Megölnek a gondolatok - 3. rész

3. rész:
Comatose*
Kábulat 
(Zene: Skillet – Comatose)

 

Szerettelek.

Napról napra, egyre jobban.

És ez lassan megölt belülről.

Nem hittem, hogy valaha ez meg fog történni velem. Nem akartam beléd szeretni, hisz nem akartam tönkretenni a barátságunkat, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. Törődtél velem. Számíthattam rád. Foglalkoztál velem. Elhívtál találkozni. Egymásnál aludtunk és filmeztünk és jól szórakoztunk. Nekem pedig sosem volt ilyenben részem, és azt hiszem, emiatt volt az, hogy az érzéseim kezdtek átalakulni.

De te sosem tudtál erről, és tudtam, nincs nálad esélyem.

„Utálom ezt az érzést

Annyira belefáradtam abba, hogy megpróbálok harcolni ezzel

Alszom, és minden álmomban melletted ébredek fel.”

Próbáltam legyőzni ezeket, próbáltam elfelejteni az érzéseimet és visszaalakítani barátsággá, próbáltam nem tudomást venni róluk és elnyomni őket, de mindhiába. Álmaimban ugyanúgy megjelentél, ugyanúgy ott voltál, ugyanúgy nevettél és fogtad a kezem… csak éppen az álmaimban szerettél is.

Mit meg nem adtam volna, hogy minden valósággá váljon. Időnként voltak furcsa megjegyzéseid, melyek alapján arra következtettem, talán velem akarsz lenni. Néha olyanokat mondtál, ami megdobogtatta a szívemet és úgy éreztem, igen, te is hasonlóképpen érzel, mint én, csak éppen…

Csak éppen…

Csak éppen tudtam, ha így lenne, már réges-régen megtetted volna az első lépéseket felém. Ismertelek már annyira, hogy tudjam, ha valakit kedvelsz, hogyan viselkedsz vele, de én sosem voltam az a személy. Tudtam, hogy ezek a kétes mondataid csak szórakozásból vannak, egyik sem volt igaz, csupán csak egy fiatalkori poénkodás.

Amibe én akarva-akaratlanul, de belementem.

Tudtam. Pontosan tudtam, hogy amiket mondasz, nem gondolod komolyan, hogy neked ezek csak értéktelen szavak, nincs jelentésük. Te csak játszadoztál, és én belementem ebbe a játékba. Te nem tudtad, hogyan érzek, én viszont pontosan tudtam, hogy ezzel csak magamnak okozok fájdalmat. Kellett ez a fájdalom, mert így elviselhetőbb volt, hogy nem vagyok elég jó neked. Ha tudtad volna, ha csak egy kicsit is érzékelted volna, hogy hogyan nézek rád, nem tetted volna. De nem tudtad, és ezért nekem nincs okom hibáztatni téged.

Ám akkor sem fair, amit tettél. Még ha nem is tudtál róluk, ha nem is sejtetted, hogy számomra több vagy egy barátnál, akkor sem helyes, ahogyan viselkedtél. Mit akartál elérni? Meg sem fordult benned, hogy talán fájhat? Ha nem akartál semmit… ugyan miért szórakoztál velem?

„Mondd, hogy meghallgatsz

Hiányzik az érintésed

Minél jobban próbálom elrejteni,

Annál jobban rájövök, hogy lassan elvesztelek.”

Mindezek ellenére folytattam, amibe belementünk. Úgy tettem, mintha én is csak játszadoznék, mert… miért is? Nem tudtam. Nem tudtam, miért teszem ezt. Talán mert így olyan érzés volt, mintha együtt lennénk. Talán mert így fontosnak éreztem magam. Talán mert attól féltem, hogyha ellöklek, akkor elveszítelek. Nem tudom, egyszerűen nem tudom. Nekem csak szükségem volt rád, bármi áron.

Oly sok mindent tettél értem, és én úgy éreztem, semmit. Nem tudtam viszonozni a kedvességed, nem tudtam, hogyan háláljam meg, hogy megmentetted az életemet. Vagy csak ezért ragaszkodtam volna hozzád? De ha ez nem szerelem a részemről, akkor miért fáj ennyire?

„Kábult vagyok

Ha nem adagolsz túl magaddal, sosem ébredek fel”

Lassan nyolcat üt az óra. A terem megtelt diákokkal, és te is beléptél az ajtón. Hatalmas mosoly terült el az arcodon, én pedig igyekeztem elkerülni a tekinteted és nem észrevenni téged. Hiába is… a közeledben mindig zavarban voltam, és elpirultam. Előre fordultam és úgy tettem, mintha a füzetemet firkálgatnám, közben fél szemmel figyeltem, ahogy közeledsz. Már messziről éreztem az illatodat, melyet folyton magam körül éreztem, még akkor is, ha nem voltál mellettem. Ha egy nap nem is fogok emlékezni az arcodra, az illatod mindig ott lesz.

Gyomromban egy kisebb gombóc keletkezett, kezeim remegtek, szívem pedig erőteljesen dübörögni kezdett. Attól féltem, hogy meg fogod hallani, de az osztálytársaink zaja elnyomta.
- Szia, Lucy! – álltál meg a padom előtt, én pedig mosolyogva néztem rád. Felálltam az asztaltól, és két puszival köszöntöttük egymást.

- Szia, Jungkook! – ültem vissza, és abban a pillanatban már nyugodt voltam. Hiába is… ha melletted voltam, egyszerre voltam ideges és nyugodt, egyszerre féltem és éreztem magam biztonságban. Ha ott voltál, én boldog voltam és minden problémám szertefoszlott, megszűnt létezni.
- Mizu veled? – kérdezted, miközben kikapcsoltad a zenét, és a zsebedbe süllyesztetted a telefonodat, majd átugorva az asztalt, beültél a mögöttem lévő padsorba.
- Megvagyok – feleltem. Időm már nem volt visszakérdezni, mert a tanárnő akkor lépett be a terembe, és az óra kezdetét vette.

„Nem akarok élni

Nem akarok lélegezni

Míg nem érezlek magam mellett

Megszünteted a fájdalmaim,

amelyek melletted ébredve nem is tűntek olyan valódinak.”

Miért váltasz ki belőlem ilyen érzéseket? Miért kellesz ennyire? Miért akarlak ennyire? Mivel tettél a raboddá? Folyton csak ezek a kérdések vernek visszhangot a fejemben, és úgy érzem, lassan felőrölnek, megölnek.

Az óra lassan ketyeg, és engem szomorúság önt el. Ott ülsz mögöttem, egy karnyújtásnyira, olyan közel, és mégis… olyan távol. Megállás nélkül ökörködtök a barátaiddal, be nem áll a szátok, nevettek, a tanár vagy huszadjára szól rátok, ti ugyanúgy folytatjátok. Imádom hallgatni, ahogy nevetsz, még én is elmosolyodok, amikor valami értelmetlen dolgot ejtesz ki a szádon. Mindig mosolyognom kell, ha hallom a hangod. De bosszant, hogy hozzám sem szólsz. Bosszant, hogy tudomást sem veszel rólam, mintha láthatatlan lennék számodra. Ott vagyok, de csak nagy ritkán beszélgetünk az iskolában. Egy osztályban vagyunk, állításod szerint az egyik legjobb barátod, mégsem keresel meg. Mások előtt nem mersz felvállalni, és kettesben is csak ritkán találkozunk.

És ez rettenetesen fáj. Te vagy az, aki megszünteti a fájdalmam, de ugyanakkor te is vagy más gyötrelmeknek az okozója.

Meggyógyítasz, de meg is ölsz egyszerre.

Miért nem veszel észre? Miért nem foglalkozol velem? Miért nem vagy itt, ha szükségem van rád? Azt mondtad, mindig mellettem leszel, de hol vagy most? Miért nézel át rajtam, ahogy a többiek? Társaságban miért válok láthatatlanná számodra? Miért csak akkor figyelsz rám, ha sírok és azt mondom, nem vagyok jól? Miért csak akkor faggatsz, és kérdezgetsz, ha a szemedbe mondom? Hát nem látod? Ha rám nézel, nem látod a fájdalmam? Az arcomra van írva, hogy nem vagyok jól, hogy nem jöttem helyre, hogy segítségre szorulok… ha tényleg mellettem leszel mindig, ha tényleg ezt ígérted… amikor igazán szükségem lenne rád, hol vagy?

„Nem akarok aludni

Nem akarok álmodni

Mert az álmok sem nyújtanak vigaszt

Ahogy érzek irántad,

melletted ébredve nem is tűnt olyan valódinak.”

Tudod… ahogy telnek a napok… ahogy viselkedsz velem… ahogy nap-nap után sebet ejtesz… kezdek rájönni, hogy talán nem is volt igaz. Hogy talán… amiket mondtál, amiket tettél… talán meg sem történtek. Tényleg ott voltál mindig mellettem? Vagy csak akartam, hogy legyél? Tényleg megértettél? Vagy csak akartam, hogy megérts? Tényleg barátok vagyunk? Vagy csak akarom, hogy az legyél?

Nem, ez túlzás. Barátok vagyunk, ez biztos, de talán mégsem olyan erős a kapcsolatunk, mint én hittem. Talán csak én képzeltem bele túl sokat, talán csak én láttam így, mert…

Mert ez akartam.

Én szövögettem elméleteket, én gyártottam hamis emlékeket, mert…

Miért?

Ennyire akarlak? Ezért lenne? Mert szeretlek?

Vagy talán az érzéseim sem valódiak?

De akkor miért nem tudlak elengedni? Miért fáj, ha nem nézel rám, ha nem keresel, ha nem válaszolsz rögtön a hívásaimra? Miért nyugszom meg, ha velem vagy, és miért aggódom, ha nem? Miért érzem jól magam a társaságodban, miért segítesz, ha kérlek, miért féltesz, amikor ki vagyok borulva? Ha minden hazugság lenne, ha semmi sem lenne igaz… akkor mégis miért beszélünk még mindig? Miért nem engedjük el a másikat, miért nem vagyunk erre képesek?

Nem, a barátságunk nagyon is valós.

Csak én vagyok az, aki gondolatokat, emlékeket gyártott.

„Gyűlölök nélküled élni

Nagy bűn, hogy valaha is kételkedtem benned

De a démonaim itt fekszenek várakozva,

hogy elcsábítsanak”

Tudod… nem kéne, hogy szeresselek. Nem csak azért, mert ez nekem fáj, és mert nincs nálad esélyem, hanem azért is, mert folyton bántasz. Ha őszinte vagyok magamhoz… sosem törődtél velem igazán. Ha bajom volt, kérted, mondjam el. Elmondtam. De sosem nyugtattál meg, hanem leteremtettél. Azt mondtad, nincs rossz életem és nincs okom, hogy ennyire egyedül érezzem magam. Azt mondtad, csak sajnáltatom magam, és nem történt semmi az életemben, amiért így kéne viselkednem, ennyire magam alatt kéne, hogy legyek. Azt mondtad, ha nem tetszik az életem, változtathatok rajta. És ezekkel folyton fájdalmat okoztál. Sosem érezted át, amit én éreztem, sosem láttál bele a lelkembe, és igen, igazad van abban, hogy ha nem akarom ezt az életet, nekem kell változtatnom. De egyedül nem megy, és én kértelek, hogy segíts. De te nem segítettél.

Sosem voltunk igazán barátok. Ha jobban belegondolok… sok mindent nem tudsz rólam, és én sem tudok rólad semmit. Sosem avatsz bele a dolgaidba, csak időnként, vagy éppen utólag. Ha tényleg a legjobb barátod vagyok, akkor nem kételkednék benned. De kételkedtem, még ha ez bűn is.

Tudod… haragszom rád. Mindig teszel valamit, amivel a lelkembe taposol. Emlékszel, úgy volt, hogy a hétvégén nálam alszol. Szombat volt, este hétre jöttél volna. Úgy volt, megnézünk néhány filmet és beszélgetünk egy csomót. Arra is tisztán emlékszem, hogy kitakarítottam a lakást, átrendeztem a szobámat, hogy legyen hol aludnod. Még vacsorát is főztem, mert tudtam, munka után egyből hozzám jössz. Sőt, chipset is vettem, a kedvencedet. Forró csokit is készítettem, ahogy megígértem. Áh, igen, emlékszem, nagyon boldog voltam, hogy most nálam alszol, és nem én nálad. Azt is elhatároztam, hogy minden kérdésedre válaszolok, amit felteszel, mert közelebb akartalak engedni magamhoz.

Istenem, milyen naiv is voltam.

Emlékszem, fél órával hét előtt hívtál, hogy közbejött valami, mégsem jössz. Én pedig mosolyogva azt feleltem, semmi baj, majd máskor pótoljuk.

Mosolyogva ültem le a székre és néztem körbe az üres lakásban. Néma csend volt, és ez a csend teljesen megsüketített. A vacsora ott gőzölgött az asztalon, az édességeket már bekészítettem a szobámba a tévé mellé, még a filmet is beraktam a lejátszóba. A mikró akkor pittyent egyet, jelezve, hogy kész a forró csoki.

És te nem voltál sehol.

Sírni kezdtem, mert fájt. Mert tudtam, nem lesz több alkalom. Csak ültem és rázkódtam a sírástól, és magányos voltam. Azért akartam, hogy ott legyél, mert aznap különösen egyedül voltam és nem akartam magam lenni. Társaságra volt szükségem, hogy ne öljenek meg a gondolataim, beszélni akartam és elfeledni minden rosszat. Meg akartam gyógyítani magam azzal, hogy beszélünk, hogy nevetünk, hogy veled vagyok.

De nem jöttél, és én egyedül töltöttem azt az estét, a saját nyomorúságomban, mely még jobban a mélybe taszított.

„Ó, mennyire imádlak!

Ó, mennyire szomjazom rád

Ó, mennyire szükségem van rád!”

Hát nem őrület? Bolond voltam, ugye? Mindent megtettem, pedig ez csak egy újabb álom volt. És tudod, mi a legviccesebb?

Hogy megbocsátottam.

Érted? Mindezek után úgy tettem, mintha minden rendben lenne, mintha ez nem lenne akkora gond. Úgy tettem, mintha nem fájna, mintha jól lennék, és egyáltalán nem tört volna össze a szívem azon az éjszakán.

Érted?

Én még ezek után is képes vagyok téged szeretni.

Magamra hagytál, mikor szükségem lett volna rád. Azt ígérted, mellettem leszel, mindig. De nem voltál. Sosem voltál igazán mellettem.

És én erre csak utólag jöttem rá.

Nem vettem észre.

Te sem vettél észre engem.

Fáj. Pokolian fáj.

Még ezek után sem szeretlek őszintén? Még ezek után is úgy tűnik, ez nem valódi? Hogy ne lenne az! Még sosem éreztem így, és annyira rosszul esik, hogy te nem veszel észre. Nem hibáztathatlak, hisz nem én döntöm el, kibe szeretsz bele… de legalább ne játszottál volna velem. Legalább ne hitegettél volna. Legalább löktél volna el magadtól!

Szeretlek, még ezek után is szeretni foglak, és meg fogok bocsátani, bármit is teszel. Nem gyűlöllek, és a haragom sem tart sokáig, csak… megbántottál. Csak fájdalmat okoztál. Csak tőrt szúrtál a szívembe.

De megbocsátok neked.

„Kábult vagyok

Ha nem adagolsz túl magaddal, sosem ébredek fel

Nem akarok élni

Nem akarok lélegezni

Míg nem érezlek magam mellett

Megszünteted a fájdalmaim,

amelyek melletted ébredve nem is tűntek olyan valódinak.”

Nem volt teljesen igaz, ami velünk történt. A legtöbbje az én képzeletem szüleménye volt. Részben mellettem voltál, de minden mást én tettem hozzá. Az én gondolataim voltak.

Azon a napon, amikor a fejem fölé tartottad az esernyődet, úgy hittem, egy új élet kezdődik számomra. Egy új esély egy boldogabb életre. Azon a napon te voltál a hősöm, aki a szakadék széléről rántott vissza.

De igazából… sosem mentettél meg.

Azon a napon te voltál az, aki megölt.

És most a gondolataim azok, amik meg fognak ölni.

„Ahogy érzek irántad,

melletted ébredve nem is tűnt  olyan valódinak…”

 _______________________________________________

* A történetben található dalszöveg a Skillet - Comatose fordítása! A dalszöveg saját fordítás!!!!