Megölnek a gondolatok - 5. rész

5. rész:
Lucy*

(Zene: Skillet – Lucy)

„Ma egy tucatnyi rózsát hagytam a sírodon

A füvön térdepelek, arrébb söpröm a leveleket

Csak egy kicsit beszélgetni jöttem ide, mert

annyi mindent szeretnék mondani neked.”

- Hé, Lucy, emlékszem a nevedre… - suttogom alig hallhatóan, mégis, a néma csendben, mely körbeölel, szinte üvölt ez a néhány szó.

Hosszú percekig csak állok sírod előtt, majd a csokor vörös rózsát lerakom a kőre. Ujjaimat végighúzom neveden, melyet a fekete márványkoporsóba véstek. Annyi mindent szeretnék mondani, most mégsem tudok megszólalni. Annyi szó mardossa a szívem, annyi ki nem mondott szó, amiket hallanod kellett volna, most mégis csak állok és nézek. Nem tudom felfogni, hogyan történhetett meg mindez.

Az idő számomra megállt, amióta elmentél. A barátom voltál… és csak így elveszítettelek. Te voltál az egyetlen, akire számíthattam, aki fontos volt nekem, aki megértett, és aki mindig mellettem volt. Hogy nem vettelek észre? Lucy, miért nem kértél segítséget tőlem? Tudtad, hogy itt vagyok neked, én mindig igyekeztem segíteni, még ha el is löktél magadtól… mi történt veled? Talán mégsem tettem meg érted mindent? Talán… ennél is jobban kellett volna figyelnem rád? Lucy, nekem bármit elmondhattál volna, tudod, hogy sosem hagytalak volna el. Nem lett volna olyan dolog, ami elriasztott volna, és ha nem is értek veled mindig egyet, akkor is a barátom vagy. Mindig is szerettem veled beszélgetni, mert annyira máshogy láttad a világot. Annyi rossz dolog történt az életedben, mégis képes voltál erős maradni és folytatni tovább. Mindig belőled merítettem erőt, amikor a padlón voltam. Csak rád kellett gondolnom és azokra a dolgokra, amiket meséltél, és tudtam, ha te képes voltál küzdeni és nem feladni, akkor én is képes leszek rá.

Lucy… én téged annyira szerettelek.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.”

Térde rogyok előtted. Ajkaim még most is szorosan tapadnak össze; még mindig képtelen vagyok bármit is mondani neked. Hogyan is mondhatnék akármit, ha már elkéstem? Mert mindegy, milyen szavak hagyják el számat, az téged már sosem hoz vissza. Édes istenem… annyira boldog voltam, hogy mellettem vagy, de mégis kevés volt… és én ezt sosem mondtam el. Most, hogy már nem vagy itt, a hiányod megtölti egész testem. Én sosem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Miért, Lucy, miért?

Mindent megtennék, hogy akárcsak egy percre is, de utoljára láthassam az arcodat. Fel tudom idézni a mosolyodat, hogy ne tudnám, mikor éjjeleket töltöttem azzal, hogy a fényképeidet bámultam és rád gondoltam? Mégis, az utolsó találkozásunkkor csak szomorúságot láttam szemeidet… Mérhetetlen szomorúságot, fájdalmat, keserűséget… amit én okoztam. Mert én voltam, ugye? Miattam volt ez az egész. Én tehetek erről.

Lucy… te szerettél engem, ugye?

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Bárhogyan is éreztél irántam, mindenért én vagyok a hibás. Hogy nem vettem észre? Még ha titkoltad is, tudtam, hogyan érzel irántam. Ha nem is voltam benne mindig biztos, de időnként úgy éreztem, több vagyok számodra, mint barát.

Istenem… Amikor azzal a lánnyal láttál… amikor folyton neked panaszkodtam, hogy nincsen senki, aki szeretne… Lucy, meg tudsz nekem bocsátani? Annyira idióta vagyok. Te mindvégig… te mindvégig szerettél, és én sosem vettelek észre. El kellett viselned, amiket mondtam, amikor minden egyes szavam csak kés volt a szívedbe, és te mindezt némán tűrted. Sosem mondtad, hogy megbántottalak, hogy fájdalmat okoztam, sosem sírtál előttem, holott nyilvánvaló, mikor egyedül voltál, megállás nélkül zokogtál. Óh, Lucy, én ezt annyira sajnálom. Hogyan tehetnék mindent jóvá? Mit tettem veled? És ha mindez nem lenne elég, még te adtál nekem tanácsokat, ahogy egy baráthoz illik. Szerettél, és miközben megszakadt a szíved, te akkor is csak velem törődtél.

Minden az én hibám.

Én hoztam helytelen döntést. Ott voltál nekem, és téged kellett volna megtaláljalak. Ott voltál mindvégig előttem, ott volt az, akit egész életemben kerestem, és én nem nyitottam ki szemeimet. Az igazság az, hogy nem akartalak észrevenni, mert túlságosan fontos voltál számomra és sosem akartalak elveszíteni. Ez volt a legnagyobb félelmem, hogy ha elmondom, hogyan is érzek irántad, magamra maradok. Féltem, hogy nem tudnád viszonozni az érzéseimet, és a barátságunk tönkremenne, de ezt nem engedhettem meg.

És nézd, mi lett a vége!

Azzal, hogy nem vallottam meg a szerelmemet irántad, elveszítettelek. Hát nem ironikus? Pont, amitől féltem, azzal tudtalak volna megmenteni.

Mert szerettelek, Lucy, és én ezt sosem mondtam el neked.

„Azt mondták, ha kimondom a neved,

könnyebb lesz elengedni a múltat

Tudom, hogy mindent másképp csinálnék,

ha lenne még egy esélyem

De már csak ezeket a rózsákat tudom adni neked

Azonban ezzel nem tudok jóvátenni semmit.”

- Hé, Lucy, emlékszem a születésnapodra… - suttogom még halkabban, erőtlenebbül. Egy halvány, keserédes mosoly jelenik meg arcomon, de azonnal el is tűnik.

A születésnapod… Pontosan emlékszem rá. Úgy volt, hogy velem ünnepeled. Megígértem, hogy az éjszaka sétáltunk egyet a városban. Csak ez az egyszerű kérésed volt, semmi más. Ilyenkor mindenki bulikra vágyik, töménytelen mennyiségű alkoholra, hogy aztán másnap semmire sem emlékezzen. De te… te csak sétálni akartál velem és beszélgetni, és én… az utolsó pillanatban lemondtam. Miért? Magam sem tudom.

Ha mindezt nem lett volna elég, megígértem, hogy máskor pótoljuk. Én mondtam neked, én tettem ezt az ígéretet, és nem is egyszer fogadtam meg. Tudtam, hogy ez neked mennyire fontos, mindig is tisztában voltam vele, és mégis tönkretettem ezt az egy dolgot is az életedben. Csak egy apróság volt, csak néhány óráról lett volna szó, én mégsem szántam rád ezt a kevés időt.

És most… eltelt azóta lassan négy hónap, és nem elég, hogy megszegtem az ígéretemet, de te elmentél. Négy hónapig vártál arra, hogy egyszer csak felkeresselek, és azt mondjam, pótoljuk a születésnapodat, de ez sosem következett be. Nem magyarázkodom, nem keresem a kifogásokat, mert nincs értelme. Hibáztam. Az igazság az, hogy teljesen kiment a fejemből ez az egész. Csak egy apróság volt, neked mégis sokat jelentett, és én ezt nem tartottam észben. Egy szánalmas alak vagyok, mert nem ezt érdemelted. Nagy becsben tartottalak, mégis, minden pillanatban bántottalak.

Ha lenne még egy esélyem, azt hiszem, mindent másként csinálnék. Venném a bátorságot, és elmondanék mindent, mert nem tudom elfogadni a jelenlegi helyzetet. Sosem kérhetek bocsánatot, sosem lesz semmi, ami lelkemet feloldozza, mert… egy gyilkos vagyok.

Hisz… én öltelek meg.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.

Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Szemeimbe könnyek szöknek, melyeket sűrű pislogásokkal próbálok megszüntetni, mindhiába. Végül azok makacsul hullani kezdenek, és én nem tartom őket vissza. Kezeimet az ölembe ejtem, és csak nézem a sírodat, a nevedet rajta, és nem tudom megérteni.

Annyi alkalmam lett volna veled tölteni az időt, én mégis a legtöbbször lemondtam a közös programjainkat mások miatt. Te voltál a legcsodálatosabb ember az életemben, és én mégis ellöktelek magamtól. Úgy használtalak, mint egy rongybabát. Ha kellettél, elővettelek és a válladon sírtam ki magamat, te pedig baráthoz méltóan megvigasztaltál, azonban ha rendben voltam, sosem kerestelek fel és másokkal töltöttem az időt. Eldobtalak magamtól, pedig talán akkor pont neked lett volna rám szükséges.

Önző voltam. Tudtam, hogy nehéz neked, hisz sosem beszéltél arról, ami fáj, mindig igyekeztél elrejteni, de én valami különös oknál fogva a tekintetedből ki tudtam olvasni, ha valami nincs rendben. És bár sokszor sikerült is szóra bírni, volt, mikor nem törődtem veled. Amikor tényleg szükséged lett volna rám, nem voltam ott. Tudom, mert a halálod előtt is ez történt. Ahelyett, hogy utánad mentem volna, én csak magammal törődtem, és azzal a lánnyal, akit igazából nem is szerettem. Ha akkor utánad megyek, akkor talán most is itt lennél.

Nem tudom semmivel sem jóvátenni a döntésemet, és ezt örök életemre bánni fogom.

„Itt vagyunk, most már itt vagy a karomban

Soha semmire nem vágytam még ennyire

Itt vagyunk, hogy újrakezdhessük

hogy azt az éltet élhessük, ami soha nem adatott meg nekünk.”

Egy emlékkép kúszik szemeim elé. Egy emlék, mely a jövőt ábrázolja. Egy emlék, mely sosem történt meg és sosem lesz a miénk.

Elképzelem, milyen lenne veled. Csak állni veled szembe, megfogni a kezed, majd magamhoz húzni és megölelni. Körbeölelni vékony, és törékeny derekadat, végigsimítani hajadon, és beszívni édeskés illatod. Érezni, ahogy szívünk egy ritmusra dobban, és látni, ahogy megáll az idő, megszűnik a külvilág és csak mi ketten létezünk.

Látom ezt az életet, látom, hogy mi lehetett volna, látom a boldogságot, a szeretetet, amire mindketten vágyunk, és amit végül én törtem össze.

Megrázom a fejem. Nem akarok erre gondolni. Nem érdemlem meg a képzelgéseket sem. Én okoztam mindezt, én vagyok felelős érted, és nincs semmi, amivel enyhíthetném a fájdalmamat.

Én öltelek meg, és most nekem kell tovább hordoznom azt a fájdalmat, amit én okoztam neked.

„Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Az egész világot odaadnám, hogy láthassam

azt a kis darabka mennyországot visszatekinteni rám.

Most, hogy vége

Csak a karomban akarom tartani őt

Együtt kell élnem a döntéseimmel, amiket meghoztam

de ezt nem tudom elfogadni.”

Mennyire szeretném, hogy mindezt lássam. Mennyire szeretném, ha ezeket a szavakat mondanád a sírom előtt. Jungkook… bár hallhatnám tőled azokat, amiket mindig is hallani szerettem volna. Ha valaha így éreztél volna irántam, ha azt mondtad volna, hogy szeretsz, mindez sosem történik meg. A saját gondolataim öltek meg, de bár ne így történt volna.

Az lenne az utolsó kívánságom, hogy megtudjam, te pontosan mit is éreztél irántam. Hogy szerettél, és nem csak a barátod voltam. Hogy én voltam neked a legfontosabb, és velem akartál boldog lenni. Bárcsak… bárcsak tudtam volna erről.

De most kérlek, ne mondj semmit. Látom, hogy mennyire próbálkozol azzal, hogy elmondj valamit, de én többé nem akarom hallani. Most már nem. Hogy szerettél, vagy csak a barátod voltam, bármelyiket is mondanád, most már csak egy szúrás lenne a szívemben. Kérlek, többé ne okozz fájdalmat. Most, a halálom után engedd, hogy szabad legyek és ne érezzek gyötrelmeket. Bármi is volt az igazság, nem szeretném hallani a hangodat. Nem akarom, hogy itt is bánts.

Jungkook… kérlek, menj el, és hagyj békén.

Leteszed a vörös rózsát síromra, majd hosszas percekig állsz ott. Szemeidbe könnyek szöknek, és hagyod őket végigfolyni arcodon. Csak nézed, és nézed, majd egyszer csak térdre rogysz. Keserves zokogásban törsz ki, kiáltásod betölti a temető néma csendjét.

Nem akarlak látni, nem akarlak hallani, így hátat fordítok és elmegyek.

De még mielőtt teljesen eltűnnék, egy utolsó mondat hagyja el ajkaidat:

- Hé, Lucy, emlékszem a nevedre…

 

 _______________________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Lucy fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!


VÉGE!!!!