× 8. rész ×
Jimin még aznap
délután felhívta a gyámhivatalt és bejelentést tett, hogy Taehyungot
bántalmazzák. Fogalmam sem volt, mi lesz ezután, de nem volt mit tenni. Eleinte
nem akartam, hogy Jimin tegye meg, hisz neki nem is kellett volna erről az
egészről tudnia, de nem hagyta, hogy egyedül cipeljem ezt a terhet, és rajtam
csattanjon minden. Jimin nem görcsölt a dolgon, csak tette, amit jónak látott.
Megfogta a telefont, tárcsázott és egyszerűen csak elmondta, hogy mi történt,
miből gondolja, hogy valami nem stimmel. Hálás voltam neki, amiért segített - főleg
úgy, hogy előtte nem igazán beszélgettünk egymással -, és nem hagyott egyedül
ebben az időszakban. Őt is megviselte a helyzet, de mégis tartotta magát és nem
tört meg – vagy legalábbis felém ezt sosem mutatta.
Másnap nem jött
iskolába Taehyung, ami aggasztó volt. Egész nap reszkettem a félelemtől,
rettentően izgultam és ideges voltam, az ujjaimat tördeltem, és magamban azért
imádkoztam, hogy minden jól alakuljon. Ha lehet, még utálatosabb voltam a barátaimmal és minden
körülöttem lévő emberrel, senkihez nem volt egy kedves szavam sem, és akit csak
lehetett, leráztam magamról. Egész nap csak ültem a helyemen, és a telefonomon
nézegettem az órát. Vártam, hogy megtudjam, mi lesz az eredménye a telefonhívásnak,
és ez a várakozás őrjítő volt számomra. Az idő, mintha megállt volna azokban a
percekben.
- Minseo… -
lépett oda hozzám az egyik szünetben Lee Hi. Arcán furcsa kifejezést láttam,
amit eddig nem, és már az is szokatlan volt, hogy ő maga megjelent a mi
termünkben. Mivel tetszett neki Jimin, sosem mert az osztályunkba bejönni.
- Tessék? –
fordultam felé, amint realizáltam, hogy barátnőm előttem áll és valami nem
stimmel vele.
- Nagyon furcsa
nekem Yeri.
- Mire gondolsz?
– lepődtem meg. Bár Yeritől nem volt semmi sem szokatlan, a tudat, hogy Jimin
felhívta a gyámhivatalt, valószínűleg rá is hatással volt.
- Nem tudom,
csak olyan… csendes és magába zárkózott.
Mit sem törődve
Lee Hivel, felkeltem a helyemről, és úgy döntöttem, beszélek ezzel a lánnyal.
Habár nem kedveltük egymást, arra gondoltam, talán előttem meg fog nyílni.
Igaz, tartottam attól, vajon sejti-e, hogy én vagyok mindennek a hátterében, de
mégis… időnként az ember szívesebben kibeszéli a bajait egy ismerős
ismeretlennek, nem?
Amint beléptem
az osztálytermükbe, megkerestem Yerit, aki a hátsó padoknál ült, teljesen
egyedül, a fülében bömbölt a zene és az ablakon bámult kifelé. Nem lepett meg a
látvány, a mai fiatalok körében ez a kép teljesen megszokott volt. De nem
Yerinél, akinek sosem állt be a szája, és mindig annyi mondanivalója volt.
Ahogy néztem őt, magamra ismertem. Vajon most én is ennyire távolinak tűnök
másokhoz képest? Vajon ő is magányosnak érzi most magát, és nem tudja, kihez
forduljon?
Leültem mellé,
és meglengettem a kezem előtte. Rám nézett, majd arcára undor ült ki és még
jobban elfordította a fejét. Ekkor óvatosan megpróbáltam kihúzni a füléből a
fülhallgatót, de hatalmasat ütött a kezemre.
- Hozzám ne merj
érni! – sziszegte a fogai között, amitől igen ijesztőnek tűnt. Mintha maga lett
volna az ördög; a megmagyarázhatatlan érzések miatt eltorzultak vonásai, és ezek
sokkal idősebbé tették őt.
- Történt
valami? – próbáltam meg óvatosan közeledni felé, sikertelenül.
- Még te
kérdezed? – emelte rám gyűlölettel teli tekintetét. Suttogva beszélt hozzám,
nem akarta magára vonni a többiek figyelmét. – Azok után, amit tettél, még te
kérdezed?
- Miért, mit
tettem? – játszottam az ártatlant, és legbelül majd megszakadt a szívem. Sejtettem,
mire gondol, de tőle akartam hallani a választ.
- Kijött hozzánk
a gyámhivatal! Taehyung elmondta, mit tettél! Minek avatkozol bele a családunk
dolgaiba? És én még úgy hittem, jó barátnője lehetnél a bátyámnak…
- Yeri,
tisztában vagy azzal, hogy apukád bántotta a tesódat? Hogy folyamatosan verte őt?
Taehyung csak azért nem szólt erről, mert nem akarta, hogy úgy érezz, ahogy
most. De tudod te, hogy mit érzett ő, míg titeket védett? Ennél ezerszer
rosszabbat. Szerinted meddig fajult volna a dolog, ha ennek nem vetünk most
véget? – igyekeztem higgadt maradni, mert szinte biztos voltam abban, hogy Yeri
nem igazán tudja, mi folyik körülötte. Nem csak azért, mert fiatal volt, hanem
mert a családja – főként Taehyung – még így is azt akarta, hogy a lehető
legkevesebb rosszban legyen része.
Yeri nem felelt,
csak kinézett ismét az ablakon, és nem törődött velem. Vettem egy nagy levegőt,
majd mielőtt otthagytam volna, még hozzátettem:
- Tudod jól,
hogy alaptalanul haragszol rám, és hogy valójában apukádra vagy dühös. Tudom,
hogy ez most nehéz, de ki kellett derülnie, hogy tovább tudjatok lépni és
minden normális legyen. Talán nem hiszed, de a dolgok rendbe fognak jönni
idővel.
Aznap végképp
nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak
Taehyungot akartam látni, elmondani ezerszer, hogy sajnálom, és hogy bocsásson
meg. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Túl akartam lenni ezen
az egészen, azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen és újra láthassam
mind Yerit, mind Taehyungot mosolyogni. De féltem attól, hogy erre sosem lesz
már lehetőségem.
Ahogy telt az
idő, egyre jobban elsüllyedtem a saját nyomorúságomban és önsanyargatásomban.
Magamat okoltam, holott egy percre sem bántam meg, amit tettem. Tudtam, hogy
helyesen cselekedtem, mégis, tartottam attól, hogy elveszítem Taehyungot és
talán mégsem jönnek rendbe a dolgok. Mi van, ha szétesik a családjuk? Mi van,
ha letartóztatják az apját? Mi van, ha az anyukája kitagadja őt? Mi van, ha
Yeri sosem bocsát meg neki? Mi van, ha tényleg eltávolodnak egymástól? Akkor
már minden az én hibám lesz. De mégis… mindezek ellenére… ha Taehyunggal
folytatódnak a dolgok, ha továbbra is veri őt az apja, ki tudja, meddig
fajulnak el a dolgok és talán belehal a sérüléseibe. Akkor ugyanúgy tönkremennek
mindannyian. Jobb volt még most az elején véget vetni ennek, bárhogyan is
alakul ezután.
Lassan délután
hármat ütött az óra. Péntek volt, és mindenki, amilyen hamar csak tehette,
elhagyta az iskolát. A folyosó kihalt volt, rideg és csendes, ahogy
végigsétáltam rajta. Csupán csak néhány diák lézengett még, de ők is hamar
összepakoltak, és futva távoztak. Sírni szerettem volna, és számomra olyan
volt, mintha az idő megfagyott volna. Mintha megragadtam volna az érzelmi
kavalkád között, és nem tudtam, ki lehetne az, aki egy kicsit is fel tudna
vidítani.
- Neked teljesen
elment az eszed?! – üvöltötte valaki hirtelen az arcomba, majd a következő
pillanatban a szekrénysornak csapódtam. A fájdalom egy pillanatra végigcikázott
testemen, amitől hangosan felszisszentem, de sokkal elviselhetetlenebb volt,
amikor kinyitottam szemeim és Taehyunggal találtam szemben magam. Szorosan
nyomott neki a szekrénynek, két kezével erősen markolta csuklóimat. – Hogy
tehetted ezt? Mondtam, hogy ne avatkozz bele és mégis megtetted! Miért
csináltad ezt? Miért nem tudtál a seggeden maradni?!
Szemeimbe
könnyek szöktek, de nem engedtem útjukra őket. Nagy nehezen vettem egy mély
lélegzetet, majd rekedtes hangon csak ennyit mondtam:
- Meg kellett
tennem.
- Meg kellett
tenned… pff. Nem, Minseo, rohadtul nem kellett volna megtenned! Elmondtam
neked, mert annyira akartad, és mert megbíztam benned, erre te a nyakunkra
hívtad a gyámhivatalt meg a rendőrséget, és most széthullik a családom! Tényleg
ezt akartad?
Gyűlöltem a
tudatot és a látványt, hogy Taehyung ennyire haragszik rám, de tudtam, ha sosem
bocsát meg nekem, én akkor sem fogom megbánni, hogy nem maradtam csendben és
hallgattam rá. Tudtam, ha így teszek, azzal csak neki okozok rosszat, és ezt
nem tudtam volna elviselni.
- Taehyung, az
istenért is! Hát nem érted? Csak neked akartam jót. Ha továbbra is bánt az
apukád, mit gondolsz, mi lett volna veled? Tudtam, hogy mi lesz a
következménye, de máshogyan nem oldódik meg a problémátok! Te nem szóltál
volna, így másnak kellett megtennie… - szedtem össze magam, és néztem egyenesen
az arcára. Bármennyire is fájt, de álltam a tekintetét.
- De rögtön a
gyámhivatalt? Ennél jobb ötleted nem lett volna?
- Nem én hívtam
fel őket, hanem Jimin!
- Áh, szóval
neki is elmondtad. Kösz szépen. Megkértelek, hogy ne tegyed, és mégis…
- Nem én mondtam
el neki. Én csak megerősítettem ebben. Jimin azt mondta, ő is látta a sebeket a
hátadon, de nem akart rákérdezni és úgy gondolta, nem olyan fontos. Nem csak én
tudtam erről, Taehyung, szóval ne csak engem hibáztass.
- De, téged
hibáztatlak, mert neked mondtam el egyedül, és te voltál az, aki Jiminnek ezt
továbbadta. Nem érdekel, ki fogta meg a telefont és hívta fel a gyámhivatalt,
de te voltál mindennek az elindítója! – ütött egy hatalmasat a fejem mellett a
szekrénybe, mely sokáig visszhangot vert a néma csendben. Összerezzentem és
azokban a percekben rettegtem attól, hogy engem is bántani fog, de még jobban
féltem attól, hogyha ez megtörténik, akkor Taehyung ezzel a bűntudattal nem fog
tudni együtt élni.
Szemeimből
lassan elkezdtek csordogálni a könnycseppek.
- Ennyiből
lehetne Lee Hi is mindennek az elindítója, aki kényszerített arra, hogy bújjunk
el a szekrényben.
- Jó, hogy nem a
szüleidet hibáztatod, amiért ebbe az iskolába írattak be. Ennyire nem tudod
elviselni a tetteid következményét?
- Én nem tudom
elviselni? Te kezdtél el engem okolni, nem én másokat. Mondd, Taehyung, miért
engem utálsz? Miért rajtam töltöd ki a dühödet, ha nem is rám haragszol? Miért
nem tudod csak egy kicsit is az én helyembe képzelni magadat? Ha te szereztél
volna tudomást rólam, ha velem történt volna az, ami veled, te nem tetted volna
meg ezt a lépést? Én tudom, hogy aggódtál az anyukádért és a húgodért, de miért
nem gondoltál a többiekre? A barátaidra vagy rám? Szerinted nekünk nem volt
nehéz? Szerinted mi nem aggódtunk Jiminnel és a többi barátod nem érzi magát
becsapva, amiért nem bíztál meg bennük annyira, hogy segítséget kérj? Abba bele
sem gondoltál, mi lett volna, ha jobban elfajulnak a dolgok és esetleg a
kórházban kötsz ki és maradandó sérüléseket szerzel? Akkor hogyan véded meg a
családodat? Akkor szerinted nem érte volna nagyobb fájdalom őket? Tudom, hogy
nehéz neked, el sem tudom képzelni, mennyire, de nem gondolod, hogy pont velem
nem kellene így viselkedned, amikor én voltam az, aki kitartott melletted? De
tudod mit: Hibáztass csak, ha neked így jó, de akkor is én voltam az, aki
levette ezt a terhet a válladról, és ezt te is pontosan tudod. Ha nekem nem is,
de magadnak miért nem vallod be, hogy valójában megkönnyebbültél és hálás vagy
nekem?
Szinte egy
szuszra mondtam el mindent Taehyungnak, amit gondoltam, ami egész nap kavargott
és felhalmozódott bennem. Úgy robbant ki belőlem, mint a vulkán, és ezen
Taehyung is meglepődött. Sosem voltam egy beszédes ember, de akkor nem
tartottam vissza magam. Hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak, még ha nem is
voltam biztos abban, hogy hatással leszek rá. El kellett ezeket mondanom, ha
másért nem, hát azért, hogy tudjam, én mindent megpróbáltam.
Kihasználva
Taehyung pillanatnyi ledermedését, ellöktem magamtól, és elfutottam. Ott
hagytam őt a gondolataival, és vissza se néztem. Nem volt hozzá erőm, ahogy
neki sem volt bátorsága utánam jönnie. Elrohantam, abban a tudatban, hogy talán
sosem találunk újra egymásra.
Vajon képes lesz
nekem megbocsátani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése