Paranoia - 7. rész

 

7. rész

Nem. Nem lehet. Ez nem igaz.

Nem tudhatja.

Nem bukhattam le.

Istenem.

Ne. Ne. Ne. Ne.

Csak erre tudok gondolni. Tiltakozom, nem akarom elfogadni az igazságot.

Hogyan? Mikor?

Könnyeim végigcsorognak az arcomon. Rowoon erősen szorítja az államat, nem engedi, hogy másfelé nézzek. Kénytelen vagyok az ő szemeibe nézni, és látni a fájdalmát, a dühét, a csalódottságát és valami egészen mást: az őrületet.

Mit tettem?

- Rowoon, én… - próbálnék magyarázkodni, de Rowoon ökle elnémít.

A csattanás az arcomon visszhangot ver a falak között. A fájdalom élesen hasít állkapcsomba.

- Megölted őt, Chani! Megölted a barátnőmet! Megölted Miyeont! Megöltél egy embert! Gyilkos vagy! – Üvöltötte torka szakadtából, ami annyira kikívánkozott belőle.

Felállt mellőlem és hajába túrt mérgében. Belerúgott a falba és hangosan káromkodott. Dühöngött, őrjöngött. Rowoon épp szétesett előttem.

- Mégis mi a faszt képzeltél, Chani? Ha?

Undorodva nézett rám.

Bőgtem.

- Mégis hogyan képzelted, hogy lenyúlod a barátnőmet? Mégis miért kellett ezt tenned velem? Miért tetted? Válaszolj, ha az mondom! Válaszolj!

Rowoon letérdelt elém és két kézzel megragadta a pulóveremet. Megrázott, hogy rá nézzek. Rajtam vezette le a dühét.

Vér csordogált a szám sarkából. Elharaptam a nyelvemet.

- Nem akartam bántani. Én… én csak féltem… - mondtam zokogva. Nehezemre esett beszélni. – El akarta mondani neked és én féltem tőled. Féltem, hogy elveszítelek. Nem akartam a barátságunknak véget vetni. Nem hagyhattam, hogy egy lány ezt tönkretegye.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megfordult a fejedben, hogy elcsábítsd őt. – Rowoon megszorította a pulóveremet. Akár a nyakam is lehetett volna.

Annyira szerettem volna, ha ott helyben megfojt engem.

- S-sajnálom. Nem tudom, miért tettem. Csak eluralkodott a félelem rajtam és… megtörtént. Nem akartam bántani…

- Nem akartad? Nem akartad? Chani! Tizennyolc késszúrással kivégezted. Tizennyolccal! Mégis mit hittél, amikor ezt tetted? Igenis, bántani akartad. Szándékosan tetted! Nekem ne mondd azt, hogy nem akartad, mert igenis, akartad! Élvezted legalább? Élvezted, ahogy a húsába mártottad a kést?

- Tessék?

- Válaszolj! – Ismét megrázott. Karjaim kicsavarodtak és felüvöltöttem a fájdalomtól. Még egy ilyen mozdulat és vagy kiugrik a vállam vagy eltörik a karom.

- Nem élveztem. Egyáltalán nem élveztem! – Kiáltottam én is. – A mai napig kísért az az este. Minden egyes nap bánom, amit tettem.

A rémálmaim, az egész üldözési mánia, hogy valaki figyel engem, mind ebből eredt. A hideg karok, ahogy engem simítanak, akárcsak Rowoon barátnőjének a hideg teste, amikor órákkal később visszamentem a helyszínre és magamhoz öleltem.

Ők voltak a démonok.

Rowoon és Miyeon.

A félelem attól, hogy Rowoon rájön, mit tettem és a bűntudat attól, hogy megöltem a barátnőjét.

Ők kísértettek egészen mostanáig.

- Bánod? Valóban bánod? Akkor mi a faszért nem adtad még fel magad és mentél börtönbe? Ott kellene megrohadnod! De neeem, te vígan élted tovább az életed, élvezted a napsütést és minden mást, miközben az a lány meghalt csak azért, mert fontosabbnak tartottad magad nála! Önző vagy, Chani! Rohadtul önző!

- Nem mehetek börtönbe. Nem vallhatom be, mert a szüleim…

- Teszek a szüleidre! Szarok arra, mit éreznének a szüleid! Szerinted Miyeon szülei mit éreztek, amikor megtudták, hogy a lányukat különös kegyetlenséggel kivégezték? Arra nem gondoltál, hogy az ő szülei mit fognak érezni? Nem, persze hogy nem, mert te csak magadra gondolsz. Mindig csak magadra gondolsz.

- Ez nem igaz, Rowoon! – Kiáltottam újból. – Tudom, hogy bűnös vagyok, tudom, hogy gyilkos vagyok. Sajnálom, hogy megöltem és sajnálom, hogy lefeküdtem vele. De Miyeon is ugyanolyan bűnös, mint én. Közös megegyezésen alapult az egész. Ő keresett fel, ő mászott rám, ő akarta, hogy megfektessem. Ő menekült a kapcsolatotokból, nem én!

- Ne merd őt is hibáztatni, világos? – Üvöltötte Rowoon, és újabb pofon csattant az arcomon. Vért köptem a földre. Szám zsibbadt és éreztem, hogy feldagadt a fél arcom. Rowoon a derekamra ült és csak püfölt. Nem tudom, hányszor ütött meg, mire abbahagyta. – Még ha így is volt, még ha ő is keresett fel, el kellett volna utasítanod. Le kellett volna állítanod, ha annyira fontos volt a barátságunk. Miért nem utasítottad el?

- Mert én is kedveltem őt, azért.

- Tehát innen fúj a szél…- nevetett fel halkan. – Nem tudtam, hogy valaha ennyire gyűlölni foglak. Mégis mit hittél, Chani? Nem értelek. Még ha kedvelted is őt, és össze akartatok jönni, nem lett volna egyszerűbb elmondani nekem? Szakítani velem és csak utána kavarni? A hülyét jártattátok velem. Mindketten szerettetek, de közben mégsem, ha így kihasználtatok. És te, különösen te… Azt mondod kedvelted, de mégis megölted miattam. Nem értem… Nem értelek. Borzalmas alak vagy, Chani.

- Tudom, tudom – suttogtam és sírtam.

Rowoont néztem, aki szintén könnyes szemekkel nézett rám.

Igaza volt.

Hibáztam, gyilkos voltam. Megérdemeltem mindent, amit tettem.

- Tudod mi volt a legnehezebb az egészben, Chani? – Rowoon leszállt rólam és lassú léptekkel körözni kezdett előttem. – Hogy bíztam benned. Hogy mindvégig reméltem, hogy nem tettél ilyen szörnyűséget. És amikor nyilvánvalóvá vált számomra, reméltem, hogy én leszek az első, akinek elmondod. Hogy el fogod mondani nekem. De te csak némán hallgattál és úgy tettél, mintha nem történt volna semmi. Miyeon temetésén, amikor magamból kikelve üvöltöttem és sírtam, te vigasztaltál meg. Te voltál a támaszom, miközben te voltál a gyilkos. Undorodom attól, hogy azokkal a kezekkel öleltél, amikkel megölted őt. És tudod mi volt ennél is nehezebb? Megjátszani magam előtted. Eljátszani, hogy semmiről sem tudok, hogy ugyanúgy barátok vagyunk, támaszt nyújtottam neked és bátorítottalak, és én is úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Mocskosul nehéz volt ez a szerep. Érted? Majdnem olyanná váltam, mint te.

- Mit akarsz tenni velem, Rowoon? – Hangom halkan csengett, és erőtlen volt.

- Mit gondolsz, mégis mit fogok tenni?

- Nem tudom – sóhajtottam. – El-elmondom az igazat. Elmegyek a rendőrségre és feladom magam. Elmondom, hogyan tettem és miért. Elfogadom a büntetésemet.

- Komolyan azt hiszed, hogy az neked elég szenvedés lenne? Komolyan azt hiszed, hogy ez egyelő azzal a fájdalommal és szenvedéssel, amit én érzek? Amin Miyeon ment át?

- Börtönbe kerülök életem végéig…

- De élhetsz. És te, Chani, nem érdemled meg, hogy élj.

Rowoon rám villantotta a szemeit. Kezeimet rángattam, hátha elengedi magát a kötél, de olyan szorosan voltak megkötve, hogy a folyamatos dörzsölés csak kisebesítette csuklómat.

Belenéztem a szemekbe. Azokba a sötét szemekbe.

És tudtam, mi vár rám.

Nem könyörögtem az életemért, nem kiabáltam értelmetlenül. Időm sem volt rá, mert Rowoon lecsapott.

Előhúzott egy kést, rám vetette magát és a mellkasomba döfte.

- Egy… - mondta, és egy pillanatra se engedte el a tekintetemet. Kihúzta a kést, felületén vér csillant meg. – Kettő – és újra belém vágta.

Az ötödik szúrás után nem sokat éreztem már, és a tizennyolcadikhoz érve testem már élettelenül feküdt Rowoon karjai között.

A démonok felfaltak belülről.

 

*

 

Az éjszaka kellős közepén riadok fel a rémálomból, immár sokadjára. Zaklatottan, már-már fulladozva kapkodok levegőért, mintha másodpercekkel ezelőtt szabadultam volna a Halál vaskos markából. Izzadok, a hajam az arcomra, a homlokomra tapad. A pólóm csurom vizes, ahogy a takaróm és a párnám is, de még a lepedő is nedves alattam.

Fázok. Vacogok a félelemtől. Reszketek, pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű rémálom volt. A savanyú izzadságszag ellepi orrüregem.

Lerúgom magamról a takarót és az éjjeli szekrényen lévő lámpa felé nyúlok. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolom, amíg be nem tölti a fényesség a szobát, rettegek. Úgy érzem, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem valaki és engem néz,

(Érzem a leheletét az arcomon)

és arra vár, hogy lecsapjon, rám vesse magát, hideg ujjait a torkomra fonja

(Hideg. Érzem a hideget magam körül!)

és szorítsa, erősen szorítsa, olyan erősen, hogy összetörje a légcsövemet

(Itt van! Itt van előttem!)

és elzárja a levegőt a tüdőmtől, és csak erősen szorítja

(Nem kapok levegőt!)

és szorítja és szorítja és szorítja és…

A sötétség elillan, ahogy a kislámpa bevilágítja az egész szobát és én ismét fellélegzem. Látom magam körül a bútorokat, az asztalomat, a ruháimat, a könyveket. Egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül más itt. Nem ül senki a szoba sarkában, senki nem áll az ablak mellett és senki sem akar bántani.

- Nyugodj meg, Rowoon, már minden rendben – suttogom magam elé halkan, mintha megoldódna ettől bármi is.

A telefonom kijelzőjére pillantok, hajnali három órát mutat.

Felállok, előkotrok egy törölközőt a szekrény mélyéről, de mielőtt a fürdőbe mennék, megrezzen a telefonom.

Üzenetem érkezik.

Megnyitom.

Chani az.

 

„Elfuthatsz, elrejtőzhetsz, de én mindig megtalállak.”

*****

VÉGE

Paranoia - 6. rész

 

6. rész

 

Amikor magamhoz térek, sajog és hasogat a fejem. Már nem érzem, hogy a gyomrom égne és hányinger se gyötör, bár a belőlem áradó bűz arra enged következtetni, hogy még mindig ugyanabban a hányásszagú, izzadt pulóveremben vagyok.

Nem igazán emlékszem, mikor értem haza, vagy mi történt azután, hogy elmondtam az igazságot Rowoonnak. Teljes képszakadás az egész, egy emlékem sincs az előző estéről.

Megmozdítom a nyakam és éles fájdalom nyilall belé. Iszonyatosan részeg lehettem, ha képes voltam ülő helyzetben elaludni az ágyon. Biztos vagyok benne, hogy napokon át fájni fognak a végtagjaim.

Megpróbálok felülni, oldalra fordulni, de nem sikerül.

A kezeim zsibbadnak. Szúró fájdalom hasít beléjük, ahogy megmozdítom őket.

Valami nem stimmel.

Kinyitom a szemeim, de sötét van.

Nincs fény. Nem szűrődik be egyetlen apró, kósza fénysugár se az ablak redőnyének rései között.

Ismét fel akarok ülni, de valami visszaránt. A karjaim nem engedelmeskednek, nem tudom az ölembe húzni őket. Miért vannak a hátam mögött, miért…

Miért vagyok megkötözve?

Az álmosság utolsó foszlányai is elillannak szememből, ahogy ez a gondolat tudatosul bennem. Megrángatom a kezeimet és valóban nem mozdulnak. Érzem a köteleket a csuklómra fonódni, érzem a karjaimban, a vállaimban a fájdalmat lüktetni, érzem a falból áradó hideget a hátamon és a fenekem alatt.

Nem otthon vagyok. Ez nem a szobám és nem is az én ágyam.

Egy oszlopnak vagyok kötözve. De akkor pontosan hol vagyok? Mi történt?

Lázasan kutakodok elmémben, de nincsenek emlékeim.

Csak Rowoon arca van előttem.

A mosolya.

Az ördögi mosolya.

És az érzés, hogy rettegek tőle.

Rowoon lenne a démon? Az nem lehet.

Ijedten pásztázom a sötétséget, jobbra-balra kapkodom a fejemet, remélve, hogy ki tudok venni valami formát, alakzatot, ami segítségemre lehet abban, hogy megtudjam, hol vagyok. Semmit nem látok, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hangok suttognak a fülembe

(Csukd be a szemed)

sok ezer hang, ugyanazt kántálva

(Démonok vannak körülötted)

és annyira szeretnék hallgatni rájuk, de a félelem ébren tart. Bár megpróbálkozom ki és becsukni a szemeim, pislogok párat, hátha elmúlik ez az érzés, ez az állapot, hátha végre felébredek a rémálmomból, de nem történik semmi.

- Rowoon? – Szólítom a barátomat a nevén. Őt hívom, hiszen vele voltam utoljára. Talán ő is itt van. Talán nem. Lehet, életben van. Lehet, hogy már régen meghalt.

Vagy ő lenne a fogva tartóm?

Elraboltak volna? Mégis ki vetemedne ilyenre és mi okból?

- Milyen érzés, Chani? – Egy hang szeli ketté a levegőt. Fagyos hang. Ismerős, de nem tudok arcot társítani hozzá. A hang összekeveredik a démonok suttogásaival

(Csukd be a szemed. Csukd be a szemed. Csukd be a szemed.)

vagy ez a lelkiismeretem lenne? Mindenesetre a hangok összeolvadnak körülöttem és nem tudom, kire hallgassak, kiben bízzak.

Válaszolni akarok, de ki vagyok száradva. Ajkaim cserepesek. Szomjas vagyok. Az alkohol teljesen kiszárított. Nyelvemmel benedvesítem a szám szélét. Többször is összegyűjtöm a nyálamat és lenyelem, hátha ezzel megszüntetem a sivatag érzését torkomban.

- Ki vagy? – Kérdezem végül.

Itt van valaki. Itt van valahol. Érzem a jelenlétét. Vagy csak képzelem? Lehet, nincs is itt senki és nem is vagyok megkötözve, csak én hiszem ezt? Nincsenek is hangok, csak a saját gondolataim ejtettek foglyul?

Mi a valóság és mi az álom?

Megőrültem?

Fel akarok ébredni.

- Ugyan már, hiszen tudod – mondja bájos hangon, majd hirtelen fény gyúl a helyiségben.

A teret betölti a világosság, épp csak annyira, hogy a közvetlen környezetemet lássam. Egy pillanatra lehunyom a szemeim, majd ismét kinyitom őket. Kell egy kis idő, mire hozzászoknak a hirtelen változáshoz.

Egyedül vagyok. Nem látok senkit magam körül.

De hallom a lélegzetvételét. Itt van mögöttem.

Egy hang dudorászni kezd, számomra ismeretlen szavakat, legalábbis nem értem tisztán őket. Nem tudom megállapítani a hang forrását, egyszerre hallom minden oldalról és ettől csak még jobban megfájdul a fejem.

Léptek vernek visszhangot a kopár falak között. Libabőrös leszek, ahogy egy hideg fuvallat végig kúszik a nyakamon.

Megfordul a fejemben, hogy segítségért kiáltok, de tudom, hogy senki sem hallana meg.

- Chani, Chani, hát már meg sem ismersz? – Hirtelen cipőket pillantok meg magam mellett. Fekete sportcipők bukkannak elő a fal mellől. Pontosan úgy néznek ki, mint amikor nem is olyan régen a mosdóba zárkóztam és halálfélelmem volt.

Nem lehet ő.

A cipőkhöz lassan a lábak is társulnak, majd egy egész emberi alak. Kitekeredve nézek fel az illetőre, de nehezen rajzolódik ki előttem arca.

Végül elém sétál, és elvigyorodik.

Rowoon.

Hirtelen megkönnyebbülök.

- Rowoon… Komolyan a frászt hoztad rám. – Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a felismeréstől, hogy mi történik, de halkan felnevetek. Ideges vagyok és rémült, a feszültség pedig nagy adagban feloldódik bennem. – Azt hittem, hogy egy pszichopata gyilkos tart fogva.

- Nos, még igazad lehet – von vállat, miközben engem vizslat.

Ismét elkap a félelem. Az a pillanatnyi megnyugvás úgy foszlik szét és tűnik el a semmiben, mint ahogy a cukor lemerül a pohár aljára, amikor megízesíted a teát.

Rowoon nem azért van itt, hogy segítsen.

Azért van itt, mert…

Mert…

Felpillantok rá. Eszembe jut, hogy elmondtam neki az igazat. Hogy a barátnője félrelépett velem. Rowoon így akarja megtorolni ezt? Meg akar büntetni?

- Rowoon, engedj el. Sajnálom. Elmondtam az igazat és mondtam, hogy sajnálom. Megbántam. Miért csinálod ezt velem? – Nyelvem megered, amin jómagam is meglepődök. Mintha tudat alatt menteni akarnám a menthetőt, mintha tudnám, hogy közeledik a vég.

- Komolyan kérdezed? – Rowoon leguggol elém, hogy szemmagasságba kerüljön velem. Így még hatalmasabbnak tűnik nálam.

- Igen. Tudom, hogy elárultalak és hogy kavartam a barátnőddel, megértem azt is, hogy ezt soha nem fogod megbocsátani és nem is várom el. Tudom, mit tettem. De ez túlzás, oké? Értem, hogy meg akarsz leckéztetni, de most már engedj el, jó? Ez nem vicces.

- Chani, ez halálosan komoly.

- Haver, te elraboltál. Elmebeteg vagy? Leütöttél, és elhurcoltál egy… lepukkant, koszos, használaton kívül raktárépületbe. Azt se tudom, hol vagyok. Ez bűncselekmény.

Rowoon csak vigyorog, és vigyorog. Engem vizslat, élvezi minden percét annak, hogy ki akarok szabadulni. Sose beszéltem ilyen sokat az elmúlt időben, és ez egyértelműen annak a jele, hogy félek.

Próbálok kimérten, nyugodt hangnemben beszélni, hátha hatok rá és meggondolja magát, de a türelmem fogytán van, ahogy egyre inkább rájövök, hogy esze ágában sincs elengedni engem. Megrémülök, ahogy fokozatosan tudatosul bennem, hogy veszélyben vagyok.

- Igen, tisztában vagyok vele.

- Akkor engedj el. Mégis mi bajod van?

- Nekem mi bajom van? – Emeli fel kissé a hangját, majd még jobban elvigyorodik. Pszichopata mosoly ül ajkain. – Neked mi bajod van. Miért vagy úgy megijedve? Hiszen ez a te búvóhelyed.

- Tessék?

- Nézz körül, Chani. Hát nem ismerős a hely?

Körbenézek. Tömör falak vannak mindenütt. Leomlott vakolat és pókháló a plafonon. A falak tele vannak graffitivel, különböző firkálmányokkal. Talán irodaház lehetett valamikor. Nem értem, miért kéne, hogy ismerős legyen. Sose volta…

És akkor meglátom a szemközti falon a foltokat.

Vöröses-barnás foltok.

Vérfoltok.

Tudja.

Rowoon tudja.

- Nem voltál őszinte velem, Chani. – Néz mélyen a szemeimbe. – Arra kértelek, hogy mondd ki, mit tettél, de nem mondtad el a teljes igazságot.

- De elmondtam…

- Azt hiszed, nem tudtam, hogy keféltél a barátnőmmel? Azt hitted, nem tudtam arról, hogy a hátam mögött összejártok? Nem vagyok vak, Chani. És ha már itt tartunk, nem csak egy alkalom volt, mint ahogy azt mondtad. Több is volt, ugye? – Rowoon szemei szikrákat szórnak, ahogy rám emeli tekintetét. Sötét. A jókedvén úrrá lesznek a múlt emlékei és teljesen kivetkőzik önmagából. Most nem reményveszett és szomorú, hanem dühös, mérhetetlenül dühös és impulzív.

- Kérlek, Rowoon…

- De nem erről van szó, hanem az igazságról. A valódi igazságról. Arról, amiről senkinek nem beszéltél és ami miatt úgy érzed, hogy a démonok körülötted vannak. Arról, ami már szétterjedt a testedben, ami fogva tart, ami szép csendben felemészt belülről. A kis titkocskádról. – Suttogja halkan, miközben rám villantja szemeit.

- Miről…?

Nagyot nyelek, nem tudom befejezni a mondatomat. Belém rekednek a szavak.

Őrületesen félek.

Tudja.

Rowoon ujjaival óvatosan az állam alá nyúl, hogy semmiképpen se veszítsem el a szemkontaktust.

Hideg.

Az ujjai olyan hidegek.

- Tudok róla, Chani. Tudom, hogy te vagy a barátnőm valódi gyilkosa.

Paranoia - 5. rész

 

5. rész

 A kocsma falának támaszkodom egyik kezemmel, miközben a másikkal a pulóveremet fogom, hogy ne hányjam le magam. A vacsorám és az a rengeteg mennyiségű alkohol darabos, trutyis okádékként köszön vissza a földön. A szaga büdös, mint a táskámból előhúzott egy hetes edzős pólóm.

- Haver, te aztán nem voltál rest lefesteni a Mrs. Kim tanárnő ráncos és dagadt képét. Egészen hasonlítanak – nevet fel mellettem Rowoon a hányásomat elemezve, majd egyik kezével, dülöngélve átkarolja a nyakamat. – Hű, és még a szaga is pont ugyanolyan – vág egy fintort, majd ismét vihogni kezd.

Ha nem lennék ilyen rossz állapotban, vele nevetnék én is, vagy minimum egy mosolyt kicsikarnék magamból, de most csak egy szemforgatásra jutja. Kezemmel erőtlenül ellököm magamtól, majd pulóverem ujjába törlöm maszatos számat.

Arrébb sétálok néhány lépést, hogy a járókelők ne higgyék azt, hogy én voltam, majd a ház falának dőlök és nagyokat lélegzem. A friss nyáresti levegő jól esik. Csurog rólam a víz, de a hűs szellő megszárítja izzadt testemet. Kivételesen nem érzem úgy, hogy a hideg ujjak nyaldosnák minden porcikámat.

Rowoon átnyújt egy üveg ásványvizet. Kinyitom, belekortyolok, kiöblítem a számat és a hányással keveredett vizet a földre köpöm. Csak ezután iszok belőle. A víz felfrissít, és elmém kezd tisztulni.

- Gyere, sétáljunk egyet, Chani – finoman megsimítja karom Rowoon, és elindul az egyetem felé.

Néhány lépéssel lemaradva utána indulok, majd miután beérem, egymás mellett haladva bóklászunk az utcákon. Csend van és sötét, bár az utcai lámpák fényei elég megvilágítást adnak.

Jót tesz ez a kis séta. Minél többet megyünk, annál inkább kijózanodok és a gyomrom se émelyeg már.

Az egyetem előtti parkhoz érve leülünk az egyik padra. Sokáig némaságba burkolódzunk.

Tudom, hogy nem menekülhetek.

Tudom, hogy el kell mondanom az igazat, bármilyen nehéz is. Meg kell küzdenem a démonokkal, meg kell küzdenem a saját félelmemmel. Még ha a barátságunknak vége is lesz, el kell mondanom. Tartozom Rowoonak ennyivel, és csak így vethetek véget ennek a szörnyű rémálomnak.

- Mi a baj, Chani? Totál ki vagy fordulva önmagadból. Komolyan aggódom érted, nem szoktál így viselkedni. És ne hazudj nekem. Most az egyszer az igazat akarom hallani, oké?

Rowoon rám néz, hanghordozása kellemes és barátságos. Olyan, mint mindig. Törődik velem. Soha senki nem foglalkozott velem annyit, mint ő.

Miért kellett így elcsesznem a barátságunkat?

Érzem a démonokat magam körül. Itt vannak megint. Tudom, hogy ott lapulnak a fák között.

De most az egyszer nem állítanak meg.

- Nem vagyok jól, Rowoon – mondom végül és sokkal könnyebben megy, mint gondoltam. Nem érdekel már, hogy Rowoon őrültnek hisz-e vagy sem, így hát folytatom. – Azt hiszem, paranoiás vagyok. Rémálmaim vannak és folyton azt érzem, hogy üldöznek. Hogy démonok üldöznek. Megőrülök, Rowoon. Nem tudom, mitévő legyek.

Hangom elhal, ahogy kimondom a szavakat, de a lelkem még mindig nem könnyebbült meg. Még mindig érzem a terhet magamon, még mindig érzem a súlyokat, ahogy lefelé húznak.

Nem elég, ha csak ennyit mondok. Ez csak a töredéke annak, ami nyomaszt belülről.

- Mondd el – kérlel Rowoon. – Mondd el, mi váltja ki ezt belőled. Történt valami, ugye? Különben nem lennél ennyire szétesve. Mondd el, mi bánt.

Rowoon még mindig megértő és türelmes. Még most is úgy viszonyul hozzám, mintha a legjobb barátja lennék, és nem egy áruló, aki hátba támadta.

Nagyot sóhajtok és az égre nézek. Könnycseppek égnek a szememben, de bűnösnek érzem magam, ha szabadjára engedem őket. Én nem sírhatok, nekem nincs jogom hozzá.

Talán a démonok miatt némulok el újra, vagy csak húzom az időt; már nem tudom, ki irányít. Minél később szólalok meg, annál több ideig hiszem, hogy minden rendben és a barátságunk még épségben van. Ezek az utolsó másodpercek talán a legszebbek. Csak most látom, mennyire értékes is volt a mi kapcsolatunk, csak most látom, hogy mit dobtam el magamtól. És miért? Néhány óra örömért cserébe, amit bárki mástól megkaphattam volna.

Miért pont az a lány?

Miért pont Rowoon barátnője? Miért nem lehetett más valaki?

Istenem, Chani, annyira idióta vagy.

- Elárultalak, Rowoon – mondom ki végül.

Rowoon megfeszül mellettem, nem erre számított. Talán sejti, mit készülök mondani. Hallom, ahogy nagyot nyel, látom, ahogy ujjaival combjába mar, hogy levezesse az ingerültséget és a félelmet, amit szavaim váltottak ki belőle. Ujjai egészen elfehérednek.

Vajon olyan hidegek is, mint az ujjak, amik fojtogatnak?

Talán azok az ujjak Rowoon ujjai?

- Mondd ki – kérlel továbbra is, bár hangja már sokkal erőtlenebb és kevésbé határozott.

- Én… Nem tudom, hogyan történt. Azt se tudom, miért, egyszerűen csak… megtörtént. Én…

- Mondd ki!

- Annyira sajnálom, Rowoon, nem akartam ezt tenni, és már borzasztóan megbántam. Én nem tudom, hogy… - hangom kétségbeesett, és reményveszett. Próbálom megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára a lehető legfinomabban, de csak dadogok és összevissza hadoválok. Nem tudom szépen kifejezni magam.

- Mondd ki, Chani! A kurva életbe is, mondd már ki! – Üvölti hangosan, és felpattan mellőlem. Ujjai ökölbe szorulnak, teste egészen remeg a dühtől. Nem néz rám, képtelen az arcomba nézni. Én is képtelen vagyok rá.

- Lefeküdtem a barátnőddel.

Hangom sokáig visszhangot ver kettőnk között. Némaság kúszik közénk és elszakít egymástól. Fájnak a szavaim neki is és nekem is. Neki sokkal jobban.

A démonok nem tűnnek el. Még mindig érzem, hogy valaki figyel. Mintha ez az egész kettőnk között egy színpadon játszódna, az egész egyetem előtt. Mindenki megtudja, milyen mocskos és undorító féreg vagyok. Ilyet tenni a legjobb barátoddal felér egy gyilkossággal.

És én gyilkos voltam.

Rowoon végül visszaül mellém. Nem szól, továbbra se emeli rám tekintetét. Annyira gyűlöl és undorodik tőlem, hogy nem bírja a látványomat sem.

- Tudod, Chani… - hosszan felsóhajt, miközben a messzeségbe réved. Hangja kimért és sokkal nyugodtabb, mint azt gondoltam, hogy lesz. - A démonok a sötétségben élnek. Olyan sötétségben, mint ami a szívedben van.

- Hogy? – Kapom rá a fejem, nem igazán értem, mire akar kilyukadni.

- Mondtam, hogy megtalállak – néz rám végül. – Elfuthatsz, elbújhatsz, de én mindig megtalállak.