Paranoia - 4. rész

 

4. rész

 Rowoon napokon keresztül zaklatott. Üzeneteket írt, és vagy egy tucatszor felhívott, még a lakásomhoz is eljött, és perceken keresztül nyomkodta a csengőt vagy dörömbölt az ajtón. De én sose nyitottam ki neki.

Az egyetemre se tettem be a lábamat, a napjaimat a szobám magányában töltöttem. A démonok csak sokasodtak, láttam és hallottam őket, szinte már egészen megszokottá váltak.

Rowoon megfenyegetett azzal, hogy a szüleimnek is szólni fog, ha nem fejezem be ezt a viselkedést, így muszáj volt valamiféle lépést tennem, hogy ez ne történjen meg. Nem akartam, hogy a szüleim ilyen állapotban lássanak, mi több, nem akartam, hogy a démonok őket is megcélozzák és bántsák.

Nem emlékszem, hogyan jutottam hozzá a gyógyszerekhez és arra se emlékszem, mikor mennyit vettem be belőlük. Tulajdonképpen nem is érdekelt, mert használtak. A démonok lassacskán eltünedeztek, már csak esténként jöttek elő és suttogtak a fülembe, de egy újabb adaggal el tudtam nyomni őket.

Végre képes voltam aludni.

Amennyire lehetséges volt, rendbe tudtam tenni magam. Visszajött az étvágyam és a bőröm se volt már olyan megfakult és élettelen. Kezdtem visszanyerni a régi önmagamat.

Jobban éreztem magam, és ennek hála Rowoonnak sikerült elérnie, hogy igent mondjak egy szombat esti lazulásnak.

Mindezek ellenére a szívemből nem tűnt el a félelem.

A gyógyszerek elvakítottak, nem vettem észre, hogy ez ismételten csak a démonok műve. Nem vettem észre, hogy továbbra is ott leselkedtek rám az árnyékban, ott bújtak az ágyam alatt és követték minden lépésemet.
 

*

 

A kocsma zsúfolásig tömve volt egyetemista fiatalokkal. A bagó kellemetlen, maró szaga keveredett az alkohol kesernyés, tömény illatával, megfűszerezve a tipikus savanykás, fanyar verejtékezéssel, amit az emberek árasztottak magukból. A gyomrom kicsit mocorgott ettől a szagkavalkádtól, de lehúztam a sörömet, és minden elmúlt.

Alig hallottam a mellettem ülő srác hangját, ahogy félig már becsípve, nevetgélve próbálta elmesélni legújabb csajos kalandját. Nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond ebben a hangzavarban. Mindenki igyekezett túlkiabálni a másikat. Az, hogy az asztal túloldalán lévő személlyel beszélgetésbe keveredj, lehetetlennek bizonyult. A háttérben üvöltő zene se könnyítette meg a helyzetünket.

- Na, azt mondom srácok, igyunk! Igyunk a sikeres vizsgákra és arra, hogy együtt a társaság! – Kiáltotta Rowoon, aki velem szemben foglalt helyet. – Egészségetekre!

- Ámen! – Ismételtük ordítva, a levegőbe emeltük poharainkat és koccintottunk.

Alkohol fröccsent a kezemre, de nem zavart; egy apró mozdulattal a nadrágomba töröltem, majd nagy kortyokban lehúztam a piámat. A szesz marta a torkomat, és kellemesen megborzongtam tőle. Egyre tompábbnak éreztem magam, ahogy az alkohol megmérgezte a testemet és úgy éreztem, a körülöttünk lévő ricsaj se olyan élénk már.

Kótyagos volt a fejem, de így is megéreztem magamon a szúró pillantásokat. Szinte éreztem, ahogy éget a tekintet, szabályosan fájt a bőröm a pólóm alatt. Körbenéztem, de látásom már homályos volt, így nem tudtam megállapítani, ki figyel ennyire.

A félelem ellepett.

A démonok ismét visszatértek.

Nem emlékeztem, hogy mikor vettem be utoljára gyógyszert vagy hogy egyáltalán vettem-e be elindulás előtt. A gondolataim összekuszálódtak és minden zavaros volt. Fogalmam sem volt, hogy milyen nap van, hogy mit csinálok, hogy hányadik pohárral iszom és végképp nem tudtam, mégis milyen társasággal vagyok itt. Senkit nem ismertem a körülöttem lévők közül.

- Chani, minden oké? – Lengette meg előttem kezét Rowoon, és lábával óvatosan sípcsonton rúgott.

Rákaptam a tekintetemet.

Rowoon szemei elsötétedtek és engem kivert a jeges rémület.

A poharam nagy csörömpöléssel esett a földre és szilánkosra tört össze, de ebben a hangzavarban senki nem vette észre.

Nem tudom, mikor kezdtem el félni tőled, Rowoon. Akkor, amikor a sörös poharad mögül rám villantottad a vigyorodat vagy akkor, amikor szemeiddel olyan áthatóan bámultál, mintha egészen a lelkem sötét bugyráig látnál? Vagy egész idő alatt tartottam tőled? Nem tudtam megmondani, de féltem. Féltem a legjobb barátomtól, pedig benned kellett volna bíznom a legjobban.

Vagy mindezt csak képzeltem volna? A démonok beléd költöztek és a te szemeiden keresztül vizslattak engem? Te voltál a legfontosabb az életemben és most téged is felhasználtak ellenem?

Rosszul voltam.

Sötét szemeid eltűntek és helyettük aggódó pillantásokkal néztél rám.

A gyomrom felkavarodott.

Öklendezni kezdtem.

Szédültem és forgott velem a világ. Nem tudtam, mi történik, de hallottam őket. Hallottam a hangokat és láttam a sötét árnyakat közeledni felém. A fagyos és csontos ujjak megfogták a bokámat, és egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a lábamon.

Nem bírom.

El kell mondanom.

El kell mondanom az igazat, Rowoon.

Téged néztelek, a barna szemeidet és undorodtam magamtól. Hogy tehettem ezt veled? Te vagy a legjobb barátom, én mégis elárultalak.

Ott, azokban a percekben kész lettem volna elmondani neked a legsötétebb titkomat, neked kész lettem volna színt vallani, de rettegtem tőled. Rettegtem, hogy mit fogsz szólni, ha megtudod: a barátnőd a halála előtt megcsalt téged.

Méghozzá velem.