Secrets behind the door - 7. rész

× 7. rész ×

Reggel, amikor felébredtem, Taehyung már nem volt mellettem. A szobája üres volt, az asztalát rendben hagyta, és az iskolatáskája is eltűnt. Parfümjének halvány illata belengte az ürességet, mely szintén azt mutatta, hogy alig néhány perccel ezelőtt távozhatott.

Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból, majd amilyen gyorsan és feltűnésmentesen tudtam, visszamentem Yeri szobájába. Szerencsétlenségemre ő is ott volt, és amikor rám nézett, először furcsa pillantással méltatott, majd arcára egy sunyi mosoly ült.

- És… jó volt? – kérdezte. Miközben a cuccaim között turkáltam, kerültem a tekintetét, mert rettentő zavarban voltam. A bátyjával aludtam, és valamiért rettentő kényelmetlenül éreztem magam előtte.

- Tessék?

- Hát… Taehyunggal voltál az éjjel. Gondolom… együtt voltatok. Milyen volt?

- Mi? Te most azt hiszed, hogy… én meg ő… hogy mi…? Yeri! Jézusom! Miket gondolsz te? – kiáltottam rá paprika piros arccal, majd el is fordítottam a fejem.

- Most mit vagy úgy oda? Hisz ezért jöttél, nem? – szállt ki az ágyból és a szekrényéhez lépett ő is. Hogy tud ilyen természetesen beszélni, amikor nem is ismer engem? Hihetetlen, milyen merész ez a lány.

- Dehogy is! Én csak ki akartam vele békülni, ami nem egyelő azzal, hogy le is fekszem vele. Én nem vagyok olyan, aki csak úgy odaadja magát másnak – mondtam kissé sértődötten. – És különben is… te a húga vagy. Ha ilyen történne, nem neked mondanám el elsőként, milyen volt a testvéreddel. Ez… beteges.

Yeri csak felnevetett, és megrázta a fejét. Felvont szemöldökkel néztem, és próbáltam őt megérteni. Tegnap még utálatos és undok volt velem, most meg normális és érdeklődött irántam. Ki érti a mai fiatalokat?

- Jól van, oké, csak szívattalak – felelte, majd hosszas válogatás után végre kivette a megfelelő ruhát a szekrényéből. – De most komolyan, megbeszéltétek a dolgot, bármi is volt az?

- Fogjuk rá – válaszoltam, majd hátat fordítottam és elhagytam a szobát.

Miközben a fürdőben átöltöztem és megmosakodtam, azon gondolkoztam, vajon mi lesz ezek után? Az egy dolog, hogy beszéltünk a helyzetéről, és elmondta, mi is folyik körülötte, na de hogyan tovább? Ezzel nincs megoldva semmi. Most, hogy már tudom, mi a probléma, véget is kell vetni ennek. De Taehyung mit fog tenni ezek után?

Gyors reggelizés után Yeri szülei elvittek minket az iskolába, én pedig megköszöntem, hogy ilyen kedvesek voltak velem és hogy megengedték, hogy ott aludjak. Yeri anyukája érdeklődött arról, miről szerettem volna beszélni előző este, de csak annyit mondtam, hogy most már megoldódott a helyzet és nem fontos.

Taehyung nem jött velünk, ő vagy húsz perccel előbb elment az iskolába, mint mi, így nem volt alkalmam látni. Az osztályunkban ugyan ott volt, de egész nap nem tudtam a közelébe férkőzni. Órákon esélytelen volt, szünetekben pedig Jiminékkel folyton az udvaron lógtak, én pedig nem akartam odatolakodni. Mintha csak direkt kerülte volna a velem való találkozást.

Órák után, amikor hazafelé indult, meg sem várt, ahogy eddig szokott. Azonban nem hagytam, hogy ezt megússza, és bármennyire is sietett, én futva ugyan, de utolértem.

- Hja, Taehyung, igazán megvárhatnál! – csaptam egyet a kezére, amikor mellé léptem, és meg is álltam abban a pillanatban. Hosszú másodpercekig nagyokat sóhajtoztam, hogy a légzésem helyreálljon.

- Jól vagy? – nézett rám aggódva, majd mikor bólintottam és kiegyenesedtem, megnyugodott. – Sosem figyelsz magadra. Minek rohangálsz utánam? – dorgált meg, de nem vettem magamra.

- Mert egész nap kerülsz engem, holott tudod jól, hogy van miről beszélnünk – feleltem határozottan, mire kissé zavartan elfordította a fejét. Zsebre dugta a kezeit, és ismét elindult, én pedig követtem.

- Nincs miről beszélnünk.

- Már miért ne lenne?

- Nézd, Minseo. Elmondtam, amit tudni akartál, nem? Hogy örökbe fogadtak és hogy apával nem olyan a viszonyom, mint lennie kellene. Akkor meg mit akarsz még?

- Te most komolyan azt hiszed, hogy ennyi az egész? Taehyung! Téged ver az apád! Azt hiszed, hogy ez így helyes és nem teszel ellene semmit? Komolyan nem tudlak megérteni! – háborodtam fel.

Tényleg nem tudtam kiigazodni rajta, és egyáltalán nem tudtam felfogni, miért gondolja azt, hogy neki mindezt el kell viselnie. Persze, megértettem, hogy fél a következményektől, és nem akarja tönkretenni a családját, de saját magával szemben ez akkor sem volt fair. Mi lesz később? Mi van, ha egyszer elfajul a dolog, jobban megsérül, és komoly károsodást szenved? Az mennyivel lesz jobb a családjának? Most kell véget vetni ennek, amíg nem késő. Nem lesz kellemes eleinte, ez igaz, de idővel biztosan minden rendbe jön.

- Nem szükséges megértened, csak fogadd el, hogy ez van. Én hoztam ezt a döntést, el tudom viselni még egy darabig. Úgyhogy nagyon kérlek, ne avatkozz ebbe bele.

- És mégis mennyi ideig lesz még ez? Egy évig? Kettő? Három? Tudod te, milyen hosszú idő ez? Legalább beszélni próbálj meg az apukáddal! Ez a legrosszabb dolog, hogy nem teszel semmit! Miért hagyod, hogy szenvedj, holott te vagy az egyetlen, aki áldozatnak nevezheti magát? – megfogtam a karját, így mindketten megálltunk. Taehyung megállás nélkül kerülte a pillantásomat, és ebből tudtam, hogy valójában ő is azt akarja, hogy ennek vége legyen, de fontosabb volt neki a családja saját magánál. Nem akarta, hogy nekik is fájjon, de pontosan tisztában volt azzal, hogy később minden csak rosszabb lesz, márpedig ezt nem fogja tudni örökké titkolni.

- Szerinted még nem próbáltam? – átható pillantással nézett rám, ami ijesztő volt. Mindig kedvesen viselkedett velem, de az utóbbi időben hol haragudott rám, hol pedig olyan volt, mintha csak idegesítettem volna. Tudtam, hogy nem direkt teszi, és tudtam, hogy ezek az érzések nem valódiak, éppen ezért tartottam ki mellette olyan erősen. – Számtalanszor megkérdeztem, mégis mire jó ez neki, számtalanszor próbáltam vele leülni és megbeszélni, hogy hagyja ezt abba, de egyszerűen hajthatatlan. Annyira ragaszkodik az elképzeléséhez, hogy mindez miattam van, szinte már teljesen beleőrül. Persze ezt mások nem látják, csak én, amikor kettesben vagyok vele. Én nem tehetek ellene semmit. Ha rajtam múlna, már megoldódott volna ez az egész, de én… nem tudok mit tenni.

Kétségbeesettség vegyült tekintetébe a rengeteg fájdalom mellé, és a szívem percről percre összefacsarodott. Annyira szerettem volna segíteni valahogyan, bárhogyan, de tehetetlen voltam.

- Miért nem kérsz külső segítséget? Ha nem akarsz szólni anyukádnak, akkor talán valamelyik közel álló barátod szülőjével beszélhetnél erről. Vagy akár egy tanároddal, akivel jóban vagy. Esetleg iskolapszichológus? Bárkihez fordulhatsz, és biztosan tudnak tanácsot adni.

- Te meg vagy húzatva? Nem fordulhatok senkihez, mert minek terheljek másokat ezzel? És különben is: az előbb mondtam, hogy nem akarom tönkretenni a családomat – dühösen rázta le kezemet magáról, majd tovább indult.

- Taehyung, kérlek! Tudom, hogy félsz a következményektől, és tudom, hogy eleinte nagyon nehéz lesz mindenkinek, de túl lesztek ezen. Persze, hogy össze fognak törni, de nem kell aggódnod, mert mind Yerinek, mint anyukádnak, és mind neked ott lesznek a barátaid, a szeretteid, akik átsegítenek ezen a nehéz időszakon. És ti is ott lesztek egymásnak, úgyhogy nem kell félned. Tudom, hogy nem szép dolog téged az apukád ellen uszítanom, de nem veszed észre, hogy pont ő az, aki tönkretesz titeket?

- Nézd, Minseo, én értékelem, hogy segíteni akarsz, és tényleg, nagyon kedves tőled, nem volt még ilyen barátom, aki ennyire támogatott volna, de… ez… akkor is más. Hagyjuk az egészet, felejtsd el, hogy valaha mindezeket neked elmondtam, és tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, oké?

Hátat fordított, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Ezúttal nem követtem. Csak álltam egy helyben, mozdulatlanul és néztem távolodó alakját. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, miért ennyire makacs és miért nem képes lépni valamit. Ő sem akarja ezt, pontosan tudja, hogy igazam van, de a félelem annyira bekebelezte, hogy nem tud szabadulni tőle. Mert mindaz, hogy a családja érdekében teszi, csak egy védekező mechanizmus volt számára, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal és a rá váró fájdalommal.

Nagyot sóhajtottam, majd leültem az egyik padra, és hosszú percekig, talán órákig ott ücsörögtem. Fogalmam sem volt, mit tegyek most. Ha Taehyung nem képes segítséget kérni, akkor nekem kellene kézbe venni a dolgokat? Nem pofátlanság más életébe beleturkálni? Bár tény, hogy mindezt jó cselekedetből tenném, de mégis… ha erre vetemednék, akkor nekem kihez kellene fordulnom?

Mintha csak odafent meghallották volna a gondolataimat, hirtelen megjelent valaki, és helyet foglalt mellettem. Felemeltem a fejem, és Jimint pillantottam meg.

- Nem akarok bunkó lenni, de elég ramatyul festesz – jegyezte meg egy fél-mosollyal az arcán, miközben a táskájából elővett egy üveg kólát. Felém tolta, de csak megráztam a fejem.

- Tényleg nem vagyok most a toppon – sóhajtottam fel, és hátradőltem a padon. A nap vakítóan sütött és dög meleg volt, de mit sem törődtem vele.

- Elmondod, mi a baj?

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon eláruljam-e neki Taehyung titkát, de tudtam, hogy az már szemét dolog lenne tőlem. Úgy döntöttem, anélkül, hogy neveket használnék, megkérdezem tőle, ő vajon mit tenne a helyemben.

- Van egy barátnőm, akit már ismerek egy ideje – kezdtem egy kis hazugsággal a történetet, hogy még véletlenül se gyanakodjon senkire. – Nemrég megtudtam, hogy otthon az apukája bántalmazza, rendszeresen veri, de a barátnőm nem hajlandó ez ellen lépni semmit. Fél, hogy mi lesz a családjával, és nem akarja őket ekkora tehernek kitenni, így inkább elviseli ezt az egészet. Nekem pedig azt mondta, hogy felejtsem el és ne törődjek vele. De nem tudom ennyiben hagyni, mert félek, hogy sokkal rosszabb dolgok is történhetnek vele. Fogalmam sincs, mit csináljak most – foglaltam össze röviden a gondolataimat, majd arcomat kezeimbe temettem.

Jimin hosszú percekig csak ült mellettem, és már kezdtem azt hinni, hogy nem fog válaszolni, vagy, hogy nincs is ott, amikor végre megszólalt:

- Hívd fel a gyámhivatalt vagy a rendőrséget és tegyél bejelentést erről.

Olyan egyszerűen mondta ezt, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Meglepődve néztem rá, holott tudtam jól, hogy Jimin okos gyerek, mindig tud tanácsokat adni, bármiről is legyen szó. Mégis, ez annyira lesokkolt, hogy meg sem bírtam szólalni. Talán a rendőrség szó hallatán érzékeltem csak igazán, hogy ez a helyzet valóban igen komoly.

- Biztos, hogy ezt kellene tenni? – kérdeztem félve.

- Szerintem igen. Felesleges lenne szólni mások szüleinek, ők biztosan nem avatkoznának bele mások családi ügyeibe, a tanárok meg szintén nem sokat tudnak tenni. Megpróbálhatnak beszélni a barátnőddel, aki mindent tagadni fog, majd a szülőkkel, akik szintén a tudatlant fogják állítani, így ők sem tudnak mit tenni. Én a helyedben a rendőrségre mennék, ott tudnak a legtöbbet segíteni.

- Tényleg ezt kellene tennem? – tettem fel ismét a kérdést, inkább magamnak, mint Jiminnek.

- Bármennyire is nehéz, ha véget akarsz vetni ennek, ez a leggyorsabb módszer.

- De nem szeretném, hogy Taehyung emiatt megutáljon – néztem rá zavartan, és amint ezt kimondtam, gyorsan és ijedten a szám elé kaptam a kezem. Elfordítottam tekintetem, és csak reméltem, hogy Jimin ezt nem hallotta meg. Basszus! Mekkora idióta vagyok!

- Taehyung? Hogy jön ide T…? Áh! Te jó ég! Róla beszéltél az előbb? – vágta le egyből a lényeget, én pedig szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Én… úristen, én nem akartam neked hazudni, és nem is akartam elárulni Taehyungot, véletlenül kicsúszott, és… te jó ég! Ne haragudj! Engem meg fog ölni Tae! A francba is! – beszéltem összevissza zavaromban.

- Minseo! – Jimin megfogta kezeimet, és határozottan szólt rám, amivel arra késztetett, hogy befejezzem a hadonászást és tényleg rá figyeljek. – Nyugodj meg, oké? Nem haragszom, és megértem, hogy nem akartál erről beszélni, de… tényleg Taehyung az? Tényleg ilyen helyzetben van?

- Igen. Baromi nehezen szedtem ki ezt belőle, és teljesen véletlenül jöttem rá. Hosszú történet, ne is menjünk bele, de egyszerűen nem hajlandó semmit sem tenni, és úgy érzem, nem hagyhatom cserben. De mégis, ha teszek valamit, nem fogja megbocsátani és én azt nem tudnám elviselni… - szemeim megteltek könnyekkel, amik lassan végigcsordogáltak arcomon. Ujjaimmal újra és újra letöröltem őket, de csak nem akartak alábbhagyni.

Jimin előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, majd átnyújtotta, és egyik karjával átölelt. Bíztatóan rám mosolygott, amit nem tudtam mire vélni. Hogy tud ilyen helyzetben higgadt maradni és tisztán gondolkodni? Igaz, ő nem ismerte annyira Taehyungot, mint én, de mégis csak barátok voltak.

- Minden rendben, oké? Majd én segítek neked.

- Mégis… hogyan? – szipogtam.

- Támadt egy jó ötletem.

Secrets behind the door - 6. rész

× 6. rész ×

A vér is megfagyott bennem a kiáltás után. Nem azért, mert annyira ijesztő és kísérteties volt, hanem annyira… fájdalmas. Mégis ki volt ez? Mi történt? Mit tegyek most? Ezek a kérdések cikáztak végig fejemben, miközben mozdulatlanul, bénultan álltam egy helyben.

- Minseo, menj be Yerihez, és feküdjetek le aludni. Holnap reggel, ha gondolod, még beszélhetünk arról, amiről szerettél volna – eresztett meg felém egy mosolyt Taehyung anyukája, amin jól látszott, mennyire erőltetett. Elindult lefelé a lépcsőn, nekem pedig intett, hogy menjek be.

- De apa, ezt most miért?

- Ne hívj az apádnak!

Hallottam meg ezt a párbeszédfoszlányt, majd amikor másodszor intett nekem, gyorsan beslisszoltam a szobába. A szívem összeszorult, és csak nagy erőfeszítés árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Biztos voltam abban, hogy Taehyung és az apukája vitatkoztak odalent, és az a kiáltás Taehyungtól származott.

Rázott a hideg a félelemtől és a kétségbeesettségtől. Most mit kellene tennem? Min vitatkozhattak? Vajon tényleg rossz társaságba keveredett és emiatt balhéztak össze, vagy… vagy az apukájával nem jönnek ki jól? De hisz miért? Mitől ilyen a kapcsolatuk?

Noha ez az egész nem bizonyított semmit, az érzéseim azt súgták, hogy ők ketten nem igazán viselik el egymást. De vajon az apukája bántotta ennyire Taehyungot? Köze van hozzá, vagy a sebek tényleg más miatt vannak ott? Sokkal jobban össze voltam zavarodva, mint korábban, és most már abban sem voltam biztos, hogy ezt fel kellene hoznom a szülei előtt. Mert ha az apukája okozta azokat a sebeket a hátán, akkor… talán az anyukája is tud róla. A viselkedése egyértelműen arra utalt, hogy tudja, mi folyik itt, csak éppen azt nem tudja ő sem, mit kellene tenni. Abban biztos voltam, hogy ő nem bántaná Taehyungot, de az apja… Nem, ez egyszerűen hihetetlen. Annyira idilli volt a légkör vacsora közben is, annyi emlékük és élményük van, egy tökéletes és boldog családnak tűnnek! Nem lehet, hogy mindez csak a látszat legyen! Ez… borzasztó.

Yerire pillantottam, aki az ágyán feküdt, még mindig a telefonját nyomkodva, de ezúttal fülhallgatón keresztül zenét is hallgatott. Vajon ő tud arról, mi van a bátyjával? Aligha. Ha tudna róla, ő képtelen lenne megjátszani azt, hogy minden rendben. Örültem neki, hogy még csak nem is érzékeli, mi zajlik körülötte, mert nem bírná elviselni, ugyanakkor tudtam, ha valaha ez kiderül, őt fogja a legjobban megrázni.

Yeri rám nézett, majd kihúzta füleiből a fülest.

- Mit állsz ott az ajtóban, és mi ez az arc? Mintha kísértetet láttál volna. Csak nem rányitottál Taehyungra, miközben öltözött? – nevetett fel, előttem pedig felrémlett, amikor az öltözőben megláttam alsónadrágban. Kedvem lett volna nekem is mosolyognom, de pont ez volt az a pillanat, ami mindent elindított.

- Hol fogok aludni? – igyekeztem visszanyerni önmagamat, és fenntartani a látszatot, miszerint semmi nem történt. Nem akartam Yerit belevonni ebbe, ha valaki, akkor ő nem sérülhetett meg, most legalábbis nem. Bármennyire is utáltam, most sajnáltam, és féltettem. Szerettem volna valahogyan segíteni rajta, azonban ehhez már végképp nem tudtam, mit kellene tennem.

- Én azt akartam, hogy a földön aludj, de mivel azt játsszuk, hogy barátnők vagyunk, ezért kénytelen leszek osztozni az ágyamon – mutatott maga mellé, miközben megforgatta a szemeit.

- Rendben. Jó éjt! – válaszoltam, miután bebújtam mellé az ágyba, és lenyomtam a villanyt.

- Hát te tényleg fura ember vagy… - sóhajtott fel mellettem Yeri, de nem törődtem vele.

Lassan éjfél is elmúlt, de én képtelen voltam elaludni. Megállás nélkül kattogott az agyam, és bűntudatom volt. Gyűlöltem magam, amiért nem bírtam veszteg maradni, és hagyni ezt az egészet, ugyanakkor azt is tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Ebben a helyzetben nem volt jó vagy rossz döntés. Most úgy tűnt, tönkreteszem a családjukat, és mindenkinek fájdalmat okozok, ugyanakkor tudtam, ha nem teszek semmit, akkor Taehyung tovább szenved, és ki tudja, mi történik vele. Ráadásul, ha nem én, akkor talán más tette volna meg ezt a lépést, csak sokkal később. Nem akartam én lenni ez a személy, mégis, nem volt mit tenni. Már belekezdtem ebbe, és véghez akartam vinni, bármennyire is volt rossz minden.

Csak összevissza forgolódtam az ágyban. Odakint minden elcsendesedett, hallottam, ahogy a szülők is elvonulnak aludni. Vártam egy bő negyed órát, majd felkeltem. Yeri már órák óta mélyen aludt, mégis lassan, a lehető leghalkabban osontam ki a szobából. Véletlenül sem akartam felébreszteni.

Tudni akartam, hogy van Taehyung. Aggódtam miatta, és hiába utált, tudtam, hogy most szüksége van rám.

Anélkül, hogy kopogtam volna az ajtaján, óvatosan benyitottam. Taehyung háttal nekem ült az ágyán, és egy vizes törölközővel igyekezett leápolni a hátán lévő sérüléseket. Nem vette észre, hogy bejöttem, én pedig nem tudtam, hogyan szólítsam meg, mit mondjak neki. Lassan odasétáltam mellé, majd kivettem a kezéből a törölközőt, és ahol már nem érte el kezeivel a sebeket, ott én kezdtem el megtisztítani.

- Minseo?! Te mit keresel itt? Azonnal menj ki! – ugrott fel ijedtében az ágyról, és rémült tekintettel meredt rám. Hiába akarta azt sugallni felém, hogy mennyire dühös, nem vettem fel magamra.

- Ülj vissza! – válaszoltam semleges hangnemben, de továbbra is csak haragos tekintettel meredt rám. – Ülj már le! – megfogtam karját, és visszarántottam az ágyra. Taehyung értetlenül bámulta arcomat; már semmi kedve sem volt vitatkozni.

Hosszú percekig, óvatos mozdulatokkal töröltem le hátáról a vért. Szinte minden egyes érintésnél felszisszent, vagy éppen összerándult. Sírni szerettem volna, de most nekem kellett erősnek lennem.

- Jobb lenne, ha tényleg mennél. Többé nem vagyunk barátok – felelte rideg és kemény hangon Taehyung. Lefogta kezeimet, majd elvette tőlem a törölközőt, és fel akart kelni az ágyról, de megfogtam csuklóját, és visszahúztam.

- Ezeket most szerezted? – kérdeztem, utalva a hátán lévő hosszú karcolásokra, és horzsolásokra. Nem akartam tudni, mégis hogyan kerültek oda.

- Nem, ezek tegnapiak, vagy tegnapelőttiek, csak felszakadtak – válaszolta.

- Ma hol sérültél meg?

- Csak az arcom, de nem nagy ügy – mosolyodott el keserűen, miközben kissé félve elfordult, nehogy megpillanthassam eltorzult arcát. Ujjaimmal álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam. A baloldalon, közvetlenül a szeme alatt egy kisebb lila folt éktelenkedett. Ha ezt nem kezeljük le, holnapra biztosan a kétszeresére dagad.

- Mindjárt jövök – felálltam az ágyról, és elhagytam a szobát. Lesiettem a konyhába, a lehető legkisebb zajt csapva, majd kivettem a hűtőből a jeges zacskót, és visszamentem.

Újból helyet foglaltam mellette, és a jeget a szeme alatt lévő duzzanatra tettem. Taehyung megfogta a zacskót, és ahogy átvette, ujjai hozzáértek kezemhez. Egyből elpirultam, és félősen kaptam el tekintetem. Kínos csend telepedett ránk, amit végül én törtem meg.

- Tudok mindenről, Taehyung – néztem rá, miután összeszedtem magam és próbáltam higgadt maradni. – Hallottalak titeket az előbb. Veszekedtetek apukáddal. Nem kellett sokat hallanom ahhoz, hogy rájöjjek, nem épp derűs a kapcsolatotok.

- Minseo, kérlek! Ezt most fejezd be! Tűnj el! – emelte fel hirtelen a hangját, de ez sem tántorított el.

- Ez a viselkedés meg arra utal, hogy igazam van, és… azt hiszem, azt is meg merem kockáztatni, hogy talán pont ő az, aki bánt téged. Igazam van, ugye? És ne merj nekem hazudni. Barátok vagyunk, és bármit is teszel, én nem fogok hátat fordítani neked. Segítségre van szükséged, még ha ezt nem is ismered be, és bármennyire is gyűlölsz, akkor sem foglak magadra hagyni.

Nem vártam meg, míg válaszol. Az elsősegély ládából, ami a lábai előtt hevert, kivettem némi fertőtlenítőszert és gézt, amivel elkezdtem bekötözni sebeit.

Taehyung némán tűrte, egy ideig nem is szólt hozzám, végül mégis csak beszélni kezdett.

- Igazad van, tényleg nem jövök ki jól apával – sóhajtott fel, majd kezeit arcába temette, és egyúttal csendben is maradt.

- Miért nem szóltál erről? Miért nem mondtad el, hogy ezt teszi veled apukád?

- Mert ez nem olyan egyszerű. Ez… bonyolult.

- Miért?

- Mert… az és kész. Minseo, kérlek, ne akarj…

- Taehyung! Itt az ideje elmondanod, mi ez az egész. Hidd el, könnyebb lesz utána. Nem tarthatod magadban a dolgokat. Miért vagytok ilyen viszonyban apukáddal?

- Mert… mert valójában én nem vagyok a fia.

- Tessék?! – kérdeztem vissza kicsit hangosabban. Nagyon meglepődtem ezen, és egyszerűen nem bírtam felfogni a hallottakat.

Szembeültem vele az ágyon, és le sem vettem arcáról szememet. Látni akartam minden rezdülését, minden érzelmét, ami azokban a percekben kiült.

- Engem örökbe fogadtak – mondta ki nagy nehezen, és szemeibe könnyek gyűltek. – Apa gyűlöl engem. Én hiába tekintek rá apámként, és bármit is tesz, én szeretem őt, de ő… képtelen erre. Vannak pillanatok, mikor jól kijövünk, de amibe csak tud, beleköt, és mindig talál okot arra, hogy bántson.

- De hisz miért? Nem te akartál gondolom idejönni, hanem ők vettek magukhoz. Akkor meg miért?

- Yeri születése után anyu már nem vállalhatott több gyereket, és Yerinek volt egy bátyja, aki három éves volt, amikor meghalt. Anyu teljesen összeroppant, és nem tudta túltenni magát ezen. Apu felvetette az ötletet, hogy fogadjanak örökbe egy másik fiút, aki talán valamennyire elnyomja az űrt és a fájdalmat, és anyu visszakaphatja önmagát. Az igaz, hogy anyu ezután sokkal jobban volt, de apát én folyton az első gyermekére emlékeztetem. Folyton őt látja bennem, és azt, hogy átvettem a helyét, folyton azt hajtogatja, hogy nekem nem kellene itt lennem, és hogy mennyire gyűlöl emiatt. Apa sosem akart gyereket örökbe fogadni, csakis anya kedvéért tette.

Mire Taehyung a mondandója végére ért, szemeiből már ömlöttek a könnyek. Nem csak attól voltam lesokkolva, amit mondott, hanem attól is, hogy ennyire megviselte. Sosem láttam Taehyungot sírni, soha egy pillanatra sem láttam szomorúságot az arcán. Számomra mindig ő volt a megtestesült boldogság, akire felnéztem, és aki mellett jól éreztem magam. Sosem hittem volna, hogy ekkora titkai vannak, és hogy mindezek ennyire megkeserítik.

Szinte biztos voltam abban, hogy Taehyung nem most sír először az életében, de hogy más előtt, ez esetben előttem most először itatta az egereket, az viszont tuti biztos volt.

Közelebb ültem hozzá, majd átkaroltam nyakát, és hagytam, hadd sírja ki magát. Óvatosan simogattam a hátát és a fejét, remélve, ettől megnyugszik. Taehyung erős karjaival szintén átölelte derekamat, és úgy kapaszkodott belém, mintha a mentsvára lennék. Talán az is voltam.

- Taehyung, ugye tudod, hogy nem viselheted el ezt örökké? Apukád bánt, és teljesen jogtalanul. Ez nem fair tőle. Nem bánthat téged amiatt, mert meghalt a fia. Nem így kellene kezelnie ezt. Te semmiről sem tehetsz, nem te akartál idejönni, és te semmiképpen sem akarod annak a fiúnak a szerepét átvenni. Te saját magad vagy, és az a másik fiú is más. Mindenki tudja, hogy nem lehet betölteni senki helyét sem. Tae, véget kell ennek az egésznek vetni valahogyan – engedtem el, miután már nagyjából megnyugodott.

- Mégis hogyan? Mégis mit kellene mondanom és kinek? Ha ez kitudódik, apát le is csukhatják – nézett rám keserűen.

- Igen, tudom, de te sem szenvedhetsz tovább. Ne szúrj ki magaddal emiatt, nem kell a hőst játszanod és vállalnod minden fájdalmat miatta!

- De igen, muszáj. Belegondoltál abba, mi lesz anyáékkal? Anyu mennyit fog szenvedni szerinted? Tudja, hogy apával nem vagyunk jóban, és hogy időnként összekapunk, de ha megtudná a teljes igazságot… Elveszítette a fiát, és most egy idegen gyerek miatt még a férjét is? Nem, ezt nem tehetem meg. Na, és Yeri? Ő meg pláne nem tud semmit, még azt sem, hogy mi történt a múltban. Mit gondolsz, vele mi lenne? Nem tehetem tönkre az életét!

- Megértem, amit mondasz, de ez akkor sem igazságos. Nem hiszem, hogy anyukád hibáztatna téged, és azt sem hiszem, hogy Yeri megutálna, ha kiderülne minden. Az egyetlen, aki hibás ebben, az az apukád. Ha ő elfogadna, és szeretne, minden rendben lenne. Miatta van ez az egész, senki más miatt.

- Persze, hogy miatta van, de ő csak jót akart velem anyunak. Nem kötelező szeretnie, és ez így van jól. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok, és van családom, és bárhogyan is viselkedik velem, hálásnak kell lennem ezért.

- Ez akkor sem fair! Hallod te, miket beszélsz? Nem kell szót fogadnod neki! Te is ember vagy, neked is vannak jogaid, és nem miattad van ez, hanem apád miatt. Igen, ő volt az, aki örökbe fogadott, de akkor is hülyeség, hogy átveszed a másik fiúgyermek helyét! Apukád is pontosan tudja, hogy ez mekkora baromság, csak éppen nem volt képes túltenni magát a fia halálán. Én megértem őt, de mindennek már csaknem… tizenöt éve. Ideje tovább lépnie, és senkit sem okolni ezért, mert ha valaki, akkor pont te nem tehetsz semmiről. Ezt te is nagyon jól tudod, és ő is, csak még magának sem meri bevallani.

Taehyung erre már nem mondott semmit. Tudta, hogy igazam van, és nem maradhat így a helyzet. Mégis, döntést hozni rettenetesen nehéz volt neki. Vagy ő maga vagy a családja. Ha ő tönkremegy, az is fájni fog a családjának, de ha kiderül, hogy az apukája hogyan viselkedik vele, az is ugyanolyan lesz. Bárhogyan is dönt, előbb-utóbb mindenre fény derül, és nem lesz kellemes vége sehogyan sem.

Ebben a helyzetben nem volt olyan, hogy boldog vég.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most alszol – feleltem végül.

Taehyung szót fogadott, és befeküdt az ágyába, én pedig a helyére tettem a fertőtlenítőszert és a gézt.

- Köszönöm, hogy végül mindezt megosztottad velem – mondtam, mielőtt távoztam volna.

- Minseo! – ült fel Taehyung, és zavartan pillantott rám. – Ma este… nem aludnál itt velem?

Kis tétlenkedés után, bólintottam, és bebújtam mellé. Leoltotta a villanyt, és karjaival egyből magához húzott, arcát pedig nyakhajlatomba fúrta, és kért perccel később már mélyen aludt. A szívem majd kiugrott a helyéről a közelsége miatt, ugyanakkor fájdalmasan dobbant is, amikor arra gondoltam, talán holnaptól minden megváltozik. Mert az egy dolog, hogy elmondta nekem a legféltettebb titkát, de tenni is kell ellene, és ha ő saját maga nem akar, akkor megint csak nekem kell közbeavatkoznom, azt meg nem biztos, hogy megbocsájtja. 

Secrets behind the door - 5. rész

 

× 5. rész ×

Ahogy telt az idő, és közeledett az este, úgy egyre jobban izgultam. Vajon Taehyung mit fog szólni, ha meglát? Biztosan tudná, hogy nem Yerivel akarok kibékülni. Mégis, ha most haragszik is, nem tehetek mást. Segítenem kell rajta, ha akarja, ha nem.

A tanításnak aznap hamarabb vége lett, mint úgy általában, és rohamléptekben indultam haza. Szerencsére anyu jól reagált és könnyen beleegyezett ebbe az ott alvásba, még süteményt is sütött, hogy mégse üres kézzel menjek vendégségbe.

Egy kisebb táskába pakoltam össze a legfontosabb dolgaimat, majd azt vettem észre, hogy már fél öt van. Még egyszer belenéztem a tükörbe, megigazítottam a hajam, majd egy sóhaj kíséretében nyugtáztam magamban mindent.

- Hajrá, Minseo, csak viselkedj természetesen és ne izgulj, ez nem egy randi! Nem… ez annál rosszabb lesz… - mondtam a tükörképemnek, majd megráztam a fejem, remélve, így megszabadulok a negatív és lehangoló gondolataimtól.

A gyomrom összezsugorodott az idegességtől, de ezt igyekeztem nem mutatni. Elköszöntem anyukámtól, és kértem, hogy üdvözletemet adja át apunak, majd végül elindultam.

Még mindig förtelmesen meleg volt, és mivel nem hoztam magammal vizet, nem siettem. Folyton az járt a fejemben, hogy Taehyung hogyan törődött velem, és hogy mit műveltem a barátságunkkal. Rosszul éreztem magam emiatt, és rettenetesen hiányzott már a mosolya, a szavai, meg úgy az egész lénye. Reméltem, hogy sikerül helyrehoznom mindent, és nem fog véget érni a kapcsolatunk. Nem akartam, hogy utáljon és bíztam abban, hogy idővel meg fog bocsátani és meg fogja köszönni, hogy nem hagytam cserben.

Fél óra alatt bőven megérkeztem a lakásukhoz. Noha még sosem voltam bent, de Taehyung egyszer már megmutatta kívülről, így szerencsére nem tévedtem el. Bementem a kapun, majd az ajtóig sétáltam, és megnyomtam a csengőt. Nem kellett sokat várnom, az ajtó fél percen belül ki is nyílt, és egy álmos arcú Taehyung jelent meg előttem.

- Szia! – mosolyogtam rá, és annyira szánalmasnak éreztem magam. Gyűlöltem a tudatot, hogy most haragban vagyunk, és nem igazán örül annak, hogy itt vagyok.

- Szia! – lepődött meg, és megdörzsölte szemeit, így már kicsit éberebbnek tűnt. – Mi járatban erre?

- Én csak azért jöttem, hogy… - kezdtem volna, de ebben a pillanatban megjelent Yeri, és félrelökve tesóját, hatalmas, megjátszott mosollyal üdvözölt.

- Minseo! Gyere csak be! Örülök, hogy végre ideértél – betessékelt, majd becsukta mögöttem az ajtót, én pedig levettem a cipőmet. – Anyuék hamarosan megérkeznek, addig körbevezetlek a lakásban, oké?

Válaszul bólintottam, majd kínosan és félve pillantottam Taehyungra, aki szemöldökét ráncolva nézett hol rám, hol Yerire.

- Most mi van? – kérdezte tettetett döbbenettel Yeri. – Minseo ma itt alszik. Tartunk egy csajos estét.

- De… miért? Én úgy tudtam, hogy ti ki nem állhatjátok egymást – jegyezte meg, és még most is gyanúsan méregetett minket.

- Igen, de ha egyszer járni fogtok, akkor meg kell kedvelnem, nem? – rántott vállat, majd a csuklómat megfogva elkezdett az emelet irányába húzni.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, és éreztem, ahogy elvörösödök, de ezt Taehyung már nem láthatta. Ő továbbra is értetlenül állt az ajtóban, és amikor visszanéztem a lépcső közepén a vállam felett, arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy azt gondolja: „nők”. Nem voltam biztos abban, hogy el is hitte, amit Yeri mondott neki, mindenesetre nem mutatta jelét, így egy kicsit könnyebb volt.

- Köszi, az előbbit – mondtam, mikor felértünk az emeletre. Hálás voltam neki, amiért nem engedte, hogy magyarázkodjak, és hogy ilyen jól játszotta a szerepét.

- Nincs mit köszönnöd, nem érted teszem. Csak kíváncsi vagyok, mit akarsz elérni, és hogy hogyan fogod még jobban beégetni magad előtte. Na, meg ígértél nekem valamit – nézett rám azzal az utálatos tekintetével. Bólintottam egyet, jelezve, tudom, mit mondtam és tartom is magam ehhez.

Yeri nagyot sóhajtva lefeküdt az ágyára, és a telefonját kezdte nyomkodni, én pedig úgy álltam mellette, mint egy idióta. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, elvégre is egy idegen lakásban voltam, egy olyan személlyel, akit nem kedveltem és kissé elveszettnek éreztem magam emiatt.

- És... nem vezetsz körbe a lakásban? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Yerit aligha érdekelte, mit csinálok.

- A fürdő a folyosó végén balra van, a konyha lent a földszinten, Taehyung szobája meg az enyémmel szemben. Másra nincs szükséged, ugye? – kérdezte anélkül, hogy rám pillantott volna.

- Nézd, Yeri, tudom, hogy nem kedvelsz engem, és én sem igazán szimpatizálok veled, de ha már egyszer itt vagyok, nem próbálhatnál meg velem emberien viselkedni és legalább egyszer az életben normálisan beszélgetni? Tudtommal te voltál az, aki először fellökött a folyosón az iskolában, csak mert megtudtad, hogy Lee Hi barátnője vagyok, én pedig akkor még nem ismertelek. Azok után pedig a részemről érthető, miért nem bírtalak, ellenben veled… - fakadtam ki, miközben leültem az ágyára vele szemben.

Yeri kinyomta a telefonját, és hosszas percekig bámult maga elé, majd rám nézett, ám nem mondott semmit. Nem tudtam megérteni őt. Tényleg csak azért utált, mert Lee Hivel jóban voltam, és tudom, emiatt én sem próbáltam közeledni felé, de én most legalább próbálkoztam kedves lenni vele. Ő viszont továbbra sem törekedett arra, hogy kicsit is közelebb engedjen magához. Nem tetszett a stílusa, és az, hogy folyton undok volt másokkal, de ennek ellenére én tényleg szerettem volna legalább egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, hogy nem érezzük magunkat kellemetlenül és zavarban, ha egy légtérbe kerülünk, már csak Taehyung miatt sem. Pontosan tudta Yeri is, hogy a bátyjának sem esik jól, hogy mi ennyire nem jövünk ki, csak túl makacs volt ahhoz, hogy változzon is egy kicsit.

- Megjöttek anyáék, gyere, menjünk vacsorázni! – felelte végül, majd felállt az ágyról és az ajtó felé indult. – Ne aggódj, jól fogom játszani a szerepem.

A vacsora viszonylag jó hangulatban telt. Taehyung és Yeri szülei igazán aranyosak és megértőek voltak, jót beszélgettünk evés közben. Az anyukájuk nagyon finom ételeket készített, mondta, hogy nyugodtan kóstoljak meg mindent, és ha nem bírok többet enni, csak hagyjam ott, ne egyem túl magam. Az apukájuk első ránézésre kicsit ridegnek és szigorúnak tűnt, akire tekintéllyel néznek a családtagok, de valójában ő is nagyon laza és nyitott volt, sokat kérdezett felőlem és azt éreztem, tényleg szeretne megismerni.

 Yeri, ahogy megígérte, úgy tett, mintha tényleg barátnők lennénk, és levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Noha tudtam, hogy ez csak egy álarc, jó érzés volt őt boldognak látni. Még ha meg is játszotta, tudtam, hogy a családjával tényleg jól érzi magát és szereti őket. Arra gondoltam, bárcsak mindig ilyen őszintén nevetne, és így viselkedne mindenkivel. Jobban állt neki ez, mint a sok rosszindulatúság, az arca a nevetéstől angyalinak és ártatlannak tűnt.

Egyedül Taehyung volt az, aki nem igazán élvezte a vacsorát. Egész este alig szólalt meg, csak ült a helyén, és minket méregetett, időnként egyszer-egyszer mondott valamit, de semmi több. Annyira furcsa volt. Vajon miért lehetett ez? Talán a betegség hangolta le ennyire, vagy az én jelenlétem? Mikor többször is találkozott a pillantásunk, én elpirultam, de az ő arca kemény és fegyelmezett maradt, ebből pedig arra következtettem, hogy lebuktam előtte. Nagyon is jól tudta, hogy miatta vagyok itt, semmi másért. Szégyelltem magam és egyre nagyobb bűntudatom lett, de nem adtam fel.

Vacsora után Yerivel visszamentünk a szobájába. Ő elment fürdeni, én pedig addig az ágyán feküdtem és gondolkoztam. Semmi probléma nem volt a családjukkal, olyanok voltak, mint mindenki más: harmonikus volt a kapcsolatuk, a gyerekeket támogatták s szerették a szüleik. Sok időt töltöttek együtt, rengeteg közös programot szerveztek, kirándultak, utazgattak, vagy éppen csak filmeztek, foglalkoztak egymással és számíthattak a másikra. Akkor meg hogy a fenébe nem vették észre Taehyung sebeit? Ha nem is látták konkrétan, akkor is érzékelniük kellett a viselkedésén, a mozgásában, bármin. Vagy tényleg ennyire jól tudta titkolni? Mi van, ha tudtak róla, csak éppen nem vették tudomásul? Figyelmeztetnem kellene őket, ugye? Valahogyan el kellene mondanom nekik, hogy mi történik Taehyunggal.

Úgy éreztem, megőrjítenek a gondolatok. De nem futamodhattam most meg. Most voltam itt, így most kellett cselekednem. Arra gondoltam, megpróbálok az anyukájával beszélni, vele nagyon jól kijöttem és szerintem szimpatikus voltam neki. Talán nála kellene megpróbálnom, nem?

Felültem az ágyon, majd a tekintetem a táskámon akadt meg. Ekkor beugrott, hogy Jimin nekem adta Taehyung füzeteit, amiket én még a tulajdonosnak nem továbbítottam. Gyorsan kivettem őket, majd megindultam Taehyung szobájához. Úgy döntöttem, teszek még egy próbát, hogy ő maga mondja el, miről van szó. Ha nem tör meg, akkor kénytelen leszek a szüleivel beszélni.

Félhangosan kopogtam az ajtón, majd mikor egy „gyere” kiáltást hallottam, lassan benyitottam. Taehyung az asztalánál ült, és egy könyvet olvasott.

- Ne haragudj, hogy zavarlak… - csuktam be magam mögött az ajtót, mire Taehyung is felém nézett. Arcán nem láttam különösebben érzelmeket, semleges volt, mintha már nem jelentenék neki semmit. Tudtam, hogy haragszik rám, de azt nem, hogy ennyire.

- Mit akarsz? – kérdezte flegmán, és újból olvasni kezdett.

- Én… én csak visszahoztam a füzeteidet… Jimin küldte – feleltem, majd közelebb léptem hozzá, egészen mellé sétáltam, és leraktam őket az asztalra. Ezután kínos csend következett. Vártam, hogy Taehyung, mint mindig, beszélni kezdjen, de ezúttal teljesen figyelmen kívül hagyott. Kénytelen voltam én kezdeményezni. – Mit olvasol?

- Jobb lesz, ha ezt most azonnal befejezed! – csukta össze a könyvét, majd rám emelte tekintetét.

- Mi-mire gondolsz? – kérdeztem vissza félénken. Valamiért az, hogy ilyen közel volt hozzám és hogy ilyen hangnemben beszélt velem, megrémisztett. Zavarban voltam, és nem csak azért, mert túlságosan kedveltem, hanem mert még sosem láttam ilyennek, még sosem volt velem ilyen ellenséges. Attól féltem, hogy tényleg rossz társaságba keveredett, és emiatt velem is másként fog bánni.

- Tudod te azt nagyon jól. Ez az egész meg van játszva, nem is kedvelitek egymást Yerivel. Nem vagyok hülye, Minseo és örülnék, ha a húgomat nem kevernéd bele ebbe – mondta határozottan, majd felkelt az asztalától. Fel kellett emelnem a fejem, hogy arcára tudjak nézni, és ha lehet, még jobban elgyengültem. Így is rettenetesen vert a szívem, de most, hogy alig néhány centire volt tőlem, majd kiugrott a helyéről. Szerettem volna átölelni derekát, és arcomat a mellkasába fúrni, de tudtam, hogy ellökne magától.

Néztem őt, és képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen helyes arc mögött hogyan tud ekkora fájdalom és ennyi titok megbújni. Biztos súlyos lehetett ilyen szenvedést magával cipelni, éppen ezért szerettem volna, ha végre megszabadul tőle. Ha magától nem képes ledobni, akkor majd erőszakkal menni fog. Még ha ez nem is hangzott jól, tudtam, hogy nincs más megoldás.

- Kérlek, most hagyj magamra – kikerült, majd az ajtóhoz sétált és mielőtt kinyitotta volna, még hozzá tette: – Menj aludni, holnap suli, és korán kelünk. Ezzel az egésszel meg hagyj fel, ne mártsd bele magad a dolgaimba. Tudom, hogy kíváncsi vagy, de jól vagyok. Ha most befejezed, akkor megbocsátok, de ha folytatod… - nem fejezte be, csak szélesre tárta az ajtót.

Egy merő pillanatig még néztem őt, majd lassú léptekkel kisétáltam, és otthagytam. Borzalmasan utáltam magam, de akkor sem tehettem mást. Nem fogom cserbenhagyni, és tudtam, hogy ez az elutasítás valójában segélykérés.

Gyorsan elmentem én is fürdeni, közben pedig csendesen kisírtam magam és lelkiekben felkészültem a rám váró következményekre. Összeszedtem a gondolataimat, hogy mégis hogyan fogom ezt az egészet tálalni az anyukájának.

- Megyek fogat mosni – jelentettem ki Yerinek, ő pedig csak intett egyet, annyira beletemetkezett a telefonjába.

Kiléptem a folyosóra, majd egy nagy levegővétel után lefelé vettem az irányt. A konyhában égett a villany, gondoltam, még éppen mosogat. Mikor elindultam, pont akkor ért fel az anyukája.

- Óh, Minseo? Mi járatban erre? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, és megsimogatta a vállam.

- Én… én… szeretnék Önnel beszélni… – nyögtem ki nagy nehezen, és abban a pillanatban a bűntudat hatalmas súlya zúdult rám. Rettenetes embernek éreztem magam, és a sírás mardosta a torkomat. Szerettem volna ennek most azonnal véget vetni, és ismét boldognak, gondtalannak látni Taehyungot, de pont most készültem mindent tönkretenni.

- Persze, gyere, menjünk be a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk – átkarolta vállamat, és megindultunk a szobájába.

Alig tehettünk meg pár lépést, amikor egy hangos ordítás rázta meg a ház falait. Mindketten ijedten kaptuk hátra a fejünket.

A kiáltás ugyanis az alsó szintről jött.