Paranoia - 7. rész

 

7. rész

Nem. Nem lehet. Ez nem igaz.

Nem tudhatja.

Nem bukhattam le.

Istenem.

Ne. Ne. Ne. Ne.

Csak erre tudok gondolni. Tiltakozom, nem akarom elfogadni az igazságot.

Hogyan? Mikor?

Könnyeim végigcsorognak az arcomon. Rowoon erősen szorítja az államat, nem engedi, hogy másfelé nézzek. Kénytelen vagyok az ő szemeibe nézni, és látni a fájdalmát, a dühét, a csalódottságát és valami egészen mást: az őrületet.

Mit tettem?

- Rowoon, én… - próbálnék magyarázkodni, de Rowoon ökle elnémít.

A csattanás az arcomon visszhangot ver a falak között. A fájdalom élesen hasít állkapcsomba.

- Megölted őt, Chani! Megölted a barátnőmet! Megölted Miyeont! Megöltél egy embert! Gyilkos vagy! – Üvöltötte torka szakadtából, ami annyira kikívánkozott belőle.

Felállt mellőlem és hajába túrt mérgében. Belerúgott a falba és hangosan káromkodott. Dühöngött, őrjöngött. Rowoon épp szétesett előttem.

- Mégis mi a faszt képzeltél, Chani? Ha?

Undorodva nézett rám.

Bőgtem.

- Mégis hogyan képzelted, hogy lenyúlod a barátnőmet? Mégis miért kellett ezt tenned velem? Miért tetted? Válaszolj, ha az mondom! Válaszolj!

Rowoon letérdelt elém és két kézzel megragadta a pulóveremet. Megrázott, hogy rá nézzek. Rajtam vezette le a dühét.

Vér csordogált a szám sarkából. Elharaptam a nyelvemet.

- Nem akartam bántani. Én… én csak féltem… - mondtam zokogva. Nehezemre esett beszélni. – El akarta mondani neked és én féltem tőled. Féltem, hogy elveszítelek. Nem akartam a barátságunknak véget vetni. Nem hagyhattam, hogy egy lány ezt tönkretegye.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megfordult a fejedben, hogy elcsábítsd őt. – Rowoon megszorította a pulóveremet. Akár a nyakam is lehetett volna.

Annyira szerettem volna, ha ott helyben megfojt engem.

- S-sajnálom. Nem tudom, miért tettem. Csak eluralkodott a félelem rajtam és… megtörtént. Nem akartam bántani…

- Nem akartad? Nem akartad? Chani! Tizennyolc késszúrással kivégezted. Tizennyolccal! Mégis mit hittél, amikor ezt tetted? Igenis, bántani akartad. Szándékosan tetted! Nekem ne mondd azt, hogy nem akartad, mert igenis, akartad! Élvezted legalább? Élvezted, ahogy a húsába mártottad a kést?

- Tessék?

- Válaszolj! – Ismét megrázott. Karjaim kicsavarodtak és felüvöltöttem a fájdalomtól. Még egy ilyen mozdulat és vagy kiugrik a vállam vagy eltörik a karom.

- Nem élveztem. Egyáltalán nem élveztem! – Kiáltottam én is. – A mai napig kísért az az este. Minden egyes nap bánom, amit tettem.

A rémálmaim, az egész üldözési mánia, hogy valaki figyel engem, mind ebből eredt. A hideg karok, ahogy engem simítanak, akárcsak Rowoon barátnőjének a hideg teste, amikor órákkal később visszamentem a helyszínre és magamhoz öleltem.

Ők voltak a démonok.

Rowoon és Miyeon.

A félelem attól, hogy Rowoon rájön, mit tettem és a bűntudat attól, hogy megöltem a barátnőjét.

Ők kísértettek egészen mostanáig.

- Bánod? Valóban bánod? Akkor mi a faszért nem adtad még fel magad és mentél börtönbe? Ott kellene megrohadnod! De neeem, te vígan élted tovább az életed, élvezted a napsütést és minden mást, miközben az a lány meghalt csak azért, mert fontosabbnak tartottad magad nála! Önző vagy, Chani! Rohadtul önző!

- Nem mehetek börtönbe. Nem vallhatom be, mert a szüleim…

- Teszek a szüleidre! Szarok arra, mit éreznének a szüleid! Szerinted Miyeon szülei mit éreztek, amikor megtudták, hogy a lányukat különös kegyetlenséggel kivégezték? Arra nem gondoltál, hogy az ő szülei mit fognak érezni? Nem, persze hogy nem, mert te csak magadra gondolsz. Mindig csak magadra gondolsz.

- Ez nem igaz, Rowoon! – Kiáltottam újból. – Tudom, hogy bűnös vagyok, tudom, hogy gyilkos vagyok. Sajnálom, hogy megöltem és sajnálom, hogy lefeküdtem vele. De Miyeon is ugyanolyan bűnös, mint én. Közös megegyezésen alapult az egész. Ő keresett fel, ő mászott rám, ő akarta, hogy megfektessem. Ő menekült a kapcsolatotokból, nem én!

- Ne merd őt is hibáztatni, világos? – Üvöltötte Rowoon, és újabb pofon csattant az arcomon. Vért köptem a földre. Szám zsibbadt és éreztem, hogy feldagadt a fél arcom. Rowoon a derekamra ült és csak püfölt. Nem tudom, hányszor ütött meg, mire abbahagyta. – Még ha így is volt, még ha ő is keresett fel, el kellett volna utasítanod. Le kellett volna állítanod, ha annyira fontos volt a barátságunk. Miért nem utasítottad el?

- Mert én is kedveltem őt, azért.

- Tehát innen fúj a szél…- nevetett fel halkan. – Nem tudtam, hogy valaha ennyire gyűlölni foglak. Mégis mit hittél, Chani? Nem értelek. Még ha kedvelted is őt, és össze akartatok jönni, nem lett volna egyszerűbb elmondani nekem? Szakítani velem és csak utána kavarni? A hülyét jártattátok velem. Mindketten szerettetek, de közben mégsem, ha így kihasználtatok. És te, különösen te… Azt mondod kedvelted, de mégis megölted miattam. Nem értem… Nem értelek. Borzalmas alak vagy, Chani.

- Tudom, tudom – suttogtam és sírtam.

Rowoont néztem, aki szintén könnyes szemekkel nézett rám.

Igaza volt.

Hibáztam, gyilkos voltam. Megérdemeltem mindent, amit tettem.

- Tudod mi volt a legnehezebb az egészben, Chani? – Rowoon leszállt rólam és lassú léptekkel körözni kezdett előttem. – Hogy bíztam benned. Hogy mindvégig reméltem, hogy nem tettél ilyen szörnyűséget. És amikor nyilvánvalóvá vált számomra, reméltem, hogy én leszek az első, akinek elmondod. Hogy el fogod mondani nekem. De te csak némán hallgattál és úgy tettél, mintha nem történt volna semmi. Miyeon temetésén, amikor magamból kikelve üvöltöttem és sírtam, te vigasztaltál meg. Te voltál a támaszom, miközben te voltál a gyilkos. Undorodom attól, hogy azokkal a kezekkel öleltél, amikkel megölted őt. És tudod mi volt ennél is nehezebb? Megjátszani magam előtted. Eljátszani, hogy semmiről sem tudok, hogy ugyanúgy barátok vagyunk, támaszt nyújtottam neked és bátorítottalak, és én is úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Mocskosul nehéz volt ez a szerep. Érted? Majdnem olyanná váltam, mint te.

- Mit akarsz tenni velem, Rowoon? – Hangom halkan csengett, és erőtlen volt.

- Mit gondolsz, mégis mit fogok tenni?

- Nem tudom – sóhajtottam. – El-elmondom az igazat. Elmegyek a rendőrségre és feladom magam. Elmondom, hogyan tettem és miért. Elfogadom a büntetésemet.

- Komolyan azt hiszed, hogy az neked elég szenvedés lenne? Komolyan azt hiszed, hogy ez egyelő azzal a fájdalommal és szenvedéssel, amit én érzek? Amin Miyeon ment át?

- Börtönbe kerülök életem végéig…

- De élhetsz. És te, Chani, nem érdemled meg, hogy élj.

Rowoon rám villantotta a szemeit. Kezeimet rángattam, hátha elengedi magát a kötél, de olyan szorosan voltak megkötve, hogy a folyamatos dörzsölés csak kisebesítette csuklómat.

Belenéztem a szemekbe. Azokba a sötét szemekbe.

És tudtam, mi vár rám.

Nem könyörögtem az életemért, nem kiabáltam értelmetlenül. Időm sem volt rá, mert Rowoon lecsapott.

Előhúzott egy kést, rám vetette magát és a mellkasomba döfte.

- Egy… - mondta, és egy pillanatra se engedte el a tekintetemet. Kihúzta a kést, felületén vér csillant meg. – Kettő – és újra belém vágta.

Az ötödik szúrás után nem sokat éreztem már, és a tizennyolcadikhoz érve testem már élettelenül feküdt Rowoon karjai között.

A démonok felfaltak belülről.

 

*

 

Az éjszaka kellős közepén riadok fel a rémálomból, immár sokadjára. Zaklatottan, már-már fulladozva kapkodok levegőért, mintha másodpercekkel ezelőtt szabadultam volna a Halál vaskos markából. Izzadok, a hajam az arcomra, a homlokomra tapad. A pólóm csurom vizes, ahogy a takaróm és a párnám is, de még a lepedő is nedves alattam.

Fázok. Vacogok a félelemtől. Reszketek, pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű rémálom volt. A savanyú izzadságszag ellepi orrüregem.

Lerúgom magamról a takarót és az éjjeli szekrényen lévő lámpa felé nyúlok. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolom, amíg be nem tölti a fényesség a szobát, rettegek. Úgy érzem, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem valaki és engem néz,

(Érzem a leheletét az arcomon)

és arra vár, hogy lecsapjon, rám vesse magát, hideg ujjait a torkomra fonja

(Hideg. Érzem a hideget magam körül!)

és szorítsa, erősen szorítsa, olyan erősen, hogy összetörje a légcsövemet

(Itt van! Itt van előttem!)

és elzárja a levegőt a tüdőmtől, és csak erősen szorítja

(Nem kapok levegőt!)

és szorítja és szorítja és szorítja és…

A sötétség elillan, ahogy a kislámpa bevilágítja az egész szobát és én ismét fellélegzem. Látom magam körül a bútorokat, az asztalomat, a ruháimat, a könyveket. Egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül más itt. Nem ül senki a szoba sarkában, senki nem áll az ablak mellett és senki sem akar bántani.

- Nyugodj meg, Rowoon, már minden rendben – suttogom magam elé halkan, mintha megoldódna ettől bármi is.

A telefonom kijelzőjére pillantok, hajnali három órát mutat.

Felállok, előkotrok egy törölközőt a szekrény mélyéről, de mielőtt a fürdőbe mennék, megrezzen a telefonom.

Üzenetem érkezik.

Megnyitom.

Chani az.

 

„Elfuthatsz, elrejtőzhetsz, de én mindig megtalállak.”

*****

VÉGE

Paranoia - 6. rész

 

6. rész

 

Amikor magamhoz térek, sajog és hasogat a fejem. Már nem érzem, hogy a gyomrom égne és hányinger se gyötör, bár a belőlem áradó bűz arra enged következtetni, hogy még mindig ugyanabban a hányásszagú, izzadt pulóveremben vagyok.

Nem igazán emlékszem, mikor értem haza, vagy mi történt azután, hogy elmondtam az igazságot Rowoonnak. Teljes képszakadás az egész, egy emlékem sincs az előző estéről.

Megmozdítom a nyakam és éles fájdalom nyilall belé. Iszonyatosan részeg lehettem, ha képes voltam ülő helyzetben elaludni az ágyon. Biztos vagyok benne, hogy napokon át fájni fognak a végtagjaim.

Megpróbálok felülni, oldalra fordulni, de nem sikerül.

A kezeim zsibbadnak. Szúró fájdalom hasít beléjük, ahogy megmozdítom őket.

Valami nem stimmel.

Kinyitom a szemeim, de sötét van.

Nincs fény. Nem szűrődik be egyetlen apró, kósza fénysugár se az ablak redőnyének rései között.

Ismét fel akarok ülni, de valami visszaránt. A karjaim nem engedelmeskednek, nem tudom az ölembe húzni őket. Miért vannak a hátam mögött, miért…

Miért vagyok megkötözve?

Az álmosság utolsó foszlányai is elillannak szememből, ahogy ez a gondolat tudatosul bennem. Megrángatom a kezeimet és valóban nem mozdulnak. Érzem a köteleket a csuklómra fonódni, érzem a karjaimban, a vállaimban a fájdalmat lüktetni, érzem a falból áradó hideget a hátamon és a fenekem alatt.

Nem otthon vagyok. Ez nem a szobám és nem is az én ágyam.

Egy oszlopnak vagyok kötözve. De akkor pontosan hol vagyok? Mi történt?

Lázasan kutakodok elmémben, de nincsenek emlékeim.

Csak Rowoon arca van előttem.

A mosolya.

Az ördögi mosolya.

És az érzés, hogy rettegek tőle.

Rowoon lenne a démon? Az nem lehet.

Ijedten pásztázom a sötétséget, jobbra-balra kapkodom a fejemet, remélve, hogy ki tudok venni valami formát, alakzatot, ami segítségemre lehet abban, hogy megtudjam, hol vagyok. Semmit nem látok, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hangok suttognak a fülembe

(Csukd be a szemed)

sok ezer hang, ugyanazt kántálva

(Démonok vannak körülötted)

és annyira szeretnék hallgatni rájuk, de a félelem ébren tart. Bár megpróbálkozom ki és becsukni a szemeim, pislogok párat, hátha elmúlik ez az érzés, ez az állapot, hátha végre felébredek a rémálmomból, de nem történik semmi.

- Rowoon? – Szólítom a barátomat a nevén. Őt hívom, hiszen vele voltam utoljára. Talán ő is itt van. Talán nem. Lehet, életben van. Lehet, hogy már régen meghalt.

Vagy ő lenne a fogva tartóm?

Elraboltak volna? Mégis ki vetemedne ilyenre és mi okból?

- Milyen érzés, Chani? – Egy hang szeli ketté a levegőt. Fagyos hang. Ismerős, de nem tudok arcot társítani hozzá. A hang összekeveredik a démonok suttogásaival

(Csukd be a szemed. Csukd be a szemed. Csukd be a szemed.)

vagy ez a lelkiismeretem lenne? Mindenesetre a hangok összeolvadnak körülöttem és nem tudom, kire hallgassak, kiben bízzak.

Válaszolni akarok, de ki vagyok száradva. Ajkaim cserepesek. Szomjas vagyok. Az alkohol teljesen kiszárított. Nyelvemmel benedvesítem a szám szélét. Többször is összegyűjtöm a nyálamat és lenyelem, hátha ezzel megszüntetem a sivatag érzését torkomban.

- Ki vagy? – Kérdezem végül.

Itt van valaki. Itt van valahol. Érzem a jelenlétét. Vagy csak képzelem? Lehet, nincs is itt senki és nem is vagyok megkötözve, csak én hiszem ezt? Nincsenek is hangok, csak a saját gondolataim ejtettek foglyul?

Mi a valóság és mi az álom?

Megőrültem?

Fel akarok ébredni.

- Ugyan már, hiszen tudod – mondja bájos hangon, majd hirtelen fény gyúl a helyiségben.

A teret betölti a világosság, épp csak annyira, hogy a közvetlen környezetemet lássam. Egy pillanatra lehunyom a szemeim, majd ismét kinyitom őket. Kell egy kis idő, mire hozzászoknak a hirtelen változáshoz.

Egyedül vagyok. Nem látok senkit magam körül.

De hallom a lélegzetvételét. Itt van mögöttem.

Egy hang dudorászni kezd, számomra ismeretlen szavakat, legalábbis nem értem tisztán őket. Nem tudom megállapítani a hang forrását, egyszerre hallom minden oldalról és ettől csak még jobban megfájdul a fejem.

Léptek vernek visszhangot a kopár falak között. Libabőrös leszek, ahogy egy hideg fuvallat végig kúszik a nyakamon.

Megfordul a fejemben, hogy segítségért kiáltok, de tudom, hogy senki sem hallana meg.

- Chani, Chani, hát már meg sem ismersz? – Hirtelen cipőket pillantok meg magam mellett. Fekete sportcipők bukkannak elő a fal mellől. Pontosan úgy néznek ki, mint amikor nem is olyan régen a mosdóba zárkóztam és halálfélelmem volt.

Nem lehet ő.

A cipőkhöz lassan a lábak is társulnak, majd egy egész emberi alak. Kitekeredve nézek fel az illetőre, de nehezen rajzolódik ki előttem arca.

Végül elém sétál, és elvigyorodik.

Rowoon.

Hirtelen megkönnyebbülök.

- Rowoon… Komolyan a frászt hoztad rám. – Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a felismeréstől, hogy mi történik, de halkan felnevetek. Ideges vagyok és rémült, a feszültség pedig nagy adagban feloldódik bennem. – Azt hittem, hogy egy pszichopata gyilkos tart fogva.

- Nos, még igazad lehet – von vállat, miközben engem vizslat.

Ismét elkap a félelem. Az a pillanatnyi megnyugvás úgy foszlik szét és tűnik el a semmiben, mint ahogy a cukor lemerül a pohár aljára, amikor megízesíted a teát.

Rowoon nem azért van itt, hogy segítsen.

Azért van itt, mert…

Mert…

Felpillantok rá. Eszembe jut, hogy elmondtam neki az igazat. Hogy a barátnője félrelépett velem. Rowoon így akarja megtorolni ezt? Meg akar büntetni?

- Rowoon, engedj el. Sajnálom. Elmondtam az igazat és mondtam, hogy sajnálom. Megbántam. Miért csinálod ezt velem? – Nyelvem megered, amin jómagam is meglepődök. Mintha tudat alatt menteni akarnám a menthetőt, mintha tudnám, hogy közeledik a vég.

- Komolyan kérdezed? – Rowoon leguggol elém, hogy szemmagasságba kerüljön velem. Így még hatalmasabbnak tűnik nálam.

- Igen. Tudom, hogy elárultalak és hogy kavartam a barátnőddel, megértem azt is, hogy ezt soha nem fogod megbocsátani és nem is várom el. Tudom, mit tettem. De ez túlzás, oké? Értem, hogy meg akarsz leckéztetni, de most már engedj el, jó? Ez nem vicces.

- Chani, ez halálosan komoly.

- Haver, te elraboltál. Elmebeteg vagy? Leütöttél, és elhurcoltál egy… lepukkant, koszos, használaton kívül raktárépületbe. Azt se tudom, hol vagyok. Ez bűncselekmény.

Rowoon csak vigyorog, és vigyorog. Engem vizslat, élvezi minden percét annak, hogy ki akarok szabadulni. Sose beszéltem ilyen sokat az elmúlt időben, és ez egyértelműen annak a jele, hogy félek.

Próbálok kimérten, nyugodt hangnemben beszélni, hátha hatok rá és meggondolja magát, de a türelmem fogytán van, ahogy egyre inkább rájövök, hogy esze ágában sincs elengedni engem. Megrémülök, ahogy fokozatosan tudatosul bennem, hogy veszélyben vagyok.

- Igen, tisztában vagyok vele.

- Akkor engedj el. Mégis mi bajod van?

- Nekem mi bajom van? – Emeli fel kissé a hangját, majd még jobban elvigyorodik. Pszichopata mosoly ül ajkain. – Neked mi bajod van. Miért vagy úgy megijedve? Hiszen ez a te búvóhelyed.

- Tessék?

- Nézz körül, Chani. Hát nem ismerős a hely?

Körbenézek. Tömör falak vannak mindenütt. Leomlott vakolat és pókháló a plafonon. A falak tele vannak graffitivel, különböző firkálmányokkal. Talán irodaház lehetett valamikor. Nem értem, miért kéne, hogy ismerős legyen. Sose volta…

És akkor meglátom a szemközti falon a foltokat.

Vöröses-barnás foltok.

Vérfoltok.

Tudja.

Rowoon tudja.

- Nem voltál őszinte velem, Chani. – Néz mélyen a szemeimbe. – Arra kértelek, hogy mondd ki, mit tettél, de nem mondtad el a teljes igazságot.

- De elmondtam…

- Azt hiszed, nem tudtam, hogy keféltél a barátnőmmel? Azt hitted, nem tudtam arról, hogy a hátam mögött összejártok? Nem vagyok vak, Chani. És ha már itt tartunk, nem csak egy alkalom volt, mint ahogy azt mondtad. Több is volt, ugye? – Rowoon szemei szikrákat szórnak, ahogy rám emeli tekintetét. Sötét. A jókedvén úrrá lesznek a múlt emlékei és teljesen kivetkőzik önmagából. Most nem reményveszett és szomorú, hanem dühös, mérhetetlenül dühös és impulzív.

- Kérlek, Rowoon…

- De nem erről van szó, hanem az igazságról. A valódi igazságról. Arról, amiről senkinek nem beszéltél és ami miatt úgy érzed, hogy a démonok körülötted vannak. Arról, ami már szétterjedt a testedben, ami fogva tart, ami szép csendben felemészt belülről. A kis titkocskádról. – Suttogja halkan, miközben rám villantja szemeit.

- Miről…?

Nagyot nyelek, nem tudom befejezni a mondatomat. Belém rekednek a szavak.

Őrületesen félek.

Tudja.

Rowoon ujjaival óvatosan az állam alá nyúl, hogy semmiképpen se veszítsem el a szemkontaktust.

Hideg.

Az ujjai olyan hidegek.

- Tudok róla, Chani. Tudom, hogy te vagy a barátnőm valódi gyilkosa.

Paranoia - 5. rész

 

5. rész

 A kocsma falának támaszkodom egyik kezemmel, miközben a másikkal a pulóveremet fogom, hogy ne hányjam le magam. A vacsorám és az a rengeteg mennyiségű alkohol darabos, trutyis okádékként köszön vissza a földön. A szaga büdös, mint a táskámból előhúzott egy hetes edzős pólóm.

- Haver, te aztán nem voltál rest lefesteni a Mrs. Kim tanárnő ráncos és dagadt képét. Egészen hasonlítanak – nevet fel mellettem Rowoon a hányásomat elemezve, majd egyik kezével, dülöngélve átkarolja a nyakamat. – Hű, és még a szaga is pont ugyanolyan – vág egy fintort, majd ismét vihogni kezd.

Ha nem lennék ilyen rossz állapotban, vele nevetnék én is, vagy minimum egy mosolyt kicsikarnék magamból, de most csak egy szemforgatásra jutja. Kezemmel erőtlenül ellököm magamtól, majd pulóverem ujjába törlöm maszatos számat.

Arrébb sétálok néhány lépést, hogy a járókelők ne higgyék azt, hogy én voltam, majd a ház falának dőlök és nagyokat lélegzem. A friss nyáresti levegő jól esik. Csurog rólam a víz, de a hűs szellő megszárítja izzadt testemet. Kivételesen nem érzem úgy, hogy a hideg ujjak nyaldosnák minden porcikámat.

Rowoon átnyújt egy üveg ásványvizet. Kinyitom, belekortyolok, kiöblítem a számat és a hányással keveredett vizet a földre köpöm. Csak ezután iszok belőle. A víz felfrissít, és elmém kezd tisztulni.

- Gyere, sétáljunk egyet, Chani – finoman megsimítja karom Rowoon, és elindul az egyetem felé.

Néhány lépéssel lemaradva utána indulok, majd miután beérem, egymás mellett haladva bóklászunk az utcákon. Csend van és sötét, bár az utcai lámpák fényei elég megvilágítást adnak.

Jót tesz ez a kis séta. Minél többet megyünk, annál inkább kijózanodok és a gyomrom se émelyeg már.

Az egyetem előtti parkhoz érve leülünk az egyik padra. Sokáig némaságba burkolódzunk.

Tudom, hogy nem menekülhetek.

Tudom, hogy el kell mondanom az igazat, bármilyen nehéz is. Meg kell küzdenem a démonokkal, meg kell küzdenem a saját félelmemmel. Még ha a barátságunknak vége is lesz, el kell mondanom. Tartozom Rowoonak ennyivel, és csak így vethetek véget ennek a szörnyű rémálomnak.

- Mi a baj, Chani? Totál ki vagy fordulva önmagadból. Komolyan aggódom érted, nem szoktál így viselkedni. És ne hazudj nekem. Most az egyszer az igazat akarom hallani, oké?

Rowoon rám néz, hanghordozása kellemes és barátságos. Olyan, mint mindig. Törődik velem. Soha senki nem foglalkozott velem annyit, mint ő.

Miért kellett így elcsesznem a barátságunkat?

Érzem a démonokat magam körül. Itt vannak megint. Tudom, hogy ott lapulnak a fák között.

De most az egyszer nem állítanak meg.

- Nem vagyok jól, Rowoon – mondom végül és sokkal könnyebben megy, mint gondoltam. Nem érdekel már, hogy Rowoon őrültnek hisz-e vagy sem, így hát folytatom. – Azt hiszem, paranoiás vagyok. Rémálmaim vannak és folyton azt érzem, hogy üldöznek. Hogy démonok üldöznek. Megőrülök, Rowoon. Nem tudom, mitévő legyek.

Hangom elhal, ahogy kimondom a szavakat, de a lelkem még mindig nem könnyebbült meg. Még mindig érzem a terhet magamon, még mindig érzem a súlyokat, ahogy lefelé húznak.

Nem elég, ha csak ennyit mondok. Ez csak a töredéke annak, ami nyomaszt belülről.

- Mondd el – kérlel Rowoon. – Mondd el, mi váltja ki ezt belőled. Történt valami, ugye? Különben nem lennél ennyire szétesve. Mondd el, mi bánt.

Rowoon még mindig megértő és türelmes. Még most is úgy viszonyul hozzám, mintha a legjobb barátja lennék, és nem egy áruló, aki hátba támadta.

Nagyot sóhajtok és az égre nézek. Könnycseppek égnek a szememben, de bűnösnek érzem magam, ha szabadjára engedem őket. Én nem sírhatok, nekem nincs jogom hozzá.

Talán a démonok miatt némulok el újra, vagy csak húzom az időt; már nem tudom, ki irányít. Minél később szólalok meg, annál több ideig hiszem, hogy minden rendben és a barátságunk még épségben van. Ezek az utolsó másodpercek talán a legszebbek. Csak most látom, mennyire értékes is volt a mi kapcsolatunk, csak most látom, hogy mit dobtam el magamtól. És miért? Néhány óra örömért cserébe, amit bárki mástól megkaphattam volna.

Miért pont az a lány?

Miért pont Rowoon barátnője? Miért nem lehetett más valaki?

Istenem, Chani, annyira idióta vagy.

- Elárultalak, Rowoon – mondom ki végül.

Rowoon megfeszül mellettem, nem erre számított. Talán sejti, mit készülök mondani. Hallom, ahogy nagyot nyel, látom, ahogy ujjaival combjába mar, hogy levezesse az ingerültséget és a félelmet, amit szavaim váltottak ki belőle. Ujjai egészen elfehérednek.

Vajon olyan hidegek is, mint az ujjak, amik fojtogatnak?

Talán azok az ujjak Rowoon ujjai?

- Mondd ki – kérlel továbbra is, bár hangja már sokkal erőtlenebb és kevésbé határozott.

- Én… Nem tudom, hogyan történt. Azt se tudom, miért, egyszerűen csak… megtörtént. Én…

- Mondd ki!

- Annyira sajnálom, Rowoon, nem akartam ezt tenni, és már borzasztóan megbántam. Én nem tudom, hogy… - hangom kétségbeesett, és reményveszett. Próbálom megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára a lehető legfinomabban, de csak dadogok és összevissza hadoválok. Nem tudom szépen kifejezni magam.

- Mondd ki, Chani! A kurva életbe is, mondd már ki! – Üvölti hangosan, és felpattan mellőlem. Ujjai ökölbe szorulnak, teste egészen remeg a dühtől. Nem néz rám, képtelen az arcomba nézni. Én is képtelen vagyok rá.

- Lefeküdtem a barátnőddel.

Hangom sokáig visszhangot ver kettőnk között. Némaság kúszik közénk és elszakít egymástól. Fájnak a szavaim neki is és nekem is. Neki sokkal jobban.

A démonok nem tűnnek el. Még mindig érzem, hogy valaki figyel. Mintha ez az egész kettőnk között egy színpadon játszódna, az egész egyetem előtt. Mindenki megtudja, milyen mocskos és undorító féreg vagyok. Ilyet tenni a legjobb barátoddal felér egy gyilkossággal.

És én gyilkos voltam.

Rowoon végül visszaül mellém. Nem szól, továbbra se emeli rám tekintetét. Annyira gyűlöl és undorodik tőlem, hogy nem bírja a látványomat sem.

- Tudod, Chani… - hosszan felsóhajt, miközben a messzeségbe réved. Hangja kimért és sokkal nyugodtabb, mint azt gondoltam, hogy lesz. - A démonok a sötétségben élnek. Olyan sötétségben, mint ami a szívedben van.

- Hogy? – Kapom rá a fejem, nem igazán értem, mire akar kilyukadni.

- Mondtam, hogy megtalállak – néz rám végül. – Elfuthatsz, elbújhatsz, de én mindig megtalállak.

Paranoia - 4. rész

 

4. rész

 Rowoon napokon keresztül zaklatott. Üzeneteket írt, és vagy egy tucatszor felhívott, még a lakásomhoz is eljött, és perceken keresztül nyomkodta a csengőt vagy dörömbölt az ajtón. De én sose nyitottam ki neki.

Az egyetemre se tettem be a lábamat, a napjaimat a szobám magányában töltöttem. A démonok csak sokasodtak, láttam és hallottam őket, szinte már egészen megszokottá váltak.

Rowoon megfenyegetett azzal, hogy a szüleimnek is szólni fog, ha nem fejezem be ezt a viselkedést, így muszáj volt valamiféle lépést tennem, hogy ez ne történjen meg. Nem akartam, hogy a szüleim ilyen állapotban lássanak, mi több, nem akartam, hogy a démonok őket is megcélozzák és bántsák.

Nem emlékszem, hogyan jutottam hozzá a gyógyszerekhez és arra se emlékszem, mikor mennyit vettem be belőlük. Tulajdonképpen nem is érdekelt, mert használtak. A démonok lassacskán eltünedeztek, már csak esténként jöttek elő és suttogtak a fülembe, de egy újabb adaggal el tudtam nyomni őket.

Végre képes voltam aludni.

Amennyire lehetséges volt, rendbe tudtam tenni magam. Visszajött az étvágyam és a bőröm se volt már olyan megfakult és élettelen. Kezdtem visszanyerni a régi önmagamat.

Jobban éreztem magam, és ennek hála Rowoonnak sikerült elérnie, hogy igent mondjak egy szombat esti lazulásnak.

Mindezek ellenére a szívemből nem tűnt el a félelem.

A gyógyszerek elvakítottak, nem vettem észre, hogy ez ismételten csak a démonok műve. Nem vettem észre, hogy továbbra is ott leselkedtek rám az árnyékban, ott bújtak az ágyam alatt és követték minden lépésemet.
 

*

 

A kocsma zsúfolásig tömve volt egyetemista fiatalokkal. A bagó kellemetlen, maró szaga keveredett az alkohol kesernyés, tömény illatával, megfűszerezve a tipikus savanykás, fanyar verejtékezéssel, amit az emberek árasztottak magukból. A gyomrom kicsit mocorgott ettől a szagkavalkádtól, de lehúztam a sörömet, és minden elmúlt.

Alig hallottam a mellettem ülő srác hangját, ahogy félig már becsípve, nevetgélve próbálta elmesélni legújabb csajos kalandját. Nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond ebben a hangzavarban. Mindenki igyekezett túlkiabálni a másikat. Az, hogy az asztal túloldalán lévő személlyel beszélgetésbe keveredj, lehetetlennek bizonyult. A háttérben üvöltő zene se könnyítette meg a helyzetünket.

- Na, azt mondom srácok, igyunk! Igyunk a sikeres vizsgákra és arra, hogy együtt a társaság! – Kiáltotta Rowoon, aki velem szemben foglalt helyet. – Egészségetekre!

- Ámen! – Ismételtük ordítva, a levegőbe emeltük poharainkat és koccintottunk.

Alkohol fröccsent a kezemre, de nem zavart; egy apró mozdulattal a nadrágomba töröltem, majd nagy kortyokban lehúztam a piámat. A szesz marta a torkomat, és kellemesen megborzongtam tőle. Egyre tompábbnak éreztem magam, ahogy az alkohol megmérgezte a testemet és úgy éreztem, a körülöttünk lévő ricsaj se olyan élénk már.

Kótyagos volt a fejem, de így is megéreztem magamon a szúró pillantásokat. Szinte éreztem, ahogy éget a tekintet, szabályosan fájt a bőröm a pólóm alatt. Körbenéztem, de látásom már homályos volt, így nem tudtam megállapítani, ki figyel ennyire.

A félelem ellepett.

A démonok ismét visszatértek.

Nem emlékeztem, hogy mikor vettem be utoljára gyógyszert vagy hogy egyáltalán vettem-e be elindulás előtt. A gondolataim összekuszálódtak és minden zavaros volt. Fogalmam sem volt, hogy milyen nap van, hogy mit csinálok, hogy hányadik pohárral iszom és végképp nem tudtam, mégis milyen társasággal vagyok itt. Senkit nem ismertem a körülöttem lévők közül.

- Chani, minden oké? – Lengette meg előttem kezét Rowoon, és lábával óvatosan sípcsonton rúgott.

Rákaptam a tekintetemet.

Rowoon szemei elsötétedtek és engem kivert a jeges rémület.

A poharam nagy csörömpöléssel esett a földre és szilánkosra tört össze, de ebben a hangzavarban senki nem vette észre.

Nem tudom, mikor kezdtem el félni tőled, Rowoon. Akkor, amikor a sörös poharad mögül rám villantottad a vigyorodat vagy akkor, amikor szemeiddel olyan áthatóan bámultál, mintha egészen a lelkem sötét bugyráig látnál? Vagy egész idő alatt tartottam tőled? Nem tudtam megmondani, de féltem. Féltem a legjobb barátomtól, pedig benned kellett volna bíznom a legjobban.

Vagy mindezt csak képzeltem volna? A démonok beléd költöztek és a te szemeiden keresztül vizslattak engem? Te voltál a legfontosabb az életemben és most téged is felhasználtak ellenem?

Rosszul voltam.

Sötét szemeid eltűntek és helyettük aggódó pillantásokkal néztél rám.

A gyomrom felkavarodott.

Öklendezni kezdtem.

Szédültem és forgott velem a világ. Nem tudtam, mi történik, de hallottam őket. Hallottam a hangokat és láttam a sötét árnyakat közeledni felém. A fagyos és csontos ujjak megfogták a bokámat, és egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a lábamon.

Nem bírom.

El kell mondanom.

El kell mondanom az igazat, Rowoon.

Téged néztelek, a barna szemeidet és undorodtam magamtól. Hogy tehettem ezt veled? Te vagy a legjobb barátom, én mégis elárultalak.

Ott, azokban a percekben kész lettem volna elmondani neked a legsötétebb titkomat, neked kész lettem volna színt vallani, de rettegtem tőled. Rettegtem, hogy mit fogsz szólni, ha megtudod: a barátnőd a halála előtt megcsalt téged.

Méghozzá velem.

Paranoia - 3. rész

 

3. rész

 

Percek telnek el, talán órák. A mosdó csempézett padlóján ülök, közvetlen a nyitott ablak alatt. Érzem a lágy szellőt, ahogy óvatosan bekúszik a résen és finoman cirógatja a nyakamat. Hallom a hangját, ahogy kedves dalokat suttog, meséket mesél a kinti élet szépségeiről.

De ez vajon nem csak egy téveszme?

Mi van, ha a démonok űzik velem ezt a csalfa játékot? Édesgetnek, babusgatnak, de valójában azt várják, mikor rémiszthetnek újból halálra.

Megmerevedek. Szinte már hallom, ahogy azok a kedves hangok átalakulnak mély, förtelmes, taszító morajjá, szinte már érzem, ahogy a hideg ujjak ismét a nyakam köré fonódnak.

Felpattanok, hogy elszakadjak az ablakon benyúló fekete, csontszerű karoktól.

A csaphoz sétálok, hideg vizet eresztek és megmosom az arcomat.

A testem lüktet, egészen lángol. Forró vagyok, de közben a hideg ráz. Melegem van, ugyanakkor fázok is. Arcom sápadt és beesett, szemeim véreresek és fénytelenek, amikor a tükörbe nézek. Nem vagyok önmagam. Teljesen megváltoztam. A karjaim, amikkel a csap szélébe kapaszkodom, vékonyak és erőtlenek. Vajon mikor ettem utoljára?

A fejemet is a csap alá dugom, majd ismét a tükörben vizslatom magam. Pocsékul festek.

Vajon megőrültem vagy tényleg elmosódott a tükörképem? Képzelődöm, hogy hullámzik a tükör felülete? Forróság van odakint, de idebent miért fagytak apró jégfátyolok a tükörre?

Egészen a csontomig hatol a fagy. Ahogy kifújom a levegőt, szám előtt halovány fehéres pára jelenik meg.

Fázok. Libabőrös vagyok.

Megnyikordul az egyik fülke résnyire nyitott ajtaja. Odakapom a tekintetem.

Van odabent valaki?

Ő van odabent?

Vagy csak a szél mozdította meg?

Tarkómon végigsimítanak a hűvös ujjak. Pólóm alá bekúszik dermesztő lehelete.

Nem akarom ezt. Nem bírom tovább.

Megtörlöm arcomat a levetett pulóverembe, magamra kapom a táskát és elhagyom a helységet. A becsukódó ajtóból visszanézve még látom, ahogy a jeges karok visszahúzódnak az ablakból.

Vajon hol találnak meg legközelebb?
 

*

 

- Jól vagy, haver? – Rowoon megtalál a folyosón, miközben a kijárat felé tartok. Nincs kedvem hozzá, nem akarok senkivel beszélni, csak el akarok menni, messze akarok futni. – Hé, Chani! Állj már meg! – Utánam jön, de meg se állok. Minek van itt? Amúgy is órán kellene lennie. Honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Chani! – Megfogja a karom és magával szembe fordít. Kerülöm a tekintetét, de neki nem hazudhatok. Túl jól ismer. – Rendben vagy? Nagyon szarul nézel ki.

- Persze, jól vagyok, mondtam, csak túl nagy a nyomás a vizsgák miatt.

- De ennyire? Hiszen lázas is vagy! – Állapítja meg, miközben kezét a homlokomra tapasztja. – Mitől stresszelsz ennyire? Hiszen jó tanuló vagy, egyik vizsga se okoz neked komolyabb gondot. Akkor most mi a baj?

Némán állok előtte, csak a vállamat rándítom. Nem tudom, mivel magyarázzam. Az agyam nem dolgozik olyan gyorsan, hogy elfogadható kifogásokat keressek. Tompa vagyok, teljesen be vagyok lassulva. Nem akarok itt lenni, haza akarok menni, az ágyamba, bár nem mintha ott biztonságban lennék, de itt mégis rosszabb.

Rowoonra nézek és annyira szeretném elmondani, mi bánt. De már csak a gondolattól, hogy ez megfordul a fejemben, leblokkolok. Nem jönnek ki szavak a torkomon, úgy érzem, mintha folyamatosan süllyednék, mintha a falak maguktól épülnének körém. Távol kerülök tőle. Mintha nem csak a folyosón figyelnének, hanem már mélyen belül, a testemben is.

Annyira jó lenne, ha nem zárkóznék el a legjobb barátom elől. Nem akarom ellökni magamtól. Annyira szeretném, hogy segítsen anélkül, hogy el kellene mondanom bármit is, de nem megy. Ha csak ránézek, eszembe jut a lány és a démonok és összeszorul a gyomrom, és hányni tudnék.

El akarom mondani, de…

- Mondd el! – Rowoon hangja visszaránt a valóságba, és hirtelen úgy érzem, átlát rajtam. Tudja.

- Tessék?

- Mondd el, mi a baj. Így nem tudok segíteni neked. Barátok vagyunk. Tudod, hogy nekem bármit mondhatsz, én meg fogom érteni.

Rowoon aggódva néz rám. Még sose törődött ennyire velem, még sose volt ilyen komoly. El se tudom képzelni, mit érezhet most. Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta mindent együtt csinálunk, ugyanabba az iskolába jártunk és most még az egyetem se választott szét minket. Mindent tudunk egymásról, minden apró dolgot, minden titkot megosztunk egymással. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, és most hirtelen eltaszítom magamtól. Kizárom őt mindenből, kerülöm, amennyire lehet, nem találkozom vele és még a hívásaira se válaszolok. Azt se tudja, mi történik és természetes, hogy aggódik értem.

Bár be tudnám őt vonni ebbe, ha tudnám én is, hogy miért van ez.

Rowoonnak lenne szüksége rám, és nem fordítva, hiszen alig néhány hónapja, hogy elveszítette a barátnőjét. Tudom, hogy nem tette túl még magát ezen. Én vagyok az egyetlen, aki megérti az érzéseit, akire támaszkodhat, és most mégis én vagyok az, aki elfordul tőle.

Én vagyok a következő, akit el fog veszíteni.

Annyira sajnáltam őt, de nem tudtam mit válaszolni.

A démonok összevarrták belülről a számat, így csak egyszerűen hátat fordítottam neki és elsétáltam.

Paranoia - 2. rész

 

2. rész

 

Elbóbiskolok a padban. Az óra már javában zajlik, sokan vannak körülöttem, így nem keltek feltünést. Csak néhány percre hunyom le a szemem, de szinte azonnal fel is riadok.

Szemeim égnek az alvás hiányától, a szívem lüktet, ahogy éber állapotban is látom magam előtt a rémálom apró képkockáit. Hiába próbálok a táblára írt szövegre koncentrálni, a betűk összefolynak, egy hatalmas zöldes-fehéres pacává változnak, majd az egészet elnyeli a sötétség, és a sötétségből kibontakozik egy meztelen női alak. Látom magam előtt, ahogy az ágyon fekszem és ez a lány rajtam ül és a teste hullámzik, ahogy kéjesen nyögdécsel hátra hajtott fejjel és látom, ahogy egyszer csak a háta mögött felbukkan egy démon és elmetszi a torkát és a vér végigfolyik a mellein és ömlik rám és beborítja az egész testem.

Megrázom a fejem és kitisztul a látásom.

A verejték patakokban folyik le rólam, a tenyereim megcsúsznak a padon, ahogy próbálom ülő helyzetbe tornázni magam, mert már egészen az asztal alatt vagyok. Kisebb zajt csapok, ahogy a könyököm hangosan beleütközik a mellettem lévő falba. Néhányan odakapják a fejüket, de látva, hogy minden rendben, ismét láthatatlanná válok számukra.

Csak én érzem úgy, mintha az izzadságcseppek a kezemen vérből lennének.

A fejemre húzom a pulóverem kapucniját, hogy senki ne lássa elgyötört és sápadt arcom.

Mélyeket sóhajtok, hogy megnyugodjak. A tenyeremet szárazra dörzsölöm a farmernadrágomban.

A bűntudat lenne? A bűntudat miatt álmodok ilyeneket?

De… nem tettem semmit.

 

Megrezzen a telefonom. Üzenetem jött egy névtelen feladótól.

 

„Tudom, mit tettél.”

 

Jeges rémület lesz úrrá rajtam és a telefonomat egyből a zsebembe vágom, mintha valami bűnt követtem volna el. Levegőért kapkodok, ösztönösen ölelem át a karjaimat és félve pillantok végig a többi diákon.

Senki nem figyel rám, senki nem veszi észre, hogy mi történik.

Én mégis úgy érzem, hogy valaki figyel. Érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy itt van közöttünk. Valahol, elbújva, és engem néz a vörös szemeivel, mint az álmomban.

De hiába keresem tekintetemmel a démont, nem találom.

Ahogy vége az órának, magamra kapom a táskámat, és mint egy őrült, kivágtatok a teremből, félrelökve néhány társamat

(Figyelnek)

és végig haladok a hosszú folyosón

(Érzem, hogy figyelnek!)

és leszaladok a lépcsőkön a földszintre

(Érzem a tekintetét, érzem, ahogy engem vizslat)

és hátra pillantok

(Tudom, hogy követ. Valaki követ! Hiába menekülök, utol fog érni!)

és aztán szaladni kezdek, és csak rohanok és rohanok

(Ő is rohan! Itt van mögöttem! Ne nézz hátra! A nyomodban van! Ha megfordulsz, véged!)

és feltépem a mosdó ajtaját, berohanok, majd az egyik fülkébe rontok és magamra zárom az ajtót.

Valaki lehúzza a másik oldalon a wc-t, kezet most, majd távozik. Valaki más veszi át a helyét és én nagyokat lélegezve, a földre kuporodva, a táskámat ölelve próbálok megnyugodni.

Paranoiás lennék? Vagy tényleg követett valaki? Sikerült leráznom? Most ébren álmodok vagy megőrültem?

Nem tudom, mi történik velem. Rowoonra gondolok és arra, hogy el kell mondanom neki. Mesélnem kell neki az álmaimról és a démonokról, el kell mondanom neki, hogy megkönnyebbüljek. Muszáj valakinek beszélnem róla, mert nem bírom tovább.

De olyan nehéz.

Nem tudok megszólalni, annyira lebénítanak, és megnyomorítanak. Olyan mélyre ásták már magukat, hogy képtelen vagyok szóvá tenni a problémámat. Nem múlik el a szívemből a félelem, már egészen a lelkemet is bekebelezte. Szétáradt bennem és uralja a testemet, lassan már az elmémet is. Mintha le lennék kötözve, mintha be lennék gyógyszerezve, nem tudok mozdulni, nem tudok levegőt venni.

Fuldokolok.

Megint fuldokolok.

Kezeimmel a nyakamat markolászom. Le akarom tépni a láthatatlan hideg ujjakat onnan. Valaki szorítja és meg akar ölni.

Kiáltani akarok, de egy hang se jön ki a torkomon.

A mellettem lévő wc-t ismét lehúzzák, majd hallom, ahogy a bejárati ajtó becsukódik.

Egyedül maradtam.

Görcsösen kapálódzok lábaimmal, sikerül belerúgnom az ajtóba. Az egész testem megfeszül, és nem engedelmeskedik, mintha valaki más irányítana. Zajt csapok, zajt kell csapnom, hogy valaki a segítségemre siessen, de teljesen egyedül vagyok.

Illetve nem, mert itt van.

Tudom, hogy itt van.

Az ajtó előtt.

Látom az árnyékát. Közeledik felém.

Itt van.

Ki fogja nyitni az ajtót és akkor vége.

Próbálok csendben maradni. Nem érzem már a kezeket a nyakamon, így a saját számat tapasztom be.

A könnyeim folynak. Mikor kezdtem el sírni?

A telefonom megrezzen. Felvillan a kijelző. Újabb üzenetem jött.

Előkapom, hogy lenémítsam, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, de remegek. Remegnek a kezeim és kiejtem a telefont a kezemből. Gyorsan felkapom és halkan felzokogok. Istenem, ez mind olyan hangos! Miért történik ez?

Megnézem a kijelzőn az üzenetet.

Megint ő írt!
 

„Elfuthatsz. Elrejtőzhetsz.”

 

Érzem a számban az orromból kifolyt váladékot a fémes és véres ízzel keveredni, ami az elharapott nyelvemből csöpög.

Annyira rettegek!

Valaki mentsen meg, mert meg fogok halni!

Kiabálni akarok, sikítani és törni-zúzni, de megnémultam és mozdulni se bírok.

Kopognak.

Kopog valaki a fülke ajtaján.

Látom a fekete cipője orrát az ajtó előtt. Itt van! Itt áll előttem és csak az ajtó választ el tőle!
Ismét felvillan a kijelző. Újabb üzenetem érkezett tőle.
 

„De én mindig megtalállak.”

 

Meg fogok halni.

Biztosan meg fogok halni.

Hirtelen felpattantam, mintha elszakadtak volna a kötelek, és kirontottam az ajtón.

- Hagyj békén! – Üvöltöttem, ahogy kitörtem.

Meg akartam támadni az illetőt, kész voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Azt hittem, hogy ezzel a tettemmel meglepem és elszaladhatok előle.

De az ajtó túloldalán addigra már nem volt ott senki.