My dream - 5. rész

 

Nem néztem vissza, miközben elhagytam a csatatérré változott termet. Nem néztem a társaim szemébe, mert nem akartam sem a döbbenetet, sem a félelmet, sem pedig az erősebb iránt kifejezett tiszteletüket látni. Nem akartam soha többé látni ezt a helyet.

Miután kiértem a szabad ég alá, futni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek; lábaim önként irányították magukat, én pedig nem próbáltam megálljt parancsolni. Hagytam, hogy oda vigyenek, ahová akarnak.

Egy hatalmas épület tornyában találtam magam. Ritkán jártam erre, mivel napjaim nagy részét tanulással töltöttem. Kis tétovázás után végül bekopogtam és vártam. Észre sem vettem, hogy mindeközben könnyeim ismét eleredtek, sebeimből pedig még mindig folyt a vér. Bár sajgott minden végtagom, erőm nem volt már ahhoz, hogy meggyógyítsam magam.

Néhány pillanattal később egy magas, barna hajú és barna szemű fiú nyitott ajtót.

- MinSeo, mi járatban erre? – kérdezte vidáman, de a mosoly egyből eltűnt arcáról, mikor alaposabban végigmért – Mi történt veled?
- Jonghyun... – borultam sírva bátyám nyakába, ő pedig készségesen ölelt magához.

Jonghyun valóban a bátyám volt, de érdekes volt a kapcsolatunk. Ő ugyanis farkas volt. Régi mendemondák szerint a vámpírok és a farkasok ősi ellenségek, vagy legalábbis egy ideig azok voltak. Hosszú-hosszú évekig. Mára már azonban megbékéltek egymással, hisz az emberek az új ellenség. Ez volt az egyik oka, hogy itt tartózkodhatott a vámpírok között. A másik az volt, hogy mivel még kiskorú voltam (egy vámpírnak minimum tíz évet le kell húznia az iskolában, miután nagykorúvá nyilvánítják), szüleim pedig nem voltak, ezért ő volt az egyetlen családtagom, akire rábízhattak. Nem sokszor tudtunk találkozni, de bármi is történt, mindig mellettem állt.

Beljebb invitált, majd leültetett a kanapéra. Nem szóltunk egymáshoz. Tudta, mi történt, hisz a hírek itt percek alatt elterjedtek, így azt is tudta, hogy percek, órák kérdése és felkeresem, hogy kisírhassam magam. Így hát némán ölelt magához, és simogatta hátam, miközben én mellkasába fúrtam fejem, és szabadjára engedtem érzéseimet.
- Ne haragudj… - mondtam talán órákkal később, amikor sikerült megnyugodnom.
- Nem haragszom – mosolygott rám, és egy újabb zsebkendőt nyújtott felém – Sajnálom,Jiyeont, tényleg. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. De ne aggódj, Sekyung nem fogja megúszni. Ha HyunSeungnak nem sikerül elintéznie, amit kötve hiszek, hisz ő a Város Ura, akkor majd én teszek róla, hogy megbűnhődjön.
- Köszönöm, Jonghyun. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
- A testvéred vagyok, ez csak természetes. Különben is, ha nem te, akkor én végeztem volna vele előbb-utóbb. Sekyung nem érdemli meg, hogy úgy bánjanak vele, mint egy hercegnővel. Nem több senkinél sem, sőt! De ezt gondolom, te is tudod.
- Igen – sóhajtottam fel.
- De ki vele, mi az igazi ok, amiért jöttél? És ne merj hazudni, mert ismerlek annyira, hogy tudjam, van más is.

Újabb nagy levegőt vettem. Szerettem Jonghyunban, hogy nem kellett felvezetnem egy beszélgetést sem, anélkül is kitalálta, hogy mit szeretnék. Most azonban mégis kételkedve fordultam felé. Féltem a reakciójától, féltem, hogy dühös lesz és megharagszik.
- Elmegyek innét – nyögtem ki végül nagy nehezen, és félénken néztem arcába.
- Tessék? – döbbent meg - Úgy értem, miért? Mármint sejtem, miért, de… ezt nem teheted meg.
- De, megtehetem. Itt fogom hagyni ezt a sulit. Nem bírok itt élni, ki nem állhatom ezt a koszfészket. Itt nem tudok önmagam lenni, és itt nem haladok előrébb. Már mindent tudok, amit itt megtanítanak, én nem ide tartozom.
- Értem… - most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson – De hogy akarsz innét elmenni?
- Hát HyunSeunggal. Csatlakozom hozzá, és elmegyek innét. Ennek pedig nem mondhat senki ellent, még te sem.
- Ez igaz. De HyunSeung mit szólt ehhez?
- Még nem mondtam neki.
- Akkor honnan tudod, hogy bele fog menni?
- Bele fog. Ismerem őt – álltam fel a kanapéról – Úgyhogy… kezdj el csomagolni, hamarosan indulunk. HyunSeung most van az igazgatónál, elintézi, amit el kell, és tovább áll. A társai majd kézben tartják a dolgokat.

- Hogy érted azt, hogy csomagoljak? – torpant meg hirtelen.
- Pont úgy. Te is jössz velünk, vagy nem? Gondolom, nem akarsz egyedül itt maradni – mondtam, majd kisétáltam az ajtón. Egy fokkal jobban éreztem magam, mint amikor bejöttem.

*

     Néma csönd telepedett a szobámra, elfojtott zokogásom csak hangos szuszogásként tört utat a levegőben. Még mindig képtelen voltam felfogni, ami barátnőmmel történt. Közel állt a szívemhez, közelebb, mint hittem volna és ez fájt. Ártatlan volt, kedves és barátságos, mégis neki kellett meghalnia. De a tudat, hogy Sekyung megkeserüli, és részt vehetek benne, egy kicsit csillapított fájdalmamon, de tudtam, ez nem lesz sokáig elég. A bosszú nem hozza őt vissza. Semmi nem hozz vissza.

     Kezemet, ruhámat, egész testemet még mindig vér borította, ami most már könnyáztatta arcomra is ráragadt. Kétségbeesetten próbáltam megszabadulni egy zsebkendővel, de nem sokra mentem vele. Dühösen hajítottam el, majd saját kezemmel próbáltam levakarni magamról a vörös foltokat, de csak még jobban elmaszatoltam magamon, és oda is került vér, ahol eddig tiszta voltam. Hatalmasat rúgtam bele a falba kínomban, tehetetlenségemben, majd a szekrényemnek dőlve lecsúsztam a földre. Forgott velem a világ, émelyegtem és a mellkasomban lüktető szúró érzés sem akart elmúlni. Vajon ilyen az, amikor szenved valaki? Ilyen az, amikor gyászolunk? De hogyan szüntethetném meg mindezt, hogyan tudnám kiirtani végleg magamból?

     Észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobámba. Erre csak akkor figyeltem fel, amikor HyunSeung letérdelt mellém, és óvatosan elkezdte lehámozni rólam a ruháimat. Nem szólt semmit, én pedig nem tiltakoztam. Teljesen elgyengültem, nem voltam tudatában annak, ami velem történik. Nem érzékeltem HyunSeung érintéseit, nem érzékeltem, ahogy beszél hozzám, nem érzékeltem a vér kísértő és csábító illatát, nem érzékeltem könnyeim sokaságát az arcomon végigszánkázni, egyedül csak a fájdalom éles karmait éreztem, ahogy belülről kaparászták hasfalamat.

      Miután csak egy melltartó és alsónemű maradt rajtam, elővett egy vizes rongyot, és elkezdte ledörzsölni rólam a rám ragadt, ragacsos vért. Összerezzentem, ahogy a hidegség a bőrömhöz ért, és egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, de ez inkább a belső gyötrődés hangja volt. Tehetetlenül ültem, hátamat nekivetve a szekrénynek, és úgy éreztem, ennek a szörnyűségnek sosem lesz vége.

- Ez most fájni fog – mondta, de valójában nem jutott el a tudatomig. Tekintetemmel követtem ujjait, ahogy a hasamon tátongó seb felé közelít. Nem tudtam, hogyan szereztem, mikor került oda, és eddig azt se éreztem, hogy fáj, de amint megéreztem ujjait, hirtelen ismét a valóságban találtam magam, minden testi fájdalom előtört, és üvölteni kezdtem. HyunSeung csitítani próbált, apró puszikkal halmozta el fejemet, arcomat, testemet, ott, ahol ért. Vergődni kezdtem karjai közt, de egy kézzel is olyan erősen szorított, hogy semmi esélyem sem volt kiszabadulni. Tudtam, hogy jót akar, mégis, az az érzés, mintha forró vasrudakat nyomtak volna a bőrömhöz…

      Néhány perccel később már nyoma se volt a sebnek, és minden fájdalom megszűnt. Már a testemet sem borította vér, mindent gondosan eltüntetett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, ötletem sem volt, mióta van itt HyunSeung vagy hogy én mióta adtam át magam a fájdalomnak.

      HyunSeung felemelt a földről, majd az ágyamhoz sétált, lefektetett rá, gondosan betakart és befeküdt mellém. Magához húzott, én pedig fejemet mellkasába fúrtam. Lassan simogatta karomat, oldalamat, miközben úgy ringatott, mint egy kisgyereket az anyukája. Nem sírtam, vagy ha igen, azt már nem érzékeltem. Most csak hallgattam HyunSeung szívének ütemes dobogását, érintéseinek melegségét, és szeretetét, ahogy körbeölel. Biztonságban éreztem magam, és kezdtem megnyugodni.
- Miért? – kérdeztem hirtelen.
- Ezt hogy érted? – érdeklődve fordult felém.
- Miért hagytál magamra? Miért hagytál itt két évre? Két teljes, nyomorult évre? Miért nem látogattál meg soha? Miért tetted ezt?
- Sajnálom, MinSeo… Én nem akartam ezt tenni, én azt hittem, jó helyed lesz itt, de alábecsültem a képességeidet…
- Ígérd meg nekem, hogy elviszel innét! – kértem, miközben felemeltem fejemet, hogy arcába nézhessek.
- MinSeo…
- Kérlek, könyörgöm! Nem akarok itt maradni, soha többé. Én nem bírok itt lenni. Muszáj mellettem lenned, nem hagyhatsz ismét magamra! Én nem… én képtelen vagyok akármire is nélküled. Tudod, hogy…
- Tudom – mondta végül, miközben nagyot sóhajtott és még szorosabban húzott magához – Igazad van. Hibáztam, nem kellett volna magadra hagynom. Sajnálom. Holnap hajnalban indulunk.