2013. augusztus 13., kedd

My dream - 3. rész





Dühödten álltam fel, és hagytam ott az igencsak megszeppent társaságot. A harag forrt bennem, mint egy kitörni készülő vulkán, és tudtam, ha most Sekyung velem szembe jönne, biztosan nekitámadnék és megölném. Elmémet valami furcsa köd borította el, éreztem, hogy nem gondolkozom tisztán, éreztem, mert ez a harag nem volt jellemző rám. De túl sokáig tűrtem, hogy ez a mihaszna lány játssza az eszét, hogy ő uralkodjon a gyengébbek felett, hogy azt tegyen, amit akar, csak azért, mert az apja ennek a börtönnek a főnöke. Ez nem mehet így tovább. Nem lehet ő sem kivétel semmiféle szabály alól.
- MinSeo! Várj meg! – hallottam egy ismerős hangot mögöttem kiáltozni, de nem tettem eleget kérésének.
Nem terveztem semmit, egyszerűen csak meg akartam nézni Jiyeon holtestét. Muszáj volt látnom ahhoz, hogy elhiggyem. Hogy a tudatomig is eljusson, hogy a dühöm beteljesedjen, és végleg meghozzam a döntésemet, hogy okom legyen megölni valakit.
Befutottam az egyik hatalmas épületbe, amit az emberek nyelvén kollégiumnak hívtak, majd pillanatok alatt a harmincharmadik emeleten találtam magam. Beléptem az egyik ajtón, Jiyeon szobájába. Mindenkinek saját – úgymond – lakosztálya volt, ahol egyedül élt. Ismerős volt már ez a szoba, hisz rengeteg időt töltöttem itt. Bár nem voltunk olyan hűdejajde jóban Jiyeonnal, de sokszor szorult a segítségemre. Ő amolyan zárkózott lány volt, nem beszélgetett mással, csak velem és Minahval, meg még néhány hozzá hasonlóan szótlan lánnyal. Valószínűleg akkor is ilyen volt, amikor még élt. Talán még visszahúzódóbb lett azért, mert véletlenül lett vámpír.
A vámpírok átváltozásának okát három kategóriába lehet sorolni.
Az első, hogy valaki alapból annak születik. Ez nagy ritkán fordul csak elő, általában a legerősebbeknél, sokan ugyanis nem képesek kihordani egy gyereket. A legtöbb esetben azonban az emberek tudatosan lesznek vérszívók – és ez a második kategória. Ez úgy működik, hogy egy vámpír kiszemel magának valakit (akár a neve, a kinézete, a haja, a szemszíne alapján, mindegy miért, de valami megfogja benne), és elkezdi követni. Naphosszat a nyakában lohol, anélkül, hogy az illető tudna róla, megfigyeli minden lépést, hogy melyik percben mit csinál, hol van, kivel van, néha még a fejébe is belepillant. Kiismeri, hogy mit szeret, mit utál, mi az erőssége, mi a gyengesége meg ilyenek. Aztán egy nap fogja magát, és amikor épp egyedül van, rátámad és kiszívja az összes vérét, a testét elviszi, bezárja egy koporsóba, majd mikor a test felkészült a halál utáni életre, kiengedi és voilá – már vámpír is lett az illető. Ötletem sincs, hogy miért kell ez a sok hercehurca, és hogy miért akar valaki valakit vámpírrá tenni, de biztos megvan az oka. Én valahogy soha nem lennék ilyesmire képes. Miért öljek meg valakit akarata nélkül? A saját szórakoztatásomra? Az nem lenne fair.
A harmadik eset, ahogy említettem, véletlen baleset. Hogy lehetséges ez? Ez egyszerű. Mondjuk úgy, hogy valakit épp megtámadnak, ő pedig látja a jelenetet, ergo szemtanúvá válik, így nyílván őt is meg kell ölni. Vagy valaki súlyosan megsérül egy balesetben, már csak a gépek tartják életben, és mivel a vámpírok szeretik a saját klánukat új tagokkal erősíteni, az illetőnek meg más választása nincsen (vagy meghal, vagy vámpír lesz), így miért ne lehetne az utóbbi? Mindenki érdemel egy második esélyt, nem? Különben is, hányan óhajtoznak az öröklétért?
Visszatérve Jiyeonhoz, szerintem ő is ebbe a véletlen kategóriába tartozik, hisz azok szoktak vérszívóként is gyengék lenni. És Jiyeon az volt, még szép, hogy a többi itteni diák kipécézte magának. Egy ilyen eset következtében keltem a védelmére, és lettünk jóban. Elég jóban ahhoz, hogy megkedveljem és barátnak nevezzem. Jófej és kedves csaj volt, egy légynek se ártott volna, csupán az volt a baja, hogy nem mert kiállni saját maga mellett. Ez pedig nem bűn, mégis bántották. Nem tehettem mást, nem nézhettem, ahogy addig kínozzák, míg végül saját maga nem vet véget az életének. Jiyeon nem érdemelte meg a halált, és ezt nem tudtam megemészteni. Látnom kellett őt, legalább még egyszer, utoljára.
A szoba üresen állt, valószínűleg még nem jelentették a lány halálát. Az ilyen esetekkel nem szokásuk foglalkozni a tanároknak, felügyelőknek, így hát Minah után én voltam az első, aki látta őt.
Ott feküdt a padlón, a nappaliban. A vére hatalmas tócsába gyűlt össze alatta, és talán ez volt az egyetlen undorító dolog. Nem volt letépve a feje, nem lógtak ki a belei, de még csak a teste sem volt kicsavarodva. Első ránézésre azt gondoltam, kitörték a nyakát. Könnyen lehet, hogy egy fiatal vámpír ilyen sérülésbe belehal, hisz mondhatni még ember. De mégis, az a rengeteg vér annyira szörnyűn és hátborzongatóan nézett ki Jiyeon teste körül, hogy rendesen összeszorult a szívem és elborzadtam.
Lassan lépdeltem mellé, majd térdeltem le. Szemei nyitva voltak, ahogy ajkai is. Valószínűleg sikított, amikor elérte a halál. Gyönyörű lány volt, hófehér bőre, hosszú, szőkésbarna haja, acélkék szemei. Nem kellett volna meghalnia, túlságosan is jószívű volt. És mégis... itt fekszik előttem, és nem tudom visszahozni.
Felzokogtam. Könnyeim ismét utat törtek, és a düh helyét most a fájdalom és a gyász vette át. Megfogtam kezét, majd ölembe húztam törékeny testét, és erőteljesen sírni kezdtem.  Nem szokásunk kimutatni az érzéseinket, pláne nem a fájdalmunkat, de Jiyeon tényleg közel állt hozzám, és megérdemli, hogy legalább egyvalaki megsirassa. Őrületesen hiányzott már most, és nem tudtam, mi lesz velem nélküle. Sokszor, mikor unatkoztam és nem tudtam mit csinálni, feljöttem hozzá. Ő mindig el tudott szórakoztatni, hol filmeket néztünk, hol beszélgettünk, hol ökörködtünk, de mindig jól éreztük magunkat. És többé nincs. Egyszerűen nem fért a fejembe.
- MinSeo... – suttogta valaki a fülembe, mire ijedtemben összerezzentem. Egy kéz nehezedett a vállamra, majd jól ismert illat csapta meg az orromat.
Nem néztem fel, de tudtam, hogy HyunSeung az. Nem akartam elengedni, nem akartam megválni tőle, egyszerűen képtelen voltam. Most éreztem meg elsőként, milyen érzés elveszíteni egy szerettünket. És borzalmas volt. Hatalmas űrt éreztem szívemben, és a tudat, hogy semmivel sem pótolhatom, a tehetetlenség rémisztő és kétségbeejtő volt.
- MinSeo, engedd el... El kell engedned... – mondta HyunSeung, és próbálta kezeimet lefejteni a testről, de én csak annál inkább szorítottam magamhoz.
- Nem megy... – suttogtam rekedten, és lehunytam szemeimet, majd fejemet Jiyeon nyakába fúrtam – Annyira fáj...
- Tudom, tudom, de nem hozhatod őt vissza. Nem fog sosem visszajönni – mondta teljes megértéssel.
- Mégis hogyan birkózzam meg ezzel az érzéssel? Hogyan szüntessem meg a fájdalmat?
- Sehogy. Ez ellen nem tudsz tenni, csak felülkerekedni. Elnyomni és úgy csinálni, mintha nem lenne ott, de végleg sosem tudod kiölni magadból. Életed végéig kísérni fog.
- Miért nem tudsz nekem legalább egyszer hazudni? – vettettem oda vádlón, majd újabb sírógörcs tört rám.
- Ha hazudnék, mennyivel lenne könnyebb? – kérdezett vissza, de nem várta meg, míg válaszolok – Engedd el, MinSeo, hogy békében távozzon.
Kezeivel ismét csuklómhoz ért, majd ujjaimat, amikkel görcsösen kapaszkodtam az élettelen testbe, lehámozta. Ezúttal nem tiltakoztam, és hagytam, hogy visszafektesse a földre. HyunSeung kicsit hátrébb húzott, majd erős karjaival magához ölelt, én pedig készségesen bújtam hozzá és ismét zokogni kezdtem. Hajamat, hátamat simogatni kezdte, állát fejemre támasztotta, miközben halkan csitító szavakat suttogott.
Ekkor megszólalt a csengő, mely egy újabb tanórának a kezdetét jelentette. Nem érdekelt. Csak sírni akartam és érezni, ahogy a fájdalom átjárja testem. Borzalmas érzés volt, de érezni akartam, mert még sosem éreztem ilyet. Tudni akartam mi az, amitől óvakodnom kell, aminek nem szabad engednem.
Rápillantottam Jiyeonra. Bármit megtettem volna, hogy visszahozzam, bármit, hogy ismét lássam mosolyogni, nevetni, hogy ismét élni lássam.
- El fogsz késni... – szakította félbe gondolatmenetemet HyunSeung – És hamarosan itt lesznek elvinni a holtestet. Nem lenne jó, ha látnák, hogy sírsz.
- Tudom – szipogtam, majd kezeimmel megtöröltem szemeimet, és azon voltam, hogy összeszedjem magam.
HyunSeung felállt, majd engem is talpra segített. Átnyújtott egy zsebkendőt, majd rám mosolygott. Megpróbáltam én is visszamosolyogni, de nem ment. Még egyszer ránéztem Jiyeonra, majd egy sóhaj kíséretében hátat fordítottam és elsétáltam.
- HyunSeung... – fordultam vissza az ajtóból.
- Igen?
- Ugye felfeded valódi léted az igazgató előtt? Ugye elmondod neki, hogy ki vagy és miért jöttél?
- Persze – válaszolta kis habozás után.
- Komolyan kérdezem. Tudniuk kell, hogy ki vagy és hogy számítsanak arra, hogy rendet teszel.
- Ne aggódj, biztosan beszélek velük – jelentette ki határozottan.
- Reméltem is. És HyunSeung... ha Sekyung a szemem elé kerül, kérdés nélkül megölöm.
- MinSeo...
- Nem, HyunSeung, nincs semmi de. Meg fogom tenni, és nem érdekel, hogy ehhez ki mit szól. Ha ő megtehette, akkor én miért ne?
Nem vártam meg, míg válaszol; hátat fordítottam és végleg otthagytam. Elindultam abba a terembe, ahol a következő órát tartották, és csak reménykedni mertem, hogy Sekyung is ott lesz....

2 megjegyzés: