Paranoia - 7. rész

 

7. rész

Nem. Nem lehet. Ez nem igaz.

Nem tudhatja.

Nem bukhattam le.

Istenem.

Ne. Ne. Ne. Ne.

Csak erre tudok gondolni. Tiltakozom, nem akarom elfogadni az igazságot.

Hogyan? Mikor?

Könnyeim végigcsorognak az arcomon. Rowoon erősen szorítja az államat, nem engedi, hogy másfelé nézzek. Kénytelen vagyok az ő szemeibe nézni, és látni a fájdalmát, a dühét, a csalódottságát és valami egészen mást: az őrületet.

Mit tettem?

- Rowoon, én… - próbálnék magyarázkodni, de Rowoon ökle elnémít.

A csattanás az arcomon visszhangot ver a falak között. A fájdalom élesen hasít állkapcsomba.

- Megölted őt, Chani! Megölted a barátnőmet! Megölted Miyeont! Megöltél egy embert! Gyilkos vagy! – Üvöltötte torka szakadtából, ami annyira kikívánkozott belőle.

Felállt mellőlem és hajába túrt mérgében. Belerúgott a falba és hangosan káromkodott. Dühöngött, őrjöngött. Rowoon épp szétesett előttem.

- Mégis mi a faszt képzeltél, Chani? Ha?

Undorodva nézett rám.

Bőgtem.

- Mégis hogyan képzelted, hogy lenyúlod a barátnőmet? Mégis miért kellett ezt tenned velem? Miért tetted? Válaszolj, ha az mondom! Válaszolj!

Rowoon letérdelt elém és két kézzel megragadta a pulóveremet. Megrázott, hogy rá nézzek. Rajtam vezette le a dühét.

Vér csordogált a szám sarkából. Elharaptam a nyelvemet.

- Nem akartam bántani. Én… én csak féltem… - mondtam zokogva. Nehezemre esett beszélni. – El akarta mondani neked és én féltem tőled. Féltem, hogy elveszítelek. Nem akartam a barátságunknak véget vetni. Nem hagyhattam, hogy egy lány ezt tönkretegye.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megfordult a fejedben, hogy elcsábítsd őt. – Rowoon megszorította a pulóveremet. Akár a nyakam is lehetett volna.

Annyira szerettem volna, ha ott helyben megfojt engem.

- S-sajnálom. Nem tudom, miért tettem. Csak eluralkodott a félelem rajtam és… megtörtént. Nem akartam bántani…

- Nem akartad? Nem akartad? Chani! Tizennyolc késszúrással kivégezted. Tizennyolccal! Mégis mit hittél, amikor ezt tetted? Igenis, bántani akartad. Szándékosan tetted! Nekem ne mondd azt, hogy nem akartad, mert igenis, akartad! Élvezted legalább? Élvezted, ahogy a húsába mártottad a kést?

- Tessék?

- Válaszolj! – Ismét megrázott. Karjaim kicsavarodtak és felüvöltöttem a fájdalomtól. Még egy ilyen mozdulat és vagy kiugrik a vállam vagy eltörik a karom.

- Nem élveztem. Egyáltalán nem élveztem! – Kiáltottam én is. – A mai napig kísért az az este. Minden egyes nap bánom, amit tettem.

A rémálmaim, az egész üldözési mánia, hogy valaki figyel engem, mind ebből eredt. A hideg karok, ahogy engem simítanak, akárcsak Rowoon barátnőjének a hideg teste, amikor órákkal később visszamentem a helyszínre és magamhoz öleltem.

Ők voltak a démonok.

Rowoon és Miyeon.

A félelem attól, hogy Rowoon rájön, mit tettem és a bűntudat attól, hogy megöltem a barátnőjét.

Ők kísértettek egészen mostanáig.

- Bánod? Valóban bánod? Akkor mi a faszért nem adtad még fel magad és mentél börtönbe? Ott kellene megrohadnod! De neeem, te vígan élted tovább az életed, élvezted a napsütést és minden mást, miközben az a lány meghalt csak azért, mert fontosabbnak tartottad magad nála! Önző vagy, Chani! Rohadtul önző!

- Nem mehetek börtönbe. Nem vallhatom be, mert a szüleim…

- Teszek a szüleidre! Szarok arra, mit éreznének a szüleid! Szerinted Miyeon szülei mit éreztek, amikor megtudták, hogy a lányukat különös kegyetlenséggel kivégezték? Arra nem gondoltál, hogy az ő szülei mit fognak érezni? Nem, persze hogy nem, mert te csak magadra gondolsz. Mindig csak magadra gondolsz.

- Ez nem igaz, Rowoon! – Kiáltottam újból. – Tudom, hogy bűnös vagyok, tudom, hogy gyilkos vagyok. Sajnálom, hogy megöltem és sajnálom, hogy lefeküdtem vele. De Miyeon is ugyanolyan bűnös, mint én. Közös megegyezésen alapult az egész. Ő keresett fel, ő mászott rám, ő akarta, hogy megfektessem. Ő menekült a kapcsolatotokból, nem én!

- Ne merd őt is hibáztatni, világos? – Üvöltötte Rowoon, és újabb pofon csattant az arcomon. Vért köptem a földre. Szám zsibbadt és éreztem, hogy feldagadt a fél arcom. Rowoon a derekamra ült és csak püfölt. Nem tudom, hányszor ütött meg, mire abbahagyta. – Még ha így is volt, még ha ő is keresett fel, el kellett volna utasítanod. Le kellett volna állítanod, ha annyira fontos volt a barátságunk. Miért nem utasítottad el?

- Mert én is kedveltem őt, azért.

- Tehát innen fúj a szél…- nevetett fel halkan. – Nem tudtam, hogy valaha ennyire gyűlölni foglak. Mégis mit hittél, Chani? Nem értelek. Még ha kedvelted is őt, és össze akartatok jönni, nem lett volna egyszerűbb elmondani nekem? Szakítani velem és csak utána kavarni? A hülyét jártattátok velem. Mindketten szerettetek, de közben mégsem, ha így kihasználtatok. És te, különösen te… Azt mondod kedvelted, de mégis megölted miattam. Nem értem… Nem értelek. Borzalmas alak vagy, Chani.

- Tudom, tudom – suttogtam és sírtam.

Rowoont néztem, aki szintén könnyes szemekkel nézett rám.

Igaza volt.

Hibáztam, gyilkos voltam. Megérdemeltem mindent, amit tettem.

- Tudod mi volt a legnehezebb az egészben, Chani? – Rowoon leszállt rólam és lassú léptekkel körözni kezdett előttem. – Hogy bíztam benned. Hogy mindvégig reméltem, hogy nem tettél ilyen szörnyűséget. És amikor nyilvánvalóvá vált számomra, reméltem, hogy én leszek az első, akinek elmondod. Hogy el fogod mondani nekem. De te csak némán hallgattál és úgy tettél, mintha nem történt volna semmi. Miyeon temetésén, amikor magamból kikelve üvöltöttem és sírtam, te vigasztaltál meg. Te voltál a támaszom, miközben te voltál a gyilkos. Undorodom attól, hogy azokkal a kezekkel öleltél, amikkel megölted őt. És tudod mi volt ennél is nehezebb? Megjátszani magam előtted. Eljátszani, hogy semmiről sem tudok, hogy ugyanúgy barátok vagyunk, támaszt nyújtottam neked és bátorítottalak, és én is úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Mocskosul nehéz volt ez a szerep. Érted? Majdnem olyanná váltam, mint te.

- Mit akarsz tenni velem, Rowoon? – Hangom halkan csengett, és erőtlen volt.

- Mit gondolsz, mégis mit fogok tenni?

- Nem tudom – sóhajtottam. – El-elmondom az igazat. Elmegyek a rendőrségre és feladom magam. Elmondom, hogyan tettem és miért. Elfogadom a büntetésemet.

- Komolyan azt hiszed, hogy az neked elég szenvedés lenne? Komolyan azt hiszed, hogy ez egyelő azzal a fájdalommal és szenvedéssel, amit én érzek? Amin Miyeon ment át?

- Börtönbe kerülök életem végéig…

- De élhetsz. És te, Chani, nem érdemled meg, hogy élj.

Rowoon rám villantotta a szemeit. Kezeimet rángattam, hátha elengedi magát a kötél, de olyan szorosan voltak megkötve, hogy a folyamatos dörzsölés csak kisebesítette csuklómat.

Belenéztem a szemekbe. Azokba a sötét szemekbe.

És tudtam, mi vár rám.

Nem könyörögtem az életemért, nem kiabáltam értelmetlenül. Időm sem volt rá, mert Rowoon lecsapott.

Előhúzott egy kést, rám vetette magát és a mellkasomba döfte.

- Egy… - mondta, és egy pillanatra se engedte el a tekintetemet. Kihúzta a kést, felületén vér csillant meg. – Kettő – és újra belém vágta.

Az ötödik szúrás után nem sokat éreztem már, és a tizennyolcadikhoz érve testem már élettelenül feküdt Rowoon karjai között.

A démonok felfaltak belülről.

 

*

 

Az éjszaka kellős közepén riadok fel a rémálomból, immár sokadjára. Zaklatottan, már-már fulladozva kapkodok levegőért, mintha másodpercekkel ezelőtt szabadultam volna a Halál vaskos markából. Izzadok, a hajam az arcomra, a homlokomra tapad. A pólóm csurom vizes, ahogy a takaróm és a párnám is, de még a lepedő is nedves alattam.

Fázok. Vacogok a félelemtől. Reszketek, pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű rémálom volt. A savanyú izzadságszag ellepi orrüregem.

Lerúgom magamról a takarót és az éjjeli szekrényen lévő lámpa felé nyúlok. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolom, amíg be nem tölti a fényesség a szobát, rettegek. Úgy érzem, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem valaki és engem néz,

(Érzem a leheletét az arcomon)

és arra vár, hogy lecsapjon, rám vesse magát, hideg ujjait a torkomra fonja

(Hideg. Érzem a hideget magam körül!)

és szorítsa, erősen szorítsa, olyan erősen, hogy összetörje a légcsövemet

(Itt van! Itt van előttem!)

és elzárja a levegőt a tüdőmtől, és csak erősen szorítja

(Nem kapok levegőt!)

és szorítja és szorítja és szorítja és…

A sötétség elillan, ahogy a kislámpa bevilágítja az egész szobát és én ismét fellélegzem. Látom magam körül a bútorokat, az asztalomat, a ruháimat, a könyveket. Egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül más itt. Nem ül senki a szoba sarkában, senki nem áll az ablak mellett és senki sem akar bántani.

- Nyugodj meg, Rowoon, már minden rendben – suttogom magam elé halkan, mintha megoldódna ettől bármi is.

A telefonom kijelzőjére pillantok, hajnali három órát mutat.

Felállok, előkotrok egy törölközőt a szekrény mélyéről, de mielőtt a fürdőbe mennék, megrezzen a telefonom.

Üzenetem érkezik.

Megnyitom.

Chani az.

 

„Elfuthatsz, elrejtőzhetsz, de én mindig megtalállak.”

*****

VÉGE