Dreamlabyrinth - 8. rész

Dühösen fújtatva vetettem le magam a földre, húztam fel lábaimat, fúrtam fejemet térdeim közé és kezdtem néma hallgatásba. Nagyokat lélegeztem, próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, már amennyire egy ilyen helyzetben ez lehetséges volt. Ideges voltam és feldúlt, kedvem lett volna üvöltözni, hogy kiadhassam magamból a felgyülemlett feszültséget. Hogy, hogy teheti ezt velem? Miért kell játszadoznia? Mire jó ez neki? Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, csak úgy tolongtak bennem, egyre csak több és több lett belőlük. Már szabályosan lüktetett halántékom a megerőltetéstől, a kérdések súlyától. Ötletem sem volt, mit tegyek.
- Szerintetek jól van? – hallottam Soulmate hangját, melyen érezni lehetett, hogy szándékosan vette halkabbra, s melyből aggodalom tükröződött. - Mit csinál most? És mi mit tegyünk?
- Nem tudom, nem tudom… - suttogta Angel – De azt hiszem, jobb lesz, ha nem zavarjuk. Így is eléggé ki van borulva, ahogy mindenki. Majd valamit kitalálunk, ha egy picit végre megnyugszik.
- Igen, ez egy remek terv. És szerintem nekünk se ártana gondolkozni – vetette fel az ötletet Twin – Ha nem is azon, hogy mi ez az egész, hanem azon, hogyan juthatnánk ki.

Néma csend telepedett közénk. Egyszerre minden elcsöndesedett, elhalkult, mintha senki sem lett volna itt. Az egyetlen jel, ami tudatta velem, hogy nem maradtam ismét magamra, a halk lélegzetvétel volt. Normál esetben rájuk szóltam volna, hogy ne szuszogjanak ilyen hangosan, de most mintha ez segített volna abban, hogy jobban tudjak gondolkodni. Mintha a kérdések kezdtek volna szertefoszlani, eltünedezni, kiürülni fejemből, s ismét rendet találtam bensőmben. Mintha megvilágosodtam volna, felkaptam fejem, és egyenesen a lányokra néztem.
- HyunSeung azt mondta, hogy csak én juttathatok ki innét mindenkit, ugye? – tettem fel a kérdést, amire a válasz a napnál is világosabb volt.
- Öhm… Igen – adta bizonytalanul a választ Twin – Miért? Tudod, hogyan szökhetünk meg? – nézett rám reménykedve.
- Nem, de ha nem próbálkozok, sosem fogom megtudni – pattantam fel álló helyzetbe, majd a rácsokhoz lépdeltem.
- Most meg mit csinálsz? – ezúttal Angel érdeklődött.
- Még nem tudom.

Tényleg nem tudtam, mit csinálok, hogy mit kéne csinálnom. De mivel az egyetlen kijárat a rácsokon túl volt, máshol nem próbálkozhattam. Megfogtam a kilincset, amin valami zöldes, ragacsos és büdös trutyi éktelenkedett, de nem riadtam vissza. Teljes erőmből megrántottam, hátha sikerül, mindhiába. Mintha már évezredek óta be lett volna zárva. Nem adtam fel. Újból, és újból megrángattam, de nem mozdult meg. Úgy állt ott, mint egy tömény betonfal.
- Nyílj már ki, a rohadt életbe! – kiáltottam ingerültem, majd egy hatalmasat rúgtam a szerkezetbe, mire amaz megadta magát és hangosan kivágódott előttünk.

- Wow, ezt nevezem! – vigyorgott rám Soulmate, holott tudta nagyon jól, még messze vagyunk a szabadulástól – Mikor lettél ilyen erős?
- Nem tudom, de ez nem a puszta erőm volt… Valami más, valami, valami megmagyarázhatatlan. Talán a dühöm… - morfondíroztam, majd ekkor belém hasított a kínzó felismerés: ez egy álom. Ez egy álom, ahol minden úgy történik, ahogy én akarom. Ez az én álmom. Az én álomlabirintusom. Egy hely, ahová saját magunkat zártam be.
- Akárhogyan is történt ez, de kinyílt, és nem szívesen időznék itt tovább – szakította meg gondolatmenetem Twin – Úgyhogy menjünk, mielőtt még valakik megtalálnak és visszatoloncolnak ebbe a zárkába.
- Rendben, menjünk – egyeztem bele én is, majd megindultam lefelé a lépcsőn, mely közvetlen az ajtó előtt volt.

Óvatosan merészkedtünk le a mélységbe, melyről nem tudtuk, mit rejt. A fal mellé lapultunk, lábujjhegyen osontunk előre, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, hogy minél kevesebb zajt csapjunk, s ezzel felébresszük a torony szörnyeit… már ha voltak itt. Hiába volt ez az én álmom, ismeretlen volt számomra. Tudnom kellett volna, mi rejtőzhet itt, ismernem kellett volna minden négyzetcentiméterét, de számomra is idegen volt. Csak abban voltam biztos, hogy lélekben valamiért mintha közel állt volna hozzá, mintha valami idekötött volna. Ismeretlen volt, mégis ismerős.

Egy hosszú folyosóra érkeztünk, vagyis valami olyasmi lehetett, ugyanis a sötétségtől még az orrunk hegyéig se láttunk.
- Most merre? – kérdezte reszkető hangon Angel.
- Inkább forduljunk vissza, ez még annál a szobánál is ijesztőbb, mint ahol voltunk. Rossz előérzetem van. Kérlek, MinSeo, ne ácsorogjunk itt.
- Valahol biztos van valami villany – mondtam, és még mielőtt tapogatózni kezdhettem volna a villanykapcsolót kutatva, világos lett. A gömb alakú lámpák, melyek a plafonon lógtak, hirtelen egymás után sorban felkapcsolódtak, akár egy dominó játék, melynek darabjai láncszerűen feldöntik egymást. Erőtlen kattanások, ahogy az izzók működésbe lépnek, majd miután mindegyik kinyitotta álmos szemeit, feltárult előttünk a folyosó.

A lélegzetünk is elakadt, és nem tudtunk szóhoz jutni. Ez sokkolóbb volt, mint bármi, amit el tudtunk volna képzelni. A folyosó végeláthatatlan hosszúságú volt, a padló fekete-fehér kövein nyomot hagyott az idő vasfoga. Jobbra és balra ajtók nyíltak, de mindegyiket belepte már a sok por és kosz. A falon, melyről a festék már rég lekopott, s melyről a vakolat már hatalmas darabokban lehullott, több ezer kép és festmény sorakozott. Mintha csak egy középkori várba csöppentünk volna. Régies volt, penészes és büdös, de a maga módján gyönyörű és elbűvölő.
- Ez... ez... – próbálta szavakba önteni érzéseit Angel, de képtelen volt rá.
- Túl szép, hogy igaz legyen – tört ki Soulmateből, mire mindenki bólintott egyet.
- Igen… - suttogtam, és eszembe jutott, hogy ez egy álom. Hiába tudtam, hogy bármi, ami történik, nem valós, mégis rettegés fogott el. Ennek ellenére megfogtam a hozzám legközelebb álló barátnőm kezét, és határozottan elindultam előre.

Nem néztem se jobbra, se balra, nem akartam tudni melyik ajtó van nyitva, melyik képen mi áll, semmit nem akartam tudni erről a helyről. Hiába volt az enyém, nem akartam ismerni.
- MinSeo – torpant meg hirtelen Twin. Nem figyeltem rá, nem akartam tudni, hogy mit akar mondani – MinSeo, hallod?
- Twin, ne most! Nincs időnk megállni! – emeltem fel a hangom, és ismét karon ragadtam, de ő ismét megállásra késztetett.

- De a festmények a falon! Ott vagy rajtuk te is! – jelentette ki rémülten és tekintetét a körülöttünk lévő hatalmas fotókra emelte.
- És mi is! – hökkent meg Angel is.

Nem akartam tudni róluk, de hiába küzdöttem magamban ez ellen, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Muszáj volt látnom őket, bár legbelül, egy bizonyos ponton mintha tudtam volna, mik vannak ott. És a látvány valóban nem okozott akkora döbbenetet, mint hittem. Tényleg ott voltam egyes képeken, tényleg ott voltak a barátnőim, az összes barátom, a családom, a szeretteim. Képek, mintha valaki kémkedett volna utánam. Képek rólam, képek az ismerőseimről. Képek az életemből. Képek, helyszínek, ismerős arcok, álmok… Csupa olyan dolog, amit már láttam valahol, amiknek én is a részese voltam. Egy iskolai nap, egy koncert, egy hazafelé út a vonaton, egy naplemente, egy séta az erdőben, egy csendes délután a vízparton… Minden, ami megtörtént... És véres, eltorzult arcok, bevarrt szájú emberek, sötét szemű, üvöltő szájú démonok, egy szétloccsant arcú lány, fehér árnyak, kísértetek…. Az álmaimból.

Mi ez az egész? Mit keresnek ezek itt?

A hideg végigfutott a hátamon, és a felismerés, hogy ez mind belőlem származik, még inkább megrémített.

- MinSeo… - Soulmate reszketve kapaszkodott karomba. Nem kérdezett semmit, de pontosan tudtam, mit akar tudni. Szerettem volna választ adni nekik, szerettem volna megnyugtatni őket, de sajnos nem tudtam többet náluk.

- Tűnjünk innét! – fordítottam el fejemet a képekről, és ismét megindultam előre. Nem kellett kétszer mondanom, mindhárman a nyomomba szegeződtek, és vissza se néztünk. Csak töretlenül haladtunk előre, szinte már futottunk, amikor egy éles sikítás csendült fel a hátunk mögött…

Dreamlabyrinth - 7. rész

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de ezután a kis beszélgetés után mindannyian némaságba burkolództunk. Nem tudom, mire gondolhattak a lányok, talán próbálták feldolgozni ez azt egész helyzetet, és felidézni az emlékeiket, amik egyre távolabb kerültek tőlünk. Ez az egész egyszerűen a lehetetlennel ért fel. Én pedig… nos, én HyunSeung szavain gondolkoztam.

Azt mondta, nem kell, hogy értelme legyen ennek, már pedig mindazon, amin keresztül mentem, nem volt értelme. Egyszóval az egészben értelmet nem kell keresnem. De akkor mégis hogyan menjek tovább, hogyan döntsem el, hogy ez a valóság vagy sem? Ennek álomnak kell lennie, mert csak az álmainkban történhetnek természetfeletti és megmagyarázhatatlan dolgok, nem?

Tegyük fel, hogy ez egy álom. Mióta álmodom, és hogyan tudok ebből felébredni? Hogyan tudok megszabadulni, és leküzdeni minden félelmet, és kísértést? Ha álmodom, akkor hol aludtam el? Mert nem otthon voltam, amikor ez az egész történt. Vagy csak úgy összeestem az utcán, és még most is ott vagyok? Vajon az alkohol hatására kikészült a szervezetem, és elájultam? Vajon minden, ami nekem óráknak tűnik, tulajdonképpen csak percek, másodpercek voltak? Ha ez így van, akkor még mennyi ideig leszek ebben az álomban?

HyunSeung azt mondta, ez az egész rajtam múlik, hogy lehet, ő maga is áldozat. Ha jobban belegondolok, nem is mondott akkora hülyeséget. Ha ezt álmodom, őt is belekeverhettem, hisz elég sok minden köt hozzá. A megszállottja vagyok. Vajon a valóságban ő is álmodott velem? Vajon a túlzott szeretetemmel én is belekerültem az álmaiba és fogollyá tettem? Vajon kísértettem őt az álmaiban, vajon ezzel szenvedést okoztam neki? Vajon titokban ki akarta deríteni, ki is vagyok, vajon mindig azt várta, hogy álmaiban találkozzunk? Ha így van, ha minden csak az én képzeletem, akkor tényleg csak én tudok mindenkit kijuttatni.

De ha ez egy álom, akkor miért nem úgy működnek a dolgok, ahogy én akarom? Miért félek annyira, miért futkároz rajtam a hideg? Talán pont azért nem tudok kijutni, mert félek? Saját magamtól rettegek? Lehetséges ez? Mégis hogyan szökjünk meg? És ha tényleg így van, HyunSeung miért olyan rohadtul magabiztos? Miért tűnik úgy, minta ő irányítana, mintha rajta múlna minden?
- MinSeo! – szólított meg Angel – MinSeo, hallod? – lengette meg kezeit szemem előtt, mire megráztam fejem, és ránéztem.
- Hm?
- Ezt meg kell nézned – mutatott a háta mögé, ahol Twin és Soulmate egy ablakon nézett kifelé.

Felálltam, bár energiám kezdett alábbhagyni, de a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Odaléptem az ablakhoz, ami csak akkor tűnt fel, hogy ott van. Egész eddig elkerülte volna a figyelmemet? Nem, biztos, hogy nem, hisz amikor felébredtem, minden sötét volt. Észrevettem volna, ha van itt egy ablak. De nem volt. Most került volna oda? Ezen miért nem lepődöm már meg?

Felkapaszkodtam az ablak szélébe, mert egy kicsit túl magasan volt, majd felhúztam magam és kinéztem. A szívem hevesen verni kezdett, és hirtelen nem tudtam, mit érzek, vagy gondolok. Ez több volt annál, amit el tudtam volna képzelni.

Egy hatalmas udvar tárult szemem elé, egy végeláthatatlan, kacskaringós utakkal szőtt udvar. Labirintus. Mit keresünk mi egy labirintus közepén? Pontosabban egy vár tornyában? Mert ott voltunk. Egy domb tetején állt ez a torony. Ötletem sincs milyen nagy lehetett, de hogy az a labirintus összes ki és bejárata ehhez a várhoz vezetett, abban biztos voltam. Egy lelket sem láttam semerre, minden kopár és kietlen volt, minden csendes és hallgatag, nyugodt és békés. De mégis, valahogy kirázott a hideg a látványtól és félelmet keltett bennem. Nem az volt gyanús, hogy túl nagy a csend, hanem az, hogy egyes egyedül vagyunk egy labirintus kellős közepén. De mégis hol helyezkedik el ez a hely, miért nem jár erre senki? Miért tűnik úgy, mintha nem fedezték volna fel?
- Na, mi róla a véleményed? – kérdezte izgatottan Twin.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom – másztam vissza az ablakból – Kísértetiesen fest.
- De legalább élünk – mondta Angel – Vagy nem?
- Nem tudom, egyszerűen nem tudom – ráztam meg a fejem – De bárhogyan is, ki foglak juttatni innét titeket.
- Hogyan? – érdeklődött Twin – Nem tudhatod, mi vár rád kint. És hogy akarsz innét lemászni? Mert gondolom nem az ajtón tervezted a szökést. Baromi magasan vagyunk, nincs semmi kötél nálunk, ráadásul az is lehet, hogy hemzsegnek odakint az emberek. Vagy valami sokkal rosszabb. Élőhalottak, vámpírok, szellemek, nem tudom.
- Nincs itt senki rajtunk kívül, te is láthattad. Ha valóban lakna itt valaki, akkor ez az egész hely élne és virulna, és nem lenne így lepusztulva.
- Ez hülyeség, hogy nincs itt senki – mondta semleges hangon Soulmate, mire mindhárman ránéztünk. Nem nézett felénk, csak állt egy helyben és meredten a rácsokat figyelte. Követtük tekintetét – Ott van HyunSeung.

Egy pillanatra néma csend telepedett ránk, majd Soulmate hirtelen megindult a rácsok felé, ahol HyunSeung állt.
- Te eszement barom, mégis hová a fészkes fenébe hoztál minket? – ragadta meg csuklóját, de amaz csak hátrébb lépett, és némán nézte a dühöngő lányt – Vigyél minket most azonnal haza! Ez egyáltalán nem vicces! Mégis mit akarsz tőlünk, ha? Miféle elmebeteg, pszichopata állat vagy te valójában?
- Soulmate, elég! – kiáltottam rá, majd odafutottam hozzá és megöleltem. Hisztérikus zokogásban tört ki, és képtelen voltam lenyugtatni őt. Sok volt ez mindenkinek egyszerre. Nem csak az, hogy egy ismeretlen helyen vagyunk, hanem maga a tudat, hogy tulajdonképpen semmit sem tudunk. A tudatlanság a legnagyobb ellensége az embernek.
- Mi ez a hely, HyunSeung? – kérdeztem meg tőle, miután sikerült úgy-ahogy lecsillapítani Soulmatet, és a többiekkel együtt sikeresen elaludt. – Hová hoztál minket és mit akarsz?
- Mondtam, hogy nem én tettem ezt – hangja nyugodt volt, de semmit nem árult el.
- Ne szórakozz már velem, kérlek! Akkor nem lennél olyan, mintha élveznéd, hogy szenvedünk.
- Nem élvezem.
- Akkor meg? Áruld el, hol vagyunk! És ne merd letagadni, hogy nem te tetted ezt, mert rajtunk kívül te vagy az, aki képes járkálni akármerre, de mi ki tudja már, mióta be vagyunk ide ragadva!
- Azért tudom ezt megtenni, mert te megengeded, hogy ki-bejárkáljak.
- Mi van? Miről beszélsz?
- Gondolkozz kicsit, MinSeo. Hol vagy most?
- Ezt én is szeretném tudni.
- Kérdezem másként. Mit láttál az ablakból?
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Mit láttál?
- Egy tornyot, ahol most vagyunk. És a körülötte lévő labirintust.
- Na, pont ez az.
- Mi ez az? Ebből mit kéne tudnom? – néztem rá értetlenül – Nincs kedvem a gyerekes játékaidhoz, HyunSeung. Vagy megmondod, mit akarsz, vagy elmehetsz a... Miért akarsz nekünk segíteni?

- Mert én is ki akarok innét jutni, és ez csak a te segítségeddel mehet. Te ismered ezt a helyet egyedül.
- Neked elment az eszed? Ittál valamit, vagy mi? Mégis honnan ismerném? Most vagyok itt először. Esküszöm, nem értelek téged. Nekem nagyon is úgy tűnik, mintha többet tudnál nálam.
- Labirintus... – vágott szavamba – Gondolkozz!

Mielőtt akármit is mondhattam volna, ismét eltűnt, köddé vált, mint azelőtt oly sokszor. Semmit nem hagyott maga után, csak a jól megszokott illatot és az érzést, hogy soha nem érhetem el és az ezzel együtt járó fájdalmas űrt. 

Dreamlabyrinth - 6. rész

Az utolsó mondatától úgy éreztem, mint akit egy vödör jeges vízzel nyakon öntöttek. A rémület végigszánkózott testemen, szemeim tágra nyíltak, kétségbeesetten néztem HyunSeung hűlt helyét, mely után apró, ezüstösen fénylő csillagok repkedtek a levegőben néhány másodpercig, majd végül azok is szertefoszlottak.

Mi van a hátam mögött? - kérdeztem magamban, de még percekig nem mertem megfordulni. Aztán vettem a bátorságot, és megtettem – nem hagyott volna magamra, ha valami éhes fenevad várna rám. És csakugyan nem az várt. A három barátnőmet pillantottam meg: Twint, Angelt és Soulmatet.

- Lányok! – sikítottam örömömben, miközben odafutottam hozzájuk.

Mindhárman ott feküdtek a földön, egymás mellett, alig néhány lépésnyire onnét, ahol felébredtem. Vajon mindvégig ott voltak? Vajon mindvégig csak egy karnyújtásnyira voltak tőlem? Vagy csak most kerültek oda?

Rázogatni kezdtem eszméletlen barátnőimet, akik ennek hatására lassacskán kezdtek magukhoz térni.
- Úristen, lányok, minden rendben? Annyira jó látni titeket! – öleltem mindegyiküket magamhoz, és egy-egy puszit nyomtam arcukra. Szemeim könnyekkel teltek meg immár nem is tudom hányadik alkalommal.
- Na, lassíts, MinSeo, fáj a fejem! – dörzsölgette homlokát Soulmate.
- Nem érdekel, de most boldog vagyok, amiért itt vagytok! – mosolyogtam rájuk, és valóban az voltam. Úgy éreztem, azzal, hogy látom őket, hogy ismét mind a négyen együtt vagyunk, semmi nem történhet velünk. Minden kétségem és félelmem tovatűnt, újra remény és életerő szállt belém.
- Mi a fene történt? – nézett rám értetlenül Angel.
- És hol a fenében vagyunk? – folytatta gondolatmenetét Twin.
- Úristen! Miféle helyen vagyunk? Basszus! Ez egy börtön! – sikított egyet Soulmate, majd felpattant helyéről, odarohant a rácsokhoz és rángatni kezdte azokat.
- Hahó, valaki! Van itt valaki? Hahóó!!! – csatlakozott hozzá Angel is.

Kezdtek pánikba esni, és pont ettől tartottam. Én már túltettem magam, és eszembe se jutott segítséget kérni. Ha ki akarunk innét jutni, akkor csak saját magunkra számíthatunk. És ki tudja, hogy a rácsokon túl mi rejlik...

Ekkor vettem csak észre, hogy látok. Hogy megszűnt a sötétség. Világos van. De mégis mióta? Tisztán emlékszem, hogy amikor HyunSeunghoz mentem, még nem láttam semmit, most meg... Én ezt nem értem. Mindenesetre örültem, hogy nem kell tovább vakoskodni, és örömmel vettem tudomásul, hogy semmiféle oszladozó hulla, csontváz vagy egy-egy rothadó állattetem nincs körülöttem. De az a förtelmes bűz csak nem akart alábbhagyni.
- Lányok, kérlek, nyugodjatok meg! – próbáltam megnyugtatni őket, de nem értem el vele semmit.
- Hogy tudsz ilyen higgadt maradni? Itt vagyunk elzárva egy nem is tudom mibe, ki tudja hol, milyen messze a lakhelyünktől, és ez téged egy cseppet sem zavar? – kelt ki magából Twin is, majd belerúgott a rácsokba, de azok nem adták meg magukat. – Én nem akarok itt megrohadni!
- Légy szíves, üljetek vissza és nyugodjatok meg, oké? – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadtam karjukat, és visszaültettem őket a földre.
- Mi folyik itt, MinSeo? – kérdezte Angel néhány perc csend után.
- Ötletem sincs – feleltem sóhajtva – Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy megyünk vissza a mosdóktól, valaki elkap minket és... itt ébredek fel. Vak sötétben.
- Sötétben? De hisz világos van.
- Na igen, most már. De akkor nem láttam semmit. Órákon át. Aztán... – ismét vettem egy levegőt, és ugyancsak köhögnöm kellett a kellemetlen szag hatására, de végül máshol folytattam – Ti hol voltatok?
- Most tértünk magunkhoz... Nekem legalábbis ez az első emlékem – mondta Soulmate, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
- Érdekes... – merültem el gondolataimban, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal több furcsa dolog történt, mint gondoltam volna.
- Miért? – nézett rám érdeklődve Angel.
- Hát... Én azt hittem, hogy egyedül vagyok. Nem hallottam a hangotokat, hogy szuszogtok. Semmit, tényleg rémes csend volt. És mégis itt voltatok mellettem.
- Azt akarod mondani, hogy... valahogy csak úgy idekerültünk? – Twin tekintete olyan volt, mint aki szellemet látott.
- Azt – feleltem – De most inkább azt találjuk ki, hogy hogyan jutunk ki innét. Nem nagyon akaródzok továbbra is itt maradni ezen a... nem tudom, mi ez, még mindig.
- Nekem olyannak tűnik, mint egy torony szobája – elmélázott Soulmate – De bárhol is vagyunk, az elrablóink csak megdobnak minket valami étellel. Akarnak tőlünk valamit, hisz még nem öltek meg minket.
- Ez itt a sokadik gond... – vetettem közbe, és ismét felsóhajtottam.

Mindhárom barátnőm tekintete rám szegeződött, és gyanúsan mértek végig. Tudták, hogy titkolok valamit, és jól tudták. Én pedig nem akartam tovább magamban tartani.
- Egyedül vagyunk – suttogtam halkan – Akarom mondani... van valaki még rajtunk kívül...
- Ki az? – tették fel kórusban a kérdést.
- HyunSeung...

- Kicsodaaa? – hangjuk néhány oktávval feljebb kúszott.
- HyunSeung? Az a HyunSeung? A Te HyunSeungod? – Soulmate meglepetten és kissé reszketeg hangon kérdezett, mintha ő maga sem hitte volna el.
- Igen, az a HyunSeung. Ne nézzetek úgy rám, mint egy bolondra! – emeltem védekezően magam elé kezeimet – Számomra is éppolyan hihetetlen, mint ahogy nektek. De láttam. Itt volt mellettem. Megfogta a kezem. Beszéltem vele! És nem hallucináltam, biztosan ő volt.
- Ez... ez... ez nekem nagyon magas, ez, ez már kész őrület! Mégis mit keresne itt HyunSeung?

Dreamlabyrinth - 5. rész

Továbbra is éreztem a jelenlétét, ami arra késztetett, hogy végre felemeljem a fejem.

És ott volt. Ő. Teljes életnagyságban, hús-vér emberként. Nem álomkép, nem valami hamis képzelet, hazug hallucináció, nem. Ő volt az, itt, előttem alig néhány méterre, a rácsok túloldalán. Itt volt, több ezer kilométer távot tett meg csak azért, hogy velem legyen. Hogy itt és most találkozzunk.

A szívem kihagyott egy ütemet, sőt, kettőt is. Csak néztem rá eltátott szájjal és kikerekedett szemekkel, és nem tudtam megszólalni. Félúton torkomon akadtak a szavak, képtelen voltam akármit is kinyögni.  Ő is észrevette a döbbenetemet, mert megeresztett egy halvány mosolyt, és zavartan lebámult cipőjére, majd ismét rám szegezte tekintetét.

Nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Megint megrohamoztak a kérdések, és káosz keletkezett a fejemben. Az egyik követte a másikat, holott még a végére se értem. Mindezeknek akartam hangot adni, de nem tudtam.

Felálltam. Lassan és óvatosan tápászkodtam fel, majd ugyanolyan lassan indultam meg felé. Nem akartam odarohanni, féltem, talán ismét eltűnik, és magamra hagy. No meg még mindig nem tértem magamhoz.

Gyönyörű volt. Sokkal helyesebb és jóképűbb, mint azt a képeken láttam, mint azt valaha gondolhattam is volna. Mogyoróbarna szemei félénken, de mégis határozottan ragyogtak és fürkésztek engem, ajkai pirosak és teltek voltak, vérvörös haja pedig kócosan terült el fején. Nyakában, és kezein ékszerek lógtak, ruhája csak egy egyszerű farmerból és egy fekete, vászoningből állt. Hófehér bőre sápadtnak tűnt, de hajszíne kiegyensúlyozta ezt. Olyan volt, akárcsak a fotókon, de mégis más. Arca élettel teli volt, mégis volt benne valami nem evilági. Nem árult el semmit, semleges kifejezés ült arcán, mégis tudtam, hogy fejében kérdések motoszkálnak. Úgy nézett rám, mintha sajnálna, de ez nem csupán szánakozó tekintet volt… Olyan nem is tudom milyen… talán tehetetlenség? Elérhetetlenség? Vágyakozás? Igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó. Vágyakozás. Vágyódott volna utánam? De mégis miért? Hisz azt sem tudja, ki vagyok. Vagy igen?

Kezeimmel megkapaszkodtam a rácsokban, így már csak alig egy méterrel messzebb állt tőlem, és nem mozdult el. Néztünk egymásra, mint akik hosszú évek óta nem látták egymást, nem is hallottak egymás felől és valami úton-módon a Sors ismét összehozta őket. Valahogy mis is így voltunk, csak mi ezelőtt sosem találkoztunk személyesen, és még csak beszélni sem beszéltünk.

- H-Hyun… HyunSeung? – kérdeztem rekedtes hangon, majd azonnal el is némultam. Úgy néztem rá, mint aki csodát lát - és talán azt is láttam. A döbbeneten még most sem tudtam túltenni magam. Ez az egész szebb volt, mint egy álom, mint maga a valóság. Hogyan lehetséges ez?  Miért pont mi?

Nem válaszolt, csak félszegen elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, ezzel megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Ujjai lassan kezem köré fonódtak, és csak álltunk egymással szemben. Ott volt ő, ott voltam én, végre együtt, és nem tudtuk, mit tegyünk. Könnyek hada lepte el a szemeimet, de még ezen a könnyfátylon át is tisztán láttam arcát.

- Mi ez az egész, HyunSeung? – tettem fel egy újabb kérdést, miközben kétségbeesetten belemarkoltam kezeibe, és közelebb préseltem magam a rácsokhoz, hogy őhozzá is közelebb legyek. Azt akartam, hogy teste az enyémhez érjen, hogy karjaival átöleljen, és fejemet mellkasába fúrhassam. – Semmit nem értek ebből az egészből. Mi folyik itt? Mi ennek az értelme? - Miért kéne, hogy értelme legyen? – kérdezett vissza, és ez volt az első, hogy hosszú hallgatás után megszólalt – Hisz te szoktad mondani, nem? Nem kell, hogy mindig mindennek értelme legyen. Valami csak megtörténik. Ahogy ez is. - De ez, ez… nem, ilyen nincs. Ez akkor sem lehetséges. Mégis hol vagyok? Mi történt? Könyörgöm, HyunSeung, válaszolj! Csak te tudsz nekem okokat adni, hisz te tetted ezt, nem? Mégis miért hoztál ide? – egyre jobban megeredt a nyelvem, és dőltek belőlem az elfojtott szavak és kérdések.
- Mi? Ezt meg hogy érted? Szerinted magamat raboltattam volna el? – gyanakvóan néztem rá. Azt vártam tőle, hogy mindenre megadja a választ, ehelyett csak még jobban összezavart. – Ez őrültség! Ez… ez biztos csak egy álom, ugye? Mondd, hogy ez egy álom. Hisz te sem lehetsz itt, hisz a távolság... Ez nem a valóság, ugye?
- Én nem tudhatom – rántott vállat – Szerinted?
- Miért csinálod ezt, HyunSeung? Mikor ártottam én neked?
- Nekem semmivel...– ismét elmosolyodott, de ebbe a mosolyba most fájdalom és szomorúság vegyült, én mégis úgy éreztem, menten elolvadok. Az a mosoly… egyszerre pusztított el és gyógyított meg. – De magadnak sokkal inkább.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan tudod te is. Azzal, hogy vágyódsz utánam, hogy abban reménykedsz, egy napon valóban találkozunk, nos… nem éppen helyes. Így nem lehet élni. Így elfelejtesz minden mást magad körül. Csak én létezem számodra, csak engem látsz és ez nem normális. Magadat ölöd meg ezzel. Abba még nem gondoltál bele, mi lesz, ha mégsem találkozunk?
- De hisz most is itt vagy!
- HyunSeung, ne akarj még jobban összezavarni… Szeretlek, és ezen nem tudok változtatni. Ha szerinted ez akkora baj, akkor mondd meg, mit tegyek? – nem vártam meg, míg válaszol, inkább újabb kérdésekkel bombáztam – Áruld már el végre, hogy hol vagyok és mi célból hoztál ide! És egyáltalán mióta tartózkodom itt? Hol vannak a barátnőim?
- Idővel minden kérdésedre választ kapsz – emelte rám ismét hatalmas barna szemeit, majd engedte el a kezem, és hátrébb lépett.
- Ne, HyunSeung, ne menj el, hallod? Ne merészelj itt hagyni! HyunSeung! Kérlek, HyunSeung, ne hagyj ismét egyedül! HyunSeung! – könyörögtem hisztérikus hangon, miközben kezeimmel utána nyúltam, hogy megfoghassam kezeit. Mindhiába.

- Miből gondolod, hogy én voltam? Honnan veszed, hogy nem csak én is egy áldozat vagyok, ahogy te? Mi van, ha ez az egész a te műved?

- Az előbb még te mondtad, hogy ez biztos csak egy álom.

Felsóhajtott, majd tekintete a mögöttem lévő üregbe révedt. Nem követtem pillantását, mindvégig az ő arcát figyeltem, és próbáltam valamit leolvasni róla, hátha okosabb leszek. De nem lettem. Csupán szívem még zaklatottabban vert, még jobban összefacsarodott, s még inkább ki akart ugrani a helyéről, hogy társát az előttem álló fiú mellkasában megkeresse, és táncra perdítse.

Újabb könnycseppek hagyták el a szemem.

- Még találkozunk – ismét elmosolyodott – A helyedben inkább megfordulnék.

Dreamlabyrinth - 4. rész

Mikor ismét feleszméltem, ugyanott találtam magam. Nem változott semmi, még mindig minden koromsötétben pompázott, és úgy tűnt, a látásom lassan annyira hozzá fog szokni ehhez, hogy látni fogok. Azonban egyelőre kikészített ez a vakság és úgy éreztem, hamarosan megőrülök.

Felsóhajtottam és abban a pillanatban köhögni kezdtem, ugyanis az a förtelmes bűz - amit még mindig nem tudtam, mi az pontosan és honnan árad – rárakódott torkomra. Arcom eltorzult, ahogy a kesernyés íz végigcsúszott nyelőcsövemben, pedig nem először éreztem ezt. Valahogy úgy rémlett, utoljára nem ezt a szagot éreztem, hanem valami mást... valami finomabbat... vaníliát... az Ő illatát.

Igen, Ő itt járt. Akkor ugrott be, hogy mi is történt. Ő itt volt mellettem, az Ő hatására aludtam el. Vagy csak álmodtam? Nem, nem álmodhattam, nem lehet, hogy pont az lett volna csak egy álom. Ahhoz túlságosan is valóságosnak tűnt. Itt volt. Hisz nem fáj semmim, elmúlt minden maró kín, és még a fejemen lévő sérülés is teljesen begyógyult. Ő miatta. Ő tette ezt, különben még mindig sajogna mindenem. Vagy már belehaltam volna a sebekbe. Mindenesetre abban maradtam magammal, hogy megpróbáltam aprókat lélegezni, hátha kevesebb rosszban lesz részem.

De ha Ő itt járt, gondoltam, akkor hová lett? Miért hagyott volna magamra? Hisz tudja, hogy szeretem. Hogy ő mit érez, azt nem tudom, de tudta, hogy szükségem van rá. És csak így lelép? Egyáltalán... biztos, hogy ő volt? Hisz nem láttam az arcát, nyilván nem akarta, hogy lássam. Mert ha akarta volna, ki tudtam volna nyitni a szemeimet. De neki nincsenek természetfeletti képességei. Akkor meg hogy került ide? Biztos valaki más volt. De az érintése... az illata... a melegsége... a hangja... Bizonyos, hogy Ő volt, nincs még egy másik személy, mint Ő. És nem kevertem össze senkivel.

Tucatnyi gondolat csapongott a fejemben, és ettől élesen belenyilallt a fájdalom. Még mindig nem tudtam, mit kezdjek magammal, hogy mi a fene folyik itt, és hogy mióta vagyok bezárva ebbe a szörnyű helyiségbe. Látni akartam a barátaimat, tudni akartam, mi van velük, és látni akartam Őt is, mert tudtam, csak Ő adhat választ a kérdéseimre.
- HyunSeung! – kiáltottam el magam, és talpra ugrottam – Tudom, hogy itt vagy valahol és hallasz! Tudom! És azt is tudom, hogy Te vagy az, hiába akartad, hogy ne lássalak! HyunSeung, gyere elő!

Dühös voltam rá, amiért ezt teszi velem. Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mégis mire jó ez neki? Mit akar elérni, mi a célja? Azt se tudja, ki vagyok, és csak úgy elrabol? Mi jogon? Miért nem ad nekem valami okot?

- HyunSeung! – ordítoztam tovább, de nem hallottam mást, csak a saját hangomat visszaverődni a falak között. Nem jött válasz, pedig tényleg itt volt... valahol, nem messze tőlem, és biztos voltam benne, hogy nem csak hall, de lát is.

Sírva rogytam térdre tehetetlenségemben. Teljesen össze voltam zavarodva és kétségbe voltam esve. Nyomorultul éreztem magam, magányosnak és elveszettnek, mint egy első iskolás kisgyerek, aki életében először lép be az iskola kapuján.
- HyunSeung, kérlek... – suttogtam magam elé – Hisz én nem ártottam neked... Vagy talán bűn az, ha szeretlek? Kérlek... Mindig te vigasztaltál meg, akkor most miért teszed ezt?

Nem jött válasz. Semmi zajt nem hallottam, csak saját zokogásom. Már kezdtem feladni minden reményt, már kezdtem úgy érezni, örökre itt ragadok. Hogy örökre fogságba estem... de hol is? Igazából már ez sem érdekelt. Miért is érdekelt volna, ha semmit sem tudtam? Hogy élnek-e még a barátaim, hogy életben vagyok-e, hogy mi van a külvilágban, hogy megőrültem-e és mindez csak a fejemben játszódik? Semmit, de tényleg semmit nem tudtam.

Ekkor megéreztem jelenlétét. Ott ült velem szemben, és engem nézett. Nem láttam, - hisz a sötétségtől nem tudtam volna, meg amúgy is felhúzott lábaim közé fúrtam fejem - de éreztem tekintetét magamon. De már Ő sem érdekelt, már csak azt akartam, hogy ennek az egésznek vagy így, vagy úgy, de vége legyen.

- Mégis mit akarsz tőlem? – tettem fel a kérdést hangosan, bár erre csak azután jöttem rá, miután kimondtam.

Felelet most sem érkezett.
- Hát jó, nekem mindegy. Ha nem válaszolsz, akkor ne tedd. De ígérem neked, hogy valahogy biztosan kijutok innét, és azután kitöröllek az életemből. Soha többé nem fogok rád nézni, és soha többé nem kellesz majd! – nem tudtam, mire megyek a fenyegetőzéssel, de jó érzés volt kiadni magamból a feszültséget. Tudtam, hogy ezt úgyse fogom megtenni, hisz képtelen lettem volna őt elfelejteni; azt meg még annyira sem tudtam, hogy mégis hogyan szökhetnék meg, hisz mint mondtam, nem tudtam, hol vagyok.

Kezdett nagyon irritálni a helyzet. Itt ül velem szemben, és nem képes megszólalni. Itt ül, és hallgat, holott tudja nagyon jól, hogy már az őrület szélén állok. Tudja nagyon jól, hogy tudok róla, hogy rajta áll minden, és mégsem tesz semmit.
- Mondd, neked miért jó az, ha szenvedek? – újabb kérdés, újabb síri csend.

Nagyot sóhajtottam, de ezúttal megint friss, és kellemes levegőt szippantottam be. De ez mit sem változatott azon, hogy tudtam, miféle gusztustalan helyen vagyok.

Némaságba burkolództunk mindketten. Nem tudtam, mit kérdezhettem volna, hogy mivel tudtam volna szóra bírni. Az ő jelenlétében képtelen voltam gondolkodni. Csak azt vettem észre, hogy az időközben abbamaradt sírásom ismét felerősödött, és visszhangot vert. Éreztem, ahogy kezeivel felém közelít, és végigsimít kézfejemen, de elhúzódtam tőle.
- Ne merj hozzámérni... Ha nem vagy képes válaszolni nekem, akkor ne érj hozzám! – kiáltottam el magam, és egy ugrásszerűséggel karja után kaptam, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni előlem, de mindhiába. Eltűnt, én pedig hatalmasat hasaltam egy tócsába.

Köddé vált, mintha csak egy árnykép lett volna.

Dreamlabyrinth - 3. rész

Először azt hittem, káprázik a szemem, hogy csak a képzeletem játszadozik velem, de nem. Erőtlenül feküdtem tovább a földön, és még csak mozdulni sem bírtam. Iszonyatosan fájt még mindenem, egy cseppet sem csillapodott az égető érzés minden porcikámban. Szemeimet azonban nem tudtam lecsukni, bármennyire is voltam fáradt. Az egyre közeledő fénypontot néztem, szinte már csak azt láttam magam előtt.

Aztán megpillantottam valakit. Nem láttam arcát, ahhoz nem volt elég erős a világítás, és még csak azt sem tudtam kivenni, hogy miféle helyen vagyok. Ezután pedig sokkok hada következett. Először is az lepett meg, hogy az idegen egyedül állt néhány méterrel messzebb tőlem. Valamiért úgy gondoltam, biztos nem egymagában hajtotta végre ezt az egész dolgot, de most mégis úgy tűnt, hogy igen. Aztán a fény… nem tudom, honnan jött, mert nem láttam semmiféle lámpát vagy gyertyát a kezében; egyszerűen csak ott volt és kész. Első gondolatom az volt, hogy ő az elrablóm, hogy ő hozott ide, de az a fény, ami körülvette, ami belőle áradt, nem éppen volt természetes. Mégis ki lehet ő? - futott végig a kérdés a fejemben, de a választ nem tudtam meg. Hideg borzongás futott végig rajtam, amint pillantásunk találkozott. Én ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy egész idő alatt, amíg ott állt, engem nézett.

Szólni akartam, de nem bírtam. Csak állt ott és meredt rám, ami kezdett idegesíteni és félelmet kelteni bennem. Ha ő egy természetfeletti lény, akkor megmenteni jött? De mióta léteznek ilyenek? Kezdtem elveszíteni a fonalat, amit még az is tetőzött, hogy miután egyet közelebb lépett felém, újabb rávilágítást kaptam a környezetet illetően: rácsok. Rácsokat vettem észre, amiken túl ez az ismeretlen ácsorgott. Börtönben lennék? – csendült fel elmémben egy újabb kérdés a helyszínt illetően. Ha mindez nem lett volna elég, a következő dolog még inkább azt támasztotta alá, hogy nem evilági lénnyel van dolgom. Ugyanis egy újabb lépést tett felém, és ezzel a lendülettel a rácsok túloldalán termett. Nem nyitott ki semmiféle ajtót, nem, egyszerűen csak átjött rajtuk. Erre pedig, ha jól emlékszem, az emberek nem képesek. Vagy mégis? Már végképp nem tudtam, mit gondoljak.

Újabb percek teltek el, de nem szóltunk semmit. Tényleg rémisztő volt ez az egész helyzet, mintha ő pontosan tudta volna, ki vagyok, és nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Ebben csak az volt a gond, hogy nekem halványlila gőzöm sem volt arról, ki lehet. Kezdtem beleunni ebbe az egész játékba, amit testem is jelzett. Szemeim már le-lecsukódtak, és nem bírtam ébren maradni. Hiába küzdöttem, már teljesen ki voltam merülve, éhes és szomjas voltam.

Éreztem, ahogy valaki hozzám ér. Éreztem, ahogy óvatosan végighúzza ujjhegyét fedetlen kezemen. Éreztem, ahogy végigsimít arcomon, hajamon, ajkaimon. Pont úgy, ahogy Ő szokott. És ahogy hozzámért, már nem fáztam. Hirtelen eltűnt minden ragadós és nyúlós hideg, a szagok, az a poshadt és erjesztő pöcegödörszag is megszűnt létezni úgy, ahogy minden fájdalom tovalépett testemből. Mindez egyetlen érintés alatt. Már nem fájt többé a fejem, már nem fájtak a tagjaim, már nem fájt semmim. Nyugalom és biztonság érzete áradt szét ereimben, és abban a pillanatban úgy éreztem, ennél nagyobb védelemben nem is lehetne részem. Pont az az érzés, amit akkor szoktam érezni, amikor Vele vagyok. De az nem lehet, Ő nem, Ő nem… vagy mégis?

Próbáltam kinyitni szemeimet, de a fáradság ólomsúlyként nehezedett rájuk. Mintha összeragadtak volna szempilláim, és ettől kezdtem kétségbeesni. Megmozdítottam kezeimet, hogy én is hozzáérhessek, hogy valami kapaszkodót keressek, bármit megtettem volna azért, hogy lássam arcát. És mintha gondolataimat olvasta volna, megfogta kezemet, megszorította, és közelebb csúszott hozzám.

- Csssh… Minden rendben lesz… - suttogta lágyan, kedvesen azzal a jól ismert hangon. Igen, most már teljesen biztos voltam benne, hogy Ő az. Több millió hang közül is felismertem volna az övét, hisz már olyan mélyen beleivódott elmémbe, hogy néha sokkal ismertebbnek véltem, mint a sajátomét.

Látni akartam, biztosra akartam menni, hogy nem csak képzelődöm. Annyira hihetetlen volt, hogy Ő van itt mellettem, hisz több ezer kilométer választott el minket egymástól, Ő még csak azt sem tudta, hogy létezem. Akkor miért pont most, miért pont itt találkozunk? Nem lehet Ő, ez az egész nem normális. Muszáj ennek csak egy álomnak lennie, ez már túllép minden határon, minden képzeleten, ez… ez nem lehet igaz. Képtelen voltam megérteni, hogy mi történik velem, képtelen voltam akármit is megérteni. Ez túl abszurd.

- Ez a valóság… - szólalt meg ismét, mintha ugyancsak belelátott volna a fejembe. – Minden rendben lesz…

És én hittem neki. Nem tudom, miért, de bíztam benne és tudtam, hogy igazat mondd. Tudtam, bármennyire is tűnik rémisztőnek és hátborzongatónak a helyzet, ha Ő itt van velem, nem eshet bajom. Ettől a gondolattól pedig sírhatnékom támadt. Éreztem, ahogy a forró könnycseppek szemhéjam alól utat törtnek, és végigfolynak arcomon. A mérhetetlen nyugalom hatására lassan kezdtem álomba merülni és most az egyszer nem féltem: itt voltam, valahol a világ háta mögött, Ő pedig itt ült mellettem, fogta a kezem, és halkan dúdolni kezdett egy dalt…

Dreamlabyrinth - 2. rész

Egy furcsa helyen tértem magamhoz. Lassan és óvatosan nyitogatni kezdtem szemeimet, ahogy egy életében először repülni készülő madár próbálgatja szárnyait. Beletelt néhány percbe, míg megszoktam a sötétséget – mert minden koromfeketében úszott. Ezután ülő helyzetbe tornáztam magam, s közben nem egyszer fájdalmas szisszenések csúsztak ki a számon. Rettentően sajgott minden végtagom, mintha csak forró vasat nyomtak volna testem minden porcikájához. Hirtelen éles fájdalom hasított fejembe; kezemmel egyből tarkómhoz kaptam. Nem kellett semmi fény ahhoz, hogy tudjam, egy hatalmas seb éktelenkedik ott. Elsőre megéreztem a vért, mely megállás nélkül ömlött belőle. A rémület pillanatok alatt végigszáguldott testemen, amitől áramütésszerűen tértem magamhoz.

Az érzékszerveim kezdtek működésbe lépni. Most már nem csak a hasogató kínt éreztem, hanem a környezet bűzét is. Valahonnét rettenetes szag áradt, leginkább egy oszladozó hullához tudtam volna hasonlítani. Sok oszladozó hullához, amik talán a szemközti sarokban hevertek. Vagy éppen mellettem. Csalfa képzeletem hatására szemeim előtt rémes alakok jelentek meg, és ettől a gondolattól kirázott a hideg, és összébb húztam magam. Most az egyszer örültem, hogy nem látok semmit. Ha ez nem lett volna elég, mindezt megspékelte a penészesedő falak orrfacsaró és az áporodott esővíz - vagy vizelet - kesernyés aromája.

Hirtelen megremegtem. Akkor jöttem rá, hogy fázok. Nem volt rajtam semmi, csak egy fekete rövidnadrág, egy fehér pántos felső és... sportcipő. Hol a cipőm? Talpam alatt éreztem a talajt, mely nyálkás, ragadós és nem utolsó sorban olyan hideg volt, mint a jég. Ha a szagokat valóban halottak árasztották, akkor az a trutyi lehet, hogy egy halotté volt? Én pedig ebben fetrengtem. Sikítottam egyet, és egyből talpra ugrottam. Azaz csak akartam, mert a nedves talaj miatt megcsúszott a lábam, és hanyatt vágódtam. Ismét kísérletet tettem, de ez a próbálkozásom is kudarcot vallott. Minél inkább álló helyzetbe akartam kerülni, annál inkább lehetetlennek bizonyult. A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, aminek az lett a vége, hogy sírni kezdtem. Magzatpózba görnyedtem a földön fekve, kezeimet fülemre tapasztottam, és zokogtam, mint egy kisgyerek. Ötletem sem volt, hol vagyok, vagy hogy mi történt. Itt voltam, egyedül, egy átkozott helyen, és még csak azt sem tudtam, hogy miért. Mégis mennyi idő telt el? Ki tette ezt? Hol vannak a barátnőim? Soulmate? Twin? Angel? Tud valaki egyáltalán az eltűnésünkről? Ha igen, keresnek már? Ha nem, miért nem? Talán évek is elteltek már? Mégis hol a pokolban vagyok? Meghaltam, vagy még élek? Melyiknek örülnék a jobban?

Azokban a percekben ezer és ezer kérdés cikázott végig az agyamon. Nem tudtam felfogni a történteket, egyszerűen nem értettem semmit. Túl sok volt ez így egyszerre. Minél inkább megpróbáltam felidézni magamban az utolsó emlékképeket, annál inkább úgy tűnt, hogy egyre távolabb kerülök az igazságtól. Azzal próbáltam hitegetni magam, hogy ez csak egy álom, egy szörnyű, borzalmas rémálom, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Nem az. Nem tudok felébredni, vagyis ez a valóság. És még csak nem is haltam meg. Nagyon is életben vagyok.

Ettől a gondolattól mintha remény szállt volna belém; elhalkultam, letöröltem a könnyeimet és ismét felültem. Ha még élek, akkor van esélyem arra, hogy kiszabaduljak, bárhol is legyek.

Mozdulni még mindig nem mertem; nem akartam szembenézni vagy éppen hozzáérni egy csontvázhoz, vagy valami sokkal rosszabbhoz. A torkomat már kevésbé marta a bűz, kezdtem hozzá szokni, és a nyirkos környezet is egyre kevésbé zavart. Sejtéseim szerint valami barlangban lehettem, de mégis hogyan kerültem oda? Így inkább elvetettem ezt az elméletemet, és nem gondolkoztam azon, hol lehetek.

Füleltem. Arra gondoltam, talán ha csendben maradok néhány percig, hallok valami zajt, de ezzel sem jutottam előrébb. Nyílván való volt, hogy valahol, a külvilágtól teljesen elzárt helyen vagyok. Sehol egy elsuhanó autó motorhangja, se egy repülőgép, se egy gyerekzsivaj, se egy halk zene, semmi. Az egyetlen zajforrás a saját akadozó lélegzetvételem és a falakról csöpögő víz volt. Teljesen egyedül voltam. De nem akartam elhinni, nem akartam egymagam meghalni.
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltottam el magam, de semmi válasz nem érkezett. Ahogy gondoltam. Azért újabb és újabb kísérleteket tettem, hátha mégis, de nem történt változás.

Már minden reményem hiába volt. Tudtam, hogy esélytelen innen a kijutás. Normál esetben beletörődtem volna a helyzetbe, de képtelen voltam erre. Nem láttam az értelmét, nem tudtam az okokat, hogy mi folyik itt, hogy miért történik mindez, és amíg nem tudtam, nem adtam fel. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy van itt valaki, mert kellett, hogy legyen. Minek cipelt volna el ide, és hagyott volna magamra? Ha az illető meg akart volna ölni, már megette volna, szóval biztos volt velem valami célja. Hacsak nem azt akarta, hogy lassú és kínzó halálban legyen részem. De azt is el tudta volna intézni másképpen, felesleges lett volna elhurcolnia egy isten háta mögötti lepukkadt... pincébe. Itt kellett lennie, mert látni akarta a halálomat.

Ordítozni kezdtem. Kiabáltam, ha másért nem, hát azért, hogy ne érezzem magamat olyan nyavalyástul magányosnak. Muszáj volt valami zajt csapnom, különben beleőrültem volna a némaságba. Egészen addig kiáltoztam, míg elfogyott minden erőm, a vérveszteség hatására ki nem merültem és feküdtem vissza a földre. Kényelmetlen volt, nyomta a hátamat a kemény talaj, fájt mindenem, irritált az a nedves érintés (mintha meztelen csigák nyalogattak volna), de nem tudtam mit tenni. Szemeimbe újból könnycseppek gyűltek össze, de most nem törtek ki belőlem; csak némán, lassacskán csordogáltak.

És akkor Rá gondoltam. Mint mindig, amikor magam alatt vagyok, amikor baj ér, amikor félek, amikor kétségbe vagyok esve, amikor... mindig. Mindig az Ő karjaiban találom meg a biztonságot, a védelmet. Csak Ő az, aki képes megnyugtatni, aki el tudja velem hitetni, hogy az égvilágon minden a legnagyobb rendben. Hozzá menekültem... ismét.

És ekkor pillantottam meg egy halovány fénysugarat a sötét falak között. Ekkor hallottam meg halk lépések zaját közeledni. Ekkor éreztem meg azt, hogy megváltozik a levegő, hogy egy hideg fuvallat söpör végig rajtam. De ami nem sokkal később a szemem elé tárult, azt nem tudtam hová tenni.

Dreamlabyrinth - 1. rész

Nem hittem volna, hogy az az este megváltoztathatja az egész életemet.

Minden csak egy kellemes, nyári éjszakának indult, amikor pár barátommal úgy döntöttünk, lemegyünk egy kicsit mulatozni a városba. Pont a héten volt egy fesztivál, gondoltuk, a rengeteg tanulás és munka után nekünk is kijár egy kis pihenés.

Az égen szokatlanul fényesebben ragyogott a Hold, s őrizte a körülötte megannyi apró csillagot. Az utcai lápmák fakó narancssárgás színei világították be utunkat, melyek néha-néha álmosan pislantottak egyet, s némelyikük végleg álomra hajtotta fejét. Az egyes szakaszokon, ahol semmi fényforrás sem volt, ott a szelíden, s mégis kísértetiesen mosolygó égitest mutatta a menetirányt.

Szombat volt. Miután körbejártuk a fél várost, és végignéztünk minden üzletet, amit csak lehetett, lejárt lábakkal és kissé elfáradva, birtokunkba vettünk egy asztalt. Az idő viszonylag gyorsan telt, már egy órája ott ücsörögtünk és egy üveg bor társaságában múlattuk az időt. Tömérdek ember lézengett körülöttünk, a város lakossága most a kétszeresére nőtt, ami nyáron sosem volt meglepő. A hangulat egyre inkább a tetőfokra hágott, ahogy közeledtünk az éjfél felé. A velünk egykorúak hozzánk hasonlóan valamiféle tömény szeszben lelték boldogságukat, a kisgyerekek sikítozva és hatalmas mosollyal az arcukon futkároztak fel-alá, míg a felnőttek jóízűen falatoztak a legkiválóbb ételekből. Egyszóval mindenki megtalálta a maga szórakozási lehetőségét.

 A színpadon régi slágereket játszottak, a bátrabbak pedig a színpad előtt próbálkoztak valami táncolás-félével. Sosem tudtam táncolni, és eleinte én is ódzkodtam kimerészkedni a táncparkettre, de barátnőim hosszas unszolására nem tudtam nemet mondani, s mikor már elég sötét volt, én is beálltam az addigra már igencsak megnagyobbodott tömegbe.

Jól éreztem magam, ehhez kétség sem fér. Egy kicsit már szédelegtem az alkohol hatására, de ennyi még belefért. Végre egy nap, amikor elfelejthetem minden gondomat, amikor nem kell aggódnom semmi miatt, amikor végre nem nyomja több ezer mázsa súly a vállamat, amikor végre nem kering százezer gondolat a fejemben.... végre néhány óra kikapcsolódás, amikor nincs semmi csak te, a barátaid és a nevetés. Felemelő érzés.

Miután fulladásig táncoltuk magunkat, visszaültünk az asztalunkhoz, és onnét néztük a többi embert, akik még mindig bírták szusszal. Furcsa volt itt ülni. Azelőtt sosem szoktam csak így eljönni és iszogatni, pedig ezer alkalmam lett volna rá. Szinte minden nyáron. Sosem vonzottak az efféle dolgok, elsősorban a zenét nem bírtam, de most mégis jó volt. Jó volt valami változatosság, valami, ami nem az Ő hangjára emlékeztet. Valami, ami nem engedi, hogy az Ő hangja csengjen a fülemben. És ez az este tökéletesen jó volt arra is, hogy egy kicsit elszakadjak Tőle, ne gondoljak Rá és ne mérgezzem tovább magam.

- Ki jön el wc-re? – kérdezte Twin.

- Én! – válaszoltunk egyszerre másik két barátnőmmel. Mindannyian elnevettük magunkat, és egymást támogatva indultunk meg a mosdók irányába.

- Azt hiszem, többet nem iszom ennyit! – fogta a fejét Angel, majd tenyeréből csészét formált, megtöltötte vízzel és arcába locsolta azt, hogy felfrissítse magát.
- Én sem! Baromira fáj a fejem! – panaszkodott Soulmate a falnak dőlve.

- Valahogy így. Sosem ittam még ennyi bort. Valaki tudja, hányadik pohárnál tartunk? – kérdeztem, de a válasz egyértelmű volt.

- Lassan szerintem induljunk haza, amúgy is későre jár már, és ahogy elnézem a társaságot, mindenki pocsékul fest – jelentette ki Twin, mire csak egyetértően bólogattunk.

- Az ágyamat akarooom! – törölte meg az arcát Angel, majd elhagytuk a mosdót.

Ahogy haladtunk vissza az asztalok felé, hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, ami nem volt alaptalan. A következő pillanatban valaki elkapott hátulról, befogva a számat. Nem tudtam kiáltani, egy árva hang sem jött ki a torkomon. Minden nagyon gyorsan történt, szinte másodpercek alatt pergett le, amit én óráknak véltem. Ösztönösen kezdtem el kapálódzni, pedig még fel sem fogtam, mi történik, csak azt tudtam, hogy borzalmas dolgoknak nézünk elébe. Rángattam testem, kezeimet, lábaimat, próbáltam minden erőmből megszabadulni a testemet körbeölelő erős karoktól, esélytelenül. Amint sikítást hallottam magam mellől, abbahagytam a kapálódzást, és tekintetemmel barátnőimet kezdtem el keresni. Mindhiába. Elszakadtam Angeltől; éreztem, ahogy görcsösen kapaszkodunk egymásba, mintha ezzel akármit is tudnánk tenni, mintha ezzel meg tudnánk mindent akadályozni, majd hirtelen kezei kicsúsztak kezeim közül. Ezután egy pillanatra a körülöttünk lévő tömeget próbáltam szemügyre venni, de mivel a mosdók távol voltak a bulizó társaságtól, valószínűleg senki sem figyelt fel ránk.

Hogy mi történt ezután, már nem emlékszem, mert minden elsötétült előttem.

My dream - 5. rész

 

Nem néztem vissza, miközben elhagytam a csatatérré változott termet. Nem néztem a társaim szemébe, mert nem akartam sem a döbbenetet, sem a félelmet, sem pedig az erősebb iránt kifejezett tiszteletüket látni. Nem akartam soha többé látni ezt a helyet.

Miután kiértem a szabad ég alá, futni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek; lábaim önként irányították magukat, én pedig nem próbáltam megálljt parancsolni. Hagytam, hogy oda vigyenek, ahová akarnak.

Egy hatalmas épület tornyában találtam magam. Ritkán jártam erre, mivel napjaim nagy részét tanulással töltöttem. Kis tétovázás után végül bekopogtam és vártam. Észre sem vettem, hogy mindeközben könnyeim ismét eleredtek, sebeimből pedig még mindig folyt a vér. Bár sajgott minden végtagom, erőm nem volt már ahhoz, hogy meggyógyítsam magam.

Néhány pillanattal később egy magas, barna hajú és barna szemű fiú nyitott ajtót.

- MinSeo, mi járatban erre? – kérdezte vidáman, de a mosoly egyből eltűnt arcáról, mikor alaposabban végigmért – Mi történt veled?
- Jonghyun... – borultam sírva bátyám nyakába, ő pedig készségesen ölelt magához.

Jonghyun valóban a bátyám volt, de érdekes volt a kapcsolatunk. Ő ugyanis farkas volt. Régi mendemondák szerint a vámpírok és a farkasok ősi ellenségek, vagy legalábbis egy ideig azok voltak. Hosszú-hosszú évekig. Mára már azonban megbékéltek egymással, hisz az emberek az új ellenség. Ez volt az egyik oka, hogy itt tartózkodhatott a vámpírok között. A másik az volt, hogy mivel még kiskorú voltam (egy vámpírnak minimum tíz évet le kell húznia az iskolában, miután nagykorúvá nyilvánítják), szüleim pedig nem voltak, ezért ő volt az egyetlen családtagom, akire rábízhattak. Nem sokszor tudtunk találkozni, de bármi is történt, mindig mellettem állt.

Beljebb invitált, majd leültetett a kanapéra. Nem szóltunk egymáshoz. Tudta, mi történt, hisz a hírek itt percek alatt elterjedtek, így azt is tudta, hogy percek, órák kérdése és felkeresem, hogy kisírhassam magam. Így hát némán ölelt magához, és simogatta hátam, miközben én mellkasába fúrtam fejem, és szabadjára engedtem érzéseimet.
- Ne haragudj… - mondtam talán órákkal később, amikor sikerült megnyugodnom.
- Nem haragszom – mosolygott rám, és egy újabb zsebkendőt nyújtott felém – Sajnálom,Jiyeont, tényleg. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. De ne aggódj, Sekyung nem fogja megúszni. Ha HyunSeungnak nem sikerül elintéznie, amit kötve hiszek, hisz ő a Város Ura, akkor majd én teszek róla, hogy megbűnhődjön.
- Köszönöm, Jonghyun. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
- A testvéred vagyok, ez csak természetes. Különben is, ha nem te, akkor én végeztem volna vele előbb-utóbb. Sekyung nem érdemli meg, hogy úgy bánjanak vele, mint egy hercegnővel. Nem több senkinél sem, sőt! De ezt gondolom, te is tudod.
- Igen – sóhajtottam fel.
- De ki vele, mi az igazi ok, amiért jöttél? És ne merj hazudni, mert ismerlek annyira, hogy tudjam, van más is.

Újabb nagy levegőt vettem. Szerettem Jonghyunban, hogy nem kellett felvezetnem egy beszélgetést sem, anélkül is kitalálta, hogy mit szeretnék. Most azonban mégis kételkedve fordultam felé. Féltem a reakciójától, féltem, hogy dühös lesz és megharagszik.
- Elmegyek innét – nyögtem ki végül nagy nehezen, és félénken néztem arcába.
- Tessék? – döbbent meg - Úgy értem, miért? Mármint sejtem, miért, de… ezt nem teheted meg.
- De, megtehetem. Itt fogom hagyni ezt a sulit. Nem bírok itt élni, ki nem állhatom ezt a koszfészket. Itt nem tudok önmagam lenni, és itt nem haladok előrébb. Már mindent tudok, amit itt megtanítanak, én nem ide tartozom.
- Értem… - most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson – De hogy akarsz innét elmenni?
- Hát HyunSeunggal. Csatlakozom hozzá, és elmegyek innét. Ennek pedig nem mondhat senki ellent, még te sem.
- Ez igaz. De HyunSeung mit szólt ehhez?
- Még nem mondtam neki.
- Akkor honnan tudod, hogy bele fog menni?
- Bele fog. Ismerem őt – álltam fel a kanapéról – Úgyhogy… kezdj el csomagolni, hamarosan indulunk. HyunSeung most van az igazgatónál, elintézi, amit el kell, és tovább áll. A társai majd kézben tartják a dolgokat.

- Hogy érted azt, hogy csomagoljak? – torpant meg hirtelen.
- Pont úgy. Te is jössz velünk, vagy nem? Gondolom, nem akarsz egyedül itt maradni – mondtam, majd kisétáltam az ajtón. Egy fokkal jobban éreztem magam, mint amikor bejöttem.

*

     Néma csönd telepedett a szobámra, elfojtott zokogásom csak hangos szuszogásként tört utat a levegőben. Még mindig képtelen voltam felfogni, ami barátnőmmel történt. Közel állt a szívemhez, közelebb, mint hittem volna és ez fájt. Ártatlan volt, kedves és barátságos, mégis neki kellett meghalnia. De a tudat, hogy Sekyung megkeserüli, és részt vehetek benne, egy kicsit csillapított fájdalmamon, de tudtam, ez nem lesz sokáig elég. A bosszú nem hozza őt vissza. Semmi nem hozz vissza.

     Kezemet, ruhámat, egész testemet még mindig vér borította, ami most már könnyáztatta arcomra is ráragadt. Kétségbeesetten próbáltam megszabadulni egy zsebkendővel, de nem sokra mentem vele. Dühösen hajítottam el, majd saját kezemmel próbáltam levakarni magamról a vörös foltokat, de csak még jobban elmaszatoltam magamon, és oda is került vér, ahol eddig tiszta voltam. Hatalmasat rúgtam bele a falba kínomban, tehetetlenségemben, majd a szekrényemnek dőlve lecsúsztam a földre. Forgott velem a világ, émelyegtem és a mellkasomban lüktető szúró érzés sem akart elmúlni. Vajon ilyen az, amikor szenved valaki? Ilyen az, amikor gyászolunk? De hogyan szüntethetném meg mindezt, hogyan tudnám kiirtani végleg magamból?

     Észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobámba. Erre csak akkor figyeltem fel, amikor HyunSeung letérdelt mellém, és óvatosan elkezdte lehámozni rólam a ruháimat. Nem szólt semmit, én pedig nem tiltakoztam. Teljesen elgyengültem, nem voltam tudatában annak, ami velem történik. Nem érzékeltem HyunSeung érintéseit, nem érzékeltem, ahogy beszél hozzám, nem érzékeltem a vér kísértő és csábító illatát, nem érzékeltem könnyeim sokaságát az arcomon végigszánkázni, egyedül csak a fájdalom éles karmait éreztem, ahogy belülről kaparászták hasfalamat.

      Miután csak egy melltartó és alsónemű maradt rajtam, elővett egy vizes rongyot, és elkezdte ledörzsölni rólam a rám ragadt, ragacsos vért. Összerezzentem, ahogy a hidegség a bőrömhöz ért, és egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, de ez inkább a belső gyötrődés hangja volt. Tehetetlenül ültem, hátamat nekivetve a szekrénynek, és úgy éreztem, ennek a szörnyűségnek sosem lesz vége.

- Ez most fájni fog – mondta, de valójában nem jutott el a tudatomig. Tekintetemmel követtem ujjait, ahogy a hasamon tátongó seb felé közelít. Nem tudtam, hogyan szereztem, mikor került oda, és eddig azt se éreztem, hogy fáj, de amint megéreztem ujjait, hirtelen ismét a valóságban találtam magam, minden testi fájdalom előtört, és üvölteni kezdtem. HyunSeung csitítani próbált, apró puszikkal halmozta el fejemet, arcomat, testemet, ott, ahol ért. Vergődni kezdtem karjai közt, de egy kézzel is olyan erősen szorított, hogy semmi esélyem sem volt kiszabadulni. Tudtam, hogy jót akar, mégis, az az érzés, mintha forró vasrudakat nyomtak volna a bőrömhöz…

      Néhány perccel később már nyoma se volt a sebnek, és minden fájdalom megszűnt. Már a testemet sem borította vér, mindent gondosan eltüntetett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, ötletem sem volt, mióta van itt HyunSeung vagy hogy én mióta adtam át magam a fájdalomnak.

      HyunSeung felemelt a földről, majd az ágyamhoz sétált, lefektetett rá, gondosan betakart és befeküdt mellém. Magához húzott, én pedig fejemet mellkasába fúrtam. Lassan simogatta karomat, oldalamat, miközben úgy ringatott, mint egy kisgyereket az anyukája. Nem sírtam, vagy ha igen, azt már nem érzékeltem. Most csak hallgattam HyunSeung szívének ütemes dobogását, érintéseinek melegségét, és szeretetét, ahogy körbeölel. Biztonságban éreztem magam, és kezdtem megnyugodni.
- Miért? – kérdeztem hirtelen.
- Ezt hogy érted? – érdeklődve fordult felém.
- Miért hagytál magamra? Miért hagytál itt két évre? Két teljes, nyomorult évre? Miért nem látogattál meg soha? Miért tetted ezt?
- Sajnálom, MinSeo… Én nem akartam ezt tenni, én azt hittem, jó helyed lesz itt, de alábecsültem a képességeidet…
- Ígérd meg nekem, hogy elviszel innét! – kértem, miközben felemeltem fejemet, hogy arcába nézhessek.
- MinSeo…
- Kérlek, könyörgöm! Nem akarok itt maradni, soha többé. Én nem bírok itt lenni. Muszáj mellettem lenned, nem hagyhatsz ismét magamra! Én nem… én képtelen vagyok akármire is nélküled. Tudod, hogy…
- Tudom – mondta végül, miközben nagyot sóhajtott és még szorosabban húzott magához – Igazad van. Hibáztam, nem kellett volna magadra hagynom. Sajnálom. Holnap hajnalban indulunk.

My dream - 4. rész

Lépteim visszhangot vertek a kísérteties csendben. Jiyeon arca mindvégig szemeim előtt lebegett, és minél több könnycsepp kelt útra, annál élesebben láttam őt magam előtt. Egy sóhaj kíséretében visszanyeltem fájdalmam, minden sérelmem és tovább mentem. Megállíthatatlanul, töretlenül haladtam a kihalt folyosókon, és ahogy egyre inkább közeledtem a terem felé, úgy egyre erőteljesebben éreztem Sekyung jelenlétét. Szinte már biztos voltam benne, hogy ő is ott lesz. És ahogy erre gondoltam, a fájdalom kezdett elhalványodni, eltűnni ereimből és fellobbant bennem a harag első parazsa.

Mire elértem az ajtót, már szinte forrtam a dühtől, szemeim vérvörösen izzottak a mérhetetlen gyötrelemtől, mely szívemet mardosta és csak nagy önuralom árán tudtam türtőztetni magam, hogy ne rohanjak be azonnal és tépjem darabokra. Lehunytam szemeimet, nagyot sóhajtottam, majd szép lassan kiengedtem a levegőt. Ez elég volt ahhoz, hogy nyugalmat erőltessek arcomra.

Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe.
- Elkésett, MinSeo! – csendült fel egyből a tanár vészjósló hangja, ami visszhangot vert a hatalmas és üres épületben.

Egy vállrándítás kíséretében letudtam a véleményét, majd beálltam a sorba a többiek mellé. Ez az óra eltért a szokásostól, és talán ez volt az, amiről úgy véltem, hogy van némi értelme is. Ez ugyanis olyasmi volt, mint egy testnevelés óra, csak mi ezerszer durvábban játszottunk. Itt végre kiengedhettük a gőzt, a stresszt és nem utolsósorban az erőnket is bevethettük játék közben.
- Manapság elnézést kérni sem tud? – lépett elém a tanár, miközben úgy nézett végig rajtam, mintha valami undorító lény lennék – A viselkedése az utóbbi időben igencsak megváltozott.
- És? – kérdeztem vissza nem túl kedvesen, de nem tudtam uralkodni magamon. Egyre csak azt láttam magam előtt, ahogy Sekyung szemei is hófehérré változnak – Manapság gyilkolni is szabad az iskola falain belül?
- Ha Jiyeonra céloz, az baleset volt. Sajnálom a barátnőjét, de ez mindennap előfordul. Nem volt méltó az életre.

- Valóban azt hiszi, hogy meghalt? – vágtam mondandójába, mire igencsak meglepett képet vágott - Biztosra állítom, hogy megölték. És higgye el, a gyilkos sem húzza már sokáig – vált arcom démonivá, majd tekintetemmel megkerestem Sekyungot. Nem nézett felém, de még így is láttam, hogy az idegességtől felgyorsult szívverése és az ütőere igencsak megduzzadt.
- Maga ilyen gyenge lenne, hogy egy halálesettől elérzékenyül? - zongorázott tovább az idegeimen, de nem hatott meg. Hiába próbált okosabbnak mutatkozni, hiába akart példát mutatni és megfélemlíteni, ezzel már rég elkésett. Nem voltam önmagam, egy részem meghalt, amikor megláttam Jiyeont holtan feküdni a padlón. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem minden ittlévőt, gyűlöltem, hogy meg akarták mondani, mit csináljak, és nem érdekelt semmiféle következmény, csak azt akartam, hogy egyszer az életben igazam legyen.

Elnevettem magam, mire a tanár csak még ingerültebb lett, amit persze próbált leplezni, de a homlokán dudorodó erek és izzadságcseppek nem tévesztettek meg.
- Ha valóban annyira erősnek hiszi magát, akkor álljon ki valaki ellen! – adta ki a feladatot, mire ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.
- Rendben – bólintottam, majd Sekyungra néztem – Őt választom! – mutattam a lányra.
- Ahogy akarja – egyezett bele, majd mindenkit leküldött a pályáról, így csak Sekyung és én maradtunk fent. – Kezdhetik, de csak óvatosan!
- Óvatosan? Ez halálra megy! Vagy Sekyung olyan szent és sérthetetlen lenne? Sajnálom, de nem fogom tovább tűrni, hogy kilógjon a sorból! – szórtak szikrákat a szemeim, majd az áldozat felé fordultam.

Sekyung csak állt a pálya túloldalán és engem nézett. Teste reszketett a félelemtől, tudta, hogy komolyan beszélek. De büszkesége nagyobb volt annál, minthogy az életéért kezdjen el könyörögni. Bár rám már ez sem hatott. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak őt láttam magam előtt.

Megindultam felé, de ő nem mozdult. Puszta kézzel akartam végezni vele, azt akartam, hogy kegyetlen fájdalomban legyen része, hogy sokáig kínlódjon, hogy visszakapja azt, amit másoktól elvett. Érezni akartam, ahogy vére végigcsorog karomon, amint még dobogó szívét kezeimben tartom. Látni akartam szemeiben, ahogy kihuny az utolsó fény, ahogy kiül arcára a rémület. Látni akartam meghalni. Érezni akartam, milyen valakit megölni. Azt akartam, hogy én legyek az utolsó, akit életében utoljára lát.

Már csak méterek választottak el tőle, amikor eszébe jutott, hogy ő nem akar meghalni. Legalábbis nem küzdés nélkül. Felemelte kezét, és minden erejét összeszedve egy energiahullámot dobott felém, aminek következtében háttal nekicsapódtam a mögöttem lévő falnak. Hatalmasat nyögtem a gerincembe nyilallt hirtelen fájdalomtól. A fal a csapódás következtében kissé megrepedt, és a vakolat is lebomlott. Leestem a földre, fejem pedig hatalmasat koppant a padlón.
- Azt hittem, ennél erősebb vagy, MinSeo – nevetett fel ördögien Sekyung, és most ő indult meg felém.

Hihetetlenül fájt az egész testem, és biztosra vettem, hogy néhány csigolyám eltört. Felemeltem fejem, és éreztem, ahogy vér csöpög az orromból, a számból és a fejemből is. Odanyúltam a sebhez, és megállapítottam, hogy nem súlyos. Négykézlábra tornáztam magam, majd ellenségemre néztem. Sekyung szemei örömtől csillogtak és egy győzedelem ittas mosoly ült ki arcára. Valóban azt hiszi, hogy ennyivel legyőzhet, hogy ilyen könnyen feladom? Szánalmas.
- Csak ennyire vagy képes? – kérdeztem vissza, majd abban a pillanatban talpra ugrottam, és elkezdtem felé rohanni. Mire észbe kapott, mi történik, már neki is támadtam, és most ő volt az, aki falnak ütközött... velem együtt. Üvöltése visszhangot vert, de ez zene volt füleimnek.
- Nem szép dolog a fiatalabbakat bántani – sziszegtem képébe, majd felemeltem a földről és a földbe vágtam. Ujjaimmal, amennyire tudtam, belevájtam bőrébe, ott karmoltam, ahol tudtam, miközben hallgattam, ahogy felszakad bőre, ő pedig ezzel párhuzamosan ordítani kezd. Élveztem, ahogy kezemet lassan ellepte a vér, ahogy lassan mindent ez a vöröses szín borított be. Pont úgy, ahogy szerettem volna. Csontjai ropogtak ütéseim nyomában, éreztem, ahogy az apró porcok megadják magukat és szilánkosra törnek.

A következő pillanatban kieresztettem fogaimat, és nyaki ütőerébe haraptam. Édeskés ízű vére teljesen megtöltötte a számat, és normál esetben elkezdtem volna falatozni belőle, de tudtam, hogy gyilkos, márpedig egy gyilkos véréből nem akartam táplálkozni.

- Elég! – üvöltötte valaki a hátam mögött, és már hallottam is a cipők tompa puffanását.

Nem álltam meg. Bár Sekyung már nem küzdött ellenem, teste ernyedten feküdt alattam, nekem nem volt elég. Még nem éreztem úgy, hogy eleget szenvedett. Még nem bűnhődött meg az összes tettéért. Ismét felemeltem a testet, majd megint nekihajítottam a falnak. Ismét rávetettem magam, és ismét lecsaptam rá. Szemeim már vérben izzottak, fejem teljesen kiürült, már csak Sekyung kiáltozásának maradványait hallottam visszhangzani. Kieresztettem karmaimat, hogy egy utolsó végzetes csapást mérjek rá; karom már lendült, már csak centikre voltam a szívétől, amikor valaki elkapta csuklómat.
- MinSeo, elég! – üvöltötte rám HyunSeung, de hangja így is távolinak tűnt. Hiába kapálództam a kezeimmel, nem engedett a szorításából. – Ne süllyedj le az ő szintjére. Ne akarj te is gyilkossá válni! Hidd el, meg fogja kapni a büntetését.
- Ugyan, őt senki sem bántaná – hörögtem dühödt hangon, és ismét megrántottam a kezem, de nem sikerült elérnem a célom.
- De igen. Én elintézem, hogy méltó büntetésben legyen része. Teszek róla, hogy ő is kínlódjon azok helyett, akiket ő bántott.

Ránéztem. Szemeibe meredtem, és lassan, de biztosan kezdtem megnyugodni.
- Komolyan mondod?
- Igen. Vége a játszmájának.

Hosszas csend állt meg. Ránéztem Sekyungra, aki már alig lélegzett, de kisebb sebei már gyógyultak befelé. Úgy éreztem, nem kapott eleget, nem okoztam neki semmit ezzel az akciómmal. Többet akartam, ennél többet akartam látni a szenvedéséből.
- Egyet ígérj meg nekem – suttogtam, miközben szemeim visszaváltottak eredeti színűkre, és kezem többé nem emelkedett ütésre – Ígérd meg, hogy én is bosszút állhatok majd rajta, hogy majd én is részt vehetek a büntetésben.

HyunSeung kis habozás után, de végül kimondta:
- Ígérem.