Secrets behind the door - 9. rész

 

× 9. rész ×

Egy héttel később ez az egész olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Taehyung sokáig nem jött iskolába, vagy ha mégis, igencsak kerülte a társaságomat, de másokkal se nagyon próbált beszélgetni. Bezárkózott a saját kis világába, és úgy csinált, mintha mindenki az ellensége lenne. Tudtam, hogy ez csak egy védekezés felőle, és valójában neki sem sikerült megemészteni a történteket. Nem hibáztattam ezért, mégis úgy gondoltam, hogy ezzel csak árt magának és segítséget kellene kérnie a barátaitól. Elég lenne, ha velük lógna ugyanúgy, mint régen, hisz a legjobb orvosság a lelki fájdalmakra a nevetés.

Ahogy teltek a napok, úgy éreztem, hogy Taehyungtól is egyre távolabb kerülök. Borzalmas érzés volt, de mit tehettem volna? Próbáltam felhívni és üzenetet is küldtem neki, de egyikre sem válaszolt. Az is megfordult a fejemben, hogy személyesen keresem fel, de tudtam, hogy sem a testvére, sem az anyukája nem látna ezek után szívesen, arról nem beszélve, hogy ezzel csak még jobban magamra haragítottam volna. Mindezek ellenére olyan volt, mintha megállt volna az idő. Alig érzékeltem valamit a külvilágból, a napok eseménytelenül és boldogtalanul múltak el. Közeledtek az év végi témazárók és felelések, de most ezek sem érdekeltek. Normál esetben már pánikoltam volna, és éjt nappallá téve bújtam volna a történelem tankönyvemet, hogy sikerüljön legalább egy hármast összekaparnom, de most esténként csak feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam.

Ezt a furcsa viselkedést anyukám is észrevette, és mivel hamar híre ment az osztályban, mi is történt Taehyunggal, hozzá is eljutott, éppen ezért megértett és nem szólt egy szót sem. Bár arról fogalma sem volt, hogy nekem is közöm van a dologhoz, és hogy Taehyunggal összevesztünk, annyi mégis elég volt neki, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel mindez. Egyelőre nem traktált a kérdéseivel, de abban biztos voltam, hogyha napokkal később se javul az állapotom, akkor le fog ülni velem beszélgetni.

Jimin és Lee Hi próbáltak felvidítani és szinte mindennap elmondták, hogy minden rendbe jön majd, csak hagyjak még időt neki, én nem éreztem úgy, hogy igazuk lenne. Annak ellenére, hogy a döntésemet nem változtattam volna meg soha, mégis haragudtam magamra. Folyton azon gondolkodtam, talán máshogy kellett volna segítséget kérni, hogy talán tényleg túlzás volt és először nem a gyámhivatalt kellett volna hívni, mégis… ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem várhattam, és ha másnál próbálkozom, például egy tanártól kérek segítséget, akkor nem haladtunk volna. Kellett valakit okolnom – jelen esetben magamat -, hogy könnyebben el tudjam viselni Taehyung elvesztésének fájdalmát.

Úgy éreztem, soha többé nem találok olyan jó barátot, mint ő, és gyűlöltem, hogy bármerre megyek, mindig ő jut az eszembe. Testnevelés órán nem volt ott, hogy rám szóljon, ne erőltessem túl magam, nem hozott vizet és ült le velem a földre, mikor ez mégis megtörtént. Nem vele mentem ebédelni, és nem ette meg a maradékot, amit meghagytam, nem mondott olyan gusztustalan dolgokat, amitől elment az étvágyam, vagy amitől annyira nevettem, hogy mindenki minket nézett. Minden egyes nap, mikor ugyanazon az útvonalon sétáltam hazafelé, eszembe jutottak az emlékek, az arca és a mosolya, amikor elmesélte a hétvégén történteket, amikor büszkélkedett azzal, hogy sikerült megint híznia egy kicsit és lassan izmosabb lesz, mint Jimin. Hiányoztak ezek a dolgok, hiányzott minden apróság tőle, még az is, amikor az utcasarkon elváltak útjaink, és összeborzolta a hajamat. Gyűlöltem ezt, mindig leszidtam érte, egyenesen rühelltem, ha hozzáértek a hajamhoz. Most mégis, bármit megtettem volna, hogy ezt is visszakapjam. Sosem hittem volna, hogy valakit ennyire meg fogok kedvelni, és hogy amikor már nem lesz mellettem, ennyire fog hiányozni. Igazából azt sem hittem, hogy valaha el fogom őt veszíteni, és talán ez volt az, ami a legjobban fájt. Hogy túl hamar történt meg mindez, és időm sem volt erre felkészülni.

Péntek délután ugyancsak egyedül vágtam neki a hazaútnak. Úgy voltam vele, hogy ez lesz az utolsó, hogy erre jövök, és hétfőtől másik útvonalon fogok iskolába menni. Túl sok volt az emlék, amiket nem bírtam feldolgozni, és elhatároztam, hogy elszakítom magam Taehyungtól. Nem akartam belebetegedni még jobban a mostani helyzetbe, és ha nem lépek valamit, ha folyton csak hagyom, hogy a fájdalom gyötörjön, azzal tönkreteszem magam. Nem akartam elfogadni a helyzetet, de nem tehettem mást.

Lassan sétáltam végig az utcákon, és szinte minden egyes méternél fel tudtam idézni, éppen mi történt. Minden egyes emléken elmosolyodtam, aztán ez a mosoly leolvadt arcomról, és szemeimbe lassan könnyek szöktek. Belegondolni, hogy mindez csak a múlt, hogy mindennek vége… nem, nem akartam, hogy így alakuljon.

Kétszer olyan hosszú idő alatt jutottam el az utcasarokhoz, mint általában. Megálltam, majd leültem az útpadkára, és hosszas percekig csak néztem abba az irányba, amerre Taehyung szokott hazamenni. Rengetegszer volt, hogy itt ültem és vártam rá, amikor megbeszéltük, hogy találkozunk, és reménykedtem, hogy ezúttal is jönni fog. „Csak még egy percet várok, és utána végleg hazaindulok”. Ismételgettem magam ezt a mondatot, és így telt el vagy húsz perc. Tudtam, ha innen most felállok és elmegyek, nincs többé vissza, és megkezdem a „Hogyan váljunk el Taehyungtól” hadműveletemet, amit nem akartam, de tudtam, hogy így lesz a legjobb. Mégis meddig várjak rá? El kell kezdenem, hogy kevésbé fájjon, és ha időközben visszatér, akkor annak csak örülni fogok. De nem várhatok rá hosszú hónapokig, évekig, hisz mi van, ha tényleg nem találkozom vele többé? Akkor csak feleslegesen pazarlom a saját időmet.

Nagyot sóhajtottam, majd megtöröltem a szemeimet, és miután fejben vállon veregettem magam, felkeltem a földről. Leporoltam a nadrágomat és megfordultam, azonban meglepődve léptem egyet hátra, amikor Taehyungot pillantottam meg velem szemben

- Te mégis mióta vagy itt? – csúszott ki a számon a kérdés, majd elpirultam, mintha hibáztam volna azzal, hogy hozzá mertem szólni. Nem tudtam, miért van itt, és megijedtem, hogy megint valami rosszat csináltam.

- Hát… már egy ideje. Körülbelül negyed órája.

- Miért?

- Mert… beszélni akartam veled, csak éppen nem tudtam, hogyan szólítsalak meg – mondta kissé zavartan.

- Ne haragudj, Taehyung, én nem… - kezdtem volna el már automatikusan bocsánatot kérni, amikor is leintett, én pedig elhallgattam és szégyenlősen lesütöttem szemeimet.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned! – felelte határozottan és komolyan. Tartott egy rövidebb szünetet, amíg összeszedte gondolatait, nekem pedig időt hagyott ezzel, hogy felfogjam, mit is mondott. – Te csak azt tetted, amit jónak láttál és én vagyok az, aki ezt nem vette észre. Én hibáztam, és én tartozom emiatt bocsánatkéréssel. Szóval sajnálom. El nem tudod képzelni, mennyire. Sajnálom, hogy olyan durván bántam veled, és hogy téged okoltalak mindenért, sajnálom, hogy ellöktelek magamtól, és hogy olyanokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna, sajnálom, hogy nem támaszkodtam rád és… egyszerűen tényleg sajnálok mindent. Pont veled nem kellett volna így viselkednem, amikor te voltál az, aki mindvégig kitartott mellettem. Komolyan, én tényleg bánok mindent, el sem tudom képzelni, mit érezhettél miattam, és hogy min kellett keresztül menned, holott neked is nagyon nehéz volt. Meg tudsz nekem bocsátani?

- Taehyung, én… most… - próbáltam értelmesen reagálni, de olyannyira meglepődtem és annyira megkönnyebbültem, hogy szóhoz sem jutottam. Az előbb még éppen azt tervezgettem, hogyan tegyem túl magam az elvesztésén, most pedig itt áll előttem, és azt mondja, szeretne visszatérni. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy bocsánatért esedezik.

- Nem kell most azonnal válaszolnod, mert megértem, ha ezek után nem kérsz belőlem többet, hisz biztosan eljátszottam a bizalmadat. Én csak szeretném, ha tudnád, hogy megbántam, amit tettem, és igazad volt – felelte.

Egy hosszas pillanatig elidőztem az arcán, és tisztáztam magamban a helyzetet. Félredobtam minden érzésemet, minden fájdalmat és bánatot, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ő ugyan ezt nem láthatta, de éreztem magamban, hogy ismét sütni kezd a nap.

- Üljünk le egy percre – mondtam végül, és leültem újból az út szélére, Taehyung pedig helyet foglalt mellettem. Éreztem, hogy kissé feszült és ideges, hisz tudtam, hogy ő is kedvel engem, és hogy nem akar elveszíteni. – Nagyon nehéz volt?

- Mármint mire gondolsz?

- Arra, ami történt. Hogy ott volt a gyámhivatal és a rendőrség. A családod is teljesen kiakadt. Biztosan nehéz volt.

- Igen, valóban az volt. És nagyon ijesztő. Még sosem féltem ennyire. Amikor megjelentek az ajtóban, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. Féltem attól, hogy anyuék megharagszanak rám, féltettem Yerit és féltem aputól is, de közben mégis megkönnyebbülés volt, hogy vége lesz ennek az egésznek.

- És mit reagáltak erre a szüleid és Yeri?

- Yeri nem igazán fogta fel, mi is történik, de nagyon megviselte és napokig alig szólalt meg. Igyekeztünk őt a lehető legeslegjobban kihagyni ebből az egészből, habár… én azt mondtam neki, hogy te tehetsz mindenről. Persze mindketten tudtuk, hogy ez nem így van, csak nehéz volt apát hibáztatni: nekem a félelem miatt, neki pedig azért, mert apa családtag, akire mindig is felnézett és szerette. Könnyebb volt neki olyasvalakit okolni, akit amúgy se túlzottan kedvel, és azt hiszem, talán pont ezért mondtam azt neki, hogy te voltál. Tényleg sajnálom.

- Ugyan - legyintettem egyet. – Megértem, mit miért tettél. De mi van anyukáddal?

- Nos… Anya igazából sejtette, sőt, azt hiszem tudta is, mit tesz velem apa, csak hát… ő sem merte ezt bevallani magának. Képtelen volt szembenézni az igazsággal, és elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Továbbá azt hiszem, ő is abban a helyzetben volt, hogy nem akarta, hogy megsérüljön Yeri és hogy az eddigi békésnek hitt életünk úgy dőljön romba, mint a kártyavár.

- És apukád?

- Apa… - kezdte, és egy pillanatra elhallgatott. Mikor már azt hittem, nem fog válaszolni, végül mégis csak folytatta. – Apa nehéz eset. Annak ellenére, hogy bántott, nem utálom őt, de persze nem tartom helyesnek, amit tett. Amikor megjelent nálunk a rendőrség, apa szinte forrt a dühtől és akkor nagyon féltem tőle. Üvöltözött is rendesen, miután elmentek tőlünk és majdnem meg is ütött. Szinte szétverte az egész lakást, mi pedig azt sem tudtuk, hogyan csillapítsuk le. De aztán… hirtelen összetört. Egyszer csak megállt, összerogyott és sírni kezdett. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor felfogta, hogy a fia meghalt és nem én vagyok az. Szörnyű volt így látni. Mindannyian sírtunk, miközben egymást öleltük. Apa megállás nélkül bocsánatért esedezett. Igazából ő nem akart bántani, ő soha nem akart megverni, csak a gyász… a halál ott lapult mélyen a lelkében, és ő nem akarta, hogy ez a fájdalom ellepje az egész testét és meggyengüljön. Tudod, ő a férfi a családban, ő a fő, neki kell megvédenie mindenkit és neki kell erősnek lennie, emiatt nem engedhette meg magának, hogy elérzékenyüljön bármikor is. De akkor, ott minden kitört belőle és azt hiszem, valójában ez volt az, amit igazán akart: sírni egy jót. És így, hogy tudta, mi mellette állunk, és támogatjuk még ezek ellenére is, végre leengedte a pajzsát, amivel eddig védte magát és hagyta, hogy az érzelmek megtámadják.

Ahogy Taehyung mesélte az otthon történteket, könnyek szöktek a szemébe, és én se bírtam ki, hogy ne hullajtsak pár könnycseppet. Ha tehettem volna, zokogni kezdtem volna, de most nekem kellett erősnek maradnom.

- Sajnálom apukádat. Neki sem lehetett könnyű, és az az igazság, hogy megértem, mit miért tett. Mindenkinél megértem, hogy mit tett, még ha nem is elfogadható. Egy ilyen helyzetben, amikor az ember retteg és össze van zavarodva, nehéz döntést hozni vagy éppen helyesen cselekedni, és emiatt az emberek sokszor halogatják a döntéseket. De mindig csak az eleje nehéz, az, amikor meg kell hozni azt a bizonyos döntést. Ha ez a lépés megvan, utána bármi is következik, az ember megkönnyebbül és így kicsit mintha minden könnyebb lenne.

- Igen, az biztos. Azt hiszem, se nekünk, se neked nem volt egyszerű.

- Hát nem. De apukáddal mi lett?

- Nos… le akarták tartóztatni, és emiatt még folyik is az eljárás, de egyelőre pszichológushoz kell járnia és orvosi kezeléseket kap, hogy fel tudja dolgozni, ami történt. Éjjelente nehezen alszik, és sokszor rájön a búskomorság, de azt hiszem, ha továbbra is mellette maradunk, akkor rendbe fog jönni – elmosolyodott a végén, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. Ha ő mosolyog, akkor a nehezén már túl vannak.

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem – mondtam végül én is, Taehyung pedig meglepődve nézett rám. – Nem haragszom rád, de azért kicsit neheztelek a viselkedésed miatt. Persze megértelek, te is össze voltál zavarodva és tomboltak benned az érzelmek, amiket nem tudtál irányítani, de… akkor is. Azért nem esett jól tőled, hogy ellöktél magadtól, holott tudtad, hogy számíthatsz rám bármikor. Remélem, ezentúl, ha bármi van, hozzám fogsz fordulni és nem menekülsz el ismét. Ugye ezt megígéred nekem?

- Igen, ezt megígérem – újból megjelent egy széles mosoly a száján, ami már az igazi Taehyung mosolya volt. – Tényleg sajnálom, amit tettem.

- Tudom, és megbocsátok. Nem kell még egyszer ezt mondanod.

- Köszönöm.

Taehyung váratlanul magához húzott, és megölelt. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Megijedtem, ugyanakkor jól esett hozzábújni és magamba szívni finom, édeskés illatát. Ahogy ölelt, biztonságban éreztem magam, és tudtam, hogy ha ezek után bármi is fog történni akár vele, akár velem, mindig számíthatunk egymásra.

Taehyung egy kicsit eltolt magától, így arcunk igen közel került egymáshoz. Még sosem voltam hozzá ilyen közel, és ez furcsa érzés volt. Éreztem, hogy elpirulok, holott kellemes, bizsergető érzés járta át a testem.

Ajkai közeledni kezdtek az enyémhez, és még mielőtt összeértek volna, elhúztam a fejem.

- Ugye nem akarsz megcsókolni? – kérdeztem tettetett döbbenettel.

- Hát… azt terveztem – felelte kissé zavartan és hátrébb húzódott.

- Ez két okból nem fog megtörténni: egyrészt azért, mert nem kérted meg, hogy legyek a barátnőd, másrészt pedig… ez a büntetésed – megeresztettem egy játékos vigyort, majd felpattantam, és útnak indultam hazafelé.

Taehyung egy merő pillanatig maga elé nézett, majd ő is felugrott és utánam jött.

- Hát jó – lépett mellém és átkarolta a vállamat. – Meddig tart a büntetésem?

- Hmm… egy hétig.

- Jó, azt még valahogy kibírom – keze hátamról a kezemhez vándorolt és megfogta azt. Lepillantottam összekulcsolt ujjainkra, és jó érzéssel töltött el, hogy foghatom a kezét, mely nemcsak az összetartozásunkat jelentette, hanem a biztos támaszt is a nehéz időkben.  

 ********************************************************

VÉGE