Paranoia - 2. rész

 

2. rész

 

Elbóbiskolok a padban. Az óra már javában zajlik, sokan vannak körülöttem, így nem keltek feltünést. Csak néhány percre hunyom le a szemem, de szinte azonnal fel is riadok.

Szemeim égnek az alvás hiányától, a szívem lüktet, ahogy éber állapotban is látom magam előtt a rémálom apró képkockáit. Hiába próbálok a táblára írt szövegre koncentrálni, a betűk összefolynak, egy hatalmas zöldes-fehéres pacává változnak, majd az egészet elnyeli a sötétség, és a sötétségből kibontakozik egy meztelen női alak. Látom magam előtt, ahogy az ágyon fekszem és ez a lány rajtam ül és a teste hullámzik, ahogy kéjesen nyögdécsel hátra hajtott fejjel és látom, ahogy egyszer csak a háta mögött felbukkan egy démon és elmetszi a torkát és a vér végigfolyik a mellein és ömlik rám és beborítja az egész testem.

Megrázom a fejem és kitisztul a látásom.

A verejték patakokban folyik le rólam, a tenyereim megcsúsznak a padon, ahogy próbálom ülő helyzetbe tornázni magam, mert már egészen az asztal alatt vagyok. Kisebb zajt csapok, ahogy a könyököm hangosan beleütközik a mellettem lévő falba. Néhányan odakapják a fejüket, de látva, hogy minden rendben, ismét láthatatlanná válok számukra.

Csak én érzem úgy, mintha az izzadságcseppek a kezemen vérből lennének.

A fejemre húzom a pulóverem kapucniját, hogy senki ne lássa elgyötört és sápadt arcom.

Mélyeket sóhajtok, hogy megnyugodjak. A tenyeremet szárazra dörzsölöm a farmernadrágomban.

A bűntudat lenne? A bűntudat miatt álmodok ilyeneket?

De… nem tettem semmit.

 

Megrezzen a telefonom. Üzenetem jött egy névtelen feladótól.

 

„Tudom, mit tettél.”

 

Jeges rémület lesz úrrá rajtam és a telefonomat egyből a zsebembe vágom, mintha valami bűnt követtem volna el. Levegőért kapkodok, ösztönösen ölelem át a karjaimat és félve pillantok végig a többi diákon.

Senki nem figyel rám, senki nem veszi észre, hogy mi történik.

Én mégis úgy érzem, hogy valaki figyel. Érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy itt van közöttünk. Valahol, elbújva, és engem néz a vörös szemeivel, mint az álmomban.

De hiába keresem tekintetemmel a démont, nem találom.

Ahogy vége az órának, magamra kapom a táskámat, és mint egy őrült, kivágtatok a teremből, félrelökve néhány társamat

(Figyelnek)

és végig haladok a hosszú folyosón

(Érzem, hogy figyelnek!)

és leszaladok a lépcsőkön a földszintre

(Érzem a tekintetét, érzem, ahogy engem vizslat)

és hátra pillantok

(Tudom, hogy követ. Valaki követ! Hiába menekülök, utol fog érni!)

és aztán szaladni kezdek, és csak rohanok és rohanok

(Ő is rohan! Itt van mögöttem! Ne nézz hátra! A nyomodban van! Ha megfordulsz, véged!)

és feltépem a mosdó ajtaját, berohanok, majd az egyik fülkébe rontok és magamra zárom az ajtót.

Valaki lehúzza a másik oldalon a wc-t, kezet most, majd távozik. Valaki más veszi át a helyét és én nagyokat lélegezve, a földre kuporodva, a táskámat ölelve próbálok megnyugodni.

Paranoiás lennék? Vagy tényleg követett valaki? Sikerült leráznom? Most ébren álmodok vagy megőrültem?

Nem tudom, mi történik velem. Rowoonra gondolok és arra, hogy el kell mondanom neki. Mesélnem kell neki az álmaimról és a démonokról, el kell mondanom neki, hogy megkönnyebbüljek. Muszáj valakinek beszélnem róla, mert nem bírom tovább.

De olyan nehéz.

Nem tudok megszólalni, annyira lebénítanak, és megnyomorítanak. Olyan mélyre ásták már magukat, hogy képtelen vagyok szóvá tenni a problémámat. Nem múlik el a szívemből a félelem, már egészen a lelkemet is bekebelezte. Szétáradt bennem és uralja a testemet, lassan már az elmémet is. Mintha le lennék kötözve, mintha be lennék gyógyszerezve, nem tudok mozdulni, nem tudok levegőt venni.

Fuldokolok.

Megint fuldokolok.

Kezeimmel a nyakamat markolászom. Le akarom tépni a láthatatlan hideg ujjakat onnan. Valaki szorítja és meg akar ölni.

Kiáltani akarok, de egy hang se jön ki a torkomon.

A mellettem lévő wc-t ismét lehúzzák, majd hallom, ahogy a bejárati ajtó becsukódik.

Egyedül maradtam.

Görcsösen kapálódzok lábaimmal, sikerül belerúgnom az ajtóba. Az egész testem megfeszül, és nem engedelmeskedik, mintha valaki más irányítana. Zajt csapok, zajt kell csapnom, hogy valaki a segítségemre siessen, de teljesen egyedül vagyok.

Illetve nem, mert itt van.

Tudom, hogy itt van.

Az ajtó előtt.

Látom az árnyékát. Közeledik felém.

Itt van.

Ki fogja nyitni az ajtót és akkor vége.

Próbálok csendben maradni. Nem érzem már a kezeket a nyakamon, így a saját számat tapasztom be.

A könnyeim folynak. Mikor kezdtem el sírni?

A telefonom megrezzen. Felvillan a kijelző. Újabb üzenetem jött.

Előkapom, hogy lenémítsam, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, de remegek. Remegnek a kezeim és kiejtem a telefont a kezemből. Gyorsan felkapom és halkan felzokogok. Istenem, ez mind olyan hangos! Miért történik ez?

Megnézem a kijelzőn az üzenetet.

Megint ő írt!
 

„Elfuthatsz. Elrejtőzhetsz.”

 

Érzem a számban az orromból kifolyt váladékot a fémes és véres ízzel keveredni, ami az elharapott nyelvemből csöpög.

Annyira rettegek!

Valaki mentsen meg, mert meg fogok halni!

Kiabálni akarok, sikítani és törni-zúzni, de megnémultam és mozdulni se bírok.

Kopognak.

Kopog valaki a fülke ajtaján.

Látom a fekete cipője orrát az ajtó előtt. Itt van! Itt áll előttem és csak az ajtó választ el tőle!
Ismét felvillan a kijelző. Újabb üzenetem érkezett tőle.
 

„De én mindig megtalállak.”

 

Meg fogok halni.

Biztosan meg fogok halni.

Hirtelen felpattantam, mintha elszakadtak volna a kötelek, és kirontottam az ajtón.

- Hagyj békén! – Üvöltöttem, ahogy kitörtem.

Meg akartam támadni az illetőt, kész voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Azt hittem, hogy ezzel a tettemmel meglepem és elszaladhatok előle.

De az ajtó túloldalán addigra már nem volt ott senki.