Paranoia - 5. rész

 

5. rész

 A kocsma falának támaszkodom egyik kezemmel, miközben a másikkal a pulóveremet fogom, hogy ne hányjam le magam. A vacsorám és az a rengeteg mennyiségű alkohol darabos, trutyis okádékként köszön vissza a földön. A szaga büdös, mint a táskámból előhúzott egy hetes edzős pólóm.

- Haver, te aztán nem voltál rest lefesteni a Mrs. Kim tanárnő ráncos és dagadt képét. Egészen hasonlítanak – nevet fel mellettem Rowoon a hányásomat elemezve, majd egyik kezével, dülöngélve átkarolja a nyakamat. – Hű, és még a szaga is pont ugyanolyan – vág egy fintort, majd ismét vihogni kezd.

Ha nem lennék ilyen rossz állapotban, vele nevetnék én is, vagy minimum egy mosolyt kicsikarnék magamból, de most csak egy szemforgatásra jutja. Kezemmel erőtlenül ellököm magamtól, majd pulóverem ujjába törlöm maszatos számat.

Arrébb sétálok néhány lépést, hogy a járókelők ne higgyék azt, hogy én voltam, majd a ház falának dőlök és nagyokat lélegzem. A friss nyáresti levegő jól esik. Csurog rólam a víz, de a hűs szellő megszárítja izzadt testemet. Kivételesen nem érzem úgy, hogy a hideg ujjak nyaldosnák minden porcikámat.

Rowoon átnyújt egy üveg ásványvizet. Kinyitom, belekortyolok, kiöblítem a számat és a hányással keveredett vizet a földre köpöm. Csak ezután iszok belőle. A víz felfrissít, és elmém kezd tisztulni.

- Gyere, sétáljunk egyet, Chani – finoman megsimítja karom Rowoon, és elindul az egyetem felé.

Néhány lépéssel lemaradva utána indulok, majd miután beérem, egymás mellett haladva bóklászunk az utcákon. Csend van és sötét, bár az utcai lámpák fényei elég megvilágítást adnak.

Jót tesz ez a kis séta. Minél többet megyünk, annál inkább kijózanodok és a gyomrom se émelyeg már.

Az egyetem előtti parkhoz érve leülünk az egyik padra. Sokáig némaságba burkolódzunk.

Tudom, hogy nem menekülhetek.

Tudom, hogy el kell mondanom az igazat, bármilyen nehéz is. Meg kell küzdenem a démonokkal, meg kell küzdenem a saját félelmemmel. Még ha a barátságunknak vége is lesz, el kell mondanom. Tartozom Rowoonak ennyivel, és csak így vethetek véget ennek a szörnyű rémálomnak.

- Mi a baj, Chani? Totál ki vagy fordulva önmagadból. Komolyan aggódom érted, nem szoktál így viselkedni. És ne hazudj nekem. Most az egyszer az igazat akarom hallani, oké?

Rowoon rám néz, hanghordozása kellemes és barátságos. Olyan, mint mindig. Törődik velem. Soha senki nem foglalkozott velem annyit, mint ő.

Miért kellett így elcsesznem a barátságunkat?

Érzem a démonokat magam körül. Itt vannak megint. Tudom, hogy ott lapulnak a fák között.

De most az egyszer nem állítanak meg.

- Nem vagyok jól, Rowoon – mondom végül és sokkal könnyebben megy, mint gondoltam. Nem érdekel már, hogy Rowoon őrültnek hisz-e vagy sem, így hát folytatom. – Azt hiszem, paranoiás vagyok. Rémálmaim vannak és folyton azt érzem, hogy üldöznek. Hogy démonok üldöznek. Megőrülök, Rowoon. Nem tudom, mitévő legyek.

Hangom elhal, ahogy kimondom a szavakat, de a lelkem még mindig nem könnyebbült meg. Még mindig érzem a terhet magamon, még mindig érzem a súlyokat, ahogy lefelé húznak.

Nem elég, ha csak ennyit mondok. Ez csak a töredéke annak, ami nyomaszt belülről.

- Mondd el – kérlel Rowoon. – Mondd el, mi váltja ki ezt belőled. Történt valami, ugye? Különben nem lennél ennyire szétesve. Mondd el, mi bánt.

Rowoon még mindig megértő és türelmes. Még most is úgy viszonyul hozzám, mintha a legjobb barátja lennék, és nem egy áruló, aki hátba támadta.

Nagyot sóhajtok és az égre nézek. Könnycseppek égnek a szememben, de bűnösnek érzem magam, ha szabadjára engedem őket. Én nem sírhatok, nekem nincs jogom hozzá.

Talán a démonok miatt némulok el újra, vagy csak húzom az időt; már nem tudom, ki irányít. Minél később szólalok meg, annál több ideig hiszem, hogy minden rendben és a barátságunk még épségben van. Ezek az utolsó másodpercek talán a legszebbek. Csak most látom, mennyire értékes is volt a mi kapcsolatunk, csak most látom, hogy mit dobtam el magamtól. És miért? Néhány óra örömért cserébe, amit bárki mástól megkaphattam volna.

Miért pont az a lány?

Miért pont Rowoon barátnője? Miért nem lehetett más valaki?

Istenem, Chani, annyira idióta vagy.

- Elárultalak, Rowoon – mondom ki végül.

Rowoon megfeszül mellettem, nem erre számított. Talán sejti, mit készülök mondani. Hallom, ahogy nagyot nyel, látom, ahogy ujjaival combjába mar, hogy levezesse az ingerültséget és a félelmet, amit szavaim váltottak ki belőle. Ujjai egészen elfehérednek.

Vajon olyan hidegek is, mint az ujjak, amik fojtogatnak?

Talán azok az ujjak Rowoon ujjai?

- Mondd ki – kérlel továbbra is, bár hangja már sokkal erőtlenebb és kevésbé határozott.

- Én… Nem tudom, hogyan történt. Azt se tudom, miért, egyszerűen csak… megtörtént. Én…

- Mondd ki!

- Annyira sajnálom, Rowoon, nem akartam ezt tenni, és már borzasztóan megbántam. Én nem tudom, hogy… - hangom kétségbeesett, és reményveszett. Próbálom megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára a lehető legfinomabban, de csak dadogok és összevissza hadoválok. Nem tudom szépen kifejezni magam.

- Mondd ki, Chani! A kurva életbe is, mondd már ki! – Üvölti hangosan, és felpattan mellőlem. Ujjai ökölbe szorulnak, teste egészen remeg a dühtől. Nem néz rám, képtelen az arcomba nézni. Én is képtelen vagyok rá.

- Lefeküdtem a barátnőddel.

Hangom sokáig visszhangot ver kettőnk között. Némaság kúszik közénk és elszakít egymástól. Fájnak a szavaim neki is és nekem is. Neki sokkal jobban.

A démonok nem tűnnek el. Még mindig érzem, hogy valaki figyel. Mintha ez az egész kettőnk között egy színpadon játszódna, az egész egyetem előtt. Mindenki megtudja, milyen mocskos és undorító féreg vagyok. Ilyet tenni a legjobb barátoddal felér egy gyilkossággal.

És én gyilkos voltam.

Rowoon végül visszaül mellém. Nem szól, továbbra se emeli rám tekintetét. Annyira gyűlöl és undorodik tőlem, hogy nem bírja a látványomat sem.

- Tudod, Chani… - hosszan felsóhajt, miközben a messzeségbe réved. Hangja kimért és sokkal nyugodtabb, mint azt gondoltam, hogy lesz. - A démonok a sötétségben élnek. Olyan sötétségben, mint ami a szívedben van.

- Hogy? – Kapom rá a fejem, nem igazán értem, mire akar kilyukadni.

- Mondtam, hogy megtalállak – néz rám végül. – Elfuthatsz, elbújhatsz, de én mindig megtalállak.