Paranoia - 1. rész

 

 
1. rész

Az éjszaka kellős közepén riadok fel a rémálomból, immár sokadjára. Zaklatottan, már-már fulladozva kapkodok levegőért, mintha másodpercekkel ezelőtt szabadultam volna a Halál vaskos markából. Izzadok, a hajam az arcomra, a homlokomra tapad. A pólóm csurom vizes, ahogy az ágynemű és a lepedő is nedves alattam.

Fázok. Vacogok a félelemtől. Reszketek, pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű rémálom volt. A savanyú izzadságszag ellepi orrüregem.

- Nyugodj meg, Chani, minden rendben, már elmúlt, vége van – suttogom magam elé halkan, mintha ez megoldana bármit is.

Lerúgom magamról a takarót és az éjjeli szekrényen lévő lámpa felé nyúlok. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolom, amíg be nem tölti a fényesség a szobát, rettegek. Úgy érzem, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem valaki és engem néz,

(Érzem a leheletét az arcomon)

és arra vár, hogy lecsapjon, rám vesse magát, hideg ujjait a torkomra fonja

(Hideg. Érzem a hideget magam körül!)

és szorítsa, erősen szorítsa, olyan erősen, hogy összetörje a légcsövemet

(Itt van! Itt van előttem!)

és elzárja a levegőt a tüdőmtől, és csak erősen szorítja

(Nem kapok levegőt!)

és szorítja és szorítja és szorítja és…

A sötétség elillan, ahogy a kislámpa bevilágítja az egész szobát és én ismét fellélegzem. Látom magam körül a bútorokat, az asztalomat, a ruháimat, a könyveket. Egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül más itt. Nem ül senki a szoba sarkában, senki nem áll az ablak mellett és senki sem akar bántani.

- Minden rendben – suttogom halkan, és leteszem az ágy mellé a lábamat. Hajamba túrok és a légzésemre koncentrálok. Hosszú percekig ülök az ágy szélén, miközben próbálom összeszedni magamat.

A telefonom kijelzőjére pillantok, hajnali három órát mutat.

Felállok, előkotrok egy törölközőt a szekrény mélyéről és a fürdőbe megyek, hogy lezuhanyozzak. Percekkel később már nem érzem a félelmet, az egész csak egy nagyon rossz álomnak marad meg.

Pedig legbelül, a szívem legtávolabbi pontjában tudom, hogy ez nem álom volt.

Ez maga a valóság.
 

*

 

- Haver, minden oké? Elég nyúzottnak tűnsz – lép mellém az egyetem folyosóján Rowoon, majd barátian hátba vereget. – Csak nem hosszú volt az este? Ki volt a szerencsés lány? – Kérdezi vigyorogva és belebokszol a vállamba.

- Tessék? – Nézek rá lassan, nehezemre esik követni. – Ja, nem, nem.

- Most mi nem? Nem tudod a nevét vagy nem volt semmi az este? Ennyire berúgtál? – Húzza tovább az agyamat.

- Mi? Nem, nem. Nem volt semmiféle lány – rázom meg a fejem, miközben próbálom belőni, hol is vagyok és melyik terembe kell mennem a következő órám miatt.

- Akkor meg mitől vagy így szétesve? – Rowoon gyanakodva mér végig, de válaszra se méltatom. Nincs erőm most a hülye poénjaihoz és az értetlenkedéséhez. – Jól vagy? Minden oké?

- Persze, persze, ne is törődj velem – legyintem le.

- De csak van valami! Tán beteg vagy?

- Nem, csak nehezen aludtam az éjjel. – Megállok a tanterem ajtaja előtt és Rowoonra nézek. Tudom, ha nem adok neki választ, akkor nem akad le rólam, így muszáj megnyugtatnom. A legjobb barátom, de most az egyszer tényleg nehezen viselem el magam mellett. – Készülök a vizsgákra és sokat tanulok, totál kivagyok emiatt. Semmi extra, ne aggód már túl!

Megforgatom szemeimet, majd megeresztek egy mosolyfélét. Vállon veregetem, aztán besétálok a terembe és az egyik hátsó széken mélyen a padba süppedve próbálok meg láthatatlanná válni.

Kikészít ez a helyzet.

Nem tudom, mi van velem. Nem értem, miért álmodok ilyen szörnyűségeket, hiszen nem tettem semmit.

Mégis…

Napok telnek el, aztán meg hetek újabb rémálmokkal és rettegéssel. A rossz álmok sokasodnak, ismétlődnek és a legkevésbé sem akarnak elereszteni. Eljönnek értem, minden egyes áldott nap és nem hagynak megnyugvást.

Az utóbbi időben sose vagyok kipihent. Fáradt vagyok és nyűgös. Csak az alvásra tudok gondolni. Folyton aludnék, de ha lehunyom a szemem, megjelennek a démonok. Igen, démonokkal álmodom és ezt még a legjobb barátomnak se merem elmondani. Pedig mindent megbeszélünk, mindent megosztunk egymással, de ezt… nem tudom szavakba önteni. Félek, hogy hülyének venne, hogy kinevetve vagy a legrosszabb, őrültnek gondolna.

És még ennél is rosszabb, hogy kezdem azt hinni, hogy tényleg megőrültem.

Idejét se tudom, mikor kezdődött ez az egész. Hogy mikor volt az első rémálmom és hogy mi váltotta ki belőlem. Képtelen vagyok felidézni, mikor hatalmasodott el ennyire rajtam a félelem és a paranoia. Egyszerűen csak megtörtént és most nem ereszt. Beleivódott a testembe, egészen a bőröm alá kúszott és pokolian kínoz minden egyes nap.

Aludnom kellene, mert csak az alvástól tudnám kipihenni magam, de képtelen vagyok álomra hajtani a fejem, egyenesen rettegek tőle.

Akkor mégis mit kéne tennem?