× 7. rész ×
Reggel, amikor
felébredtem, Taehyung már nem volt mellettem. A szobája üres volt, az asztalát
rendben hagyta, és az iskolatáskája is eltűnt. Parfümjének halvány illata
belengte az ürességet, mely szintén azt mutatta, hogy alig néhány perccel
ezelőtt távozhatott.
Felsóhajtottam,
és kikászálódtam az ágyból, majd amilyen gyorsan és feltűnésmentesen tudtam,
visszamentem Yeri szobájába. Szerencsétlenségemre ő is ott volt, és amikor rám
nézett, először furcsa pillantással méltatott, majd arcára egy sunyi mosoly
ült.
- És… jó volt? –
kérdezte. Miközben a cuccaim között turkáltam, kerültem a tekintetét, mert
rettentő zavarban voltam. A bátyjával aludtam, és valamiért rettentő
kényelmetlenül éreztem magam előtte.
- Tessék?
- Hát…
Taehyunggal voltál az éjjel. Gondolom… együtt voltatok. Milyen volt?
- Mi? Te most
azt hiszed, hogy… én meg ő… hogy mi…? Yeri! Jézusom! Miket gondolsz te? –
kiáltottam rá paprika piros arccal, majd el is fordítottam a fejem.
- Most mit vagy
úgy oda? Hisz ezért jöttél, nem? – szállt ki az ágyból és a szekrényéhez lépett
ő is. Hogy tud ilyen természetesen beszélni, amikor nem is ismer engem?
Hihetetlen, milyen merész ez a lány.
- Dehogy is! Én
csak ki akartam vele békülni, ami nem egyelő azzal, hogy le is fekszem vele. Én
nem vagyok olyan, aki csak úgy odaadja magát másnak – mondtam kissé sértődötten.
– És különben is… te a húga vagy. Ha ilyen történne, nem neked mondanám el
elsőként, milyen volt a testvéreddel. Ez… beteges.
Yeri csak
felnevetett, és megrázta a fejét. Felvont szemöldökkel néztem, és próbáltam őt
megérteni. Tegnap még utálatos és undok volt velem, most meg normális és
érdeklődött irántam. Ki érti a mai fiatalokat?
- Jól van, oké,
csak szívattalak – felelte, majd hosszas válogatás után végre kivette a
megfelelő ruhát a szekrényéből. – De most komolyan, megbeszéltétek a dolgot,
bármi is volt az?
- Fogjuk rá –
válaszoltam, majd hátat fordítottam és elhagytam a szobát.
Miközben a
fürdőben átöltöztem és megmosakodtam, azon gondolkoztam, vajon mi lesz ezek
után? Az egy dolog, hogy beszéltünk a helyzetéről, és elmondta, mi is folyik körülötte,
na de hogyan tovább? Ezzel nincs megoldva semmi. Most, hogy már tudom, mi a
probléma, véget is kell vetni ennek. De Taehyung mit fog tenni ezek után?
Gyors reggelizés
után Yeri szülei elvittek minket az iskolába, én pedig megköszöntem, hogy ilyen
kedvesek voltak velem és hogy megengedték, hogy ott aludjak. Yeri anyukája
érdeklődött arról, miről szerettem volna beszélni előző este, de csak annyit
mondtam, hogy most már megoldódott a helyzet és nem fontos.
Taehyung nem
jött velünk, ő vagy húsz perccel előbb elment az iskolába, mint mi, így nem
volt alkalmam látni. Az osztályunkban ugyan ott volt, de egész nap nem tudtam a
közelébe férkőzni. Órákon esélytelen volt, szünetekben pedig Jiminékkel folyton
az udvaron lógtak, én pedig nem akartam odatolakodni. Mintha csak direkt
kerülte volna a velem való találkozást.
Órák után,
amikor hazafelé indult, meg sem várt, ahogy eddig szokott. Azonban nem hagytam,
hogy ezt megússza, és bármennyire is sietett, én futva ugyan, de utolértem.
- Hja, Taehyung,
igazán megvárhatnál! – csaptam egyet a kezére, amikor mellé léptem, és meg is
álltam abban a pillanatban. Hosszú másodpercekig nagyokat sóhajtoztam, hogy a
légzésem helyreálljon.
- Jól vagy? –
nézett rám aggódva, majd mikor bólintottam és kiegyenesedtem, megnyugodott. –
Sosem figyelsz magadra. Minek rohangálsz utánam? – dorgált meg, de nem vettem
magamra.
- Mert egész nap
kerülsz engem, holott tudod jól, hogy van miről beszélnünk – feleltem
határozottan, mire kissé zavartan elfordította a fejét. Zsebre dugta a kezeit,
és ismét elindult, én pedig követtem.
- Nincs miről
beszélnünk.
- Már miért ne
lenne?
- Nézd, Minseo. Elmondtam,
amit tudni akartál, nem? Hogy örökbe fogadtak és hogy apával nem olyan a
viszonyom, mint lennie kellene. Akkor meg mit akarsz még?
- Te most
komolyan azt hiszed, hogy ennyi az egész? Taehyung! Téged ver az apád! Azt
hiszed, hogy ez így helyes és nem teszel ellene semmit? Komolyan nem tudlak
megérteni! – háborodtam fel.
Tényleg nem
tudtam kiigazodni rajta, és egyáltalán nem tudtam felfogni, miért gondolja azt,
hogy neki mindezt el kell viselnie. Persze, megértettem, hogy fél a
következményektől, és nem akarja tönkretenni a családját, de saját magával
szemben ez akkor sem volt fair. Mi lesz később? Mi van, ha egyszer elfajul a
dolog, jobban megsérül, és komoly károsodást szenved? Az mennyivel lesz jobb a
családjának? Most kell véget vetni ennek, amíg nem késő. Nem lesz kellemes
eleinte, ez igaz, de idővel biztosan minden rendbe jön.
- Nem szükséges
megértened, csak fogadd el, hogy ez van. Én hoztam ezt a döntést, el tudom
viselni még egy darabig. Úgyhogy nagyon kérlek, ne avatkozz ebbe bele.
- És mégis
mennyi ideig lesz még ez? Egy évig? Kettő? Három? Tudod te, milyen hosszú idő
ez? Legalább beszélni próbálj meg az apukáddal! Ez a legrosszabb dolog, hogy
nem teszel semmit! Miért hagyod, hogy szenvedj, holott te vagy az egyetlen, aki
áldozatnak nevezheti magát? – megfogtam a karját, így mindketten megálltunk.
Taehyung megállás nélkül kerülte a pillantásomat, és ebből tudtam, hogy
valójában ő is azt akarja, hogy ennek vége legyen, de fontosabb volt neki a
családja saját magánál. Nem akarta, hogy nekik is fájjon, de pontosan tisztában
volt azzal, hogy később minden csak rosszabb lesz, márpedig ezt nem fogja tudni
örökké titkolni.
- Szerinted még
nem próbáltam? – átható pillantással nézett rám, ami ijesztő volt. Mindig
kedvesen viselkedett velem, de az utóbbi időben hol haragudott rám, hol pedig
olyan volt, mintha csak idegesítettem volna. Tudtam, hogy nem direkt teszi, és
tudtam, hogy ezek az érzések nem valódiak, éppen ezért tartottam ki mellette
olyan erősen. – Számtalanszor megkérdeztem, mégis mire jó ez neki,
számtalanszor próbáltam vele leülni és megbeszélni, hogy hagyja ezt abba, de
egyszerűen hajthatatlan. Annyira ragaszkodik az elképzeléséhez, hogy mindez
miattam van, szinte már teljesen beleőrül. Persze ezt mások nem látják, csak
én, amikor kettesben vagyok vele. Én nem tehetek ellene semmit. Ha rajtam
múlna, már megoldódott volna ez az egész, de én… nem tudok mit tenni.
Kétségbeesettség
vegyült tekintetébe a rengeteg fájdalom mellé, és a szívem percről percre összefacsarodott.
Annyira szerettem volna segíteni valahogyan, bárhogyan, de tehetetlen voltam.
- Miért nem
kérsz külső segítséget? Ha nem akarsz szólni anyukádnak, akkor talán valamelyik
közel álló barátod szülőjével beszélhetnél erről. Vagy akár egy tanároddal,
akivel jóban vagy. Esetleg iskolapszichológus? Bárkihez fordulhatsz, és
biztosan tudnak tanácsot adni.
- Te meg vagy húzatva?
Nem fordulhatok senkihez, mert minek terheljek másokat ezzel? És különben is:
az előbb mondtam, hogy nem akarom tönkretenni a családomat – dühösen rázta le
kezemet magáról, majd tovább indult.
- Taehyung,
kérlek! Tudom, hogy félsz a következményektől, és tudom, hogy eleinte nagyon
nehéz lesz mindenkinek, de túl lesztek ezen. Persze, hogy össze fognak törni,
de nem kell aggódnod, mert mind Yerinek, mint anyukádnak, és mind neked ott
lesznek a barátaid, a szeretteid, akik átsegítenek ezen a nehéz időszakon. És
ti is ott lesztek egymásnak, úgyhogy nem kell félned. Tudom, hogy nem szép
dolog téged az apukád ellen uszítanom, de nem veszed észre, hogy pont ő az, aki
tönkretesz titeket?
- Nézd, Minseo,
én értékelem, hogy segíteni akarsz, és tényleg, nagyon kedves tőled, nem volt
még ilyen barátom, aki ennyire támogatott volna, de… ez… akkor is más. Hagyjuk
az egészet, felejtsd el, hogy valaha mindezeket neked elmondtam, és tegyünk
úgy, mintha minden rendben lenne, oké?
Hátat fordított,
és gyors léptekkel elindult hazafelé. Ezúttal nem követtem. Csak álltam egy
helyben, mozdulatlanul és néztem távolodó alakját. Egyszerűen képtelen voltam
megérteni, miért ennyire makacs és miért nem képes lépni valamit. Ő sem akarja
ezt, pontosan tudja, hogy igazam van, de a félelem annyira bekebelezte, hogy
nem tud szabadulni tőle. Mert mindaz, hogy a családja érdekében teszi, csak egy
védekező mechanizmus volt számára, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal és
a rá váró fájdalommal.
Nagyot
sóhajtottam, majd leültem az egyik padra, és hosszú percekig, talán órákig ott ücsörögtem.
Fogalmam sem volt, mit tegyek most. Ha Taehyung nem képes segítséget kérni,
akkor nekem kellene kézbe venni a dolgokat? Nem pofátlanság más életébe beleturkálni?
Bár tény, hogy mindezt jó cselekedetből tenném, de mégis… ha erre vetemednék,
akkor nekem kihez kellene fordulnom?
Mintha csak
odafent meghallották volna a gondolataimat, hirtelen megjelent valaki, és
helyet foglalt mellettem. Felemeltem a fejem, és Jimint pillantottam meg.
- Nem akarok
bunkó lenni, de elég ramatyul festesz – jegyezte meg egy fél-mosollyal az arcán,
miközben a táskájából elővett egy üveg kólát. Felém tolta, de csak megráztam a
fejem.
- Tényleg nem
vagyok most a toppon – sóhajtottam fel, és hátradőltem a padon. A nap vakítóan
sütött és dög meleg volt, de mit sem törődtem vele.
- Elmondod, mi a
baj?
Elgondolkoztam
egy pillanatra, hogy vajon eláruljam-e neki Taehyung titkát, de tudtam, hogy az
már szemét dolog lenne tőlem. Úgy döntöttem, anélkül, hogy neveket használnék,
megkérdezem tőle, ő vajon mit tenne a helyemben.
- Van egy
barátnőm, akit már ismerek egy ideje – kezdtem egy kis hazugsággal a
történetet, hogy még véletlenül se gyanakodjon senkire. – Nemrég megtudtam, hogy
otthon az apukája bántalmazza, rendszeresen veri, de a barátnőm nem hajlandó ez
ellen lépni semmit. Fél, hogy mi lesz a családjával, és nem akarja őket ekkora
tehernek kitenni, így inkább elviseli ezt az egészet. Nekem pedig azt mondta,
hogy felejtsem el és ne törődjek vele. De nem tudom ennyiben hagyni, mert
félek, hogy sokkal rosszabb dolgok is történhetnek vele. Fogalmam sincs, mit
csináljak most – foglaltam össze röviden a gondolataimat, majd arcomat kezeimbe
temettem.
Jimin hosszú
percekig csak ült mellettem, és már kezdtem azt hinni, hogy nem fog válaszolni,
vagy, hogy nincs is ott, amikor végre megszólalt:
- Hívd fel a
gyámhivatalt vagy a rendőrséget és tegyél bejelentést erről.
Olyan egyszerűen
mondta ezt, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Meglepődve néztem
rá, holott tudtam jól, hogy Jimin okos gyerek, mindig tud tanácsokat adni,
bármiről is legyen szó. Mégis, ez annyira lesokkolt, hogy meg sem bírtam
szólalni. Talán a rendőrség szó hallatán érzékeltem csak igazán, hogy ez a
helyzet valóban igen komoly.
- Biztos, hogy
ezt kellene tenni? – kérdeztem félve.
- Szerintem
igen. Felesleges lenne szólni mások szüleinek, ők biztosan nem avatkoznának
bele mások családi ügyeibe, a tanárok meg szintén nem sokat tudnak tenni.
Megpróbálhatnak beszélni a barátnőddel, aki mindent tagadni fog, majd a
szülőkkel, akik szintén a tudatlant fogják állítani, így ők sem tudnak mit
tenni. Én a helyedben a rendőrségre mennék, ott tudnak a legtöbbet segíteni.
- Tényleg ezt
kellene tennem? – tettem fel ismét a kérdést, inkább magamnak, mint Jiminnek.
- Bármennyire is
nehéz, ha véget akarsz vetni ennek, ez a leggyorsabb módszer.
- De nem
szeretném, hogy Taehyung emiatt megutáljon – néztem rá zavartan, és amint ezt
kimondtam, gyorsan és ijedten a szám elé kaptam a kezem. Elfordítottam
tekintetem, és csak reméltem, hogy Jimin ezt nem hallotta meg. Basszus! Mekkora idióta vagyok!
- Taehyung? Hogy
jön ide T…? Áh! Te jó ég! Róla beszéltél az előbb? – vágta le egyből a
lényeget, én pedig szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna.
- Én… úristen,
én nem akartam neked hazudni, és nem is akartam elárulni Taehyungot, véletlenül
kicsúszott, és… te jó ég! Ne haragudj! Engem meg fog ölni Tae! A francba is! –
beszéltem összevissza zavaromban.
- Minseo! –
Jimin megfogta kezeimet, és határozottan szólt rám, amivel arra késztetett,
hogy befejezzem a hadonászást és tényleg rá figyeljek. – Nyugodj meg, oké? Nem
haragszom, és megértem, hogy nem akartál erről beszélni, de… tényleg Taehyung
az? Tényleg ilyen helyzetben van?
- Igen. Baromi
nehezen szedtem ki ezt belőle, és teljesen véletlenül jöttem rá. Hosszú történet,
ne is menjünk bele, de egyszerűen nem hajlandó semmit sem tenni, és úgy érzem,
nem hagyhatom cserben. De mégis, ha teszek valamit, nem fogja megbocsátani és
én azt nem tudnám elviselni… - szemeim megteltek könnyekkel, amik lassan
végigcsordogáltak arcomon. Ujjaimmal újra és újra letöröltem őket, de csak nem
akartak alábbhagyni.
Jimin előhúzott
egy zsebkendőt a zsebéből, majd átnyújtotta, és egyik karjával átölelt. Bíztatóan
rám mosolygott, amit nem tudtam mire vélni. Hogy tud ilyen helyzetben higgadt
maradni és tisztán gondolkodni? Igaz, ő nem ismerte annyira Taehyungot, mint
én, de mégis csak barátok voltak.
- Minden
rendben, oké? Majd én segítek neked.
- Mégis… hogyan?
– szipogtam.
- Támadt egy jó
ötletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése