Megölnek a gondolatok - 5. rész

5. rész:
Lucy*

(Zene: Skillet – Lucy)

„Ma egy tucatnyi rózsát hagytam a sírodon

A füvön térdepelek, arrébb söpröm a leveleket

Csak egy kicsit beszélgetni jöttem ide, mert

annyi mindent szeretnék mondani neked.”

- Hé, Lucy, emlékszem a nevedre… - suttogom alig hallhatóan, mégis, a néma csendben, mely körbeölel, szinte üvölt ez a néhány szó.

Hosszú percekig csak állok sírod előtt, majd a csokor vörös rózsát lerakom a kőre. Ujjaimat végighúzom neveden, melyet a fekete márványkoporsóba véstek. Annyi mindent szeretnék mondani, most mégsem tudok megszólalni. Annyi szó mardossa a szívem, annyi ki nem mondott szó, amiket hallanod kellett volna, most mégis csak állok és nézek. Nem tudom felfogni, hogyan történhetett meg mindez.

Az idő számomra megállt, amióta elmentél. A barátom voltál… és csak így elveszítettelek. Te voltál az egyetlen, akire számíthattam, aki fontos volt nekem, aki megértett, és aki mindig mellettem volt. Hogy nem vettelek észre? Lucy, miért nem kértél segítséget tőlem? Tudtad, hogy itt vagyok neked, én mindig igyekeztem segíteni, még ha el is löktél magadtól… mi történt veled? Talán mégsem tettem meg érted mindent? Talán… ennél is jobban kellett volna figyelnem rád? Lucy, nekem bármit elmondhattál volna, tudod, hogy sosem hagytalak volna el. Nem lett volna olyan dolog, ami elriasztott volna, és ha nem is értek veled mindig egyet, akkor is a barátom vagy. Mindig is szerettem veled beszélgetni, mert annyira máshogy láttad a világot. Annyi rossz dolog történt az életedben, mégis képes voltál erős maradni és folytatni tovább. Mindig belőled merítettem erőt, amikor a padlón voltam. Csak rád kellett gondolnom és azokra a dolgokra, amiket meséltél, és tudtam, ha te képes voltál küzdeni és nem feladni, akkor én is képes leszek rá.

Lucy… én téged annyira szerettelek.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.”

Térde rogyok előtted. Ajkaim még most is szorosan tapadnak össze; még mindig képtelen vagyok bármit is mondani neked. Hogyan is mondhatnék akármit, ha már elkéstem? Mert mindegy, milyen szavak hagyják el számat, az téged már sosem hoz vissza. Édes istenem… annyira boldog voltam, hogy mellettem vagy, de mégis kevés volt… és én ezt sosem mondtam el. Most, hogy már nem vagy itt, a hiányod megtölti egész testem. Én sosem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Miért, Lucy, miért?

Mindent megtennék, hogy akárcsak egy percre is, de utoljára láthassam az arcodat. Fel tudom idézni a mosolyodat, hogy ne tudnám, mikor éjjeleket töltöttem azzal, hogy a fényképeidet bámultam és rád gondoltam? Mégis, az utolsó találkozásunkkor csak szomorúságot láttam szemeidet… Mérhetetlen szomorúságot, fájdalmat, keserűséget… amit én okoztam. Mert én voltam, ugye? Miattam volt ez az egész. Én tehetek erről.

Lucy… te szerettél engem, ugye?

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Bárhogyan is éreztél irántam, mindenért én vagyok a hibás. Hogy nem vettem észre? Még ha titkoltad is, tudtam, hogyan érzel irántam. Ha nem is voltam benne mindig biztos, de időnként úgy éreztem, több vagyok számodra, mint barát.

Istenem… Amikor azzal a lánnyal láttál… amikor folyton neked panaszkodtam, hogy nincsen senki, aki szeretne… Lucy, meg tudsz nekem bocsátani? Annyira idióta vagyok. Te mindvégig… te mindvégig szerettél, és én sosem vettelek észre. El kellett viselned, amiket mondtam, amikor minden egyes szavam csak kés volt a szívedbe, és te mindezt némán tűrted. Sosem mondtad, hogy megbántottalak, hogy fájdalmat okoztam, sosem sírtál előttem, holott nyilvánvaló, mikor egyedül voltál, megállás nélkül zokogtál. Óh, Lucy, én ezt annyira sajnálom. Hogyan tehetnék mindent jóvá? Mit tettem veled? És ha mindez nem lenne elég, még te adtál nekem tanácsokat, ahogy egy baráthoz illik. Szerettél, és miközben megszakadt a szíved, te akkor is csak velem törődtél.

Minden az én hibám.

Én hoztam helytelen döntést. Ott voltál nekem, és téged kellett volna megtaláljalak. Ott voltál mindvégig előttem, ott volt az, akit egész életemben kerestem, és én nem nyitottam ki szemeimet. Az igazság az, hogy nem akartalak észrevenni, mert túlságosan fontos voltál számomra és sosem akartalak elveszíteni. Ez volt a legnagyobb félelmem, hogy ha elmondom, hogyan is érzek irántad, magamra maradok. Féltem, hogy nem tudnád viszonozni az érzéseimet, és a barátságunk tönkremenne, de ezt nem engedhettem meg.

És nézd, mi lett a vége!

Azzal, hogy nem vallottam meg a szerelmemet irántad, elveszítettelek. Hát nem ironikus? Pont, amitől féltem, azzal tudtalak volna megmenteni.

Mert szerettelek, Lucy, és én ezt sosem mondtam el neked.

„Azt mondták, ha kimondom a neved,

könnyebb lesz elengedni a múltat

Tudom, hogy mindent másképp csinálnék,

ha lenne még egy esélyem

De már csak ezeket a rózsákat tudom adni neked

Azonban ezzel nem tudok jóvátenni semmit.”

- Hé, Lucy, emlékszem a születésnapodra… - suttogom még halkabban, erőtlenebbül. Egy halvány, keserédes mosoly jelenik meg arcomon, de azonnal el is tűnik.

A születésnapod… Pontosan emlékszem rá. Úgy volt, hogy velem ünnepeled. Megígértem, hogy az éjszaka sétáltunk egyet a városban. Csak ez az egyszerű kérésed volt, semmi más. Ilyenkor mindenki bulikra vágyik, töménytelen mennyiségű alkoholra, hogy aztán másnap semmire sem emlékezzen. De te… te csak sétálni akartál velem és beszélgetni, és én… az utolsó pillanatban lemondtam. Miért? Magam sem tudom.

Ha mindezt nem lett volna elég, megígértem, hogy máskor pótoljuk. Én mondtam neked, én tettem ezt az ígéretet, és nem is egyszer fogadtam meg. Tudtam, hogy ez neked mennyire fontos, mindig is tisztában voltam vele, és mégis tönkretettem ezt az egy dolgot is az életedben. Csak egy apróság volt, csak néhány óráról lett volna szó, én mégsem szántam rád ezt a kevés időt.

És most… eltelt azóta lassan négy hónap, és nem elég, hogy megszegtem az ígéretemet, de te elmentél. Négy hónapig vártál arra, hogy egyszer csak felkeresselek, és azt mondjam, pótoljuk a születésnapodat, de ez sosem következett be. Nem magyarázkodom, nem keresem a kifogásokat, mert nincs értelme. Hibáztam. Az igazság az, hogy teljesen kiment a fejemből ez az egész. Csak egy apróság volt, neked mégis sokat jelentett, és én ezt nem tartottam észben. Egy szánalmas alak vagyok, mert nem ezt érdemelted. Nagy becsben tartottalak, mégis, minden pillanatban bántottalak.

Ha lenne még egy esélyem, azt hiszem, mindent másként csinálnék. Venném a bátorságot, és elmondanék mindent, mert nem tudom elfogadni a jelenlegi helyzetet. Sosem kérhetek bocsánatot, sosem lesz semmi, ami lelkemet feloldozza, mert… egy gyilkos vagyok.

Hisz… én öltelek meg.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.

Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Szemeimbe könnyek szöknek, melyeket sűrű pislogásokkal próbálok megszüntetni, mindhiába. Végül azok makacsul hullani kezdenek, és én nem tartom őket vissza. Kezeimet az ölembe ejtem, és csak nézem a sírodat, a nevedet rajta, és nem tudom megérteni.

Annyi alkalmam lett volna veled tölteni az időt, én mégis a legtöbbször lemondtam a közös programjainkat mások miatt. Te voltál a legcsodálatosabb ember az életemben, és én mégis ellöktelek magamtól. Úgy használtalak, mint egy rongybabát. Ha kellettél, elővettelek és a válladon sírtam ki magamat, te pedig baráthoz méltóan megvigasztaltál, azonban ha rendben voltam, sosem kerestelek fel és másokkal töltöttem az időt. Eldobtalak magamtól, pedig talán akkor pont neked lett volna rám szükséges.

Önző voltam. Tudtam, hogy nehéz neked, hisz sosem beszéltél arról, ami fáj, mindig igyekeztél elrejteni, de én valami különös oknál fogva a tekintetedből ki tudtam olvasni, ha valami nincs rendben. És bár sokszor sikerült is szóra bírni, volt, mikor nem törődtem veled. Amikor tényleg szükséged lett volna rám, nem voltam ott. Tudom, mert a halálod előtt is ez történt. Ahelyett, hogy utánad mentem volna, én csak magammal törődtem, és azzal a lánnyal, akit igazából nem is szerettem. Ha akkor utánad megyek, akkor talán most is itt lennél.

Nem tudom semmivel sem jóvátenni a döntésemet, és ezt örök életemre bánni fogom.

„Itt vagyunk, most már itt vagy a karomban

Soha semmire nem vágytam még ennyire

Itt vagyunk, hogy újrakezdhessük

hogy azt az éltet élhessük, ami soha nem adatott meg nekünk.”

Egy emlékkép kúszik szemeim elé. Egy emlék, mely a jövőt ábrázolja. Egy emlék, mely sosem történt meg és sosem lesz a miénk.

Elképzelem, milyen lenne veled. Csak állni veled szembe, megfogni a kezed, majd magamhoz húzni és megölelni. Körbeölelni vékony, és törékeny derekadat, végigsimítani hajadon, és beszívni édeskés illatod. Érezni, ahogy szívünk egy ritmusra dobban, és látni, ahogy megáll az idő, megszűnik a külvilág és csak mi ketten létezünk.

Látom ezt az életet, látom, hogy mi lehetett volna, látom a boldogságot, a szeretetet, amire mindketten vágyunk, és amit végül én törtem össze.

Megrázom a fejem. Nem akarok erre gondolni. Nem érdemlem meg a képzelgéseket sem. Én okoztam mindezt, én vagyok felelős érted, és nincs semmi, amivel enyhíthetném a fájdalmamat.

Én öltelek meg, és most nekem kell tovább hordoznom azt a fájdalmat, amit én okoztam neked.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.

Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Mennyire szeretném, hogy mindezt lássam. Mennyire szeretném, ha ezeket a szavakat mondanád a sírom előtt. Jungkook… bár hallhatnám tőled azokat, amiket mindig is hallani szerettem volna. Ha valaha így éreztél volna irántam, ha azt mondtad volna, hogy szeretsz, mindez sosem történik meg. A saját gondolataim öltek meg, de bár ne így történt volna.

Az lenne az utolsó kívánságom, hogy megtudjam, te pontosan mit is éreztél irántam. Hogy szerettél, és nem csak a barátod voltam. Hogy én voltam neked a legfontosabb, és velem akartál boldog lenni. Bárcsak… bárcsak tudtam volna erről.

De most kérlek, ne mondj semmit. Látom, hogy mennyire próbálkozol azzal, hogy elmondj valamit, de én többé nem akarom hallani. Most már nem. Hogy szerettél, vagy csak a barátod voltam, bármelyiket is mondanád, most már csak egy szúrás lenne a szívemben. Kérlek, többé ne okozz fájdalmat. Most, a halálom után engedd, hogy szabad legyek és ne érezzek gyötrelmeket. Bármi is volt az igazság, nem szeretném hallani a hangodat. Nem akarom, hogy itt is bánts.

Jungkook… kérlek, menj el, és hagyj békén.

Leteszed a vörös rózsát síromra, majd hosszas percekig állsz ott. Szemeidbe könnyek szöknek, és hagyod őket végigfolyni arcodon. Csak nézed, és nézed, majd egyszer csak térdre rogysz. Keserves zokogásban törsz ki, kiáltásod betölti a temető néma csendjét.

Nem akarlak látni, nem akarlak hallani, így hátat fordítok és elmegyek.

De még mielőtt teljesen eltűnnék, egy utolsó mondat hagyja el ajkaidat:

- Hé, Lucy, emlékszem a nevedre…

 

 _______________________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Lucy fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!


VÉGE!!!!

Megölnek a gondolatok - 4. rész

4. rész:
Believe*
Hinni

(Zene: Skillet – Believe)

 

Az óra véget ér, mindenki mozgolódni kezd, összepakolja a dolgait és elhagyja a termet. Te is köztük vagy. Én pedig csak ülök a helyemen, és végignézem, ahogy lassan üresség lesz körülöttem. Végül én is magamra kapom a táskámat, és egyedül megyek a következő terembe.

Miért is hittem, hogy foglalkozni fogsz velem? Miért is fáj ennyire, ha tudom, nem kellek neked? Barátok vagyunk… még most is ezt hajtogatom magamban. Tényleg annak tartasz? Vagy csak egy pótlék vagyok, akit akkor veszel elő, amikor éppen nincs más? De mégis miért mondtad azt, amiket? Miért aggódsz értem állandóan, ha közben nem is érdekel igazán, hogyan érzem magam? Ha valóban érdekelne… látnál. Akkor látnád a fájdalmam, látnád a lelkem, a törött szívem, és a gondolataim, melyek el fognak pusztítani.

Lebattyogtam a második emeletre. Akkor pillantottalak meg téged. Téged és őt. A lábam a földbe gyökerezett, és hallottam, ahogy szívem apró darabjaira törik, akárcsak egy üvegpohár. Nem hittem volna, hogy még ennél nagyobb fájdalmat is tudnál nekem okozni. Nem elég, hogy a barátodnak tartasz, és ennek ellenére átnézel rajtam, de hogy más lány társaságában lássalak… ez több volt a soknál. Fájt. Irtózatosan. Miért nem mondtad el nekem?

Barátok vagyunk… nem?

„Még mindig próbálok rájönni, hogy mondjam el neked, hogy tévedtem

Nem tudom betölteni az ürességet magamban, amióta elmentél

Szóval ez te vagy, vagy én?

Tudom, hogy mondtam dolgokat, amiket nem akartam

De mostanra már ismerned kellene

Ismerned kellene”

Nagy levegőt vettem, hogy visszanyeljem könnyeimet. Téged látni más karjaiban túl sok volt. Ahogy rámosolyogtál… ahogy megcsókoltad… ahogy megölelted. Én akartam az a lány lenni. Én akartam melletted lenni, és támogatni mindenben. Én miért nem vagyok neked elég jó? Mit kellene tennem, hogy észrevegyél?

Jungkook…

Mond, miért nem látsz engem?

Nem akartalak többé látni, nem akartam többé létezni. Én csak azt akartam, hogy velem legyél, hogy engem szeress és elmondhassak mindent, ami velem kapcsolatos, de… elkéstem.

Ujjhegyemmel elmorzsoltam egy apró könnycseppet szemem sarkában, és megfordultam. Hátat fordítottam nektek, és elsétáltam. Reméltem, ezúttal is észrevétlen leszek számodra, de tévedtem. Megláthattál, mert utánam futottál és a lépcsőn értél utol.

- Lucy! – fogtad meg a karom, és magaddal szembe fordítottál. – Hová mész? – kérdezted mosolyogva, de ahogy lassan arcodba néztem, láttam, hogy furcsán méregetsz. Megérezted, talán tudtad, hogy baj van.

- Nem érzem jól magam, úgyhogy hazamegyek – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Minden rendben? – újabb kérdés, arcod ekkor már elkomorult. Vonásaid megkeményedtek, pontosan így néztél rám mindig, mikor tudtad, hogy rejtegetek valamit. De mégis miért érdekel, mi van velem? Miért csak akkor veszel rólam tudomást, ha nem vagyok jól?

- Persze, minden rendben, csak fáj a torkom. Azt hiszem, megfáztam – hazudom szemrebbenés nélkül, és hogy hihető legyen a szerepem, köhögök kettőt. Megfordulok, és tovább sétálok, de te újból megállítasz.

- Biztos, hogy minden rendben? – hangsúlyozod ki a „biztos” szót, jelezvén, te nem a fizikai állapotomra vagy kíváncsi, hanem a lelkire. Ismét mosolygok, és bólintok egyet.

- Ne aggódj, semmi bajom.

- Nem hiszek neked – feleled határozottan és lejjebb lépsz egyet a lépcsőfokon, így ugyanazon állsz, amin én. – Gyere, beszélgessünk! – fogod meg a csuklómat és magad után kezdesz húzni, de kirántom kezem kezedből.

- Jungkook, kérlek. Tényleg jól vagyok. Nem kell aggódnod, minden rendben.

- Amikor ezt mondod, tudom, hogy nincsen, szóval gyere. Mesélj nekem! – újból megragadod kezem, és három lépcsőfokkal lejjebb rángatsz, amikor erőteljesebben rántok egyet karomon, és ismét kiszabadulok fogságodból.

- Mondtam, hogy jól vagyok! Szállj már le rólam! – mondom kicsit sem kedves hangnemben, ami egyértelművé teszi számodra, hogy nem vagyok jól, és számomra is, hogy nem tudok hazudni.

- Én csak aggódom érted, nem értem, miért viselkedsz így – nézel rám komolyan.

- Mondtam, hogy nem kell.

- Barátok vagyunk, nekem elmondhatod, mi a baj, és ezt te is tudod – mindig ugyanezt mondod, de vajon tényleg hihetek neked? Vagy ez csak automatikusan jön belőled? Mégis miért érdekelnek a bajaim? Miért akarsz mindenáron segíteni és miért akarod, hogy elmondjam, ha a végén úgysem értesz semmit és azt mondod, hogy csak én reagálok túl mindent?

- Barátok… na persze – dünnyögöm, majd elsétálok melletted. Ezúttal nem állítasz meg, csak hangosan utánam kiabálsz.

- Most meg mi bajod van? Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni! Lucy, kérlek! Megbízhatsz bennem, mondtam. A barátod vagyok.

- Nem, többé nem vagy a barátom! – kiáltom vissza, majd egy utolsó pillantást vetek rád és végleg elsétálok.

Nem jössz utánam.

Az utcára kiérve könnyeim ellepik szemem, én pedig futásnak eredek.

„Ha elhitted, amit mondtam

Hogy nekem jobb lenne nélküled

Akkor soha nem ismertél engem igazán

Ha elhitted, amit mondtam

Hogy nem gondolok rád

Azt gondoltad, hogy tudod az igazságot

De nem tudtad

Te vagy minden, amire szükségem van

Csak mondd azt, még hiszel nekem.”

Miért viselkedem így? Ez annyira nem vall rám. Annyira idióta vagyok. Én tényleg nem akartam ezeket a fejedhez vágni, én csak… dühös voltam. Nem, nem rád, még véletlenül sem, hisz te nem tettél semmit. Miért ne szerethetnél azt, akit akarsz? Nem irányíthatom az érzéseid, és te sem tehetsz arról, kibe szeretsz bele. Én csak… annyira fáj, hogy nem engem választottál. Magamat hibáztatom, amiért nem mondtam el sosem neked, mit éreztem. Talán lett volna esélyem, talán ha már az elején közel engedlek magamhoz, talán akkor… de féltem, hogy tönkremegy a barátságunk és elveszítelek. A fenébe is, ezek csak kifogások!

Én csak… csak nem értem ezt az egészet. Tudom, mindenki életében előfordul, hogy nem viszonozzák az érzéseit, de én azt nem értem, hogy akkor minek kerültél bele az életembe? Miért jelentél meg azon a napon? Miért nem érzem azt, hogy barátok vagyunk?

Nem haragszom rád. Egyáltalán nem. A semmibe veszel és csak nagy ritkán keresel meg, de megbocsátok neked, mert ha tényleg valami nagy gond van, tudom, hogy számíthatok rád. Nem, igazából ez sem teljesen igaz, mert előfordult, hogy mikor kellettél volna, te nem voltál ott.

Örülök, hogy boldog vagy. Elfogadom, hogy vele vagy, és tényleg, szívből gratulálok nektek. Megérdemled, hogy boldog legyél és szeressenek, mert tudom, min mentél keresztül, mert tudom, hogy neked is fárasztó és kínkeserves az életed. Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok és nem foglak megállítani ebben.

Én csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy barátnőd van? Ez fáj a legjobban. Hogy tudom, hogy már egy ideje együtt vagytok, hogy tudom, hogy hónapok óta ismerkedtek, és nekem sosem szóltál egy szót sem. Az fáj igazán, hogy amikor velem szórakoztál, hogy amikor azt mondtad, velem akarsz lenni, az egy hazugság volt, az csak vicc volt a részedről, és közben neked már ott volt ő. Ismerkedtetek, ki tudja, mennyi időt töltöttetek együtt, és nekem erről nem szóltál.

„Szóval ez te vagy, vagy én?

Tudom, hogy mondtam dolgokat, amiket nem akartam

De mostanra már ismerned kellene

Ismerned kellene”

Amikor szükségem lett volna rád… akkor vele voltál, ugye? Amikor sírtam, amikor egyedül voltam otthon, és a múltam árnyékában zokogtam a fürdőszobában, és hívtalak, és nem vetted fel, ez azért volt, ugye? Mert ott volt veled… Ezért nem jöttél, ugye? Ezért mondtad le az utolsó pillanatban azt, hogy nálam alszol, ugye? Mert aznap jöttetek össze.

Jungkook…

Miért nem vettél észre? Mit kellett volna tennem? Tudod, hogy fontos vagy nekem, és ismersz… ismerned kellene. Jungkook, kérlek… Most miért nem vagy itt velem? Most, mikor szükségem van rád, miért nem vagy itt?

Nem akartalak bántani. Nem akartam ezt mondani. Én csak dühös voltam. Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy én vagyok az egyetlen, akire számíthatsz, hisz te magad mondtad. És nekem is te vagy az egyetlen, hisz ezt én magam mondtam. Akkor most hol vagy?

Én mindig melletted voltam… és te?

Rezegni kezd a telefonom. Előkapom a zsebemből, és megnyitom az üzenetet. Te írtál. Ki más írt volna?

„Megint hisztizel. Addig nem beszélünk, amíg nem mondod el, mi a baj.”

Csak ennyit írtál. Mindig ezt írod, mindig ezzel fenyegetőzöl.

Újból felzokogok, és összerogyok azon a padon, ahol az első nap találkoztunk.

Jungkook…

„Ha elhitted, amikor azt mondtam

Hogy nekem jobb lenne nélküled
Akkor soha nem ismertél engem igazán

Ha elhitted, amikor azt mondtam

Hogy nem gondolok rád

Azt gondoltad, hogy tudod az igazságot

De nem tudtad.”

Talán itt az ideje véget vetni ennek az egésznek. Talán ideje a veled való kapcsolatot megszakítani, akár szerelem, akár barátság. Nem hiszem, hogy tudnék rád barátként tekinteni, nem hiszem, hogy el tudnám nyomni az érzéseimet, és nem hiszem, hogy te mindezt valaha megértenéd.

Eddig engem hagytak el, de azt hiszem… itt az ideje, hogy most én legyek az, aki elengedi a másikat.

Nem akarom, és iszonyatosan fáj, de nem tudok, mit tenni. Én nem bírok így élni, én nem bírom látni, hogy boldog vagy és hogy engem itt hagytál a nyomorúságban. Ha valaki, hát akkor te pontosan tudod, mit érzek, milyen vagyok és meg kell értened a döntésemet.

Nem fair, ha csak egy szó nélkül, minden nélkül kilépek az életedből. Annyian tették meg ezt velem, és tudom, milyen érzés. Nem tehetem meg veled, pont veled nem, mert te voltál az, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Vagy csak én hiszem így? Biztosan állíthatom, hogy barátok vagyunk? Ha nem jelentkezem többé, vajon rájössz, hogy többé nincs rád szükségem? Vajon ha többé nem látsz, nem beszélünk, ha csak úgy eltűnök az életedből… keresni fogsz?

Rányomok a „válasz” gombra, majd egy szót pötyögök be, és gondolkodás nélkül elküldöm az üzenetet.

„Ne haragudj.”

Felsóhajtok, a telefonomat a zsebembe süllyesztem és sírni kezdek. Könnyeim csak úgy záporoznak, mint azon a napon, amikor megismerkedtünk. Az eső is lassan esni kezd… ez vajon a sors iróniája? Egy halvány reménysugár úszik elmémbe, hogy talán utánam jössz és megint fejem fölé tartod az esernyődet, aztán végül elhessegetem ezt a gondolatot.

Nem fogsz jönni.

Miért jönnél?

Nincs második esély. Még egyszer nincs ekkora szerencsém.

Sosem akartam, hogy így végződjön minden. Sosem akartam veszekedni, sosem akartalak bántani és olyanokat mondani, amik nem igazak. Nincs kifogásom, még az sem, hogy dühös voltam. Csak magamra haragudhatok, amiért hagytam, hogy eluralkodjanak felettem az érzéseim.

Én tényleg… nem tudok hinni neked. Úgy hittem, barátok vagyunk, és igen, voltak pillanatok, mikor számíthattam rád, de sosem voltál mellettem igazán. Azt hiszem, talán a legtöbb dolgot én találtam ki, az én elmém szórakozott velem. Talán nem is létezel, talán sosem voltál valóságos.

Kettőnk közül… talán én vagyok az, aki nem ismer téged. Nem értelek, Jungkook. Itt vagy és mégsem, segítesz, de mégsem, kedves vagy velem, de közben folyton bántasz.

De már nem számít. Már semmi sem számít. Szeretlek, és nyilvánvaló, hogy nem tudok rád barátként tekinteni. Nem tudok barátként maradni sem melletted, mert minden egyes pillanat fáj.

Jungkook...

Én csak szeretném, ha boldog lennél, én csak azt kívánom, hogy legyél az, aki mindig is szerettél volna, és soha ne emlékezz rám. Engem megölnek a gondolataim, de remélem, hogy neked sosem kell ekkora fájdalmakat átélned.

Ég veled, Jungkook.

„Te vagy minden, amire szükségem van

Csak mondd azt, még hiszel nekem.”

 _______________________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Believe fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!