Megölnek a gondolatok - 4. rész

4. rész:
Believe*
Hinni

(Zene: Skillet – Believe)

 

Az óra véget ér, mindenki mozgolódni kezd, összepakolja a dolgait és elhagyja a termet. Te is köztük vagy. Én pedig csak ülök a helyemen, és végignézem, ahogy lassan üresség lesz körülöttem. Végül én is magamra kapom a táskámat, és egyedül megyek a következő terembe.

Miért is hittem, hogy foglalkozni fogsz velem? Miért is fáj ennyire, ha tudom, nem kellek neked? Barátok vagyunk… még most is ezt hajtogatom magamban. Tényleg annak tartasz? Vagy csak egy pótlék vagyok, akit akkor veszel elő, amikor éppen nincs más? De mégis miért mondtad azt, amiket? Miért aggódsz értem állandóan, ha közben nem is érdekel igazán, hogyan érzem magam? Ha valóban érdekelne… látnál. Akkor látnád a fájdalmam, látnád a lelkem, a törött szívem, és a gondolataim, melyek el fognak pusztítani.

Lebattyogtam a második emeletre. Akkor pillantottalak meg téged. Téged és őt. A lábam a földbe gyökerezett, és hallottam, ahogy szívem apró darabjaira törik, akárcsak egy üvegpohár. Nem hittem volna, hogy még ennél nagyobb fájdalmat is tudnál nekem okozni. Nem elég, hogy a barátodnak tartasz, és ennek ellenére átnézel rajtam, de hogy más lány társaságában lássalak… ez több volt a soknál. Fájt. Irtózatosan. Miért nem mondtad el nekem?

Barátok vagyunk… nem?

„Még mindig próbálok rájönni, hogy mondjam el neked, hogy tévedtem

Nem tudom betölteni az ürességet magamban, amióta elmentél

Szóval ez te vagy, vagy én?

Tudom, hogy mondtam dolgokat, amiket nem akartam

De mostanra már ismerned kellene

Ismerned kellene”

Nagy levegőt vettem, hogy visszanyeljem könnyeimet. Téged látni más karjaiban túl sok volt. Ahogy rámosolyogtál… ahogy megcsókoltad… ahogy megölelted. Én akartam az a lány lenni. Én akartam melletted lenni, és támogatni mindenben. Én miért nem vagyok neked elég jó? Mit kellene tennem, hogy észrevegyél?

Jungkook…

Mond, miért nem látsz engem?

Nem akartalak többé látni, nem akartam többé létezni. Én csak azt akartam, hogy velem legyél, hogy engem szeress és elmondhassak mindent, ami velem kapcsolatos, de… elkéstem.

Ujjhegyemmel elmorzsoltam egy apró könnycseppet szemem sarkában, és megfordultam. Hátat fordítottam nektek, és elsétáltam. Reméltem, ezúttal is észrevétlen leszek számodra, de tévedtem. Megláthattál, mert utánam futottál és a lépcsőn értél utol.

- Lucy! – fogtad meg a karom, és magaddal szembe fordítottál. – Hová mész? – kérdezted mosolyogva, de ahogy lassan arcodba néztem, láttam, hogy furcsán méregetsz. Megérezted, talán tudtad, hogy baj van.

- Nem érzem jól magam, úgyhogy hazamegyek – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Minden rendben? – újabb kérdés, arcod ekkor már elkomorult. Vonásaid megkeményedtek, pontosan így néztél rám mindig, mikor tudtad, hogy rejtegetek valamit. De mégis miért érdekel, mi van velem? Miért csak akkor veszel rólam tudomást, ha nem vagyok jól?

- Persze, minden rendben, csak fáj a torkom. Azt hiszem, megfáztam – hazudom szemrebbenés nélkül, és hogy hihető legyen a szerepem, köhögök kettőt. Megfordulok, és tovább sétálok, de te újból megállítasz.

- Biztos, hogy minden rendben? – hangsúlyozod ki a „biztos” szót, jelezvén, te nem a fizikai állapotomra vagy kíváncsi, hanem a lelkire. Ismét mosolygok, és bólintok egyet.

- Ne aggódj, semmi bajom.

- Nem hiszek neked – feleled határozottan és lejjebb lépsz egyet a lépcsőfokon, így ugyanazon állsz, amin én. – Gyere, beszélgessünk! – fogod meg a csuklómat és magad után kezdesz húzni, de kirántom kezem kezedből.

- Jungkook, kérlek. Tényleg jól vagyok. Nem kell aggódnod, minden rendben.

- Amikor ezt mondod, tudom, hogy nincsen, szóval gyere. Mesélj nekem! – újból megragadod kezem, és három lépcsőfokkal lejjebb rángatsz, amikor erőteljesebben rántok egyet karomon, és ismét kiszabadulok fogságodból.

- Mondtam, hogy jól vagyok! Szállj már le rólam! – mondom kicsit sem kedves hangnemben, ami egyértelművé teszi számodra, hogy nem vagyok jól, és számomra is, hogy nem tudok hazudni.

- Én csak aggódom érted, nem értem, miért viselkedsz így – nézel rám komolyan.

- Mondtam, hogy nem kell.

- Barátok vagyunk, nekem elmondhatod, mi a baj, és ezt te is tudod – mindig ugyanezt mondod, de vajon tényleg hihetek neked? Vagy ez csak automatikusan jön belőled? Mégis miért érdekelnek a bajaim? Miért akarsz mindenáron segíteni és miért akarod, hogy elmondjam, ha a végén úgysem értesz semmit és azt mondod, hogy csak én reagálok túl mindent?

- Barátok… na persze – dünnyögöm, majd elsétálok melletted. Ezúttal nem állítasz meg, csak hangosan utánam kiabálsz.

- Most meg mi bajod van? Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni! Lucy, kérlek! Megbízhatsz bennem, mondtam. A barátod vagyok.

- Nem, többé nem vagy a barátom! – kiáltom vissza, majd egy utolsó pillantást vetek rád és végleg elsétálok.

Nem jössz utánam.

Az utcára kiérve könnyeim ellepik szemem, én pedig futásnak eredek.

„Ha elhitted, amit mondtam

Hogy nekem jobb lenne nélküled

Akkor soha nem ismertél engem igazán

Ha elhitted, amit mondtam

Hogy nem gondolok rád

Azt gondoltad, hogy tudod az igazságot

De nem tudtad

Te vagy minden, amire szükségem van

Csak mondd azt, még hiszel nekem.”

Miért viselkedem így? Ez annyira nem vall rám. Annyira idióta vagyok. Én tényleg nem akartam ezeket a fejedhez vágni, én csak… dühös voltam. Nem, nem rád, még véletlenül sem, hisz te nem tettél semmit. Miért ne szerethetnél azt, akit akarsz? Nem irányíthatom az érzéseid, és te sem tehetsz arról, kibe szeretsz bele. Én csak… annyira fáj, hogy nem engem választottál. Magamat hibáztatom, amiért nem mondtam el sosem neked, mit éreztem. Talán lett volna esélyem, talán ha már az elején közel engedlek magamhoz, talán akkor… de féltem, hogy tönkremegy a barátságunk és elveszítelek. A fenébe is, ezek csak kifogások!

Én csak… csak nem értem ezt az egészet. Tudom, mindenki életében előfordul, hogy nem viszonozzák az érzéseit, de én azt nem értem, hogy akkor minek kerültél bele az életembe? Miért jelentél meg azon a napon? Miért nem érzem azt, hogy barátok vagyunk?

Nem haragszom rád. Egyáltalán nem. A semmibe veszel és csak nagy ritkán keresel meg, de megbocsátok neked, mert ha tényleg valami nagy gond van, tudom, hogy számíthatok rád. Nem, igazából ez sem teljesen igaz, mert előfordult, hogy mikor kellettél volna, te nem voltál ott.

Örülök, hogy boldog vagy. Elfogadom, hogy vele vagy, és tényleg, szívből gratulálok nektek. Megérdemled, hogy boldog legyél és szeressenek, mert tudom, min mentél keresztül, mert tudom, hogy neked is fárasztó és kínkeserves az életed. Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok és nem foglak megállítani ebben.

Én csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy barátnőd van? Ez fáj a legjobban. Hogy tudom, hogy már egy ideje együtt vagytok, hogy tudom, hogy hónapok óta ismerkedtek, és nekem sosem szóltál egy szót sem. Az fáj igazán, hogy amikor velem szórakoztál, hogy amikor azt mondtad, velem akarsz lenni, az egy hazugság volt, az csak vicc volt a részedről, és közben neked már ott volt ő. Ismerkedtetek, ki tudja, mennyi időt töltöttetek együtt, és nekem erről nem szóltál.

„Szóval ez te vagy, vagy én?

Tudom, hogy mondtam dolgokat, amiket nem akartam

De mostanra már ismerned kellene

Ismerned kellene”

Amikor szükségem lett volna rád… akkor vele voltál, ugye? Amikor sírtam, amikor egyedül voltam otthon, és a múltam árnyékában zokogtam a fürdőszobában, és hívtalak, és nem vetted fel, ez azért volt, ugye? Mert ott volt veled… Ezért nem jöttél, ugye? Ezért mondtad le az utolsó pillanatban azt, hogy nálam alszol, ugye? Mert aznap jöttetek össze.

Jungkook…

Miért nem vettél észre? Mit kellett volna tennem? Tudod, hogy fontos vagy nekem, és ismersz… ismerned kellene. Jungkook, kérlek… Most miért nem vagy itt velem? Most, mikor szükségem van rád, miért nem vagy itt?

Nem akartalak bántani. Nem akartam ezt mondani. Én csak dühös voltam. Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy én vagyok az egyetlen, akire számíthatsz, hisz te magad mondtad. És nekem is te vagy az egyetlen, hisz ezt én magam mondtam. Akkor most hol vagy?

Én mindig melletted voltam… és te?

Rezegni kezd a telefonom. Előkapom a zsebemből, és megnyitom az üzenetet. Te írtál. Ki más írt volna?

„Megint hisztizel. Addig nem beszélünk, amíg nem mondod el, mi a baj.”

Csak ennyit írtál. Mindig ezt írod, mindig ezzel fenyegetőzöl.

Újból felzokogok, és összerogyok azon a padon, ahol az első nap találkoztunk.

Jungkook…

„Ha elhitted, amikor azt mondtam

Hogy nekem jobb lenne nélküled
Akkor soha nem ismertél engem igazán

Ha elhitted, amikor azt mondtam

Hogy nem gondolok rád

Azt gondoltad, hogy tudod az igazságot

De nem tudtad.”

Talán itt az ideje véget vetni ennek az egésznek. Talán ideje a veled való kapcsolatot megszakítani, akár szerelem, akár barátság. Nem hiszem, hogy tudnék rád barátként tekinteni, nem hiszem, hogy el tudnám nyomni az érzéseimet, és nem hiszem, hogy te mindezt valaha megértenéd.

Eddig engem hagytak el, de azt hiszem… itt az ideje, hogy most én legyek az, aki elengedi a másikat.

Nem akarom, és iszonyatosan fáj, de nem tudok, mit tenni. Én nem bírok így élni, én nem bírom látni, hogy boldog vagy és hogy engem itt hagytál a nyomorúságban. Ha valaki, hát akkor te pontosan tudod, mit érzek, milyen vagyok és meg kell értened a döntésemet.

Nem fair, ha csak egy szó nélkül, minden nélkül kilépek az életedből. Annyian tették meg ezt velem, és tudom, milyen érzés. Nem tehetem meg veled, pont veled nem, mert te voltál az, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Vagy csak én hiszem így? Biztosan állíthatom, hogy barátok vagyunk? Ha nem jelentkezem többé, vajon rájössz, hogy többé nincs rád szükségem? Vajon ha többé nem látsz, nem beszélünk, ha csak úgy eltűnök az életedből… keresni fogsz?

Rányomok a „válasz” gombra, majd egy szót pötyögök be, és gondolkodás nélkül elküldöm az üzenetet.

„Ne haragudj.”

Felsóhajtok, a telefonomat a zsebembe süllyesztem és sírni kezdek. Könnyeim csak úgy záporoznak, mint azon a napon, amikor megismerkedtünk. Az eső is lassan esni kezd… ez vajon a sors iróniája? Egy halvány reménysugár úszik elmémbe, hogy talán utánam jössz és megint fejem fölé tartod az esernyődet, aztán végül elhessegetem ezt a gondolatot.

Nem fogsz jönni.

Miért jönnél?

Nincs második esély. Még egyszer nincs ekkora szerencsém.

Sosem akartam, hogy így végződjön minden. Sosem akartam veszekedni, sosem akartalak bántani és olyanokat mondani, amik nem igazak. Nincs kifogásom, még az sem, hogy dühös voltam. Csak magamra haragudhatok, amiért hagytam, hogy eluralkodjanak felettem az érzéseim.

Én tényleg… nem tudok hinni neked. Úgy hittem, barátok vagyunk, és igen, voltak pillanatok, mikor számíthattam rád, de sosem voltál mellettem igazán. Azt hiszem, talán a legtöbb dolgot én találtam ki, az én elmém szórakozott velem. Talán nem is létezel, talán sosem voltál valóságos.

Kettőnk közül… talán én vagyok az, aki nem ismer téged. Nem értelek, Jungkook. Itt vagy és mégsem, segítesz, de mégsem, kedves vagy velem, de közben folyton bántasz.

De már nem számít. Már semmi sem számít. Szeretlek, és nyilvánvaló, hogy nem tudok rád barátként tekinteni. Nem tudok barátként maradni sem melletted, mert minden egyes pillanat fáj.

Jungkook...

Én csak szeretném, ha boldog lennél, én csak azt kívánom, hogy legyél az, aki mindig is szerettél volna, és soha ne emlékezz rám. Engem megölnek a gondolataim, de remélem, hogy neked sosem kell ekkora fájdalmakat átélned.

Ég veled, Jungkook.

„Te vagy minden, amire szükségem van

Csak mondd azt, még hiszel nekem.”

 _______________________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Believe fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!