My dream - 4. rész

Lépteim visszhangot vertek a kísérteties csendben. Jiyeon arca mindvégig szemeim előtt lebegett, és minél több könnycsepp kelt útra, annál élesebben láttam őt magam előtt. Egy sóhaj kíséretében visszanyeltem fájdalmam, minden sérelmem és tovább mentem. Megállíthatatlanul, töretlenül haladtam a kihalt folyosókon, és ahogy egyre inkább közeledtem a terem felé, úgy egyre erőteljesebben éreztem Sekyung jelenlétét. Szinte már biztos voltam benne, hogy ő is ott lesz. És ahogy erre gondoltam, a fájdalom kezdett elhalványodni, eltűnni ereimből és fellobbant bennem a harag első parazsa.

Mire elértem az ajtót, már szinte forrtam a dühtől, szemeim vérvörösen izzottak a mérhetetlen gyötrelemtől, mely szívemet mardosta és csak nagy önuralom árán tudtam türtőztetni magam, hogy ne rohanjak be azonnal és tépjem darabokra. Lehunytam szemeimet, nagyot sóhajtottam, majd szép lassan kiengedtem a levegőt. Ez elég volt ahhoz, hogy nyugalmat erőltessek arcomra.

Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe.
- Elkésett, MinSeo! – csendült fel egyből a tanár vészjósló hangja, ami visszhangot vert a hatalmas és üres épületben.

Egy vállrándítás kíséretében letudtam a véleményét, majd beálltam a sorba a többiek mellé. Ez az óra eltért a szokásostól, és talán ez volt az, amiről úgy véltem, hogy van némi értelme is. Ez ugyanis olyasmi volt, mint egy testnevelés óra, csak mi ezerszer durvábban játszottunk. Itt végre kiengedhettük a gőzt, a stresszt és nem utolsósorban az erőnket is bevethettük játék közben.
- Manapság elnézést kérni sem tud? – lépett elém a tanár, miközben úgy nézett végig rajtam, mintha valami undorító lény lennék – A viselkedése az utóbbi időben igencsak megváltozott.
- És? – kérdeztem vissza nem túl kedvesen, de nem tudtam uralkodni magamon. Egyre csak azt láttam magam előtt, ahogy Sekyung szemei is hófehérré változnak – Manapság gyilkolni is szabad az iskola falain belül?
- Ha Jiyeonra céloz, az baleset volt. Sajnálom a barátnőjét, de ez mindennap előfordul. Nem volt méltó az életre.

- Valóban azt hiszi, hogy meghalt? – vágtam mondandójába, mire igencsak meglepett képet vágott - Biztosra állítom, hogy megölték. És higgye el, a gyilkos sem húzza már sokáig – vált arcom démonivá, majd tekintetemmel megkerestem Sekyungot. Nem nézett felém, de még így is láttam, hogy az idegességtől felgyorsult szívverése és az ütőere igencsak megduzzadt.
- Maga ilyen gyenge lenne, hogy egy halálesettől elérzékenyül? - zongorázott tovább az idegeimen, de nem hatott meg. Hiába próbált okosabbnak mutatkozni, hiába akart példát mutatni és megfélemlíteni, ezzel már rég elkésett. Nem voltam önmagam, egy részem meghalt, amikor megláttam Jiyeont holtan feküdni a padlón. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem minden ittlévőt, gyűlöltem, hogy meg akarták mondani, mit csináljak, és nem érdekelt semmiféle következmény, csak azt akartam, hogy egyszer az életben igazam legyen.

Elnevettem magam, mire a tanár csak még ingerültebb lett, amit persze próbált leplezni, de a homlokán dudorodó erek és izzadságcseppek nem tévesztettek meg.
- Ha valóban annyira erősnek hiszi magát, akkor álljon ki valaki ellen! – adta ki a feladatot, mire ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.
- Rendben – bólintottam, majd Sekyungra néztem – Őt választom! – mutattam a lányra.
- Ahogy akarja – egyezett bele, majd mindenkit leküldött a pályáról, így csak Sekyung és én maradtunk fent. – Kezdhetik, de csak óvatosan!
- Óvatosan? Ez halálra megy! Vagy Sekyung olyan szent és sérthetetlen lenne? Sajnálom, de nem fogom tovább tűrni, hogy kilógjon a sorból! – szórtak szikrákat a szemeim, majd az áldozat felé fordultam.

Sekyung csak állt a pálya túloldalán és engem nézett. Teste reszketett a félelemtől, tudta, hogy komolyan beszélek. De büszkesége nagyobb volt annál, minthogy az életéért kezdjen el könyörögni. Bár rám már ez sem hatott. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak őt láttam magam előtt.

Megindultam felé, de ő nem mozdult. Puszta kézzel akartam végezni vele, azt akartam, hogy kegyetlen fájdalomban legyen része, hogy sokáig kínlódjon, hogy visszakapja azt, amit másoktól elvett. Érezni akartam, ahogy vére végigcsorog karomon, amint még dobogó szívét kezeimben tartom. Látni akartam szemeiben, ahogy kihuny az utolsó fény, ahogy kiül arcára a rémület. Látni akartam meghalni. Érezni akartam, milyen valakit megölni. Azt akartam, hogy én legyek az utolsó, akit életében utoljára lát.

Már csak méterek választottak el tőle, amikor eszébe jutott, hogy ő nem akar meghalni. Legalábbis nem küzdés nélkül. Felemelte kezét, és minden erejét összeszedve egy energiahullámot dobott felém, aminek következtében háttal nekicsapódtam a mögöttem lévő falnak. Hatalmasat nyögtem a gerincembe nyilallt hirtelen fájdalomtól. A fal a csapódás következtében kissé megrepedt, és a vakolat is lebomlott. Leestem a földre, fejem pedig hatalmasat koppant a padlón.
- Azt hittem, ennél erősebb vagy, MinSeo – nevetett fel ördögien Sekyung, és most ő indult meg felém.

Hihetetlenül fájt az egész testem, és biztosra vettem, hogy néhány csigolyám eltört. Felemeltem fejem, és éreztem, ahogy vér csöpög az orromból, a számból és a fejemből is. Odanyúltam a sebhez, és megállapítottam, hogy nem súlyos. Négykézlábra tornáztam magam, majd ellenségemre néztem. Sekyung szemei örömtől csillogtak és egy győzedelem ittas mosoly ült ki arcára. Valóban azt hiszi, hogy ennyivel legyőzhet, hogy ilyen könnyen feladom? Szánalmas.
- Csak ennyire vagy képes? – kérdeztem vissza, majd abban a pillanatban talpra ugrottam, és elkezdtem felé rohanni. Mire észbe kapott, mi történik, már neki is támadtam, és most ő volt az, aki falnak ütközött... velem együtt. Üvöltése visszhangot vert, de ez zene volt füleimnek.
- Nem szép dolog a fiatalabbakat bántani – sziszegtem képébe, majd felemeltem a földről és a földbe vágtam. Ujjaimmal, amennyire tudtam, belevájtam bőrébe, ott karmoltam, ahol tudtam, miközben hallgattam, ahogy felszakad bőre, ő pedig ezzel párhuzamosan ordítani kezd. Élveztem, ahogy kezemet lassan ellepte a vér, ahogy lassan mindent ez a vöröses szín borított be. Pont úgy, ahogy szerettem volna. Csontjai ropogtak ütéseim nyomában, éreztem, ahogy az apró porcok megadják magukat és szilánkosra törnek.

A következő pillanatban kieresztettem fogaimat, és nyaki ütőerébe haraptam. Édeskés ízű vére teljesen megtöltötte a számat, és normál esetben elkezdtem volna falatozni belőle, de tudtam, hogy gyilkos, márpedig egy gyilkos véréből nem akartam táplálkozni.

- Elég! – üvöltötte valaki a hátam mögött, és már hallottam is a cipők tompa puffanását.

Nem álltam meg. Bár Sekyung már nem küzdött ellenem, teste ernyedten feküdt alattam, nekem nem volt elég. Még nem éreztem úgy, hogy eleget szenvedett. Még nem bűnhődött meg az összes tettéért. Ismét felemeltem a testet, majd megint nekihajítottam a falnak. Ismét rávetettem magam, és ismét lecsaptam rá. Szemeim már vérben izzottak, fejem teljesen kiürült, már csak Sekyung kiáltozásának maradványait hallottam visszhangzani. Kieresztettem karmaimat, hogy egy utolsó végzetes csapást mérjek rá; karom már lendült, már csak centikre voltam a szívétől, amikor valaki elkapta csuklómat.
- MinSeo, elég! – üvöltötte rám HyunSeung, de hangja így is távolinak tűnt. Hiába kapálództam a kezeimmel, nem engedett a szorításából. – Ne süllyedj le az ő szintjére. Ne akarj te is gyilkossá válni! Hidd el, meg fogja kapni a büntetését.
- Ugyan, őt senki sem bántaná – hörögtem dühödt hangon, és ismét megrántottam a kezem, de nem sikerült elérnem a célom.
- De igen. Én elintézem, hogy méltó büntetésben legyen része. Teszek róla, hogy ő is kínlódjon azok helyett, akiket ő bántott.

Ránéztem. Szemeibe meredtem, és lassan, de biztosan kezdtem megnyugodni.
- Komolyan mondod?
- Igen. Vége a játszmájának.

Hosszas csend állt meg. Ránéztem Sekyungra, aki már alig lélegzett, de kisebb sebei már gyógyultak befelé. Úgy éreztem, nem kapott eleget, nem okoztam neki semmit ezzel az akciómmal. Többet akartam, ennél többet akartam látni a szenvedéséből.
- Egyet ígérj meg nekem – suttogtam, miközben szemeim visszaváltottak eredeti színűkre, és kezem többé nem emelkedett ütésre – Ígérd meg, hogy én is bosszút állhatok majd rajta, hogy majd én is részt vehetek a büntetésben.

HyunSeung kis habozás után, de végül kimondta:
- Ígérem.