Paranoia - 4. rész

 

4. rész

 Rowoon napokon keresztül zaklatott. Üzeneteket írt, és vagy egy tucatszor felhívott, még a lakásomhoz is eljött, és perceken keresztül nyomkodta a csengőt vagy dörömbölt az ajtón. De én sose nyitottam ki neki.

Az egyetemre se tettem be a lábamat, a napjaimat a szobám magányában töltöttem. A démonok csak sokasodtak, láttam és hallottam őket, szinte már egészen megszokottá váltak.

Rowoon megfenyegetett azzal, hogy a szüleimnek is szólni fog, ha nem fejezem be ezt a viselkedést, így muszáj volt valamiféle lépést tennem, hogy ez ne történjen meg. Nem akartam, hogy a szüleim ilyen állapotban lássanak, mi több, nem akartam, hogy a démonok őket is megcélozzák és bántsák.

Nem emlékszem, hogyan jutottam hozzá a gyógyszerekhez és arra se emlékszem, mikor mennyit vettem be belőlük. Tulajdonképpen nem is érdekelt, mert használtak. A démonok lassacskán eltünedeztek, már csak esténként jöttek elő és suttogtak a fülembe, de egy újabb adaggal el tudtam nyomni őket.

Végre képes voltam aludni.

Amennyire lehetséges volt, rendbe tudtam tenni magam. Visszajött az étvágyam és a bőröm se volt már olyan megfakult és élettelen. Kezdtem visszanyerni a régi önmagamat.

Jobban éreztem magam, és ennek hála Rowoonnak sikerült elérnie, hogy igent mondjak egy szombat esti lazulásnak.

Mindezek ellenére a szívemből nem tűnt el a félelem.

A gyógyszerek elvakítottak, nem vettem észre, hogy ez ismételten csak a démonok műve. Nem vettem észre, hogy továbbra is ott leselkedtek rám az árnyékban, ott bújtak az ágyam alatt és követték minden lépésemet.
 

*

 

A kocsma zsúfolásig tömve volt egyetemista fiatalokkal. A bagó kellemetlen, maró szaga keveredett az alkohol kesernyés, tömény illatával, megfűszerezve a tipikus savanykás, fanyar verejtékezéssel, amit az emberek árasztottak magukból. A gyomrom kicsit mocorgott ettől a szagkavalkádtól, de lehúztam a sörömet, és minden elmúlt.

Alig hallottam a mellettem ülő srác hangját, ahogy félig már becsípve, nevetgélve próbálta elmesélni legújabb csajos kalandját. Nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond ebben a hangzavarban. Mindenki igyekezett túlkiabálni a másikat. Az, hogy az asztal túloldalán lévő személlyel beszélgetésbe keveredj, lehetetlennek bizonyult. A háttérben üvöltő zene se könnyítette meg a helyzetünket.

- Na, azt mondom srácok, igyunk! Igyunk a sikeres vizsgákra és arra, hogy együtt a társaság! – Kiáltotta Rowoon, aki velem szemben foglalt helyet. – Egészségetekre!

- Ámen! – Ismételtük ordítva, a levegőbe emeltük poharainkat és koccintottunk.

Alkohol fröccsent a kezemre, de nem zavart; egy apró mozdulattal a nadrágomba töröltem, majd nagy kortyokban lehúztam a piámat. A szesz marta a torkomat, és kellemesen megborzongtam tőle. Egyre tompábbnak éreztem magam, ahogy az alkohol megmérgezte a testemet és úgy éreztem, a körülöttünk lévő ricsaj se olyan élénk már.

Kótyagos volt a fejem, de így is megéreztem magamon a szúró pillantásokat. Szinte éreztem, ahogy éget a tekintet, szabályosan fájt a bőröm a pólóm alatt. Körbenéztem, de látásom már homályos volt, így nem tudtam megállapítani, ki figyel ennyire.

A félelem ellepett.

A démonok ismét visszatértek.

Nem emlékeztem, hogy mikor vettem be utoljára gyógyszert vagy hogy egyáltalán vettem-e be elindulás előtt. A gondolataim összekuszálódtak és minden zavaros volt. Fogalmam sem volt, hogy milyen nap van, hogy mit csinálok, hogy hányadik pohárral iszom és végképp nem tudtam, mégis milyen társasággal vagyok itt. Senkit nem ismertem a körülöttem lévők közül.

- Chani, minden oké? – Lengette meg előttem kezét Rowoon, és lábával óvatosan sípcsonton rúgott.

Rákaptam a tekintetemet.

Rowoon szemei elsötétedtek és engem kivert a jeges rémület.

A poharam nagy csörömpöléssel esett a földre és szilánkosra tört össze, de ebben a hangzavarban senki nem vette észre.

Nem tudom, mikor kezdtem el félni tőled, Rowoon. Akkor, amikor a sörös poharad mögül rám villantottad a vigyorodat vagy akkor, amikor szemeiddel olyan áthatóan bámultál, mintha egészen a lelkem sötét bugyráig látnál? Vagy egész idő alatt tartottam tőled? Nem tudtam megmondani, de féltem. Féltem a legjobb barátomtól, pedig benned kellett volna bíznom a legjobban.

Vagy mindezt csak képzeltem volna? A démonok beléd költöztek és a te szemeiden keresztül vizslattak engem? Te voltál a legfontosabb az életemben és most téged is felhasználtak ellenem?

Rosszul voltam.

Sötét szemeid eltűntek és helyettük aggódó pillantásokkal néztél rám.

A gyomrom felkavarodott.

Öklendezni kezdtem.

Szédültem és forgott velem a világ. Nem tudtam, mi történik, de hallottam őket. Hallottam a hangokat és láttam a sötét árnyakat közeledni felém. A fagyos és csontos ujjak megfogták a bokámat, és egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a lábamon.

Nem bírom.

El kell mondanom.

El kell mondanom az igazat, Rowoon.

Téged néztelek, a barna szemeidet és undorodtam magamtól. Hogy tehettem ezt veled? Te vagy a legjobb barátom, én mégis elárultalak.

Ott, azokban a percekben kész lettem volna elmondani neked a legsötétebb titkomat, neked kész lettem volna színt vallani, de rettegtem tőled. Rettegtem, hogy mit fogsz szólni, ha megtudod: a barátnőd a halála előtt megcsalt téged.

Méghozzá velem.

Paranoia - 3. rész

 

3. rész

 

Percek telnek el, talán órák. A mosdó csempézett padlóján ülök, közvetlen a nyitott ablak alatt. Érzem a lágy szellőt, ahogy óvatosan bekúszik a résen és finoman cirógatja a nyakamat. Hallom a hangját, ahogy kedves dalokat suttog, meséket mesél a kinti élet szépségeiről.

De ez vajon nem csak egy téveszme?

Mi van, ha a démonok űzik velem ezt a csalfa játékot? Édesgetnek, babusgatnak, de valójában azt várják, mikor rémiszthetnek újból halálra.

Megmerevedek. Szinte már hallom, ahogy azok a kedves hangok átalakulnak mély, förtelmes, taszító morajjá, szinte már érzem, ahogy a hideg ujjak ismét a nyakam köré fonódnak.

Felpattanok, hogy elszakadjak az ablakon benyúló fekete, csontszerű karoktól.

A csaphoz sétálok, hideg vizet eresztek és megmosom az arcomat.

A testem lüktet, egészen lángol. Forró vagyok, de közben a hideg ráz. Melegem van, ugyanakkor fázok is. Arcom sápadt és beesett, szemeim véreresek és fénytelenek, amikor a tükörbe nézek. Nem vagyok önmagam. Teljesen megváltoztam. A karjaim, amikkel a csap szélébe kapaszkodom, vékonyak és erőtlenek. Vajon mikor ettem utoljára?

A fejemet is a csap alá dugom, majd ismét a tükörben vizslatom magam. Pocsékul festek.

Vajon megőrültem vagy tényleg elmosódott a tükörképem? Képzelődöm, hogy hullámzik a tükör felülete? Forróság van odakint, de idebent miért fagytak apró jégfátyolok a tükörre?

Egészen a csontomig hatol a fagy. Ahogy kifújom a levegőt, szám előtt halovány fehéres pára jelenik meg.

Fázok. Libabőrös vagyok.

Megnyikordul az egyik fülke résnyire nyitott ajtaja. Odakapom a tekintetem.

Van odabent valaki?

Ő van odabent?

Vagy csak a szél mozdította meg?

Tarkómon végigsimítanak a hűvös ujjak. Pólóm alá bekúszik dermesztő lehelete.

Nem akarom ezt. Nem bírom tovább.

Megtörlöm arcomat a levetett pulóverembe, magamra kapom a táskát és elhagyom a helységet. A becsukódó ajtóból visszanézve még látom, ahogy a jeges karok visszahúzódnak az ablakból.

Vajon hol találnak meg legközelebb?
 

*

 

- Jól vagy, haver? – Rowoon megtalál a folyosón, miközben a kijárat felé tartok. Nincs kedvem hozzá, nem akarok senkivel beszélni, csak el akarok menni, messze akarok futni. – Hé, Chani! Állj már meg! – Utánam jön, de meg se állok. Minek van itt? Amúgy is órán kellene lennie. Honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Chani! – Megfogja a karom és magával szembe fordít. Kerülöm a tekintetét, de neki nem hazudhatok. Túl jól ismer. – Rendben vagy? Nagyon szarul nézel ki.

- Persze, jól vagyok, mondtam, csak túl nagy a nyomás a vizsgák miatt.

- De ennyire? Hiszen lázas is vagy! – Állapítja meg, miközben kezét a homlokomra tapasztja. – Mitől stresszelsz ennyire? Hiszen jó tanuló vagy, egyik vizsga se okoz neked komolyabb gondot. Akkor most mi a baj?

Némán állok előtte, csak a vállamat rándítom. Nem tudom, mivel magyarázzam. Az agyam nem dolgozik olyan gyorsan, hogy elfogadható kifogásokat keressek. Tompa vagyok, teljesen be vagyok lassulva. Nem akarok itt lenni, haza akarok menni, az ágyamba, bár nem mintha ott biztonságban lennék, de itt mégis rosszabb.

Rowoonra nézek és annyira szeretném elmondani, mi bánt. De már csak a gondolattól, hogy ez megfordul a fejemben, leblokkolok. Nem jönnek ki szavak a torkomon, úgy érzem, mintha folyamatosan süllyednék, mintha a falak maguktól épülnének körém. Távol kerülök tőle. Mintha nem csak a folyosón figyelnének, hanem már mélyen belül, a testemben is.

Annyira jó lenne, ha nem zárkóznék el a legjobb barátom elől. Nem akarom ellökni magamtól. Annyira szeretném, hogy segítsen anélkül, hogy el kellene mondanom bármit is, de nem megy. Ha csak ránézek, eszembe jut a lány és a démonok és összeszorul a gyomrom, és hányni tudnék.

El akarom mondani, de…

- Mondd el! – Rowoon hangja visszaránt a valóságba, és hirtelen úgy érzem, átlát rajtam. Tudja.

- Tessék?

- Mondd el, mi a baj. Így nem tudok segíteni neked. Barátok vagyunk. Tudod, hogy nekem bármit mondhatsz, én meg fogom érteni.

Rowoon aggódva néz rám. Még sose törődött ennyire velem, még sose volt ilyen komoly. El se tudom képzelni, mit érezhet most. Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta mindent együtt csinálunk, ugyanabba az iskolába jártunk és most még az egyetem se választott szét minket. Mindent tudunk egymásról, minden apró dolgot, minden titkot megosztunk egymással. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, és most hirtelen eltaszítom magamtól. Kizárom őt mindenből, kerülöm, amennyire lehet, nem találkozom vele és még a hívásaira se válaszolok. Azt se tudja, mi történik és természetes, hogy aggódik értem.

Bár be tudnám őt vonni ebbe, ha tudnám én is, hogy miért van ez.

Rowoonnak lenne szüksége rám, és nem fordítva, hiszen alig néhány hónapja, hogy elveszítette a barátnőjét. Tudom, hogy nem tette túl még magát ezen. Én vagyok az egyetlen, aki megérti az érzéseit, akire támaszkodhat, és most mégis én vagyok az, aki elfordul tőle.

Én vagyok a következő, akit el fog veszíteni.

Annyira sajnáltam őt, de nem tudtam mit válaszolni.

A démonok összevarrták belülről a számat, így csak egyszerűen hátat fordítottam neki és elsétáltam.

Paranoia - 2. rész

 

2. rész

 

Elbóbiskolok a padban. Az óra már javában zajlik, sokan vannak körülöttem, így nem keltek feltünést. Csak néhány percre hunyom le a szemem, de szinte azonnal fel is riadok.

Szemeim égnek az alvás hiányától, a szívem lüktet, ahogy éber állapotban is látom magam előtt a rémálom apró képkockáit. Hiába próbálok a táblára írt szövegre koncentrálni, a betűk összefolynak, egy hatalmas zöldes-fehéres pacává változnak, majd az egészet elnyeli a sötétség, és a sötétségből kibontakozik egy meztelen női alak. Látom magam előtt, ahogy az ágyon fekszem és ez a lány rajtam ül és a teste hullámzik, ahogy kéjesen nyögdécsel hátra hajtott fejjel és látom, ahogy egyszer csak a háta mögött felbukkan egy démon és elmetszi a torkát és a vér végigfolyik a mellein és ömlik rám és beborítja az egész testem.

Megrázom a fejem és kitisztul a látásom.

A verejték patakokban folyik le rólam, a tenyereim megcsúsznak a padon, ahogy próbálom ülő helyzetbe tornázni magam, mert már egészen az asztal alatt vagyok. Kisebb zajt csapok, ahogy a könyököm hangosan beleütközik a mellettem lévő falba. Néhányan odakapják a fejüket, de látva, hogy minden rendben, ismét láthatatlanná válok számukra.

Csak én érzem úgy, mintha az izzadságcseppek a kezemen vérből lennének.

A fejemre húzom a pulóverem kapucniját, hogy senki ne lássa elgyötört és sápadt arcom.

Mélyeket sóhajtok, hogy megnyugodjak. A tenyeremet szárazra dörzsölöm a farmernadrágomban.

A bűntudat lenne? A bűntudat miatt álmodok ilyeneket?

De… nem tettem semmit.

 

Megrezzen a telefonom. Üzenetem jött egy névtelen feladótól.

 

„Tudom, mit tettél.”

 

Jeges rémület lesz úrrá rajtam és a telefonomat egyből a zsebembe vágom, mintha valami bűnt követtem volna el. Levegőért kapkodok, ösztönösen ölelem át a karjaimat és félve pillantok végig a többi diákon.

Senki nem figyel rám, senki nem veszi észre, hogy mi történik.

Én mégis úgy érzem, hogy valaki figyel. Érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy itt van közöttünk. Valahol, elbújva, és engem néz a vörös szemeivel, mint az álmomban.

De hiába keresem tekintetemmel a démont, nem találom.

Ahogy vége az órának, magamra kapom a táskámat, és mint egy őrült, kivágtatok a teremből, félrelökve néhány társamat

(Figyelnek)

és végig haladok a hosszú folyosón

(Érzem, hogy figyelnek!)

és leszaladok a lépcsőkön a földszintre

(Érzem a tekintetét, érzem, ahogy engem vizslat)

és hátra pillantok

(Tudom, hogy követ. Valaki követ! Hiába menekülök, utol fog érni!)

és aztán szaladni kezdek, és csak rohanok és rohanok

(Ő is rohan! Itt van mögöttem! Ne nézz hátra! A nyomodban van! Ha megfordulsz, véged!)

és feltépem a mosdó ajtaját, berohanok, majd az egyik fülkébe rontok és magamra zárom az ajtót.

Valaki lehúzza a másik oldalon a wc-t, kezet most, majd távozik. Valaki más veszi át a helyét és én nagyokat lélegezve, a földre kuporodva, a táskámat ölelve próbálok megnyugodni.

Paranoiás lennék? Vagy tényleg követett valaki? Sikerült leráznom? Most ébren álmodok vagy megőrültem?

Nem tudom, mi történik velem. Rowoonra gondolok és arra, hogy el kell mondanom neki. Mesélnem kell neki az álmaimról és a démonokról, el kell mondanom neki, hogy megkönnyebbüljek. Muszáj valakinek beszélnem róla, mert nem bírom tovább.

De olyan nehéz.

Nem tudok megszólalni, annyira lebénítanak, és megnyomorítanak. Olyan mélyre ásták már magukat, hogy képtelen vagyok szóvá tenni a problémámat. Nem múlik el a szívemből a félelem, már egészen a lelkemet is bekebelezte. Szétáradt bennem és uralja a testemet, lassan már az elmémet is. Mintha le lennék kötözve, mintha be lennék gyógyszerezve, nem tudok mozdulni, nem tudok levegőt venni.

Fuldokolok.

Megint fuldokolok.

Kezeimmel a nyakamat markolászom. Le akarom tépni a láthatatlan hideg ujjakat onnan. Valaki szorítja és meg akar ölni.

Kiáltani akarok, de egy hang se jön ki a torkomon.

A mellettem lévő wc-t ismét lehúzzák, majd hallom, ahogy a bejárati ajtó becsukódik.

Egyedül maradtam.

Görcsösen kapálódzok lábaimmal, sikerül belerúgnom az ajtóba. Az egész testem megfeszül, és nem engedelmeskedik, mintha valaki más irányítana. Zajt csapok, zajt kell csapnom, hogy valaki a segítségemre siessen, de teljesen egyedül vagyok.

Illetve nem, mert itt van.

Tudom, hogy itt van.

Az ajtó előtt.

Látom az árnyékát. Közeledik felém.

Itt van.

Ki fogja nyitni az ajtót és akkor vége.

Próbálok csendben maradni. Nem érzem már a kezeket a nyakamon, így a saját számat tapasztom be.

A könnyeim folynak. Mikor kezdtem el sírni?

A telefonom megrezzen. Felvillan a kijelző. Újabb üzenetem jött.

Előkapom, hogy lenémítsam, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, de remegek. Remegnek a kezeim és kiejtem a telefont a kezemből. Gyorsan felkapom és halkan felzokogok. Istenem, ez mind olyan hangos! Miért történik ez?

Megnézem a kijelzőn az üzenetet.

Megint ő írt!
 

„Elfuthatsz. Elrejtőzhetsz.”

 

Érzem a számban az orromból kifolyt váladékot a fémes és véres ízzel keveredni, ami az elharapott nyelvemből csöpög.

Annyira rettegek!

Valaki mentsen meg, mert meg fogok halni!

Kiabálni akarok, sikítani és törni-zúzni, de megnémultam és mozdulni se bírok.

Kopognak.

Kopog valaki a fülke ajtaján.

Látom a fekete cipője orrát az ajtó előtt. Itt van! Itt áll előttem és csak az ajtó választ el tőle!
Ismét felvillan a kijelző. Újabb üzenetem érkezett tőle.
 

„De én mindig megtalállak.”

 

Meg fogok halni.

Biztosan meg fogok halni.

Hirtelen felpattantam, mintha elszakadtak volna a kötelek, és kirontottam az ajtón.

- Hagyj békén! – Üvöltöttem, ahogy kitörtem.

Meg akartam támadni az illetőt, kész voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Azt hittem, hogy ezzel a tettemmel meglepem és elszaladhatok előle.

De az ajtó túloldalán addigra már nem volt ott senki.

Paranoia - 1. rész

 

 
1. rész

Az éjszaka kellős közepén riadok fel a rémálomból, immár sokadjára. Zaklatottan, már-már fulladozva kapkodok levegőért, mintha másodpercekkel ezelőtt szabadultam volna a Halál vaskos markából. Izzadok, a hajam az arcomra, a homlokomra tapad. A pólóm csurom vizes, ahogy az ágynemű és a lepedő is nedves alattam.

Fázok. Vacogok a félelemtől. Reszketek, pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű rémálom volt. A savanyú izzadságszag ellepi orrüregem.

- Nyugodj meg, Chani, minden rendben, már elmúlt, vége van – suttogom magam elé halkan, mintha ez megoldana bármit is.

Lerúgom magamról a takarót és az éjjeli szekrényen lévő lámpa felé nyúlok. Egészen addig, amíg fel nem kapcsolom, amíg be nem tölti a fényesség a szobát, rettegek. Úgy érzem, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt van velem valaki és engem néz,

(Érzem a leheletét az arcomon)

és arra vár, hogy lecsapjon, rám vesse magát, hideg ujjait a torkomra fonja

(Hideg. Érzem a hideget magam körül!)

és szorítsa, erősen szorítsa, olyan erősen, hogy összetörje a légcsövemet

(Itt van! Itt van előttem!)

és elzárja a levegőt a tüdőmtől, és csak erősen szorítja

(Nem kapok levegőt!)

és szorítja és szorítja és szorítja és…

A sötétség elillan, ahogy a kislámpa bevilágítja az egész szobát és én ismét fellélegzem. Látom magam körül a bútorokat, az asztalomat, a ruháimat, a könyveket. Egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül más itt. Nem ül senki a szoba sarkában, senki nem áll az ablak mellett és senki sem akar bántani.

- Minden rendben – suttogom halkan, és leteszem az ágy mellé a lábamat. Hajamba túrok és a légzésemre koncentrálok. Hosszú percekig ülök az ágy szélén, miközben próbálom összeszedni magamat.

A telefonom kijelzőjére pillantok, hajnali három órát mutat.

Felállok, előkotrok egy törölközőt a szekrény mélyéről és a fürdőbe megyek, hogy lezuhanyozzak. Percekkel később már nem érzem a félelmet, az egész csak egy nagyon rossz álomnak marad meg.

Pedig legbelül, a szívem legtávolabbi pontjában tudom, hogy ez nem álom volt.

Ez maga a valóság.
 

*

 

- Haver, minden oké? Elég nyúzottnak tűnsz – lép mellém az egyetem folyosóján Rowoon, majd barátian hátba vereget. – Csak nem hosszú volt az este? Ki volt a szerencsés lány? – Kérdezi vigyorogva és belebokszol a vállamba.

- Tessék? – Nézek rá lassan, nehezemre esik követni. – Ja, nem, nem.

- Most mi nem? Nem tudod a nevét vagy nem volt semmi az este? Ennyire berúgtál? – Húzza tovább az agyamat.

- Mi? Nem, nem. Nem volt semmiféle lány – rázom meg a fejem, miközben próbálom belőni, hol is vagyok és melyik terembe kell mennem a következő órám miatt.

- Akkor meg mitől vagy így szétesve? – Rowoon gyanakodva mér végig, de válaszra se méltatom. Nincs erőm most a hülye poénjaihoz és az értetlenkedéséhez. – Jól vagy? Minden oké?

- Persze, persze, ne is törődj velem – legyintem le.

- De csak van valami! Tán beteg vagy?

- Nem, csak nehezen aludtam az éjjel. – Megállok a tanterem ajtaja előtt és Rowoonra nézek. Tudom, ha nem adok neki választ, akkor nem akad le rólam, így muszáj megnyugtatnom. A legjobb barátom, de most az egyszer tényleg nehezen viselem el magam mellett. – Készülök a vizsgákra és sokat tanulok, totál kivagyok emiatt. Semmi extra, ne aggód már túl!

Megforgatom szemeimet, majd megeresztek egy mosolyfélét. Vállon veregetem, aztán besétálok a terembe és az egyik hátsó széken mélyen a padba süppedve próbálok meg láthatatlanná válni.

Kikészít ez a helyzet.

Nem tudom, mi van velem. Nem értem, miért álmodok ilyen szörnyűségeket, hiszen nem tettem semmit.

Mégis…

Napok telnek el, aztán meg hetek újabb rémálmokkal és rettegéssel. A rossz álmok sokasodnak, ismétlődnek és a legkevésbé sem akarnak elereszteni. Eljönnek értem, minden egyes áldott nap és nem hagynak megnyugvást.

Az utóbbi időben sose vagyok kipihent. Fáradt vagyok és nyűgös. Csak az alvásra tudok gondolni. Folyton aludnék, de ha lehunyom a szemem, megjelennek a démonok. Igen, démonokkal álmodom és ezt még a legjobb barátomnak se merem elmondani. Pedig mindent megbeszélünk, mindent megosztunk egymással, de ezt… nem tudom szavakba önteni. Félek, hogy hülyének venne, hogy kinevetve vagy a legrosszabb, őrültnek gondolna.

És még ennél is rosszabb, hogy kezdem azt hinni, hogy tényleg megőrültem.

Idejét se tudom, mikor kezdődött ez az egész. Hogy mikor volt az első rémálmom és hogy mi váltotta ki belőlem. Képtelen vagyok felidézni, mikor hatalmasodott el ennyire rajtam a félelem és a paranoia. Egyszerűen csak megtörtént és most nem ereszt. Beleivódott a testembe, egészen a bőröm alá kúszott és pokolian kínoz minden egyes nap.

Aludnom kellene, mert csak az alvástól tudnám kipihenni magam, de képtelen vagyok álomra hajtani a fejem, egyenesen rettegek tőle.

Akkor mégis mit kéne tennem?

Paranoia

Paranoia 

Főszereplők: Chani és Rowoon (SF9)
Mellékszereplő: Miyeon ((G)I-DLE)

Műfaj: angst, krimi

Korhatár: +16

Fejezetek száma: 7

Íródott: 2021.03.18 - 2021.03.21.

Történet: 

Chani és Rowoon együtt nőttek fel, már egészen kiskoruk óta legjobb barátok és mindig elválaszthatatlanok voltak. De mi történik, ha az egyik fél olyan sötét titkokat rejteget, amivel a törhetetlennek hitt barátságukat egy szempillantás alatt semmissé tenné? És mi van, ha erről a titokról valójában a másik fél is tud?

KATTINTS A RÉSZEKRE!

1. rész

2. rész

3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

7. rész