Secrets behind the door - 10. rész (extra rész)

× 10. rész ×

EXTRA RÉSZ

Június utolsó hetét töltöttük az iskolában. Mindenki folyamatosan nyüzsgött, hangoskodott, senki nem bírt megülni a fenekén, a tanárok nem tudtak fegyelmet tartani az órákon, bár ők se nyúztak már minket a tanulással. Csupán csak azok szenvedtek még, akiket nem sikerült lezárni, vagy jobb jegyet szerettek volna – hála az égnek én nem tartoztam közéjük és sikeresen megszereztem történelemből is azt a hármast. A nyár vészesen közeledett, és mindannyian programokkal tábláztuk be a körülbelül két hónapig tartó szünetet. Sokan úgy gondolták, dolgozni fognak, és a megkeresett pénzt fesztiválokra, bulikra költik, de akadtak olyanok is, akik inkább utazgatással akarták eltölteni a nyarat.

És voltak olyanok, mint én, akiknek halványlila gőzük sem volt arról, mit akarnak csinálni ez idő alatt. Persze, én is elhatároztam, hogy találkozom majd Lee Hi-vel meg a többi barátnőmmel, és csapunk csajos estéket, ráadásul a szüleimmel is minden évben elmentünk nyaralni, de konkrét céljaim nem voltak. Nem mintha zavart volna, hisz sosem terveztem előre, sokkal jobban kedveltem a spontán dolgokat és a legizgalmasabb és legviccesebb szituációk is mindig a váratlan helyzetekben fordultak elő.

Így történt az is, hogy Taehyunggal elhatároztuk, hogyan szívassuk meg Lee Hit. Mindenképpen vissza akartam neki adni, amit egy hónappal ezelőtt tett velem, annak ellenére, hogy ez segített abban, hogy összejöjjünk Taehyunggal.

Szerda volt, éppen lyukas órám, és tudtam, hogy Lee Hi matematika órán szenved, amit ki nem állhatott, így írtam neki egy üzenetet, hogy valahogyan jöjjön már el. Szerencsére eléggé leleményes volt, és két perccel később már meg is jelent, mondván, nem érzi jól magát, ezért lemegy az orvosiba.  

- Na, mi a helyzet? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán. – Untad magad, mi? Én is, úgyhogy köszi, hogy kirángattál. De tűnjünk el gyorsan, mert nem lenne jó, ha engem itt meglátna valamelyik tanár.

- Öhm… rendben, de… azt hiszem, van egy kis gond… - vágtam aggódó és ijedt arcot egyszerre.

- Mi történt? – Lee Hi azon nyomban megkomolyodott, készen arra, hogy bármiben segítsen, ha kell.

- Tudod, volt Taehyunggal az az incidens… nos… kicsit félek, hogy az apja mégsem állt le teljesen – félrehúzódtunk a fal mellé, és suttogva osztottam meg vele titkomat, miközben magamban azért imádkoztam, hogy el ne nevessem magam, különben lőttek a tervünknek.

- Mi? Ezt mégis miből gondolod?

- Amikor megöleltem, olyan furcsa volt a háta… Nem tudom, hogy ez a régi sebek miatt van, vagy újak, de félek, hogy megint megtörtént – idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben ide-oda tekintgettem a folyosón, nem vesz-e észre minket valaki.

- Lehet, hogy nincs semmi ok az aggodalomra, de azt hiszem, ezt le kell ellenőriznünk. Mit szándékozol tenni?

- El kellene bújnunk a szekrényben, mint a múltkor. A következő óránk testnevelés lesz, és mondtam Taehyungnak, hogy igyekezzen átöltözni, hogy tudjunk egy kicsit kettesben lenni, szóval biztosan elsőként érkezik – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Már épp tanácsolni akartam, hogy ezt tegyük! Gyere, menjünk gyorsan!

Lee Hi kézen ragadott, és már meg is indultunk az öltözők felé. Hatalmas vigyor ült ki az arcomra, de mivel háttal voltam neki, nem láthatta. Ha tudná, mire készülünk…

Az öltözőben senki nem volt, így nyugodtan bemehettünk. Lee Hi megállt az egyik szekrényajtó előtt, és pillanatok alatt ki is nyitotta azt.

- Te honnan tudtad a kódját? – kérdeztem döbbenten.

- Jiminé a szekrény, még szép, hogy tudom – kacsintott, és már be is lépett.

Követtem, és elgondolkoztam, vajon hogy a francba fértünk be mindketten? Kívülről baromi kicsinek tűnt, nekünk mégis sikerült benyomorognunk. A percek teltek, mi pedig csendben várakoztunk, hogy végre megjelenjen Taehyung, de nem úgy nézett ki, mintha valaki jönni tervezne. Persze én tudtam, hogy miért van ez így, de Lee Hinek fogalma sem volt róla.

- Na jó, azt hiszem, kinézek a folyosóra, hogy megtudjam, hol van. Lehet, hogy kint vár rám és nem is fog bejönni – mondtam, és kimásztam a szekrényből.

- Jó, de óvatosan, meg ne lásson senki! Siess vissza! – válaszolta, én pedig alig hittem el, hogy ennyire könnyen bedőlt a tervünknek.

Kimentem a folyosóra, és nem is mentem vissza többet. Jimin és Taehyung már ott voltak, majd mikor megláttak, elvigyorodtak.

- Na, bevette? – kérdezte Taehyung, majd átkarolta a nyakamat.

- Természetesen. Jimin, fél perc és mehetsz is.

Jimin összedörzsölte két tenyerét, a hátára kapta a táskáját, és készen volt arra, hogy helyettem ő menjen be az öltözőbe. Vártunk még egy kis időt, majd határozottan belépett, résnyire nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy mindent lássunk.

Jimin ledobta a cuccait a szokásos helyére, a szekrényével szembe, ahol most Lee Hi tartózkodott. Tudtam, hogy barátnőm mennyire szereti Jimint kukkolni, és mennyire odavan érte, de ha a fiú akárcsak ránézett, már zavarba jött és elrohant. Jiminnek is feltűnt már egy ideje Lee Hi rajongása iránta, és talán pont ez volt az, ami miatt megkedvelte és szimpatikus lett számára, de sajnos sosem tudta leszólítani, mert valahogy mire eljutott volna odáig, Lee Hit sosem találta sehol.

Jimin a telefonján elindított egy pörgősebb dalt, majd gyors mozdulattal levette a pólóját, és a nadrágját is, így csak egy szál boxerben álldogált hosszas percekig. Időnként érdekes csípőmozgásokat és tánclépéseket tett a ritmusra, majd végül felvette a tornanadrágját, és lenyomta a zenét.

- Ha nem baj, inkább eltakarom a szemed, ezt nem engedem meg, hogy lásd – súgta a fülembe Taehyung, és tenyerét a szemem elé tette, de én eltoltam kezét.

- Hülye vagy, ez a legjobb az egészben – nyújtottam ki a nyelvemet.

- Ja, én azt hittem az, ha póló nélkül láthatsz.

- Az csak akkor lenne, ha végre láthatnálak póló nélkül – eresztettem meg egy újabb vigyort, majd mikor kikapcsolta Jimin a zenét, mindketten csöndben maradtunk.

A következő pillanatban Jimin egy gyors mozdulattal a szekrény elé lépett és hatalmasra tárta, ahol egy megdöbbent és rákvörös arcú Lee Hi ácsorgott.

- Szia, csajszi! – vigyorgott rá a sötét hajú fiú, majd kezével megtámaszkodott a szekrényajtónak. Izmai szépen megfeszültek és domborodtak mindenhol, amit mindenki megirigyelt volna. – Nem mondta még neked senki, hogy nem illik leskelődni a fiúk után? Éppúgy, ahogy mi is kikapunk, ha ilyet teszünk a lányokkal, ugyanez fordítva is érvényes. Ugye nem örülnél neki, ha ez az igazgató fülébe jutna?

Jimin még így is vigyorgott, arcán kacér mosoly ült, és nagyon élvezte a helyzetet, hogy ennyire zavarba hozhatja a lányt, ráadásul esélye sincs a menekülésre. Lee Hi ugyan megpróbált kiugrani a szekrényből, de Jimin testével elállta az utat, így csak akkor lett volna esélye elfutni, ha előtte a saját kezeivel ellöki maga elől a fiút, ami valljuk csak be, nem jött volna össze.

- De tudod mit? Egy feltétellel nem szólok senkinek, sőt, meg is engedem, hogy tovább leskelődj utánam – karba fonta mellkasa előtt a kezeit, és mielőtt folytatta volna, várt egy fél másodpercet. – Gyere el velem randizni!

Úgy sajnáltam, hogy abban a pillanatban nem látom Lee Hi arcát. Mit meg nem adtam volna érte! De szinte biztos voltam abban, hogy olyan vörös az arca, mint még soha, és hogy keze, lába, egész teste remeg.

Lee Hi nem válaszolt, Jimin pedig továbbra is elállta az útját, miközben csak mosolygott és mosolygott.

- Jaj, istenem, mondj már valamit! – hozta még jobban zavarba. – Mondj egy igent, vagy csak szimplán bólints egyet, és elengedlek! – újabb fél perc csend következett. – Nagyszerű. Köszönöm. Haza ne merj menni ma iskola után! A bejáratnál megvárlak.

Jimin félreállt a szekrényajtóból, a következő pillanatban pedig egy zavart és vörösfejű Lee Hi rohant ki, olyan gyorsan, mint még soha. Kis híján fellökött minket az ajtóban, észre sem vette, hogy ott vagyunk, és ez az egész a mi tervünk volt. Olyan gyorsan eltűnt, mintha csak köddé vált volna.

Jimin elégedett vigyorral az arcán sétált oda hozzánk, és alig lehetett a jókedvét elvenni tőle.

- Hát én megzabálom ezt a csajt! – mondta – Hú, ki fogom készíteni, az biztos.

- Hidd el, haver, jó nehéz dolgod lesz – veregette hátba Taehyung Jimint.

- Nem baj, élvezni fogom minden percét, amíg közel nem enged magához.

- De ha csak egy kicsit is bántani mered, letépem a golyóidat és megetetem veled – mosolyogtam kedvesen Jiminre.

A fiúk ezután bementek átöltözni, én pedig a női öltöző felé vettem az irányt. Írtam egy üzenetet Lee Hi-nek, hogy pont jött Jimin, amikor kiléptem, így el kellett bújnom és sajnálom, hogy otthagytam, valamint megkérdeztem, mi történt, észrevette-e Jimin és hogy óra után találkozzunk a termük előtt. Válasz azonban nem érkezett, én pedig tudtam, hogy csak azért, mert annyira remeg a keze az izgalomtól, hogy képtelen megnyomni a gombokat a telefonján.

Ez volt az utolsó testnevelés óránk, és ennek örömére a tanárunk úgy gondolta, még keményebben megdolgoztat minket, hisz a nyáron biztosan el fogjuk hanyagolni a sportolást, ezért minden alkalmat ki kell használni.

A szokásos két kör helyett most hármat kellett futni, ugyanúgy guggolásokkal és fekvőtámaszokkal, majd ezután következett egy kis gimnasztika, lábemelgetésekkel, felülésekkel és végül a megszokott húsz lépcsőzés az aluljárónál. A sok nevetés és a rettentő hőség hatására még nehezebben bírtam a futást, mint eddig. Már a második körnél teljesen ki voltam fulladva, alig kaptam levegőt, így inkább gyalogoltam. Az utolsók között voltam, de nem érdekelt, ha egyszer nem bírom, hát nem tudok mit csinálni.

- Hozom a vizet, hozom a vizet! – hallottam magam mögött valakit kiabálni, majd a cipők tompa puffanását egyre hangosodni, végül Taehyung állt meg mellettem.

- Életmentő vagy! – vettem el tőle az üveget és szinte kiittam az egészet.

- Hé, lassabban és keveset, ettől csak rosszabb lesz! – vette el tőlem, majd a maradékot ő itta meg. – Jól vagy?

- Fogjuk rá – szorítottam kezemet a tüdőmhöz.

- Üljünk le – fogta meg a kezem, majd az út szélén helyet foglaltunk. Kezdett szokásunkká válni, hogy folyton az útpadkán pihenünk le.

- Istenem, milyen rossz lesz szeptembertől ezeket az órákat újból elviselni – sóhajtottam fel, miközben kinyújtottam kezeimet a magasba, remélve, ettől a tüdőm is jobban kitágul.

- Még csak most kezdődik a nyár, te meg már a szeptemberről álmodozol. Furcsa egy ember vagy – élcelődött Taehyung. – De ne aggódj, nyáron majd én edzésben tartalak. Mindennap megyünk futni.

- Micsoda mókamester valaki, hahah!

- Igazad van, futás helyett majd ágytornázunk.

Taehyung mondatától egy kissé elpirultam, és nem szóltam vissza. Nem tudtam, mivel vágjak vissza, hisz számomra még most is furcsa volt, hogy egy párt alkotunk. Alig pár hete voltunk együtt, és még most is olyan szokatlan volt, hogy sokkal közelebb engedtem őt magamhoz mind testileg, mind lelkileg, mint bárkit is eddig.

- Nocsak, valaki zavarba jött, mint Lee Hi – piszkált továbbra is.

- Nincs mitől zavarba jönnöm – szedtem össze magam és néztem rá zavartalanul.

- Nincs? Akkor adok rá okot – majd abban a pillanatban lekapta a felsőjét, én pedig nem tudtam, merre nézzek zavaromban. Taehyung felsőteste nem volt semmi. Olyan mellizmai voltak, a hasa szép kockás, mint egy tábla csoki, a bőre hibátlan és kissé napbarnított. Tökéletes volt, mint a filmekben.

Elkaptam a tekintetem, és az ellenkező irányba néztem.

- Te mondtad, hogy még nem láttál így, most meg rám sem nézel? Hogy is van ez? – ült közelebb hozzám, miközben ujjaival állam alá nyúlt, és fejemet finoman maga felé fordította.

- Aish, Taehyung, zavarban vagyok! Hagyjál már! – húzódtam el tőle, miközben kezeit csapkodtam. Taehyung hangosan felnevetett és békén hagyott, miközben egy elégedett mosollyal az arcán kinyújtóztatta lábait.

Néhány percig csöndben ültünk egymás mellett, majd mikor összeszedtem a bátorságomat, ismét rá néztem. Csukott szemmel ült mellettem, és arcát a napba emelte. Végigfuttattam gyorsan a tekintetem egész testén, és ekkor megpillantottam a hátán a forradásokat. Ujjaimat lassan végighúztam a hegeken, melyek már alig látszódtak.

- Fájnak még? – kérdeztem.

- Már nem.

Még egy ideig elidőztem a sebeken, és felrémlett előttem, miken mentünk keresztül nem is olyan régen. Tudtam, hogy az apukája már jár a kezelésekre és sokat javult az állapota, aminek rettenetesen örültem.

Taehyung látta, hogy elkomorodtam, és a múltbéli események elragadtak, éppen ezért gyorsan visszarángatott a valóságba.

- Mutatok valamit! – pattant fel mellőlem, majd a kezét nyújtotta. Megfogtam azt, és hagytam, hogy felsegítsen, de ezután nem engedte el a kezem. Tenyeremet a mellkasára szorította, majd lassú mozdulattal elkezdte lefelé húzni felsőtestén. Olyan jó érzés volt, puha és meleg és izmos, és erőt sugárzó és… amikor Taehyung arcába pillantottam, elvörösödtem.

- Most már értem, mit élvez ezen annyira Jimin – nevetett, én pedig elrántottam a kezemet.

- Szemét! – fintorogtam rá, majd futásnak eredtem. – Úgysem kapsz el!

- Azt mondod?

- Igen! Mert ha utol mersz érni, újabb egy hétig nem csókolhatsz meg!

Valahogy így teltek el a napok, a hetek, a hónapok. A dolgok kezdtek rendbe jönni, és lassan minden visszaállt az eredeti kerékvágásba, mi pedig élveztük az életünket, ami megadatott nekünk.

Secrets behind the door - 9. rész

 

× 9. rész ×

Egy héttel később ez az egész olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Taehyung sokáig nem jött iskolába, vagy ha mégis, igencsak kerülte a társaságomat, de másokkal se nagyon próbált beszélgetni. Bezárkózott a saját kis világába, és úgy csinált, mintha mindenki az ellensége lenne. Tudtam, hogy ez csak egy védekezés felőle, és valójában neki sem sikerült megemészteni a történteket. Nem hibáztattam ezért, mégis úgy gondoltam, hogy ezzel csak árt magának és segítséget kellene kérnie a barátaitól. Elég lenne, ha velük lógna ugyanúgy, mint régen, hisz a legjobb orvosság a lelki fájdalmakra a nevetés.

Ahogy teltek a napok, úgy éreztem, hogy Taehyungtól is egyre távolabb kerülök. Borzalmas érzés volt, de mit tehettem volna? Próbáltam felhívni és üzenetet is küldtem neki, de egyikre sem válaszolt. Az is megfordult a fejemben, hogy személyesen keresem fel, de tudtam, hogy sem a testvére, sem az anyukája nem látna ezek után szívesen, arról nem beszélve, hogy ezzel csak még jobban magamra haragítottam volna. Mindezek ellenére olyan volt, mintha megállt volna az idő. Alig érzékeltem valamit a külvilágból, a napok eseménytelenül és boldogtalanul múltak el. Közeledtek az év végi témazárók és felelések, de most ezek sem érdekeltek. Normál esetben már pánikoltam volna, és éjt nappallá téve bújtam volna a történelem tankönyvemet, hogy sikerüljön legalább egy hármast összekaparnom, de most esténként csak feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam.

Ezt a furcsa viselkedést anyukám is észrevette, és mivel hamar híre ment az osztályban, mi is történt Taehyunggal, hozzá is eljutott, éppen ezért megértett és nem szólt egy szót sem. Bár arról fogalma sem volt, hogy nekem is közöm van a dologhoz, és hogy Taehyunggal összevesztünk, annyi mégis elég volt neki, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel mindez. Egyelőre nem traktált a kérdéseivel, de abban biztos voltam, hogyha napokkal később se javul az állapotom, akkor le fog ülni velem beszélgetni.

Jimin és Lee Hi próbáltak felvidítani és szinte mindennap elmondták, hogy minden rendbe jön majd, csak hagyjak még időt neki, én nem éreztem úgy, hogy igazuk lenne. Annak ellenére, hogy a döntésemet nem változtattam volna meg soha, mégis haragudtam magamra. Folyton azon gondolkodtam, talán máshogy kellett volna segítséget kérni, hogy talán tényleg túlzás volt és először nem a gyámhivatalt kellett volna hívni, mégis… ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem várhattam, és ha másnál próbálkozom, például egy tanártól kérek segítséget, akkor nem haladtunk volna. Kellett valakit okolnom – jelen esetben magamat -, hogy könnyebben el tudjam viselni Taehyung elvesztésének fájdalmát.

Úgy éreztem, soha többé nem találok olyan jó barátot, mint ő, és gyűlöltem, hogy bármerre megyek, mindig ő jut az eszembe. Testnevelés órán nem volt ott, hogy rám szóljon, ne erőltessem túl magam, nem hozott vizet és ült le velem a földre, mikor ez mégis megtörtént. Nem vele mentem ebédelni, és nem ette meg a maradékot, amit meghagytam, nem mondott olyan gusztustalan dolgokat, amitől elment az étvágyam, vagy amitől annyira nevettem, hogy mindenki minket nézett. Minden egyes nap, mikor ugyanazon az útvonalon sétáltam hazafelé, eszembe jutottak az emlékek, az arca és a mosolya, amikor elmesélte a hétvégén történteket, amikor büszkélkedett azzal, hogy sikerült megint híznia egy kicsit és lassan izmosabb lesz, mint Jimin. Hiányoztak ezek a dolgok, hiányzott minden apróság tőle, még az is, amikor az utcasarkon elváltak útjaink, és összeborzolta a hajamat. Gyűlöltem ezt, mindig leszidtam érte, egyenesen rühelltem, ha hozzáértek a hajamhoz. Most mégis, bármit megtettem volna, hogy ezt is visszakapjam. Sosem hittem volna, hogy valakit ennyire meg fogok kedvelni, és hogy amikor már nem lesz mellettem, ennyire fog hiányozni. Igazából azt sem hittem, hogy valaha el fogom őt veszíteni, és talán ez volt az, ami a legjobban fájt. Hogy túl hamar történt meg mindez, és időm sem volt erre felkészülni.

Péntek délután ugyancsak egyedül vágtam neki a hazaútnak. Úgy voltam vele, hogy ez lesz az utolsó, hogy erre jövök, és hétfőtől másik útvonalon fogok iskolába menni. Túl sok volt az emlék, amiket nem bírtam feldolgozni, és elhatároztam, hogy elszakítom magam Taehyungtól. Nem akartam belebetegedni még jobban a mostani helyzetbe, és ha nem lépek valamit, ha folyton csak hagyom, hogy a fájdalom gyötörjön, azzal tönkreteszem magam. Nem akartam elfogadni a helyzetet, de nem tehettem mást.

Lassan sétáltam végig az utcákon, és szinte minden egyes méternél fel tudtam idézni, éppen mi történt. Minden egyes emléken elmosolyodtam, aztán ez a mosoly leolvadt arcomról, és szemeimbe lassan könnyek szöktek. Belegondolni, hogy mindez csak a múlt, hogy mindennek vége… nem, nem akartam, hogy így alakuljon.

Kétszer olyan hosszú idő alatt jutottam el az utcasarokhoz, mint általában. Megálltam, majd leültem az útpadkára, és hosszas percekig csak néztem abba az irányba, amerre Taehyung szokott hazamenni. Rengetegszer volt, hogy itt ültem és vártam rá, amikor megbeszéltük, hogy találkozunk, és reménykedtem, hogy ezúttal is jönni fog. „Csak még egy percet várok, és utána végleg hazaindulok”. Ismételgettem magam ezt a mondatot, és így telt el vagy húsz perc. Tudtam, ha innen most felállok és elmegyek, nincs többé vissza, és megkezdem a „Hogyan váljunk el Taehyungtól” hadműveletemet, amit nem akartam, de tudtam, hogy így lesz a legjobb. Mégis meddig várjak rá? El kell kezdenem, hogy kevésbé fájjon, és ha időközben visszatér, akkor annak csak örülni fogok. De nem várhatok rá hosszú hónapokig, évekig, hisz mi van, ha tényleg nem találkozom vele többé? Akkor csak feleslegesen pazarlom a saját időmet.

Nagyot sóhajtottam, majd megtöröltem a szemeimet, és miután fejben vállon veregettem magam, felkeltem a földről. Leporoltam a nadrágomat és megfordultam, azonban meglepődve léptem egyet hátra, amikor Taehyungot pillantottam meg velem szemben

- Te mégis mióta vagy itt? – csúszott ki a számon a kérdés, majd elpirultam, mintha hibáztam volna azzal, hogy hozzá mertem szólni. Nem tudtam, miért van itt, és megijedtem, hogy megint valami rosszat csináltam.

- Hát… már egy ideje. Körülbelül negyed órája.

- Miért?

- Mert… beszélni akartam veled, csak éppen nem tudtam, hogyan szólítsalak meg – mondta kissé zavartan.

- Ne haragudj, Taehyung, én nem… - kezdtem volna el már automatikusan bocsánatot kérni, amikor is leintett, én pedig elhallgattam és szégyenlősen lesütöttem szemeimet.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned! – felelte határozottan és komolyan. Tartott egy rövidebb szünetet, amíg összeszedte gondolatait, nekem pedig időt hagyott ezzel, hogy felfogjam, mit is mondott. – Te csak azt tetted, amit jónak láttál és én vagyok az, aki ezt nem vette észre. Én hibáztam, és én tartozom emiatt bocsánatkéréssel. Szóval sajnálom. El nem tudod képzelni, mennyire. Sajnálom, hogy olyan durván bántam veled, és hogy téged okoltalak mindenért, sajnálom, hogy ellöktelek magamtól, és hogy olyanokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna, sajnálom, hogy nem támaszkodtam rád és… egyszerűen tényleg sajnálok mindent. Pont veled nem kellett volna így viselkednem, amikor te voltál az, aki mindvégig kitartott mellettem. Komolyan, én tényleg bánok mindent, el sem tudom képzelni, mit érezhettél miattam, és hogy min kellett keresztül menned, holott neked is nagyon nehéz volt. Meg tudsz nekem bocsátani?

- Taehyung, én… most… - próbáltam értelmesen reagálni, de olyannyira meglepődtem és annyira megkönnyebbültem, hogy szóhoz sem jutottam. Az előbb még éppen azt tervezgettem, hogyan tegyem túl magam az elvesztésén, most pedig itt áll előttem, és azt mondja, szeretne visszatérni. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy bocsánatért esedezik.

- Nem kell most azonnal válaszolnod, mert megértem, ha ezek után nem kérsz belőlem többet, hisz biztosan eljátszottam a bizalmadat. Én csak szeretném, ha tudnád, hogy megbántam, amit tettem, és igazad volt – felelte.

Egy hosszas pillanatig elidőztem az arcán, és tisztáztam magamban a helyzetet. Félredobtam minden érzésemet, minden fájdalmat és bánatot, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ő ugyan ezt nem láthatta, de éreztem magamban, hogy ismét sütni kezd a nap.

- Üljünk le egy percre – mondtam végül, és leültem újból az út szélére, Taehyung pedig helyet foglalt mellettem. Éreztem, hogy kissé feszült és ideges, hisz tudtam, hogy ő is kedvel engem, és hogy nem akar elveszíteni. – Nagyon nehéz volt?

- Mármint mire gondolsz?

- Arra, ami történt. Hogy ott volt a gyámhivatal és a rendőrség. A családod is teljesen kiakadt. Biztosan nehéz volt.

- Igen, valóban az volt. És nagyon ijesztő. Még sosem féltem ennyire. Amikor megjelentek az ajtóban, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. Féltem attól, hogy anyuék megharagszanak rám, féltettem Yerit és féltem aputól is, de közben mégis megkönnyebbülés volt, hogy vége lesz ennek az egésznek.

- És mit reagáltak erre a szüleid és Yeri?

- Yeri nem igazán fogta fel, mi is történik, de nagyon megviselte és napokig alig szólalt meg. Igyekeztünk őt a lehető legeslegjobban kihagyni ebből az egészből, habár… én azt mondtam neki, hogy te tehetsz mindenről. Persze mindketten tudtuk, hogy ez nem így van, csak nehéz volt apát hibáztatni: nekem a félelem miatt, neki pedig azért, mert apa családtag, akire mindig is felnézett és szerette. Könnyebb volt neki olyasvalakit okolni, akit amúgy se túlzottan kedvel, és azt hiszem, talán pont ezért mondtam azt neki, hogy te voltál. Tényleg sajnálom.

- Ugyan - legyintettem egyet. – Megértem, mit miért tettél. De mi van anyukáddal?

- Nos… Anya igazából sejtette, sőt, azt hiszem tudta is, mit tesz velem apa, csak hát… ő sem merte ezt bevallani magának. Képtelen volt szembenézni az igazsággal, és elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Továbbá azt hiszem, ő is abban a helyzetben volt, hogy nem akarta, hogy megsérüljön Yeri és hogy az eddigi békésnek hitt életünk úgy dőljön romba, mint a kártyavár.

- És apukád?

- Apa… - kezdte, és egy pillanatra elhallgatott. Mikor már azt hittem, nem fog válaszolni, végül mégis csak folytatta. – Apa nehéz eset. Annak ellenére, hogy bántott, nem utálom őt, de persze nem tartom helyesnek, amit tett. Amikor megjelent nálunk a rendőrség, apa szinte forrt a dühtől és akkor nagyon féltem tőle. Üvöltözött is rendesen, miután elmentek tőlünk és majdnem meg is ütött. Szinte szétverte az egész lakást, mi pedig azt sem tudtuk, hogyan csillapítsuk le. De aztán… hirtelen összetört. Egyszer csak megállt, összerogyott és sírni kezdett. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor felfogta, hogy a fia meghalt és nem én vagyok az. Szörnyű volt így látni. Mindannyian sírtunk, miközben egymást öleltük. Apa megállás nélkül bocsánatért esedezett. Igazából ő nem akart bántani, ő soha nem akart megverni, csak a gyász… a halál ott lapult mélyen a lelkében, és ő nem akarta, hogy ez a fájdalom ellepje az egész testét és meggyengüljön. Tudod, ő a férfi a családban, ő a fő, neki kell megvédenie mindenkit és neki kell erősnek lennie, emiatt nem engedhette meg magának, hogy elérzékenyüljön bármikor is. De akkor, ott minden kitört belőle és azt hiszem, valójában ez volt az, amit igazán akart: sírni egy jót. És így, hogy tudta, mi mellette állunk, és támogatjuk még ezek ellenére is, végre leengedte a pajzsát, amivel eddig védte magát és hagyta, hogy az érzelmek megtámadják.

Ahogy Taehyung mesélte az otthon történteket, könnyek szöktek a szemébe, és én se bírtam ki, hogy ne hullajtsak pár könnycseppet. Ha tehettem volna, zokogni kezdtem volna, de most nekem kellett erősnek maradnom.

- Sajnálom apukádat. Neki sem lehetett könnyű, és az az igazság, hogy megértem, mit miért tett. Mindenkinél megértem, hogy mit tett, még ha nem is elfogadható. Egy ilyen helyzetben, amikor az ember retteg és össze van zavarodva, nehéz döntést hozni vagy éppen helyesen cselekedni, és emiatt az emberek sokszor halogatják a döntéseket. De mindig csak az eleje nehéz, az, amikor meg kell hozni azt a bizonyos döntést. Ha ez a lépés megvan, utána bármi is következik, az ember megkönnyebbül és így kicsit mintha minden könnyebb lenne.

- Igen, az biztos. Azt hiszem, se nekünk, se neked nem volt egyszerű.

- Hát nem. De apukáddal mi lett?

- Nos… le akarták tartóztatni, és emiatt még folyik is az eljárás, de egyelőre pszichológushoz kell járnia és orvosi kezeléseket kap, hogy fel tudja dolgozni, ami történt. Éjjelente nehezen alszik, és sokszor rájön a búskomorság, de azt hiszem, ha továbbra is mellette maradunk, akkor rendbe fog jönni – elmosolyodott a végén, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. Ha ő mosolyog, akkor a nehezén már túl vannak.

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem – mondtam végül én is, Taehyung pedig meglepődve nézett rám. – Nem haragszom rád, de azért kicsit neheztelek a viselkedésed miatt. Persze megértelek, te is össze voltál zavarodva és tomboltak benned az érzelmek, amiket nem tudtál irányítani, de… akkor is. Azért nem esett jól tőled, hogy ellöktél magadtól, holott tudtad, hogy számíthatsz rám bármikor. Remélem, ezentúl, ha bármi van, hozzám fogsz fordulni és nem menekülsz el ismét. Ugye ezt megígéred nekem?

- Igen, ezt megígérem – újból megjelent egy széles mosoly a száján, ami már az igazi Taehyung mosolya volt. – Tényleg sajnálom, amit tettem.

- Tudom, és megbocsátok. Nem kell még egyszer ezt mondanod.

- Köszönöm.

Taehyung váratlanul magához húzott, és megölelt. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Megijedtem, ugyanakkor jól esett hozzábújni és magamba szívni finom, édeskés illatát. Ahogy ölelt, biztonságban éreztem magam, és tudtam, hogy ha ezek után bármi is fog történni akár vele, akár velem, mindig számíthatunk egymásra.

Taehyung egy kicsit eltolt magától, így arcunk igen közel került egymáshoz. Még sosem voltam hozzá ilyen közel, és ez furcsa érzés volt. Éreztem, hogy elpirulok, holott kellemes, bizsergető érzés járta át a testem.

Ajkai közeledni kezdtek az enyémhez, és még mielőtt összeértek volna, elhúztam a fejem.

- Ugye nem akarsz megcsókolni? – kérdeztem tettetett döbbenettel.

- Hát… azt terveztem – felelte kissé zavartan és hátrébb húzódott.

- Ez két okból nem fog megtörténni: egyrészt azért, mert nem kérted meg, hogy legyek a barátnőd, másrészt pedig… ez a büntetésed – megeresztettem egy játékos vigyort, majd felpattantam, és útnak indultam hazafelé.

Taehyung egy merő pillanatig maga elé nézett, majd ő is felugrott és utánam jött.

- Hát jó – lépett mellém és átkarolta a vállamat. – Meddig tart a büntetésem?

- Hmm… egy hétig.

- Jó, azt még valahogy kibírom – keze hátamról a kezemhez vándorolt és megfogta azt. Lepillantottam összekulcsolt ujjainkra, és jó érzéssel töltött el, hogy foghatom a kezét, mely nemcsak az összetartozásunkat jelentette, hanem a biztos támaszt is a nehéz időkben.  

 ********************************************************

VÉGE