Summer breeze - 2. rész

 

2. rész

A fejem még hasogat, amikor az éjjeliszekrényen megszólal az ébresztőm. Nagy nehezen kitapogatom a telefonomat, és kinyomom azt – fogalmam sincs, miért csörög hétvégén. Nagyot ásítok, majd nyújtózok egyet, és felülök az ágyban. A telefonom órájára pillantok, és akkor látom, hogy már elmúlt dél. Sokáig aludtam, tovább, mint gondoltam, de nem meglepő, elvégre is valamikor hajnali kettő vagy három felé indultam haza.
      A másik oldalamra fordulok, és jeges rémület fut végig rajtam, amikor meglátom, hogy egy idegen férfi van mellettem. Visszatartom a kitörni készülő sikításomat, és háromig számolva gyorsan megnyugtatom magam, mielőtt bármit is tennék.
     Az ismeretlen nem kelt fel az ébresztő óra csörgésére, még csak meg sem moccant. Hason alszik, fejét mélyen a párnába nyomva, derékig betakaródzva, így én csak sötétbarna haját és izmos, meztelen hátát látom. Szép látvány, de ezúttal megijeszt. Mégis ki ő? Hogyan kerül ide, az ágyamba? És mégis mit csináljak vele?
      Körbenézek a lakásomban, és eltelik pár perc, mire realizálok mindent. Valójában nem ő van rossz helyen, hanem én. Minden bútor, szekrény, a falak színe, a lámpák és még az ágy is teljesen ismeretlen. Semmi nem az enyém. Mégis kinél vagyok? És helyileg hol?
     Az ablak messze van tőlem, és sötétítő függönnyel van eltakarva, bár a délutáni napfény így is ad némi világítást. Kétségbeesetten gondolkodok, mégis mi történhetett, de képtelen vagyok visszaemlékezni az előző éjszakámra. Az még meg van, hogy elindulok haza, de utána teljes sötétség.
     Újra a srácra pillantok, aki még mindig halkan szuszog. Percek telnek el, és fogalmam sincs, mit csináljak. Várjam meg, amíg felébred, és kérdezzem meg, ki ő, és mi történt? Vagy hagyjam, hogy ez az éjszaka feledésbe merüljön, és inkább ne kérdezzek semmit?
    Az utóbbi mellett döntök. Óvatosan kicsúszok a takaró alól, hogy összeszedjem a ruháimat, és mielőbb lelépjek. Soha nem tettem még ilyen aljas dolgot, tiszteletben tartottam mindig a partnereimet annyira, hogy nem hagytam csak úgy ott őket, mint aki bűnt követett el. Szerettem kávét csinálni nekik, hogy legalább normálisan, szép emlékekkel váljunk el egymástól, és ne azt érezze egyikünk sem, hogy értéktelenek vagyunk. Ha az éjszaka nagyon jó volt, akkor ezek az apró dolgok már csak hab a tortán. Egy kis figyelmesség sosem árt, és az ember szívesebben emlékszik vissza ilyen kalandokra.
     De ez a helyzet ezúttal más, és én beijedtem, mert fogalmam sem volt, ki a másik fél, hogy mi történt az éjjel, és mégis hol vagyok. Ilyen még sosem fordult elő velem, és ez rosszul érintett.
     Az ágy mellett a földön megtalálom a bugyimat, amit gyorsan magamra kapok. Az éjjeliszekrényen lévő telefonról kiderül, hogy nem is az enyém, így azt ott hagyom, és csak nagyon remélem, hogy az illető nem fog sehonnan elkésni, ha már kinyomtam az ébresztőjét.
     Felkelek, és lábujjhegyen az ajtóhoz sétálok. Visszanézek, vajon történt-e változás, de továbbra se moccant meg. A nappaliban megtalálom a melltartómat, és azt is felveszem. Szerencsére üres a lakás többi része, ami valamelyest megnyugtató számomra. A kanapé szélére dobva megpillantom az előző esti kék ruhámat, közvetlen a bejárat mellett pedig a magas sarkúmat és a földre dobva a táskámat is. Gyorsan megnézem, hiányzik-e valami, és miután megállapítom, hogy a telefonom és minden iratom megvan, felöltözve elhagyom a lakást.
     A folyosóra kilépve döbbenek rá, hogy ez nem egy szokványos panellakás, hanem annál sokkal modernebb, kulturáltabb és fényesebb. Mint valami hotel, vagy szálloda. Nincs időm ezen gondolkodni, az aranyba öltöztetett folyosón közlekedve igyekszem mielőbb megtalálni a liftet. Bízom benne, hogy senkivel sem futok össze, nagyon kínos lenne bármiről is magyarázkodni, és biztosan furcsán néznének rám. Még csak meg se fésülködtem, és szinte biztos vagyok abban, hogy a sminkem és a rúzsom is elkenődött.
     A lift elé érve megnyomom a gombot, kis várakozás után pedig üresen nyílik ki. Belépek, és örömmel konstatálom, hogy tükör van benne, így van időm megigazítani magam. Megnyomom a földszint gombot, és akkor veszem észre, hogy a tizenharmadik emeleten voltam. Meglepődöm, de aztán gyorsan benyálazok egy papírzsebkendőt, és letörölgetem a rúzsfoltokat, és a fekete szempillaspirált, ami lefolyt az alsó szemhéjamra. Táskámból előkapok egy kézifésűt, párszor végig húzom hajamon, és mire a földszintre érek, egészen emberi formám van.
      A bejárat közel van, a portás mosolyogva köszön el tőlem, de én rá se nézek. Gyorsított léptekkel hagyom el a hotelt, a szabadba érve pedig szinte futni kezdek egészen addig, amíg az út túloldalára nem érek. Csak onnan merek visszapillantani, és akkor látom meg, hogy egy ötcsillagos szállodában töltöttem az estémet. Rövid időre egy helyben toporgok, vajon visszamenjek-e és hagyjak-e üzenetet a portán ennek az ismeretlen férfinak, de végül nem teszek semmit.
      Előkotrom a mobilomat a táskám aljáról, és némi keresgélés után megállapítom, hogy autóval kb. fél órára vagyok a lakásomtól. Tényleg nem emlékszem, hogyan jutottunk el idáig, de minél inkább erre gondolok, annál rosszabbul érzem magam. Leintek egy taxit, bediktálom a lakcímemet, és alig várom, hogy hazaérjek.
      Míg a legtöbben ezen a fullasztó és forró nyári napon a strandra igyekeznek, vagy legalábbis víz közeli helyre, addig én csak a saját lakásomat, és a saját hálószobám nyugalmát akarom. Szerencsére a taxisofőr nem nyomulós fajta, csendben vezet, nem kérdezget, miközben halkan szól a rádió.
     Nagyot sóhajtva dőlök hátra, lehunyom szemeimet és próbálom eldönteni, helyesen cselekedtem-e. Nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, és fordított helyzetben én se örülnék, ha a partnerem csak úgy szó nélkül lelépne, de végül meggyőzöm magam, hogy minden rendben van így. Most az egyszer előfordult, na és? Mi baj lehet? Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyet tesz, sőt. A legtöbben meg se várják a reggelt. Eddig én ehhez képest teljesen normális voltam, és az, hogy ez megtörtént, nem nagy dolog. Belefutottam egy ilyen helyzetbe, de ezt is ki kellett próbálnom.
      Mire a lakásom elé érek, már valamelyest megnyugszom és nem ostorozom magam a történtek miatt. Ugyan bánt a dolog, hogy semmire sem emlékszem, de erre is csak azt mondom, hogy ezt is meg kellett tapasztalnom. Az biztos, hogy ez egy jó tanulság volt számomra, és legközelebb nem iszom ennyit. Egy ideig messziről elkerülöm a kocsmát, és mindenféle alkoholt.
      A délutánomat az ágyamban töltöm egy alapos zuhanyzás után. Sorozatot nézek, hogy minél előbb elfelejtsem ezt a ballépésemet.

 

*

 

A hétfő hamar elérkezik, és újból a munkába vetem magam. Legalább sikerül elterelnem a gondolataimat, és napok múlva már nem is fogok emlékezni erre az egészre.
     - Hallottátok a legújabb pletykát? -  Jön be izgatottan az egyik kolléganőm az irodába, ahol rajtam kívül még hatan dolgoznak. Suttogva beszél, mintha attól félne, hogy valamelyik főnök meghallhatja rajtunk kívül mondandóját.
     - Miféle pletykát? – Jön a kérdés az egyik lánytól. Én is felkapom a fejem, mégis mi lehet ennyire fontos, ami ezt a viselkedést megkívánja. Egy újabb előre léptetés? Vagy egy új projekt kezdete?
     - Áll a bál Rowoon körül – mondja lelkesen, és megnyit a telefonján egy cikket. – Állítólag vasárnap hajnalban egy nővel látták kettesben, és nagyon úgy tűnik, hogy van valakije. A rajongók ki vannak akadva, hogy ezt mégis hogyan tehette, megcsalta őket, és azonnal szakítson a lánnyal. Hihetetlen, komolyan!
      Meghallva, hogy egy hírességről van szó, csak a szememet forgatom. Nem követem az itteni trendet, egyáltalán nem érdekel, hogy kik az aktuális sztárok, az meg végképp nem foglalkoztat, ki kivel kavar éppen vagy mibe keveredett. Fiatal koromban egy ideig én is rajongója voltam a Super Junior nevű együttesnek és alátámasztom, hogy a rajongók a legapróbb dolgokat is képesek voltak felfújni. Mi van, ha valaki éppen cigizik, vagy iszik? Mit érdekel, ha van barátnője? Sose értettem ezen miért kell kiakadni, és miért várják el tőlük, hogy olyan tökéletes életet éljenek és tökéletes példaképek legyenek, ami nem létezik. Elvárnak tőlük olyanokat, amit saját maguk se tennének. Hiszen a rajongók is ugyanúgy rágyújtanak, hétvégente isznak és ki tudja milyen szereket próbálnak ki, plusz ők maguk is kavarnak a fiúkkal. Akkor meg? Miért baj, ha az általuk kedvelt sztárocskák is pontosan ezt teszik, ha ők is megélik a fiatalságukat.
      Pontosan az ilyen viselkedés és képmutatás miatt hagytam fel ezzel az egésszel, és nem követtem többé egy együttest sem. Nem akartam magam ilyeneken idegesíteni. Aláírom, sok dalt hallgatok a rádióban, és valóban sok tehetséges zenész van, de sose tudom, ki kicsoda, vagy mi a nevük. Sose értettem, hogy a rajongók miért nem csak a dalra figyelnek, az érzésekre, amit kivált belőlük, a szövegre, ami egészen a szívekig hatol. Mit számít, hogy aki előadja a dalt, az milyen ember? A zene a lényeg, és nem a kinézet. A kinézet csak egy kis plusz, attól még ők is emberek, de ezt sajnos a fiatalok nem tudták megérteni.
    - Neked mi a véleményed, Moonbyul? – Hallom meg a nevemet, és kollégámra nézek. Teljesen elbambultam, fogalmam sem volt miről beszélnek.
     - Tessék?
    - Nem figyeltél? – Dorgál meg a kolléganőm, és odalép az íróasztalomhoz. A képembe nyomja a telefonját, amin az állítólagos Rowoon és a hölgyeménye látható. – Valóban rád hasonlít a lány, nem?
    - Már miért lennék én? – Nézem meg a képet jobban, amin semmi nem látszódik, csak hogy egy fiú és egy lány egymást ölelve épp egy ajtón lép be.
    - Nézd meg azt a kék ruhát. Neked is ugyanilyened van, nem? Múlt héten volt rajtad. Plusz a lánynak a hajszíne olyan, mint a tiéd. Valld be, hogy te vagy a képen. Te kis perverz – bökdösi meg nevetve az arcom, jelezve, hogy csak szórakozik. Az irodában a többiek is vele nevetnek, csak én nem vagyok erre képes.
     Kikapom kolléganőm kezéből a telefont, és jobban szemügyre veszem a képet. Igaza van, az a nő én vagyok. Ez pont az a pillanat, amikor megérkeztem a szállodába azzal a sráccal. Ismerős, még a hotel neve is pontosan ugyanaz, ahol az éjszakát töltöttem.
      A fiúra téved a tekintetem, és akkor összeáll minden.
     Én lefeküdtem Dél-Korea jelenlegi leghíresebb énekesével.
    - Ugyan már, csak viccnek szántam, ne vedd magadra – sápad el kolléganőm, miután nem nevettem velük, és visszaveszi a telefonját. – Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy nem vagy perverz. Plusz ez a lány sokkal fiatalabb nálad – teszi hozzá vigyorogva, majd gyorsan elslisszol az asztalomtól, mielőtt csúnyán néznék rá.
      De eszem ágában sincs visszaszólni vagy utána menni. Csak elfehéredve, teljesen lesokkolva ülök az asztalomnál, és a képernyőt bámulom. Mégis mibe kevertem magamat? Azt hittem, ezt az egészet elfelejthetem, de most egyszerre minden visszatért, és egészen levert a víz.
     Próbáltam nem feltűnően viselkedni, nem kimutatni, hogy az a lány tényleg én vagyok, és rólam szólnak a pletykák. Hogy én voltam az, aki megrontotta azt a fiút, és hogy most engem akarnak a rajongók megtalálni.
      A kollégáim még perceken át csámcsogtak a cikkeken, majd végül mindenki visszament dolgozni a helyére. Miután kicsit csillapodott a hangulat, kimentem a mosdóba. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd beültem az egyik wc fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki így lásson.
       Reszkettem, és szédültem. Nem tudtam eldönteni, hogy az ijesztett meg jobban, hogy egy alig huszonkét éves gyerekkel kavartam, mert Rowoon ennyire fiatal volt, vagy az, hogy ha megtudják, ki vagyok, nemcsak a rajongók akarnak majd szétszedni, de valószínűleg a munkahelyemnek is búcsút mondhatok. Azt hiszem, az utóbbi jobban aggasztott, mert az, hogy ezzel a gyerekkel mit műveltünk, abban nem csak én voltam a hibás – már ha valóban történt köztünk szexuális kapcsolat, hiszen annyira részeg voltam, hogy abban sem vagyok biztos, képes voltam-e erre, vagy egyszerűen bedőltem az ágyba és aludtam.
       Rowoon felnőtt ember, tud önálló döntéseket hozni, így biztosan nem kényszerítettem semmire. Valószínűleg ő is éppolyan részeg lehetett, mint én, és ki tudja, talán ő sem emlékszik a történtekre. Arra gondoltam, hiba volt csak úgy otthagyni. Tisztáznunk kellett volna a helyzetet, hogy ez ne forduljon elő, de nem, nekem feltétlenül le kellett lécelnem. A hajamat téptem a viselkedésem miatt, hogy egyszer nem tudtam felnőttként viselkedni, és meg is lett az eredménye.
      Mégis mit kellene tennem? Hagynom, hogy lecsillapodjanak a kedélyek? Ki kéne vennem egy hét szabadságot? Meddig tart ez, hetekig, hónapokig? Vége lesz valaha? Mit fog nyilatkozni Rowoon és a cége? Uramisten, mi van, ha ők fognak felkeresni?
        Egyre inkább kezdtem kétségbeesni. Nem tudtam, hogyan nézzek szembe mindezzel, ami hirtelen a nyakamba zúdult. Egyszer iszom többet a kelleténél, és akkor is pont egy hírességbe kell belefutnom, ráadásul Rowoonba, aki tényleg minden idők legfelkapottabb zenésze már két éve? Példás életet éltem egészen eddig, akkor miért kell ilyen kellemetlen helyzetbe kerülnöm?
        Bármennyi időt is töltöttem a mosdó fogságában, az nem változtatott az állapotomon. Hosszas percek után végül kimerészkedtem, és visszamentem dolgozni. Nem akartam feltünést kelteni, és el akartam terelni a gondolataimat.
         Amint visszaültem a helyemre, az egyik munkatársam odalépett hozzám.
      - Jól vagy, Moonbyul? Falfehér az arcod – nézett rám aggódva.
   - Ah, igen, minden oké – nevetgéltem zavartan. Egyáltalán nem örültem, hogy beszélgetnem kell bárkivel is ebben a helyzetben. – Csak nem tett jót a gyomromnak az ebéd, és kicsit mocorog.
      Szemrebbenés nélkül hazudtam, így sikerült leráznom a nap folyamán mindenkit. Szerencsére nem zaklattak, és úgy intéztem a dolgaimat, hogy a vártnál korábban szabaduljak.
    Délután hat óra se volt, amikor elhagytam az irodámat. Ahogy sétáltam az utcán, folyton az az érzésem támadt, hogy engem néznek az emberek. Totál paranoiás lettem, és szinte már futva menekültem el a fodrászomig.
     Annyira beparáztam, hogy időpontot kértem egy hajfestésre. A fodrászommal jó viszonyt ápolok, éppen ezért bevállalta, hogy az én hajamat még megcsinálja zárás előtt. Néhány óra alatt így lettem szőkésbarnából éjfekete, és egy kicsit vágattam is a hosszából - úgy egy jó húsz centit. Elégedetten, és egy fokkal nyugodtabban keltem fel a székből, majd indultam haza.
     Amint becsukódott mögöttem a lakásom ajtaja, hangos sóhaj szakadt fel belőlem. Otthon voltam, biztonságban. Ezt a napot túléltem, és reméltem, hogy ez az apró változtatás a külsőmön valóban kevésbé felismerhetővé tesz.
     De a félelmem még így se múlt el. Ott volt még a kék ruhám és a cipőim is, amik árulkodó jelek voltak. Nem mintha olyan ritka darabok lettek volna, hiszen tudtam, hogy nem csak én vettem meg – egy céges rendezvényen máson is láttam már. De való igaz volt, hogy méregdrága volt a ruha, amit egy tinédzser nem biztos, hogy megengedhet magának.
      Leszedtem a ruhaszárítóról az említett darabot, és egy öngyújtó társaságával a fürdőbe mentem. A kád fölé emeltem a ruhát, majd meggyújtottam. Pillanatok alatt elégett, és mielőtt még az egész lakás kigyulladt volna, lelocsoltam hideg vízzel. Utána pedig kipucoltam a kádat, az égett ruhamaradványokat egy nejlon zacskóba csomagoltam, majd kidobtam a kukába. Alaposan kiszellőztettem, és friss illatósítóval befújtam minden egyes szobát. A magas sarkúmmal már nem voltam ennyire bátor, azt egyszerűen csak beleraktam egy cipősdobozba, és a szekrényem mélyére süllyesztettem.
       Miután végeztem, csak akkor fogtam fel, miféle őrültséget csináltam. Leültem a kanapéra, és azon gondolkodtam, mégis mióta érzem magam bűnösnek? Úgy viselkedtem, mintha megöltem volna valakit, de minimum bankot raboltam volna. El nem tudtam képzelni, miért viselkedek így, amikor tényleg nem tettem semmit, és hogy a félelem miért késztet ilyen eszementségekre. Normális vagyok, de most komolyan?
      Le kellett nyugtatnom magam. Két nap telt el az adott incidens óta, de még se Rowoon, se a rajongók, se senki nem keresett ezzel kapcsolatban. Valószínűleg soha nem is fognak, hiszen meg lett volna az esély. Én mégis meg voltam rémülve.
       Végül leültem a laptopom elé, és felmentem a netre. Meg kellet tudnom, hogy valóban nagy bajban vagyok, vagy csak én túlzok ennyire. Sok fórumot, cikket, és a hozzájuk tartozó kommenteket elolvastam, de utána se éreztem jobban magam. Noha többen voltak, akik kiálltak mellettünk, mondván, ez mindenki magánügye, akadtak olyan elvetemült és begőzölt fanatikus rajongók, hogy úgy véltem, van okom a félelemre. Nem csak engem fenyegettek, hogy megtalálnak, és megölnek, hogy megkínoznak, amiért hozzá mertem érni a kedvencükhöz, de Rowoon is kapta a hideget-meleget, hogyha az övék nem lehet, akkor senkié sem. Egyszóval a helyzet nem volt bíztató, de mégse volt olyan vészes, mint hittem.
        Aztán elidőztem a képeken. Nem volt túl sok belőlük, ráadásul távolról készültek, és homályosak is voltak. Szemből nem volt rólunk fotó, csak hátulról, ahogy a hotelba tartunk befelé, valamint arról, amikor egy taxiból szálltunk ki. Az én arcom akkor se látszódott, de Rowoon nem volt olyan szerencsés. Elemezgettem a képeket, és rá kellett jönnöm, hogy valóban felismerhetetlen az illető. Bárki lehetett azon a képen, akinek hosszú szőkés haja van, és akinek van combközépig érő kék ruhája.
       Ez kellett ahhoz, hogy végül megnyugodjak. Nem teljesen, de már nem úgy feküdtem le aludni, hogy a gyomrom görcsben volt.
      Pontosabban csak mentem volna aludni, mert amint bebújtam a takaró alá, valaki kopogott a bejárati ajtón.