a kezét.

De a sokkoló eseményeknek továbbra sem volt vége. Hirtelen bevágódott mellettünk az egyik szobaajtó. Mind a négyünkből egyszerre tört ki egy éles sikítás, majd futásnak eredtünk. Úgy szedtük a lábainkat, amennyire csak bírtuk. Nem néztünk hátra, csak azt az ajtót láttuk, ami előttünk állt, s melytől azt reméltük, a szabadba visz.

Tévednünk kellett. Amint átléptük a küszöbét és gondosan bezártuk azt, újabb sötétségbe botlottunk. Ismét azt kívántam, hogy legyen valami fény, és mint egy varázsszó, valóban meggyulladtak a gyertyák.

Egy üres és tágas teremben találtuk magunkat. A belmagasság volt vagy tíz-tizenöt méter, hossza még ennél is több. Hatalmas, vastag oszlopok nyúltak az ég felé, mindegyikbe egy-egy felfelé tekerődző rózsa volt belegravírozva. Az ablakokat óriási, vörös függönyök takarták, ezzel kirekesztve a kinti fényt. A falak aranyszínű festékkel voltak bevonva; karamellszínű padlózata igencsak elbűvölő látványt nyújthatott egykor, amíg be nem fedte az idő szennye. Valamikor egy bálterem lehetett, ezt mutatta a plafonról lelógó hatalmas kristályokból álló csillár. Akkoriban biztosan látványos és ámulatba ejtő volt mindenki számára, most azonban, ilyen kihaltan, lepukkadva semmitmondó, hátborzongató és taszító volt, amit még a néma csend is tetőzött.

Lélegzetvisszafojtva álltunk egymás mellett, és nem tudtuk, mi tévők legyünk. Lassan elsétáltunk a terem közepéig, miközben kirajzolódott, életre kelt előttünk a terem. Mintha mi is részesévé váltunk volna egy bálnak; megtelt minden emberekkel, asztalokkal, székekkel, étellel és itallal, és nem utolsó sorban zenével. Gyönyörű volt, de mind tudtuk, hogy ez csak a képzeletünk szüleménye.

Megráztam a fejem és abban a pillanatban megszűnt minden giccs és pompa.

- Ti is láttátok? – kérdezte Soulmate még most is teljes letargiában.
- Aha. Annyira szép lehetett – ámuldozott Twin.

- Az biztos. Már csak az a kérdés, hogy mi volt ez az egész látomásszerű dolog? Bár ezen nem kéne meglepődnöm – sóhajtottam fel, miközben még mindig a mennyezetet kémleltem.
- Engem sokkal inkább az érdekelne, hogy ki van ott az ajtóban... – Angel kijelentésére mindannyian az ajtó irányába kaptuk a fejünket.

Ahonnét jöttünk, egy sötét alak állt, és minket nézett. Arcát nem láttuk, se azt, hogy férfi avagy nő-e az illető, szimplán csak a körvonala látszódott a homályban. Ismét megfogtuk egymás kezét, de nem bírtunk hátrálni, lábunk mintha földbegyökeredzett volna. Végtelen hosszúságú másodpercek vették kezdetét, miközben egymás és az idegen között cikázott a tekintetünk.

Hirtelen hátulról valaki megragadta a kezem, és húzni kezdett az ellenkező irányba. Karon ragadtam barátnőimet, és vonszoltam magam után őket. Bár nem tudtam, ki az, mégsem tiltakoztam, mert ahogy távolodtunk a sötét alaktól, tudtam, jót akar az illető.