Summer breeze - 1. rész

1. rész

Amióta az eszemet csak tudom, mindig is karrierista nő voltam. Nem tudom, hogy azért, mert gyerekkoromban a szüleim ezt sulykolták belém, vagy egészen egyszerűen azért, mert erre születtem. Na, persze, egy rossz szavam se lehet rájuk, és nem érzem azt, hogy szándékosan kényszerítettek bele egy ilyen helyzetbe, hiszen pontosan tudom, mennyire imádtak. Mindig igyekeztek a pénztárcájukhoz mérten a lehető legtöbb mindent megadni nekem, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Mert ami tény, az tény, hogy egyáltalán nem voltunk gazdagok, sőt. A környezetünkben élőkhöz képest egészen sanyarú sorsúaknak számítottunk.
         Se anyukámhoz, se apukámhoz nem volt kegyes az élet. Mindketten fiatal korukban elvesztették a szüleiket, emiatt pedig nem tudtak egyetemi végzettséget szerezni, kétkezi munkával pedig aligha lehet sokat keresni. Minden megspórolt pénzüket az egy szem lányuk iskoláztatására költötték, és éppen csak annyi pénzünk maradt, hogy enni tudjunk és ne kelljen szakadt ruhákba járkálunk.
        A többi korombelihez képest hamar felfogtam a helyzet súlyosságát, és egyáltalán nem panaszkodtam emiatt. Nem azt mondom, hogy nem bántottak és csúfoltak sokan a szegénységeim miatt, azt se állítom, hogy ezeket nem vettem a szívemre, de mindvégig tudtam, hogyha megtehetnénk, én is megkaphatnám a legújabb csillámpónis táskát vagy a piros dzsekit, amit minden alkalommal meglestem az üzlet kirakatában, amikor az iskolába tartottam. Fájt a szívem, néha sírtam is emiatt, és előfordult, hogy olykor hónap végi napokon otthon csak natúr rizst és vizet ittunk, de mindezek ellenére se nehezteltem a szüleimre. Végtelen hálával és szeretettel néztem rájuk, hogy minden rossz ellenére segítenek, minden tőlük telhetőt megtesznek a boldogságomért. Ez a csodálat, ez az érzés azután se változott, amikor néhány évvel ezelőtt elveszítettem őket.
         Míg más gyerekek azt hallgatták a szüleiktől, hogy azért tanuljanak, hogy minél jobb és elitebb egyetemre jussanak be, addig nekem folyton folyvást az volt mondva, hogy azért tanuljak, hogy a későbbiekben legyen mit ennem. Bevallom, részben emiatt is volt az, hogy a tanulásba menekültem, de sose gondoltam arra, hogy ez rossz lenne. Szerettem tanulni, élveztem az új dolgokat felfedezni, szerettem olvasni és feladatokat megoldani, versenyekre járni és gyűjteni az okleveleket. Azt már kevésbé bírtam, amikor sokan strébernek neveztek, és hogy kevesen barátkoztak velem. Az egész életem során nem volt túl sok közeli ismerősöm, de őszintén, ezt sose bántam. Annál több időt tudtam magamra fordítani és annál többször bújhattam szabad délutánjaimon a takaróm alá egy érdekfeszítő könyv társaságában. Szerettem egyedül lenni, és sose éreztem magam magányosnak.
          Persze nem kell félteni, az egyetemi éveim alatt én is kirúgtam a hámból. Amikor csak tehettem, eljártam bulizni a kollégiumi szobatársaimmal, gyakran hajnalokig táncoltunk egy közeli szórakozóhelyen, vagy éppen a sarki kocsmában vedeltük a sojut és a sört tonnaszámra, hogy aztán a hátunkon cipelve vigyük mindig haza a leggyengébb láncszemet. A mai napig szeretek visszaemlékezni erre az időszakra, mert még ha nem is vagyok büszke arra, hogyan viselkedtem néha, úgy vélem, akkoriban voltam a legszabadabb az életem során.
       A kimaradások és az alkohol sose ment a tanulás rovására. Na, jó, bevallom, egyetlen egyszer elbuktam egy vizsgát, mert felkészületlenül mentem, de utána annyira belehúztam, hogy színötösre vizsgáztam belőle. De alapjáraton véve sose hagytam, hogy a barátaim belevigyenek a rosszba, csakis akkor, ha nekem is megfelelt, és volt időm ilyenekre. Ha választanom kellett a szórakozás és a tanulás között, nos, én mindig az utóbbit választottam. Ez szomorúan hangozhat, de nem bántam, mint mondtam, engem nagy lelkesedéssel öntött el a tudásvágy.
           A barátok mellett időnként fiúztam is. Az egyetemi éveim alatt veszítettem el a szüzességemet is, egy olyan sráccal, akire már nem nagyon emlékszem. Egy hónap után adtam neki oda magam, azután még két hónapig voltunk együtt, végül szakított velem, mondván, kevés időt töltök vele. Ami igaz volt, de valójában azt hiányolta, hogy keveset szeretkeztünk. Ezt onnan tudom, hogy rögtön a szakítás utáni első hétben már új barátnője volt, és véletlenül megláttam őket, ahogy az egyik teremben egymásnak esnek. Nem tehetek róla, ziháló nyögések hallatszottak ki, én pedig első hallásra azt hittem, hogy valaki fulladozik. Így hát bekukucskáltam a félig nyitott ajtón, és megláttam, ahogy az exem éppen hátulról megtömi az asztalra hasaló lányt – pont úgy, ahogy mi is csináltuk néhanapján. Nem volt kellemes élmény, aznap este rengeteget sírtam is emiatt, de hamar túlléptem ezen. Nem volt szoros a kapcsolatunk, szerintem szerelemnek sem volt mondható, ami közöttünk volt, hiszen három hónap alatt nem igazán alakulhatnak ki mély érzések.  
          Innentől kezdve még annyira se kötődtem a férfiakhoz. Ismerkedtem, nem arról van szó, de sose kezdtem komoly kapcsolatba. Rövid ismertség után feküdtem le velük, hiszen mégse akartam egy vad idegent a bugyimba engedni. Ha valakivel jó volt, akkor többször is összejártunk, de ennyi. Már az elején leszögeztem, hogy nem akarok többet, csakis kielégíteni a vágyaimat, és ha valaki egy kicsit is elkezd irántam többet érezni, azonnal vége a dolognak.
        Szerettem szexelni, felszabadító érzés volt. Sokan talán ribancnak tartottak volna, pedig nem voltam különb senkinél. Csak míg mások ugyanazzal a sráccal keféltek akár minden nap, addig én viszonylag sokszor váltogattam a partnereimet.
          Előfordult, hogy valakivel minden nap találkoztam egy-egy menetre. Leginkább a hálószobában szerettem lenni, de kedveltem az izgalmas helyeket, mint például a megállított lifteket, vagy az osztálytermeket - pont úgy, ahogy az exem is tette azzal a lánnyal. A legkedvesebb emlékem mégis egy forró nyári naphoz köthető, amikor az egyetem melletti erdőben estünk egymásnak az akkori partneremmel. Nem mondom, hogy nem volt kényelmetlen és nem dörzsölte a hátamat a fának a törzse, de akkor éltem meg a legnagyobb orgazmusomat. Tele volt izgalommal a helyzet, hiszen bárki arra járhatott, ráadásul egy olyan sráccal voltam, akinek volt barátnője. Nem szép dolog, de úgy voltam vele, akit el lehet csábítani, az amúgy se szeretheti annyira a barátnőjét. És nem utolsó sorban isteni volt a farka annak a férfinak – méretre, keménységre, ízre, mindenhogyan. Mégis hogyan állhattam volna neki ellent?
         Nagyjából így teltek el az egyetemi éveim. Magamhoz képest amennyire csak tudtam, élveztem a fiatalságomat, csináltam pár butaságot, bár közel se annyit, mint egyesek. De mindig ügyeltem arra, hogy a tanulást ne hanyagoljam el, és a szüleim ne aggódjanak miattam.
         Aztán kikerültem a nagybetűs életbe, és elkezdtem dolgozni egy neves informatikai cégnél. A kollégiumi barátaimmal a kapcsolatom egyre ritkább lett, mígnem végül teljesen megszakadt. Most már csak annyira beszélek velük, amikor öt évente osztálytalálkozót szerveznek, és összefutunk. Furcsa érzés, mert bár sok élményt szereztem velük, már egyáltalán nem hiányoznak.
         És ahogy a barátok, úgy fokozatosan a pasik is elmaradoztak az életemből. Egyrészt, mert a munka folyton lefoglalt, hiszen gyakornokként mindent bevállal az ember, hogy kedveljék, és elismerjék, ott voltam minden meetingen és találkozón, ha kellett, éjfélig is bent maradtam túlórázni. Szerettem ezt a céget, jól fizetett, érdekelt is, amit csinálok, lehetett folyamatosan fejlődni, így mindent megtettem, hogy értékes tagja legyek, és ne bocsátsanak el hamar. Meg is lett az eredménye, mert előlépettetek, ezzel együtt pedig egyre több feladatom, és munkám lett. A túlórák állandósultak, és így nap végén már egyáltalán nem volt kedvem senkivel se randizni. De még egy gyors menetre se futotta. Az elején próbálkoztam, de nem volt olyan kielégítő, és a partnereimnek se sikerült mindig elmenniük.
        A munka mellett a másik okom az volt, hogy egyre nehezebb volt ismerkedni. Egyetemen még lehetett, de a cégen belül már eléggé korlátozott volt a felhozatal is. És persze tilos is volt cégen belül kapcsolatot létesíteni, én pedig nem kockáztattam volna az állásomat holmi kalandért. Kezdetben társkereső oldalakon próbálkoztam, volt, hogy egy kedves kolléganőm szervezett nekem vakrandit, de ezek is egyre ritkábbak lettek. Nem voltam már olyan lelkes, egy idő után az egész fárasztó volt, és tényleg csak a munkámra koncentráltam.
        Őszintén. Már lassan egy éve annak, hogy utoljára szexeltem. Ha volt is bárki, aki randira hívott, vagy felajánlotta, hogy megfektet, azt is lemondtam, vagy el se mentem a megbeszélt találkozóra. Nincs már türelmem ismerkedni, átrágni magamat ugyanazokon a kérdéseken, újra és újra. Néha azon gondolkodom, az lenne a legjobb, ha csak szét kellene tárnom a lábaimat, a pasi tenné a dolgát, és minden tökéletes lenne. De persze ilyen nincs, és még most is tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy csak akkor kamatyolok, ha az illetőt valamennyire már megismertem.
          Hogy vágyom-e a szerelemre? Hogy mi a helyzet a családalapítással? A válaszom az, hogy nem és nem érdekel. Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne találni egy férfit, aki szeret, és én is viszont szeretem, hogy vajon milyen lenne egy kisbabát a karjaimban tartani, és milyen lehet gyerekzsivajra ébredni reggelente. Néha szeretnék ilyen dolgokat magamnak, néha vannak pillanatok, amikor annyira vágyom erre, hogy megkérném a kezét az első férfinak, aki szembejön velem az utcán – mindenféle ismertség nélkül. Néha annyira szeretném, ha lenne valakim, ahogy másoknak, hiszen folyton azt látom, milyen boldogok körülöttem, és én vagyok az egyetlen, akinek nemhogy gyerekei és férje, de se komoly kapcsolata, se egy közeli barátja sincs.
          De aztán amilyen gyorsan jönnek ezek a gondolatok, olyan gyorsan tovaszállnak, és rájövök, hogy tökéletesen elvagyok én egyedül is. Nincs szükségem férfira, aki átkarol, ágyba reggelit hoz, és akivel hosszú sétákat tehetek a parton. Ezt egyedül is meg tudom csinálni. És családot se akarok, gyerekeket meg főleg nem, hiszen a gyerekek kiabálására nem biztos, hogy minden reggel mosolyogva kelnék fel. Félreértés ne essék, biztos mindennek megvan a maga szép és gyönyörű oldala, de ugyanakkor engem ez mégse hoz lázba.
        A poharamban lévő sojut kortyolgatva azon merengek, vajon jól van ez így? Vajon rendben vagyok így? Sokan megbélyegeznek emiatt, sokan aggódnak, hogy egyedül maradok életem végéig és bevallom, néha én is megijedek ettől. Mert most még vannak emberi kapcsolataim, találkozom a munkatársaimmal, beszélgetek velük, vagy a boltban lévő eladó hölggyel, és ebben a kocsmában is ismer már a pultos. De ez vajon elég? Ha majd nyugdíjas leszek, és nem megyek sehová, akkor mi lesz velem? Amikor már az időm nagy részét a házamban fogom tölteni, és csak hetente egyszer megyek ki, hogy bevásároljak és meglátogassam az orvost, akkor hogyan fogom érezni magam? Akkor nem leszek magányos? Mert most nem vagyok, de mi van, ha eljön ez a pillanat? És ha ne adj isten, valami baj történne velem, ha lesújtana egy betegség, és tolószékbe kerülnék, ki ápolna, ki gondozna, ki segítene nekem? Ha majd idős leszek, otthon elesek, és eltöröm a kezem, kit fogok felhívni, hogy hívjon orvost? Most jól elvagyok, de mi lesz később? És ha már most ilyen nehezen találok ismerősöket, ha már most nem tudok senkit magam mellett tartani, akár barátként, mi lesz akkor, ha megöregszek?
       Ezek a gondolatok gyötörtek, és lehúztam a poharam tartalmát, majd egy újabbat kértem. Tudom, még nem kellene ilyeneken agyalnom, hiszen előttem az élet, még csak harmincöt éves vagyok. De a fenébe is, ez a harmincöt év egy szempillantás alatt eltelt, újabb harmincöt év is ilyen gyorsan elmúlik. Mi lesz akkor velem? Az idő vészesen ketyeg, és nekem tennem kell valamit. De mit, ha egyelőre azt se tudom, hogy jól érzem-e most magam? Mert bár azt mondom, jól vagyok, de vajon tényleg így van? Nem csak megjátszom az erős és független nőt? Mikor váltam ilyenné? Baj, ha ilyen vagyok? Ez biztos, hogy nem csak menekülés, bezárkózás azért, mert annyira féltem, hogy ne legyek szegény, hogy ne maradjak egyedül? Hiszen mindkét szülőm elveszítette a családját már nagyon korán, én sose ismertem a nagyszüleimet, és csak azt láttam, hogy egymásnak vannak. Senki másunk nem volt, csak mi hárman. Se családtagok, se rokonok, se ismerősök, senki. Sose jött hozzánk senki látogatóba, és mi sem mentünk sehová. Telefonon se beszélgettek a szüleim senkivel, csak a tanáraimmal, és főbérlőnkkel. Vajon tudat alatt így próbáltam megóvni magam, hogy én se kerüljek ebbe a helyzetbe, egészen addig, amíg végül pont ide sodortam magam? Bezárkóztam azért, mert gyerekként szegény voltam, és féltem, hogy ha nem sikerül kitörnöm ebből az állapotból, akkor bántani fognak, így inkább egész életemre elzárkóztam azért, hogy ez soha ne történjen meg velem? Vagy egyszerűen csak tényleg ilyen a személyiségem, és teljesen felesleges aggódnom bármi miatt is?
        - Ah, tényleg megőrülök – sóhajtottam fel, és teli poharam szélébe kocogtattam a homlokomat.
         Nem tudom, hányadik pohárnál jártam, de az alkohol mámorító illata és íze már kezdte elvenni az eszem, és a fejem kótyagos lett. Szombat este volt, és ezeket a napokat, ha éppen nem dolgoztam, mindig italozással töltöttem. Szerettem ezeket az estéket, mert kicsit más volt, mint a többi napom, és ez energiával töltött fel. Legalább éreztem, hogy élek, hogy változatosak a napjaim, és ez bőven elég volt.
         Nem sokan voltak a kocsmában. Sosincsenek sokan, mert eldugott helyen van, és drága az ital is. A pincérfiú a poharakat törölgette, amikor összeakadt a tekintetünk. Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. Nem tudom, hogy azért, mert szimpatikusnak tartott, vagy azért, mert ismert, és bolondnak hitt, mindenesetre a mosolyától kimelegedtem és arra gondoltam, megkérdezem tőle, van-e kedve egy kis kavaráshoz. Kedvem lett volna berángatni a hátsó konyhába, és az egyik hideg fémasztalra ülve élvezni, ahogy újra és újra belém hatol. Vagy azzal is megelégedtem volna, ha letérdelhetek elé, és én kényeztethetném a számmal. Akár ott, a pult mögött, miközben ő más vendégek italát próbálja meg kitölteni. Halkan felnevetek magamban, ahogy lejátszódik előttem a jelenet, ahogy a számban ízlelgetem a farkát, és véletlenül jobban megszívom a kelleténél, ő pedig kicsit meginog és halkan felnyög. Vajon ezt hogyan magyarázná ki a vendégnek?
         De aztán megrázom a fejem, hiszen a pincérfiú jó tíz évvel fiatalabb lehet nálam. Friss hús, erős, és valamennyire tapasztalt, de bármennyire is vonzódok hozzá, nem kezdenék ki vele. Nekem számít a kor. És amúgy is van barátnője.
        - Gyerünk, Moonbyul, ideje menni! – Mondom magamnak, félhangosan
       Lehúzom az utolsó poharat is, az egészet. Az alkohol marja a torkomat, de szinte már meg se érzem. Csak az arcom lesz tűzpiros, és teljesen lever a víz a hőségtől. Homályosan látok, és az álmosság is kezd úrrá lenni rajtam. A szexuális vágyam is felerősödött, így mielőtt tényleg valami butaságot tennék, úgy döntök, hazamegyek. Az asztalon hagyom a pénzt, egy csomó borravalóval, mert fogalmam sincs, mennyit ittam. Magamra kapom a táskámat, végül dülöngélve, és a falba kapaszkodva elhagyom a kocsmát.
        A levegő hűs odakint. Már nincs rekkenő hőség, egészen kellemes ilyenkor a nyári időjárás. Ha nem ittam volna ennyit, most biztosan fáznék a lenge térdig érő halványkék ruhácskámban. Magassarkú cipőmben tipegek az utcán, hol a házak falát tapogatva, hol pedig a villanyoszlopoknak támaszkodva próbálok meg eljutni az otthonomig. Nincs messze, nyílegyenesen tíz percet kell sétálnom, de ebben az állapotban óráknak tűnik. Annyiszor megfogadtam már, hogy nem iszok ennyit, de az igazság az, hogy ülve nem érzem a hatását, csak akkor, amikor elindulok. Pedig biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt még nagyon meg fogom szívni. Mindig emlékeztetem magam, hogy ne igyak ennyit, mert egyszer valaki megfigyeli, és berángat az egyik utcába, vagy az autójába, és megerőszakol. Vagy rosszabb. Részegen ilyenkor mindig azt gondolom, hogy legalább végre valaki megdug, mindegy, hogy néz ki és mocskos-e az alak, de legalább a vágyam enyhülne. Reggelente ezeket a gondolatokat egy jó hideg zuhannyal szoktam eltüntetni, de úgy döntöttem, hogy ezúttal már most este teszek ellenük.
        Fogalmam sincs, hogy mikor értem haza, és hogyan jutottam be a lakásba, arra meg pláne nem emlékeztem, hogyan sikerült ágyba dugnom magam, ráadásul úgy, hogy még a ruháimat is levettem.
      És amikor reggel felkeltem, végképp nem tudtam megmondani: mégis mit keresett mellettem az ágyban egy félmeztelen férfi?