Summer breeze - 2. rész

 

2. rész

A fejem még hasogat, amikor az éjjeliszekrényen megszólal az ébresztőm. Nagy nehezen kitapogatom a telefonomat, és kinyomom azt – fogalmam sincs, miért csörög hétvégén. Nagyot ásítok, majd nyújtózok egyet, és felülök az ágyban. A telefonom órájára pillantok, és akkor látom, hogy már elmúlt dél. Sokáig aludtam, tovább, mint gondoltam, de nem meglepő, elvégre is valamikor hajnali kettő vagy három felé indultam haza.
      A másik oldalamra fordulok, és jeges rémület fut végig rajtam, amikor meglátom, hogy egy idegen férfi van mellettem. Visszatartom a kitörni készülő sikításomat, és háromig számolva gyorsan megnyugtatom magam, mielőtt bármit is tennék.
     Az ismeretlen nem kelt fel az ébresztő óra csörgésére, még csak meg sem moccant. Hason alszik, fejét mélyen a párnába nyomva, derékig betakaródzva, így én csak sötétbarna haját és izmos, meztelen hátát látom. Szép látvány, de ezúttal megijeszt. Mégis ki ő? Hogyan kerül ide, az ágyamba? És mégis mit csináljak vele?
      Körbenézek a lakásomban, és eltelik pár perc, mire realizálok mindent. Valójában nem ő van rossz helyen, hanem én. Minden bútor, szekrény, a falak színe, a lámpák és még az ágy is teljesen ismeretlen. Semmi nem az enyém. Mégis kinél vagyok? És helyileg hol?
     Az ablak messze van tőlem, és sötétítő függönnyel van eltakarva, bár a délutáni napfény így is ad némi világítást. Kétségbeesetten gondolkodok, mégis mi történhetett, de képtelen vagyok visszaemlékezni az előző éjszakámra. Az még meg van, hogy elindulok haza, de utána teljes sötétség.
     Újra a srácra pillantok, aki még mindig halkan szuszog. Percek telnek el, és fogalmam sincs, mit csináljak. Várjam meg, amíg felébred, és kérdezzem meg, ki ő, és mi történt? Vagy hagyjam, hogy ez az éjszaka feledésbe merüljön, és inkább ne kérdezzek semmit?
    Az utóbbi mellett döntök. Óvatosan kicsúszok a takaró alól, hogy összeszedjem a ruháimat, és mielőbb lelépjek. Soha nem tettem még ilyen aljas dolgot, tiszteletben tartottam mindig a partnereimet annyira, hogy nem hagytam csak úgy ott őket, mint aki bűnt követett el. Szerettem kávét csinálni nekik, hogy legalább normálisan, szép emlékekkel váljunk el egymástól, és ne azt érezze egyikünk sem, hogy értéktelenek vagyunk. Ha az éjszaka nagyon jó volt, akkor ezek az apró dolgok már csak hab a tortán. Egy kis figyelmesség sosem árt, és az ember szívesebben emlékszik vissza ilyen kalandokra.
     De ez a helyzet ezúttal más, és én beijedtem, mert fogalmam sem volt, ki a másik fél, hogy mi történt az éjjel, és mégis hol vagyok. Ilyen még sosem fordult elő velem, és ez rosszul érintett.
     Az ágy mellett a földön megtalálom a bugyimat, amit gyorsan magamra kapok. Az éjjeliszekrényen lévő telefonról kiderül, hogy nem is az enyém, így azt ott hagyom, és csak nagyon remélem, hogy az illető nem fog sehonnan elkésni, ha már kinyomtam az ébresztőjét.
     Felkelek, és lábujjhegyen az ajtóhoz sétálok. Visszanézek, vajon történt-e változás, de továbbra se moccant meg. A nappaliban megtalálom a melltartómat, és azt is felveszem. Szerencsére üres a lakás többi része, ami valamelyest megnyugtató számomra. A kanapé szélére dobva megpillantom az előző esti kék ruhámat, közvetlen a bejárat mellett pedig a magas sarkúmat és a földre dobva a táskámat is. Gyorsan megnézem, hiányzik-e valami, és miután megállapítom, hogy a telefonom és minden iratom megvan, felöltözve elhagyom a lakást.
     A folyosóra kilépve döbbenek rá, hogy ez nem egy szokványos panellakás, hanem annál sokkal modernebb, kulturáltabb és fényesebb. Mint valami hotel, vagy szálloda. Nincs időm ezen gondolkodni, az aranyba öltöztetett folyosón közlekedve igyekszem mielőbb megtalálni a liftet. Bízom benne, hogy senkivel sem futok össze, nagyon kínos lenne bármiről is magyarázkodni, és biztosan furcsán néznének rám. Még csak meg se fésülködtem, és szinte biztos vagyok abban, hogy a sminkem és a rúzsom is elkenődött.
     A lift elé érve megnyomom a gombot, kis várakozás után pedig üresen nyílik ki. Belépek, és örömmel konstatálom, hogy tükör van benne, így van időm megigazítani magam. Megnyomom a földszint gombot, és akkor veszem észre, hogy a tizenharmadik emeleten voltam. Meglepődöm, de aztán gyorsan benyálazok egy papírzsebkendőt, és letörölgetem a rúzsfoltokat, és a fekete szempillaspirált, ami lefolyt az alsó szemhéjamra. Táskámból előkapok egy kézifésűt, párszor végig húzom hajamon, és mire a földszintre érek, egészen emberi formám van.
      A bejárat közel van, a portás mosolyogva köszön el tőlem, de én rá se nézek. Gyorsított léptekkel hagyom el a hotelt, a szabadba érve pedig szinte futni kezdek egészen addig, amíg az út túloldalára nem érek. Csak onnan merek visszapillantani, és akkor látom meg, hogy egy ötcsillagos szállodában töltöttem az estémet. Rövid időre egy helyben toporgok, vajon visszamenjek-e és hagyjak-e üzenetet a portán ennek az ismeretlen férfinak, de végül nem teszek semmit.
      Előkotrom a mobilomat a táskám aljáról, és némi keresgélés után megállapítom, hogy autóval kb. fél órára vagyok a lakásomtól. Tényleg nem emlékszem, hogyan jutottunk el idáig, de minél inkább erre gondolok, annál rosszabbul érzem magam. Leintek egy taxit, bediktálom a lakcímemet, és alig várom, hogy hazaérjek.
      Míg a legtöbben ezen a fullasztó és forró nyári napon a strandra igyekeznek, vagy legalábbis víz közeli helyre, addig én csak a saját lakásomat, és a saját hálószobám nyugalmát akarom. Szerencsére a taxisofőr nem nyomulós fajta, csendben vezet, nem kérdezget, miközben halkan szól a rádió.
     Nagyot sóhajtva dőlök hátra, lehunyom szemeimet és próbálom eldönteni, helyesen cselekedtem-e. Nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, és fordított helyzetben én se örülnék, ha a partnerem csak úgy szó nélkül lelépne, de végül meggyőzöm magam, hogy minden rendben van így. Most az egyszer előfordult, na és? Mi baj lehet? Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyet tesz, sőt. A legtöbben meg se várják a reggelt. Eddig én ehhez képest teljesen normális voltam, és az, hogy ez megtörtént, nem nagy dolog. Belefutottam egy ilyen helyzetbe, de ezt is ki kellett próbálnom.
      Mire a lakásom elé érek, már valamelyest megnyugszom és nem ostorozom magam a történtek miatt. Ugyan bánt a dolog, hogy semmire sem emlékszem, de erre is csak azt mondom, hogy ezt is meg kellett tapasztalnom. Az biztos, hogy ez egy jó tanulság volt számomra, és legközelebb nem iszom ennyit. Egy ideig messziről elkerülöm a kocsmát, és mindenféle alkoholt.
      A délutánomat az ágyamban töltöm egy alapos zuhanyzás után. Sorozatot nézek, hogy minél előbb elfelejtsem ezt a ballépésemet.

 

*

 

A hétfő hamar elérkezik, és újból a munkába vetem magam. Legalább sikerül elterelnem a gondolataimat, és napok múlva már nem is fogok emlékezni erre az egészre.
     - Hallottátok a legújabb pletykát? -  Jön be izgatottan az egyik kolléganőm az irodába, ahol rajtam kívül még hatan dolgoznak. Suttogva beszél, mintha attól félne, hogy valamelyik főnök meghallhatja rajtunk kívül mondandóját.
     - Miféle pletykát? – Jön a kérdés az egyik lánytól. Én is felkapom a fejem, mégis mi lehet ennyire fontos, ami ezt a viselkedést megkívánja. Egy újabb előre léptetés? Vagy egy új projekt kezdete?
     - Áll a bál Rowoon körül – mondja lelkesen, és megnyit a telefonján egy cikket. – Állítólag vasárnap hajnalban egy nővel látták kettesben, és nagyon úgy tűnik, hogy van valakije. A rajongók ki vannak akadva, hogy ezt mégis hogyan tehette, megcsalta őket, és azonnal szakítson a lánnyal. Hihetetlen, komolyan!
      Meghallva, hogy egy hírességről van szó, csak a szememet forgatom. Nem követem az itteni trendet, egyáltalán nem érdekel, hogy kik az aktuális sztárok, az meg végképp nem foglalkoztat, ki kivel kavar éppen vagy mibe keveredett. Fiatal koromban egy ideig én is rajongója voltam a Super Junior nevű együttesnek és alátámasztom, hogy a rajongók a legapróbb dolgokat is képesek voltak felfújni. Mi van, ha valaki éppen cigizik, vagy iszik? Mit érdekel, ha van barátnője? Sose értettem ezen miért kell kiakadni, és miért várják el tőlük, hogy olyan tökéletes életet éljenek és tökéletes példaképek legyenek, ami nem létezik. Elvárnak tőlük olyanokat, amit saját maguk se tennének. Hiszen a rajongók is ugyanúgy rágyújtanak, hétvégente isznak és ki tudja milyen szereket próbálnak ki, plusz ők maguk is kavarnak a fiúkkal. Akkor meg? Miért baj, ha az általuk kedvelt sztárocskák is pontosan ezt teszik, ha ők is megélik a fiatalságukat.
      Pontosan az ilyen viselkedés és képmutatás miatt hagytam fel ezzel az egésszel, és nem követtem többé egy együttest sem. Nem akartam magam ilyeneken idegesíteni. Aláírom, sok dalt hallgatok a rádióban, és valóban sok tehetséges zenész van, de sose tudom, ki kicsoda, vagy mi a nevük. Sose értettem, hogy a rajongók miért nem csak a dalra figyelnek, az érzésekre, amit kivált belőlük, a szövegre, ami egészen a szívekig hatol. Mit számít, hogy aki előadja a dalt, az milyen ember? A zene a lényeg, és nem a kinézet. A kinézet csak egy kis plusz, attól még ők is emberek, de ezt sajnos a fiatalok nem tudták megérteni.
    - Neked mi a véleményed, Moonbyul? – Hallom meg a nevemet, és kollégámra nézek. Teljesen elbambultam, fogalmam sem volt miről beszélnek.
     - Tessék?
    - Nem figyeltél? – Dorgál meg a kolléganőm, és odalép az íróasztalomhoz. A képembe nyomja a telefonját, amin az állítólagos Rowoon és a hölgyeménye látható. – Valóban rád hasonlít a lány, nem?
    - Már miért lennék én? – Nézem meg a képet jobban, amin semmi nem látszódik, csak hogy egy fiú és egy lány egymást ölelve épp egy ajtón lép be.
    - Nézd meg azt a kék ruhát. Neked is ugyanilyened van, nem? Múlt héten volt rajtad. Plusz a lánynak a hajszíne olyan, mint a tiéd. Valld be, hogy te vagy a képen. Te kis perverz – bökdösi meg nevetve az arcom, jelezve, hogy csak szórakozik. Az irodában a többiek is vele nevetnek, csak én nem vagyok erre képes.
     Kikapom kolléganőm kezéből a telefont, és jobban szemügyre veszem a képet. Igaza van, az a nő én vagyok. Ez pont az a pillanat, amikor megérkeztem a szállodába azzal a sráccal. Ismerős, még a hotel neve is pontosan ugyanaz, ahol az éjszakát töltöttem.
      A fiúra téved a tekintetem, és akkor összeáll minden.
     Én lefeküdtem Dél-Korea jelenlegi leghíresebb énekesével.
    - Ugyan már, csak viccnek szántam, ne vedd magadra – sápad el kolléganőm, miután nem nevettem velük, és visszaveszi a telefonját. – Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy nem vagy perverz. Plusz ez a lány sokkal fiatalabb nálad – teszi hozzá vigyorogva, majd gyorsan elslisszol az asztalomtól, mielőtt csúnyán néznék rá.
      De eszem ágában sincs visszaszólni vagy utána menni. Csak elfehéredve, teljesen lesokkolva ülök az asztalomnál, és a képernyőt bámulom. Mégis mibe kevertem magamat? Azt hittem, ezt az egészet elfelejthetem, de most egyszerre minden visszatért, és egészen levert a víz.
     Próbáltam nem feltűnően viselkedni, nem kimutatni, hogy az a lány tényleg én vagyok, és rólam szólnak a pletykák. Hogy én voltam az, aki megrontotta azt a fiút, és hogy most engem akarnak a rajongók megtalálni.
      A kollégáim még perceken át csámcsogtak a cikkeken, majd végül mindenki visszament dolgozni a helyére. Miután kicsit csillapodott a hangulat, kimentem a mosdóba. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd beültem az egyik wc fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki így lásson.
       Reszkettem, és szédültem. Nem tudtam eldönteni, hogy az ijesztett meg jobban, hogy egy alig huszonkét éves gyerekkel kavartam, mert Rowoon ennyire fiatal volt, vagy az, hogy ha megtudják, ki vagyok, nemcsak a rajongók akarnak majd szétszedni, de valószínűleg a munkahelyemnek is búcsút mondhatok. Azt hiszem, az utóbbi jobban aggasztott, mert az, hogy ezzel a gyerekkel mit műveltünk, abban nem csak én voltam a hibás – már ha valóban történt köztünk szexuális kapcsolat, hiszen annyira részeg voltam, hogy abban sem vagyok biztos, képes voltam-e erre, vagy egyszerűen bedőltem az ágyba és aludtam.
       Rowoon felnőtt ember, tud önálló döntéseket hozni, így biztosan nem kényszerítettem semmire. Valószínűleg ő is éppolyan részeg lehetett, mint én, és ki tudja, talán ő sem emlékszik a történtekre. Arra gondoltam, hiba volt csak úgy otthagyni. Tisztáznunk kellett volna a helyzetet, hogy ez ne forduljon elő, de nem, nekem feltétlenül le kellett lécelnem. A hajamat téptem a viselkedésem miatt, hogy egyszer nem tudtam felnőttként viselkedni, és meg is lett az eredménye.
      Mégis mit kellene tennem? Hagynom, hogy lecsillapodjanak a kedélyek? Ki kéne vennem egy hét szabadságot? Meddig tart ez, hetekig, hónapokig? Vége lesz valaha? Mit fog nyilatkozni Rowoon és a cége? Uramisten, mi van, ha ők fognak felkeresni?
        Egyre inkább kezdtem kétségbeesni. Nem tudtam, hogyan nézzek szembe mindezzel, ami hirtelen a nyakamba zúdult. Egyszer iszom többet a kelleténél, és akkor is pont egy hírességbe kell belefutnom, ráadásul Rowoonba, aki tényleg minden idők legfelkapottabb zenésze már két éve? Példás életet éltem egészen eddig, akkor miért kell ilyen kellemetlen helyzetbe kerülnöm?
        Bármennyi időt is töltöttem a mosdó fogságában, az nem változtatott az állapotomon. Hosszas percek után végül kimerészkedtem, és visszamentem dolgozni. Nem akartam feltünést kelteni, és el akartam terelni a gondolataimat.
         Amint visszaültem a helyemre, az egyik munkatársam odalépett hozzám.
      - Jól vagy, Moonbyul? Falfehér az arcod – nézett rám aggódva.
   - Ah, igen, minden oké – nevetgéltem zavartan. Egyáltalán nem örültem, hogy beszélgetnem kell bárkivel is ebben a helyzetben. – Csak nem tett jót a gyomromnak az ebéd, és kicsit mocorog.
      Szemrebbenés nélkül hazudtam, így sikerült leráznom a nap folyamán mindenkit. Szerencsére nem zaklattak, és úgy intéztem a dolgaimat, hogy a vártnál korábban szabaduljak.
    Délután hat óra se volt, amikor elhagytam az irodámat. Ahogy sétáltam az utcán, folyton az az érzésem támadt, hogy engem néznek az emberek. Totál paranoiás lettem, és szinte már futva menekültem el a fodrászomig.
     Annyira beparáztam, hogy időpontot kértem egy hajfestésre. A fodrászommal jó viszonyt ápolok, éppen ezért bevállalta, hogy az én hajamat még megcsinálja zárás előtt. Néhány óra alatt így lettem szőkésbarnából éjfekete, és egy kicsit vágattam is a hosszából - úgy egy jó húsz centit. Elégedetten, és egy fokkal nyugodtabban keltem fel a székből, majd indultam haza.
     Amint becsukódott mögöttem a lakásom ajtaja, hangos sóhaj szakadt fel belőlem. Otthon voltam, biztonságban. Ezt a napot túléltem, és reméltem, hogy ez az apró változtatás a külsőmön valóban kevésbé felismerhetővé tesz.
     De a félelmem még így se múlt el. Ott volt még a kék ruhám és a cipőim is, amik árulkodó jelek voltak. Nem mintha olyan ritka darabok lettek volna, hiszen tudtam, hogy nem csak én vettem meg – egy céges rendezvényen máson is láttam már. De való igaz volt, hogy méregdrága volt a ruha, amit egy tinédzser nem biztos, hogy megengedhet magának.
      Leszedtem a ruhaszárítóról az említett darabot, és egy öngyújtó társaságával a fürdőbe mentem. A kád fölé emeltem a ruhát, majd meggyújtottam. Pillanatok alatt elégett, és mielőtt még az egész lakás kigyulladt volna, lelocsoltam hideg vízzel. Utána pedig kipucoltam a kádat, az égett ruhamaradványokat egy nejlon zacskóba csomagoltam, majd kidobtam a kukába. Alaposan kiszellőztettem, és friss illatósítóval befújtam minden egyes szobát. A magas sarkúmmal már nem voltam ennyire bátor, azt egyszerűen csak beleraktam egy cipősdobozba, és a szekrényem mélyére süllyesztettem.
       Miután végeztem, csak akkor fogtam fel, miféle őrültséget csináltam. Leültem a kanapéra, és azon gondolkodtam, mégis mióta érzem magam bűnösnek? Úgy viselkedtem, mintha megöltem volna valakit, de minimum bankot raboltam volna. El nem tudtam képzelni, miért viselkedek így, amikor tényleg nem tettem semmit, és hogy a félelem miért késztet ilyen eszementségekre. Normális vagyok, de most komolyan?
      Le kellett nyugtatnom magam. Két nap telt el az adott incidens óta, de még se Rowoon, se a rajongók, se senki nem keresett ezzel kapcsolatban. Valószínűleg soha nem is fognak, hiszen meg lett volna az esély. Én mégis meg voltam rémülve.
       Végül leültem a laptopom elé, és felmentem a netre. Meg kellet tudnom, hogy valóban nagy bajban vagyok, vagy csak én túlzok ennyire. Sok fórumot, cikket, és a hozzájuk tartozó kommenteket elolvastam, de utána se éreztem jobban magam. Noha többen voltak, akik kiálltak mellettünk, mondván, ez mindenki magánügye, akadtak olyan elvetemült és begőzölt fanatikus rajongók, hogy úgy véltem, van okom a félelemre. Nem csak engem fenyegettek, hogy megtalálnak, és megölnek, hogy megkínoznak, amiért hozzá mertem érni a kedvencükhöz, de Rowoon is kapta a hideget-meleget, hogyha az övék nem lehet, akkor senkié sem. Egyszóval a helyzet nem volt bíztató, de mégse volt olyan vészes, mint hittem.
        Aztán elidőztem a képeken. Nem volt túl sok belőlük, ráadásul távolról készültek, és homályosak is voltak. Szemből nem volt rólunk fotó, csak hátulról, ahogy a hotelba tartunk befelé, valamint arról, amikor egy taxiból szálltunk ki. Az én arcom akkor se látszódott, de Rowoon nem volt olyan szerencsés. Elemezgettem a képeket, és rá kellett jönnöm, hogy valóban felismerhetetlen az illető. Bárki lehetett azon a képen, akinek hosszú szőkés haja van, és akinek van combközépig érő kék ruhája.
       Ez kellett ahhoz, hogy végül megnyugodjak. Nem teljesen, de már nem úgy feküdtem le aludni, hogy a gyomrom görcsben volt.
      Pontosabban csak mentem volna aludni, mert amint bebújtam a takaró alá, valaki kopogott a bejárati ajtón.

Summer breeze - 1. rész

1. rész

Amióta az eszemet csak tudom, mindig is karrierista nő voltam. Nem tudom, hogy azért, mert gyerekkoromban a szüleim ezt sulykolták belém, vagy egészen egyszerűen azért, mert erre születtem. Na, persze, egy rossz szavam se lehet rájuk, és nem érzem azt, hogy szándékosan kényszerítettek bele egy ilyen helyzetbe, hiszen pontosan tudom, mennyire imádtak. Mindig igyekeztek a pénztárcájukhoz mérten a lehető legtöbb mindent megadni nekem, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Mert ami tény, az tény, hogy egyáltalán nem voltunk gazdagok, sőt. A környezetünkben élőkhöz képest egészen sanyarú sorsúaknak számítottunk.
         Se anyukámhoz, se apukámhoz nem volt kegyes az élet. Mindketten fiatal korukban elvesztették a szüleiket, emiatt pedig nem tudtak egyetemi végzettséget szerezni, kétkezi munkával pedig aligha lehet sokat keresni. Minden megspórolt pénzüket az egy szem lányuk iskoláztatására költötték, és éppen csak annyi pénzünk maradt, hogy enni tudjunk és ne kelljen szakadt ruhákba járkálunk.
        A többi korombelihez képest hamar felfogtam a helyzet súlyosságát, és egyáltalán nem panaszkodtam emiatt. Nem azt mondom, hogy nem bántottak és csúfoltak sokan a szegénységeim miatt, azt se állítom, hogy ezeket nem vettem a szívemre, de mindvégig tudtam, hogyha megtehetnénk, én is megkaphatnám a legújabb csillámpónis táskát vagy a piros dzsekit, amit minden alkalommal meglestem az üzlet kirakatában, amikor az iskolába tartottam. Fájt a szívem, néha sírtam is emiatt, és előfordult, hogy olykor hónap végi napokon otthon csak natúr rizst és vizet ittunk, de mindezek ellenére se nehezteltem a szüleimre. Végtelen hálával és szeretettel néztem rájuk, hogy minden rossz ellenére segítenek, minden tőlük telhetőt megtesznek a boldogságomért. Ez a csodálat, ez az érzés azután se változott, amikor néhány évvel ezelőtt elveszítettem őket.
         Míg más gyerekek azt hallgatták a szüleiktől, hogy azért tanuljanak, hogy minél jobb és elitebb egyetemre jussanak be, addig nekem folyton folyvást az volt mondva, hogy azért tanuljak, hogy a későbbiekben legyen mit ennem. Bevallom, részben emiatt is volt az, hogy a tanulásba menekültem, de sose gondoltam arra, hogy ez rossz lenne. Szerettem tanulni, élveztem az új dolgokat felfedezni, szerettem olvasni és feladatokat megoldani, versenyekre járni és gyűjteni az okleveleket. Azt már kevésbé bírtam, amikor sokan strébernek neveztek, és hogy kevesen barátkoztak velem. Az egész életem során nem volt túl sok közeli ismerősöm, de őszintén, ezt sose bántam. Annál több időt tudtam magamra fordítani és annál többször bújhattam szabad délutánjaimon a takaróm alá egy érdekfeszítő könyv társaságában. Szerettem egyedül lenni, és sose éreztem magam magányosnak.
          Persze nem kell félteni, az egyetemi éveim alatt én is kirúgtam a hámból. Amikor csak tehettem, eljártam bulizni a kollégiumi szobatársaimmal, gyakran hajnalokig táncoltunk egy közeli szórakozóhelyen, vagy éppen a sarki kocsmában vedeltük a sojut és a sört tonnaszámra, hogy aztán a hátunkon cipelve vigyük mindig haza a leggyengébb láncszemet. A mai napig szeretek visszaemlékezni erre az időszakra, mert még ha nem is vagyok büszke arra, hogyan viselkedtem néha, úgy vélem, akkoriban voltam a legszabadabb az életem során.
       A kimaradások és az alkohol sose ment a tanulás rovására. Na, jó, bevallom, egyetlen egyszer elbuktam egy vizsgát, mert felkészületlenül mentem, de utána annyira belehúztam, hogy színötösre vizsgáztam belőle. De alapjáraton véve sose hagytam, hogy a barátaim belevigyenek a rosszba, csakis akkor, ha nekem is megfelelt, és volt időm ilyenekre. Ha választanom kellett a szórakozás és a tanulás között, nos, én mindig az utóbbit választottam. Ez szomorúan hangozhat, de nem bántam, mint mondtam, engem nagy lelkesedéssel öntött el a tudásvágy.
           A barátok mellett időnként fiúztam is. Az egyetemi éveim alatt veszítettem el a szüzességemet is, egy olyan sráccal, akire már nem nagyon emlékszem. Egy hónap után adtam neki oda magam, azután még két hónapig voltunk együtt, végül szakított velem, mondván, kevés időt töltök vele. Ami igaz volt, de valójában azt hiányolta, hogy keveset szeretkeztünk. Ezt onnan tudom, hogy rögtön a szakítás utáni első hétben már új barátnője volt, és véletlenül megláttam őket, ahogy az egyik teremben egymásnak esnek. Nem tehetek róla, ziháló nyögések hallatszottak ki, én pedig első hallásra azt hittem, hogy valaki fulladozik. Így hát bekukucskáltam a félig nyitott ajtón, és megláttam, ahogy az exem éppen hátulról megtömi az asztalra hasaló lányt – pont úgy, ahogy mi is csináltuk néhanapján. Nem volt kellemes élmény, aznap este rengeteget sírtam is emiatt, de hamar túlléptem ezen. Nem volt szoros a kapcsolatunk, szerintem szerelemnek sem volt mondható, ami közöttünk volt, hiszen három hónap alatt nem igazán alakulhatnak ki mély érzések.  
          Innentől kezdve még annyira se kötődtem a férfiakhoz. Ismerkedtem, nem arról van szó, de sose kezdtem komoly kapcsolatba. Rövid ismertség után feküdtem le velük, hiszen mégse akartam egy vad idegent a bugyimba engedni. Ha valakivel jó volt, akkor többször is összejártunk, de ennyi. Már az elején leszögeztem, hogy nem akarok többet, csakis kielégíteni a vágyaimat, és ha valaki egy kicsit is elkezd irántam többet érezni, azonnal vége a dolognak.
        Szerettem szexelni, felszabadító érzés volt. Sokan talán ribancnak tartottak volna, pedig nem voltam különb senkinél. Csak míg mások ugyanazzal a sráccal keféltek akár minden nap, addig én viszonylag sokszor váltogattam a partnereimet.
          Előfordult, hogy valakivel minden nap találkoztam egy-egy menetre. Leginkább a hálószobában szerettem lenni, de kedveltem az izgalmas helyeket, mint például a megállított lifteket, vagy az osztálytermeket - pont úgy, ahogy az exem is tette azzal a lánnyal. A legkedvesebb emlékem mégis egy forró nyári naphoz köthető, amikor az egyetem melletti erdőben estünk egymásnak az akkori partneremmel. Nem mondom, hogy nem volt kényelmetlen és nem dörzsölte a hátamat a fának a törzse, de akkor éltem meg a legnagyobb orgazmusomat. Tele volt izgalommal a helyzet, hiszen bárki arra járhatott, ráadásul egy olyan sráccal voltam, akinek volt barátnője. Nem szép dolog, de úgy voltam vele, akit el lehet csábítani, az amúgy se szeretheti annyira a barátnőjét. És nem utolsó sorban isteni volt a farka annak a férfinak – méretre, keménységre, ízre, mindenhogyan. Mégis hogyan állhattam volna neki ellent?
         Nagyjából így teltek el az egyetemi éveim. Magamhoz képest amennyire csak tudtam, élveztem a fiatalságomat, csináltam pár butaságot, bár közel se annyit, mint egyesek. De mindig ügyeltem arra, hogy a tanulást ne hanyagoljam el, és a szüleim ne aggódjanak miattam.
         Aztán kikerültem a nagybetűs életbe, és elkezdtem dolgozni egy neves informatikai cégnél. A kollégiumi barátaimmal a kapcsolatom egyre ritkább lett, mígnem végül teljesen megszakadt. Most már csak annyira beszélek velük, amikor öt évente osztálytalálkozót szerveznek, és összefutunk. Furcsa érzés, mert bár sok élményt szereztem velük, már egyáltalán nem hiányoznak.
         És ahogy a barátok, úgy fokozatosan a pasik is elmaradoztak az életemből. Egyrészt, mert a munka folyton lefoglalt, hiszen gyakornokként mindent bevállal az ember, hogy kedveljék, és elismerjék, ott voltam minden meetingen és találkozón, ha kellett, éjfélig is bent maradtam túlórázni. Szerettem ezt a céget, jól fizetett, érdekelt is, amit csinálok, lehetett folyamatosan fejlődni, így mindent megtettem, hogy értékes tagja legyek, és ne bocsátsanak el hamar. Meg is lett az eredménye, mert előlépettetek, ezzel együtt pedig egyre több feladatom, és munkám lett. A túlórák állandósultak, és így nap végén már egyáltalán nem volt kedvem senkivel se randizni. De még egy gyors menetre se futotta. Az elején próbálkoztam, de nem volt olyan kielégítő, és a partnereimnek se sikerült mindig elmenniük.
        A munka mellett a másik okom az volt, hogy egyre nehezebb volt ismerkedni. Egyetemen még lehetett, de a cégen belül már eléggé korlátozott volt a felhozatal is. És persze tilos is volt cégen belül kapcsolatot létesíteni, én pedig nem kockáztattam volna az állásomat holmi kalandért. Kezdetben társkereső oldalakon próbálkoztam, volt, hogy egy kedves kolléganőm szervezett nekem vakrandit, de ezek is egyre ritkábbak lettek. Nem voltam már olyan lelkes, egy idő után az egész fárasztó volt, és tényleg csak a munkámra koncentráltam.
        Őszintén. Már lassan egy éve annak, hogy utoljára szexeltem. Ha volt is bárki, aki randira hívott, vagy felajánlotta, hogy megfektet, azt is lemondtam, vagy el se mentem a megbeszélt találkozóra. Nincs már türelmem ismerkedni, átrágni magamat ugyanazokon a kérdéseken, újra és újra. Néha azon gondolkodom, az lenne a legjobb, ha csak szét kellene tárnom a lábaimat, a pasi tenné a dolgát, és minden tökéletes lenne. De persze ilyen nincs, és még most is tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy csak akkor kamatyolok, ha az illetőt valamennyire már megismertem.
          Hogy vágyom-e a szerelemre? Hogy mi a helyzet a családalapítással? A válaszom az, hogy nem és nem érdekel. Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne találni egy férfit, aki szeret, és én is viszont szeretem, hogy vajon milyen lenne egy kisbabát a karjaimban tartani, és milyen lehet gyerekzsivajra ébredni reggelente. Néha szeretnék ilyen dolgokat magamnak, néha vannak pillanatok, amikor annyira vágyom erre, hogy megkérném a kezét az első férfinak, aki szembejön velem az utcán – mindenféle ismertség nélkül. Néha annyira szeretném, ha lenne valakim, ahogy másoknak, hiszen folyton azt látom, milyen boldogok körülöttem, és én vagyok az egyetlen, akinek nemhogy gyerekei és férje, de se komoly kapcsolata, se egy közeli barátja sincs.
          De aztán amilyen gyorsan jönnek ezek a gondolatok, olyan gyorsan tovaszállnak, és rájövök, hogy tökéletesen elvagyok én egyedül is. Nincs szükségem férfira, aki átkarol, ágyba reggelit hoz, és akivel hosszú sétákat tehetek a parton. Ezt egyedül is meg tudom csinálni. És családot se akarok, gyerekeket meg főleg nem, hiszen a gyerekek kiabálására nem biztos, hogy minden reggel mosolyogva kelnék fel. Félreértés ne essék, biztos mindennek megvan a maga szép és gyönyörű oldala, de ugyanakkor engem ez mégse hoz lázba.
        A poharamban lévő sojut kortyolgatva azon merengek, vajon jól van ez így? Vajon rendben vagyok így? Sokan megbélyegeznek emiatt, sokan aggódnak, hogy egyedül maradok életem végéig és bevallom, néha én is megijedek ettől. Mert most még vannak emberi kapcsolataim, találkozom a munkatársaimmal, beszélgetek velük, vagy a boltban lévő eladó hölggyel, és ebben a kocsmában is ismer már a pultos. De ez vajon elég? Ha majd nyugdíjas leszek, és nem megyek sehová, akkor mi lesz velem? Amikor már az időm nagy részét a házamban fogom tölteni, és csak hetente egyszer megyek ki, hogy bevásároljak és meglátogassam az orvost, akkor hogyan fogom érezni magam? Akkor nem leszek magányos? Mert most nem vagyok, de mi van, ha eljön ez a pillanat? És ha ne adj isten, valami baj történne velem, ha lesújtana egy betegség, és tolószékbe kerülnék, ki ápolna, ki gondozna, ki segítene nekem? Ha majd idős leszek, otthon elesek, és eltöröm a kezem, kit fogok felhívni, hogy hívjon orvost? Most jól elvagyok, de mi lesz később? És ha már most ilyen nehezen találok ismerősöket, ha már most nem tudok senkit magam mellett tartani, akár barátként, mi lesz akkor, ha megöregszek?
       Ezek a gondolatok gyötörtek, és lehúztam a poharam tartalmát, majd egy újabbat kértem. Tudom, még nem kellene ilyeneken agyalnom, hiszen előttem az élet, még csak harmincöt éves vagyok. De a fenébe is, ez a harmincöt év egy szempillantás alatt eltelt, újabb harmincöt év is ilyen gyorsan elmúlik. Mi lesz akkor velem? Az idő vészesen ketyeg, és nekem tennem kell valamit. De mit, ha egyelőre azt se tudom, hogy jól érzem-e most magam? Mert bár azt mondom, jól vagyok, de vajon tényleg így van? Nem csak megjátszom az erős és független nőt? Mikor váltam ilyenné? Baj, ha ilyen vagyok? Ez biztos, hogy nem csak menekülés, bezárkózás azért, mert annyira féltem, hogy ne legyek szegény, hogy ne maradjak egyedül? Hiszen mindkét szülőm elveszítette a családját már nagyon korán, én sose ismertem a nagyszüleimet, és csak azt láttam, hogy egymásnak vannak. Senki másunk nem volt, csak mi hárman. Se családtagok, se rokonok, se ismerősök, senki. Sose jött hozzánk senki látogatóba, és mi sem mentünk sehová. Telefonon se beszélgettek a szüleim senkivel, csak a tanáraimmal, és főbérlőnkkel. Vajon tudat alatt így próbáltam megóvni magam, hogy én se kerüljek ebbe a helyzetbe, egészen addig, amíg végül pont ide sodortam magam? Bezárkóztam azért, mert gyerekként szegény voltam, és féltem, hogy ha nem sikerül kitörnöm ebből az állapotból, akkor bántani fognak, így inkább egész életemre elzárkóztam azért, hogy ez soha ne történjen meg velem? Vagy egyszerűen csak tényleg ilyen a személyiségem, és teljesen felesleges aggódnom bármi miatt is?
        - Ah, tényleg megőrülök – sóhajtottam fel, és teli poharam szélébe kocogtattam a homlokomat.
         Nem tudom, hányadik pohárnál jártam, de az alkohol mámorító illata és íze már kezdte elvenni az eszem, és a fejem kótyagos lett. Szombat este volt, és ezeket a napokat, ha éppen nem dolgoztam, mindig italozással töltöttem. Szerettem ezeket az estéket, mert kicsit más volt, mint a többi napom, és ez energiával töltött fel. Legalább éreztem, hogy élek, hogy változatosak a napjaim, és ez bőven elég volt.
         Nem sokan voltak a kocsmában. Sosincsenek sokan, mert eldugott helyen van, és drága az ital is. A pincérfiú a poharakat törölgette, amikor összeakadt a tekintetünk. Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. Nem tudom, hogy azért, mert szimpatikusnak tartott, vagy azért, mert ismert, és bolondnak hitt, mindenesetre a mosolyától kimelegedtem és arra gondoltam, megkérdezem tőle, van-e kedve egy kis kavaráshoz. Kedvem lett volna berángatni a hátsó konyhába, és az egyik hideg fémasztalra ülve élvezni, ahogy újra és újra belém hatol. Vagy azzal is megelégedtem volna, ha letérdelhetek elé, és én kényeztethetném a számmal. Akár ott, a pult mögött, miközben ő más vendégek italát próbálja meg kitölteni. Halkan felnevetek magamban, ahogy lejátszódik előttem a jelenet, ahogy a számban ízlelgetem a farkát, és véletlenül jobban megszívom a kelleténél, ő pedig kicsit meginog és halkan felnyög. Vajon ezt hogyan magyarázná ki a vendégnek?
         De aztán megrázom a fejem, hiszen a pincérfiú jó tíz évvel fiatalabb lehet nálam. Friss hús, erős, és valamennyire tapasztalt, de bármennyire is vonzódok hozzá, nem kezdenék ki vele. Nekem számít a kor. És amúgy is van barátnője.
        - Gyerünk, Moonbyul, ideje menni! – Mondom magamnak, félhangosan
       Lehúzom az utolsó poharat is, az egészet. Az alkohol marja a torkomat, de szinte már meg se érzem. Csak az arcom lesz tűzpiros, és teljesen lever a víz a hőségtől. Homályosan látok, és az álmosság is kezd úrrá lenni rajtam. A szexuális vágyam is felerősödött, így mielőtt tényleg valami butaságot tennék, úgy döntök, hazamegyek. Az asztalon hagyom a pénzt, egy csomó borravalóval, mert fogalmam sincs, mennyit ittam. Magamra kapom a táskámat, végül dülöngélve, és a falba kapaszkodva elhagyom a kocsmát.
        A levegő hűs odakint. Már nincs rekkenő hőség, egészen kellemes ilyenkor a nyári időjárás. Ha nem ittam volna ennyit, most biztosan fáznék a lenge térdig érő halványkék ruhácskámban. Magassarkú cipőmben tipegek az utcán, hol a házak falát tapogatva, hol pedig a villanyoszlopoknak támaszkodva próbálok meg eljutni az otthonomig. Nincs messze, nyílegyenesen tíz percet kell sétálnom, de ebben az állapotban óráknak tűnik. Annyiszor megfogadtam már, hogy nem iszok ennyit, de az igazság az, hogy ülve nem érzem a hatását, csak akkor, amikor elindulok. Pedig biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt még nagyon meg fogom szívni. Mindig emlékeztetem magam, hogy ne igyak ennyit, mert egyszer valaki megfigyeli, és berángat az egyik utcába, vagy az autójába, és megerőszakol. Vagy rosszabb. Részegen ilyenkor mindig azt gondolom, hogy legalább végre valaki megdug, mindegy, hogy néz ki és mocskos-e az alak, de legalább a vágyam enyhülne. Reggelente ezeket a gondolatokat egy jó hideg zuhannyal szoktam eltüntetni, de úgy döntöttem, hogy ezúttal már most este teszek ellenük.
        Fogalmam sincs, hogy mikor értem haza, és hogyan jutottam be a lakásba, arra meg pláne nem emlékeztem, hogyan sikerült ágyba dugnom magam, ráadásul úgy, hogy még a ruháimat is levettem.
      És amikor reggel felkeltem, végképp nem tudtam megmondani: mégis mit keresett mellettem az ágyban egy félmeztelen férfi?

Summer Breeze

 Summer breeze

Főszereplők: Rowoon (SF9), Moonbyul (Mamamoo)

Műfaj: domestic, hétköznapi

Korhatár: +16

Fejezetek száma: 5

Íródott: 2020.12.12 - 2020.12.18.

Történet: 
Moonbyul egy harmincas évei közepén járó karrierista nő, Rowoon pedig Dél-Korea leghíresebb énekese. Egy nyári estén a véletlennek köszönhetően egymásba futnak. Vajon hogyan alakul a kapcsolatuk a tizenhárom év korkülönbség ellenére? Melyikük lesz képes lemondani a karrierjéről a másikért? Vagy egyszerűen hagyni fogják, hogy minden haladjon tovább, mintha mi sem történt volna?

KATTINTS A RÉSZEKRE!

1. rész

2. rész
3. rész

4. rész
5. rész