Megölnek a gondolatok - 2. rész

2. rész:
Never surrender*
Soha ne mondj le rólam
(Zene: Skillet –Never surrender)

Csak egyetlen egy embert kértem…

És egy napon végül megkaptam őt.

Sosem felejtem el, hogyan ismerkedtünk meg. Egy augusztusi napon történt. Késő este volt, az ég már fekete pizsamát öltött, a csillagok ezrei pedig megannyi gyémántként tündököltek hálóingjén. A padon ültem, a lakásomhoz közeli parkban és tekintetem az égre szegeztem. Csak ültem ott, miközben szemeimből könnyek szöktek elő. A szél lágyan fújdogált, egy lélek sem járt arrafelé; minden csendes és nyugodt volt. Csak a lelkemben és a fejemben dúltak pusztító viharok.

Azon az estén erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy véget vessek az életemnek.

„Tudod milyen érzés, mikor félsz szembesülni önmagaddal?

Tudod milyen érzés, mikor azt kívánod, bárcsak másvalaki lehetnél,

Akinek nem kell a segítséged ahhoz, hogy másvalaki legyél?

Tudod milyen érzés, mikor fel akarod adni?”

Mérlegeltem a helyzetem, folyton elővettem a múltam, az eddigi sérelmeim és hagytam, hogy a fájdalom elhatalmasodjon rajtam. Nem bírtam már. Olyan magányos voltam. Minél jobban küzdöttem ez ellen, minél inkább meg akartam szabadulni ezektől a terhektől, minél inkább vágytam a boldogságra, csak annál jobban visszazuhantam. Ki akartam mászni a gödörből, de senki sem volt ott, hogy alulról tartson, az én karjaim pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy felhúzzam magam.

Be akartam fejezni, nem akartam többé ezen a világon lenni. Annyi szép és jó volt itt, én mégsem találtam őket. A napok múlásával a remény egyre jobban elveszett. Két kézzel nyúltam utána, kiabáltam, ugráltam, hátha sikerül mégis valahogyan kijutnom, de csak nem jött senki.

Meg akartam változni, más akartam lenni, de egyedül ehhez kevés voltam.

Fel akartam adni.

Emlékszem, az eső esni kezdett. Összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam fejemet. Visszanyeltem egy újabb hangos zokogást, és arra gondoltam, most felállok és megteszem. Felkelek a padról, és leugrok valamelyik épület tetejéről vagy a közeli hídról. Fel akartam állni…

De ekkor az eső többé nem ért hozzám. Nem esett rám több esőcsepp, nem égették arcomat, nem nyúltak hozzám és nem öleltek többé körbe, de mégis… hallottam őket körülöttem, ahogy dühödten csapódnak az aszfaltra.

Kinyitottam szemeimet, és az első, amit észrevettem, az két pár cipő volt. Lassan elkezdtem felemelni fejem, majd tekintetem találkozott a tiéddel. Te álltál ott, egy esernyőt tartva fejem fölé.

„Nem akarok már többé így érezni

Nem akarok úgy élni, ahogy most

Tegyél boldogabbá

Jobban akarom érezni magam

Maradj most itt velem és soha ne mondj le rólam

Soha ne mondj le rólam.”

Értetlenül pislogtam rád, te pedig először komoran néztél, majd halványan elmosolyodtál. Nem tudtam, mit kéne tennem. Néztem arcodat, a mosolyod, és annyira valóságos volt. Annyira álomszerű, annyira… annyira…

Szívem dobbant egyet, de aztán elfordítottam a fejem. Nem akartam bízni benned, nem akartam hinni neked, nem akartam semmit, csakhogy menj el és ne állj az utamba. Nem akartam, hogy ott legyél, hogy akkor segíts, mikor már elhatároztam magam.

Lehajtottam a fejem, remélve, ez neked elég ok ahhoz, hogy elsétálj és magamra hagyj. De nem így tettél. Leültél mellém, és hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Arra gondoltam, felállok, és én megyek el, ha te nem teszed meg, de végül maradtam. Próbáltam lecsillapítani magam, hogyha megszólalok, ne halld hangomon, hogy sírtam. Reméltem, hogy nem vetted észre, hogy nem csak az eső miatt nedves az arcom.

- Megnyugodtál? – törted meg a csendet, én pedig lassan megint rád néztem. Nem értettelek. Miért vagy ott? Miért vagy mellettem? Mit keresel itt, ki vagy te?

Nem akartam tudni, nem akartalak az életembe. Pont most, mikor azt akarom, hogy vége legyen mindennek. Nem ismerhetsz meg, most már nem.

Felálltam a padról, de te megfogtad a kezem és egy erős mozdulattal visszahúztál.

Először dühösen néztem rád, és meg akartam kérdezni, mégis mit művelsz, mit akarsz tőlem, de megelőztél.

- Mond el, mi a baj! – kérted határozottan. – És ne mondd, hogy semmi, mert látom, hogy valami nyomaszt.

- Nincs semmi – feleltem gyorsan. Hangom remegett, és képtelen voltam szemeidbe nézni. Annyira valódi voltál, mégis álomszerű. Nem lehettél itt, nem lehetsz te az, akire vártam.

- Akkor meg miért vagy itt? – kérdezted most már lágyabb hangnemben. – Addig nem megyek el, amíg el nem mondod, mi bánt.

Újból rád emeltem pillantásom. Hosszan elidőztem arcodon, és próbáltam olvasni gondolataidban, próbáltam rájönni, miért teszed ezt, miért nem hagysz békén, de ehelyett csak elvesztem tekintetedben. Valami abban a pillanatban magával ragadott, valamitől úgy éreztem, szükségem van rád. Hogy igen, te vagy az, te leszel az, aki segít nekem.

„Tudod milyen érzés, mikor nem az vagy, aki mindig is lenni szerettél volna?
Tudod milyen érzés, amikor te vagy saját magad ellensége,

Aki látja azokat a dolgokat, amiket nem tudok elrejteni?

Tudod milyen érzés, mikor fel akarod adni?”

Furcsa érzés volt ez számomra. Nem én kerestelek meg, hanem te engem. Te csöppentél bele magadtól az életembe, nem pedig én a tiédbe. Te álltál meg mellettem, nem én. Te jöttél oda hozzám, pedig elsétálhattál volna. Meg lett volna a választásod, de te úgy döntöttél, keresztezed a Sorsunkat. Saját akaratodból tetted ezt, és ez annyira hihetetlen volt számomra.

Újból elfordítottam a tekintetem, majd megint rád. Keményen álltad pillantásom, nem vicceltél, mikor azt mondtad, addig itt maradunk, amíg nem beszélek.

Elgondolkodtam. Vajon hogyan mondjam el mindazt, amit érzek? Hogyan engedjelek be az életembe, amikor senkit sem tudok közel engedni magamhoz? Féltem, hogyha mindent megtudsz rólam, idiótának nézel, elítélsz, és nem foglalkozol többet velem. Hogyan mondjam el, hogy üres vagyok, hogy egyedül vagyok, hogy fel akartam adni? Hogyan mondjam el, hogy meg akarok változni, de gyenge vagyok, hogy ami megakadályoz abban, hogy boldog legyek, az saját magam vagyok? Hogyan mondhattam volna el? Nem ismertelek, nem bíztam benned, és féltem, nem fogsz megérteni.

Mégis, ahogy néztelek, azt sugároztad felém, hogy márpedig fontos vagyok számodra, és mindent tudni akarsz, és bármi is lesz a feleletem, bármit is mondok, te ott leszel mellettem. Tartani fogsz, ha el akarok dőlni, fogod a kezem, ha arra van szükségem, és nem hagysz el.

Meg akartam, hogy szűnjön minden negatív érzésem, és most itt voltál velem.

És én nem tudtalak ellökni.

Egyszerre éreztem azt, hogy helyesen cselekszem, ugyanakkor hibát is követek el.

De nem érdekelt.

Boldog akartam lenni, le akartam számolni a fájdalommal, és reméltem, hogy te leszel az, aki segít nekem. Itt voltál, a kezedet nyújtottad, és én beléd kapaszkodtam.

„Tegyél boldogabbá

Jobban akarom érezni magam

Jobban akarom érezni magam

Segíts át engem ezen!”

Halványan elmosolyodtam, és arra gondoltam, ez csak egy álom, amiből nem akarok felébredni. Úgy voltam vele, hogy ez túl szép álom, és nekem szükségem van erre. Így még ha féltem is attól, hogy egy nap eldobsz magadtól, ahogy mások szokták, belementem.

Nagyot sóhajtottam, és mesélni kezdtem. Nem mindent, csak apróbb dolgokat. Már az elején figyelmeztettelek, nem fogok tudni mindent elmondani egyszerre, mert mindig tartom az egy lépés távolságot. És te megértettél. Azt mondtad, annyit mondok el, amennyit szeretnék, és majd fokozatosan közel engedlek magamhoz. Azt mondtad, nem erőlködsz, mert én érzem azt, mikor állok rá készen és te ezt elfogadod, és tiszteletben tartod.

Azon a napon a legjobb barátok lettünk. Egy meghatározó pont lettél az életemben, és a mai napig nem tudom elhinni, hogy még mindig mellettem vagy. Igazad volt. Szép lassan, de közel engedtelek magamhoz, és te vártál rám. Ha szükségem volt rád, mindig ott voltál, és segítettél, még akkor is, ha nem értettél velem egyet, és amiket gondoltam, őrültségnek véltél. De megbeszéltük, elmondtad a véleményed és én is máshogy láttam a dolgokat.

Jobbnak láttam a dolgokat, még ha ezt veled sosem közöltem. De nem is kellett mondanom, mert tudtad, hogy ez így van. Hogy jobban vagyok.

Te tettél boldogabbá. Te segítettél át mindenen.

„Nem akarok már többet így érezni

Nem akarok úgy élni, ahogy most

Tegyél boldogabbá

Jobban kell éreznem magam

Maradj most itt velem és soha ne mondj le rólam

Segíts át engem ezen!”

Aznap, amikor megismertelek, véget ért egy fájdalmas korszak az életemben, és egy jobb kezdődött. Tudtam, hogy nehezen fogom leküzdeni, hogy hosszú évek kellenek, mire végleg képes leszek magam mögött hagyni mindent, de ugyanakkor tudtam, ha mellettem leszel, ahogy mindig, képes leszek rá.

Minden veled töltött nap csodás volt. Annyit nevettem. Annyira jól éreztem magam. Ha veled voltam, minden más volt. Minden sokkal egyszerűbb és könnyebb, és olyan könnyed és vidám és meseszép és boldog.

Barátok voltunk…

De én azt hiszem, menthetetlenül beléd szerettem.

Azon a napon, amikor megmentetted az életemet, túlságosan megkedveltelek. Tudtam, hogy az érzés nem kölcsönös, de nem is vártam, hogy viszonozz bármit. Sosem mondtam el neked, sosem volt elég bátorságom, mert tudtam, akkor vége szakad a kapcsolatunknak és az jobban fájt volna bárminél. Így csak csendben, magamban szerettelek és sosem szóltam róla.

- Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, miután beleavattalak néhány dologba. Az eső már elállt, de mi még mindig ott ültünk, csurom vizesen és beszélgettünk.

- Jungkook.

„Tegyél boldogabbá,

Te teszel boldogabbá

Maradj most itt velem és soha ne mondj le rólam”

_________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Never surrender fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!!