Paranoia - 6. rész

 

6. rész

 

Amikor magamhoz térek, sajog és hasogat a fejem. Már nem érzem, hogy a gyomrom égne és hányinger se gyötör, bár a belőlem áradó bűz arra enged következtetni, hogy még mindig ugyanabban a hányásszagú, izzadt pulóveremben vagyok.

Nem igazán emlékszem, mikor értem haza, vagy mi történt azután, hogy elmondtam az igazságot Rowoonnak. Teljes képszakadás az egész, egy emlékem sincs az előző estéről.

Megmozdítom a nyakam és éles fájdalom nyilall belé. Iszonyatosan részeg lehettem, ha képes voltam ülő helyzetben elaludni az ágyon. Biztos vagyok benne, hogy napokon át fájni fognak a végtagjaim.

Megpróbálok felülni, oldalra fordulni, de nem sikerül.

A kezeim zsibbadnak. Szúró fájdalom hasít beléjük, ahogy megmozdítom őket.

Valami nem stimmel.

Kinyitom a szemeim, de sötét van.

Nincs fény. Nem szűrődik be egyetlen apró, kósza fénysugár se az ablak redőnyének rései között.

Ismét fel akarok ülni, de valami visszaránt. A karjaim nem engedelmeskednek, nem tudom az ölembe húzni őket. Miért vannak a hátam mögött, miért…

Miért vagyok megkötözve?

Az álmosság utolsó foszlányai is elillannak szememből, ahogy ez a gondolat tudatosul bennem. Megrángatom a kezeimet és valóban nem mozdulnak. Érzem a köteleket a csuklómra fonódni, érzem a karjaimban, a vállaimban a fájdalmat lüktetni, érzem a falból áradó hideget a hátamon és a fenekem alatt.

Nem otthon vagyok. Ez nem a szobám és nem is az én ágyam.

Egy oszlopnak vagyok kötözve. De akkor pontosan hol vagyok? Mi történt?

Lázasan kutakodok elmémben, de nincsenek emlékeim.

Csak Rowoon arca van előttem.

A mosolya.

Az ördögi mosolya.

És az érzés, hogy rettegek tőle.

Rowoon lenne a démon? Az nem lehet.

Ijedten pásztázom a sötétséget, jobbra-balra kapkodom a fejemet, remélve, hogy ki tudok venni valami formát, alakzatot, ami segítségemre lehet abban, hogy megtudjam, hol vagyok. Semmit nem látok, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hangok suttognak a fülembe

(Csukd be a szemed)

sok ezer hang, ugyanazt kántálva

(Démonok vannak körülötted)

és annyira szeretnék hallgatni rájuk, de a félelem ébren tart. Bár megpróbálkozom ki és becsukni a szemeim, pislogok párat, hátha elmúlik ez az érzés, ez az állapot, hátha végre felébredek a rémálmomból, de nem történik semmi.

- Rowoon? – Szólítom a barátomat a nevén. Őt hívom, hiszen vele voltam utoljára. Talán ő is itt van. Talán nem. Lehet, életben van. Lehet, hogy már régen meghalt.

Vagy ő lenne a fogva tartóm?

Elraboltak volna? Mégis ki vetemedne ilyenre és mi okból?

- Milyen érzés, Chani? – Egy hang szeli ketté a levegőt. Fagyos hang. Ismerős, de nem tudok arcot társítani hozzá. A hang összekeveredik a démonok suttogásaival

(Csukd be a szemed. Csukd be a szemed. Csukd be a szemed.)

vagy ez a lelkiismeretem lenne? Mindenesetre a hangok összeolvadnak körülöttem és nem tudom, kire hallgassak, kiben bízzak.

Válaszolni akarok, de ki vagyok száradva. Ajkaim cserepesek. Szomjas vagyok. Az alkohol teljesen kiszárított. Nyelvemmel benedvesítem a szám szélét. Többször is összegyűjtöm a nyálamat és lenyelem, hátha ezzel megszüntetem a sivatag érzését torkomban.

- Ki vagy? – Kérdezem végül.

Itt van valaki. Itt van valahol. Érzem a jelenlétét. Vagy csak képzelem? Lehet, nincs is itt senki és nem is vagyok megkötözve, csak én hiszem ezt? Nincsenek is hangok, csak a saját gondolataim ejtettek foglyul?

Mi a valóság és mi az álom?

Megőrültem?

Fel akarok ébredni.

- Ugyan már, hiszen tudod – mondja bájos hangon, majd hirtelen fény gyúl a helyiségben.

A teret betölti a világosság, épp csak annyira, hogy a közvetlen környezetemet lássam. Egy pillanatra lehunyom a szemeim, majd ismét kinyitom őket. Kell egy kis idő, mire hozzászoknak a hirtelen változáshoz.

Egyedül vagyok. Nem látok senkit magam körül.

De hallom a lélegzetvételét. Itt van mögöttem.

Egy hang dudorászni kezd, számomra ismeretlen szavakat, legalábbis nem értem tisztán őket. Nem tudom megállapítani a hang forrását, egyszerre hallom minden oldalról és ettől csak még jobban megfájdul a fejem.

Léptek vernek visszhangot a kopár falak között. Libabőrös leszek, ahogy egy hideg fuvallat végig kúszik a nyakamon.

Megfordul a fejemben, hogy segítségért kiáltok, de tudom, hogy senki sem hallana meg.

- Chani, Chani, hát már meg sem ismersz? – Hirtelen cipőket pillantok meg magam mellett. Fekete sportcipők bukkannak elő a fal mellől. Pontosan úgy néznek ki, mint amikor nem is olyan régen a mosdóba zárkóztam és halálfélelmem volt.

Nem lehet ő.

A cipőkhöz lassan a lábak is társulnak, majd egy egész emberi alak. Kitekeredve nézek fel az illetőre, de nehezen rajzolódik ki előttem arca.

Végül elém sétál, és elvigyorodik.

Rowoon.

Hirtelen megkönnyebbülök.

- Rowoon… Komolyan a frászt hoztad rám. – Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a felismeréstől, hogy mi történik, de halkan felnevetek. Ideges vagyok és rémült, a feszültség pedig nagy adagban feloldódik bennem. – Azt hittem, hogy egy pszichopata gyilkos tart fogva.

- Nos, még igazad lehet – von vállat, miközben engem vizslat.

Ismét elkap a félelem. Az a pillanatnyi megnyugvás úgy foszlik szét és tűnik el a semmiben, mint ahogy a cukor lemerül a pohár aljára, amikor megízesíted a teát.

Rowoon nem azért van itt, hogy segítsen.

Azért van itt, mert…

Mert…

Felpillantok rá. Eszembe jut, hogy elmondtam neki az igazat. Hogy a barátnője félrelépett velem. Rowoon így akarja megtorolni ezt? Meg akar büntetni?

- Rowoon, engedj el. Sajnálom. Elmondtam az igazat és mondtam, hogy sajnálom. Megbántam. Miért csinálod ezt velem? – Nyelvem megered, amin jómagam is meglepődök. Mintha tudat alatt menteni akarnám a menthetőt, mintha tudnám, hogy közeledik a vég.

- Komolyan kérdezed? – Rowoon leguggol elém, hogy szemmagasságba kerüljön velem. Így még hatalmasabbnak tűnik nálam.

- Igen. Tudom, hogy elárultalak és hogy kavartam a barátnőddel, megértem azt is, hogy ezt soha nem fogod megbocsátani és nem is várom el. Tudom, mit tettem. De ez túlzás, oké? Értem, hogy meg akarsz leckéztetni, de most már engedj el, jó? Ez nem vicces.

- Chani, ez halálosan komoly.

- Haver, te elraboltál. Elmebeteg vagy? Leütöttél, és elhurcoltál egy… lepukkant, koszos, használaton kívül raktárépületbe. Azt se tudom, hol vagyok. Ez bűncselekmény.

Rowoon csak vigyorog, és vigyorog. Engem vizslat, élvezi minden percét annak, hogy ki akarok szabadulni. Sose beszéltem ilyen sokat az elmúlt időben, és ez egyértelműen annak a jele, hogy félek.

Próbálok kimérten, nyugodt hangnemben beszélni, hátha hatok rá és meggondolja magát, de a türelmem fogytán van, ahogy egyre inkább rájövök, hogy esze ágában sincs elengedni engem. Megrémülök, ahogy fokozatosan tudatosul bennem, hogy veszélyben vagyok.

- Igen, tisztában vagyok vele.

- Akkor engedj el. Mégis mi bajod van?

- Nekem mi bajom van? – Emeli fel kissé a hangját, majd még jobban elvigyorodik. Pszichopata mosoly ül ajkain. – Neked mi bajod van. Miért vagy úgy megijedve? Hiszen ez a te búvóhelyed.

- Tessék?

- Nézz körül, Chani. Hát nem ismerős a hely?

Körbenézek. Tömör falak vannak mindenütt. Leomlott vakolat és pókháló a plafonon. A falak tele vannak graffitivel, különböző firkálmányokkal. Talán irodaház lehetett valamikor. Nem értem, miért kéne, hogy ismerős legyen. Sose volta…

És akkor meglátom a szemközti falon a foltokat.

Vöröses-barnás foltok.

Vérfoltok.

Tudja.

Rowoon tudja.

- Nem voltál őszinte velem, Chani. – Néz mélyen a szemeimbe. – Arra kértelek, hogy mondd ki, mit tettél, de nem mondtad el a teljes igazságot.

- De elmondtam…

- Azt hiszed, nem tudtam, hogy keféltél a barátnőmmel? Azt hitted, nem tudtam arról, hogy a hátam mögött összejártok? Nem vagyok vak, Chani. És ha már itt tartunk, nem csak egy alkalom volt, mint ahogy azt mondtad. Több is volt, ugye? – Rowoon szemei szikrákat szórnak, ahogy rám emeli tekintetét. Sötét. A jókedvén úrrá lesznek a múlt emlékei és teljesen kivetkőzik önmagából. Most nem reményveszett és szomorú, hanem dühös, mérhetetlenül dühös és impulzív.

- Kérlek, Rowoon…

- De nem erről van szó, hanem az igazságról. A valódi igazságról. Arról, amiről senkinek nem beszéltél és ami miatt úgy érzed, hogy a démonok körülötted vannak. Arról, ami már szétterjedt a testedben, ami fogva tart, ami szép csendben felemészt belülről. A kis titkocskádról. – Suttogja halkan, miközben rám villantja szemeit.

- Miről…?

Nagyot nyelek, nem tudom befejezni a mondatomat. Belém rekednek a szavak.

Őrületesen félek.

Tudja.

Rowoon ujjaival óvatosan az állam alá nyúl, hogy semmiképpen se veszítsem el a szemkontaktust.

Hideg.

Az ujjai olyan hidegek.

- Tudok róla, Chani. Tudom, hogy te vagy a barátnőm valódi gyilkosa.