Secrets behind the door - 4. rész

 

× 4. rész ×

Nagyon aggódtam Taehyung miatt. Sosem láttam így viselkedni, mindig a pozitív és vidám oldalát mutatta, most pedig teljesen kifordult önmagából. Borzalmas érzés volt így látnom őt, és hogy ennyire ellenzi a segítségemet. Hiába tagadta, pont ez volt az, amivel azt bizonyította, hogy nincs rendben semmi, és bármennyire is erősködött, hogy hagyjam a dolgot annyiban, képtelen voltam rá. Nem tudtam, mibe keveredett, nem tudtam, mennyire lehet veszélyes, de nem érdekelt. Ő bajban volt, komoly gondokkal küzdött, ki tudja, ki bántotta, és ha most meghátrálok, a helyzet rosszabbra is fordulhat. Taehyung mindig mellettem volt, támogatott és odafigyelt rám, miközben ő sokkal jobban szenvedett, mint én. Kötelességemnek éreztem nem magára hagyni, annak ellenére, hogy ellökött magától, és haragudott rám. De ha nem a legnehezebb időkben vagyok mellette, viszonzom a segítséget, akkor mikor? Barátok voltunk, és hiába utált jelen pillanatban, nem számított.

Már csak az volt a kérdés, mégis hogyan oldhatnám meg ezt az egészet? Kitől kéne tanácsot kérnem ezzel kapcsolatban? Nyilván nem mondta el senkinek, mi is történik vele, hisz akkor nem reagált volna így. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy nekem sem szabadna mást beleavatnom ebbe, mert az nem lenne tisztességes. De egyedül mégis mit tehetnék? Hogyan derítsem ki, mitől olyan a háta? Ha továbbra is a nyakára járok, a végén tényleg rettenetesen magamra haragítom, amit egyáltalán nem akartam. Ha Taehyungot kérdezem, biztosan nem lesz eredmény, biztosan nem fog megnyílni előttem, és makacsul ragaszkodni fog ahhoz, hogy hagyjam ezt abba. Ráadásul ki tudja, mi áll az egész mögött, és ha esetleg valami bandaháborúba keveredett – amit bár nehezen néztem ki belőle, egyelőre ennél jobb okot nem találtam, - akkor azzal nem csak saját magamat, hanem másokat is belevontam volna.

Teljesen kétségbe voltam esve, és el voltam keseredve. Nagyon féltem, és emiatt könnyekkel a szememben indultam hazafelé. Alig bírtam visszatartani a sírást, így amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábaimat. Nem akartam még véletlenül se összefutni senkivel, nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak, és utána magyarázkodnom kelljen. Szerencsére ezúttal megkegyelmeztek odafent, és nyugodtan hazaérhettem.

Otthon aztán az egész délutánom azzal telt, hogy megoldást találjak a problémára. Újra és újra végiggondoltam mindent, azt, amit láttam, és azt, amit Taehyung mondott, de sehogy sem jutottam dűlőre. Csak abban voltam biztos, hogy nem hagyhatom annyiban, és mielőbb cselekednem kell, mielőtt még rosszabbra fordulna minden.

Másnap az iskolába kedvtelen voltam, csak ültem a helyemen, és gondterhelten néztem ki a fejemből. Aki csak hozzám közeledett, mind elküldtem, hogy ne most zaklassanak. Nem voltam kedves senkivel, és ezért szégyelltem magam, de a helyzetemben ők se viselkedtek volna másként.

„Mit tegyek, úristen, mit tegyek most? Adja az ég, hogy meg tudjam ezt valahogyan oldani. Taehyung, kérlek, tarts ki, és ne legyél ilyen! Kihez forduljak, mit csináljak? Aish, mindjárt megőrülök.” Ezek a gondolatok játszódtak le újra, és újra a fejemben, miközben a padra borultam, ezzel is kizárva a külvilágot.

- Hé, Minseo! – bökte meg valaki a vállamat, majd érzékeltem, ahogy leült mellém. Felemeltem a fejem, majd felé fordultam. Jimin volt az. – Minden oké?

- Aha – feleltem szűkszavúan, ezzel is bizonyítva, hogy egyáltalán nem vagyok jól, de hogy ne kezdjen el aggódni és gyanút fogni, hozzátettem: – Csak kicsit fáradt vagyok. Mit szeretnél?

- Csak annyit, hogy ezt nem tudnád majd odaadni Taehyungnak? Kölcsönkértem a füzeteit, de ma nem jött iskolába, és mivel hamarosan dogát írunk, nem ártana, ha ő is készülne. – nyújtott át három darab füzetet.

Felültem, majd körbenéztem a tanteremben. Taehyung tényleg nem volt bent, és csak akkor tudatosult bennem, hogy egész nap nem is láttam, nekem pedig fel sem tűnt. Úristen. Ugye nem történt vele semmi?

- Öhm… miért nem te adod neki oda? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Hát… odaadhatom én is, ha nem érsz rá, csak mivel én buszozni szoktam, te pedig közelebb laksz, gondoltam egyszerűbb lesz. De ha nem szeretnéd, akkor elviszem neki én – vette vissza a füzeteit.

- Jaj, dehogy! – rántottam ki kezeiből őket, mire meglepetten nézett rám. – Igazad van, jobb, ha én viszem, ne fáradj emiatt.

- Biztos nem gond?

- Persze, igen. Ne aggódj, még ma megkapja őket. És átadom az üzeneted, hogy nagyon köszönöd – tettem hozzá mosolyogva, így szerencsére az ő ajkai is mosolyra húzódtak.

- Kösz, Minseo, egy angyal vagy – állt fel mellőlem, majd visszatolta a széket.

- Jimin! – szóltam még utána, mire visszafordult. – Miért nem jött Taehyung suliba, nem tudod véletlenül?

- Írt egy üzenetet, hogy lebetegedett, ezért nem lesz pár napig, szóval semmi extra.

- Áh, értem. Köszi.

Jimin intett egyet, majd visszament a barátaihoz, én pedig magam elé meredtem. Ha lehet, még jobban megijedtem, és azért imádkoztam, hogy tényleg csak emiatt legyen otthon, ne másért.

Örültem, hogy Jimin engem kért meg, hogy vigyem el a füzeteket, még jobban, hogy nem utasítottam vissza, mert így volt okom elmenni hozzá. Ez eddig oké volt. De hogyan tovább? Ha ott vagyok, mit csinálok? Megint szóba hozom, és aztán? Kidob a lakásukból. Ráadásul mi van, ha nem ő nyit ajtót, hanem az anyukája, vagy a testvére, aki közli, hogy Taehyung épp alszik, ezért majd ő odaadja neki? Akkor megint csak nem vagyok előrébb.

Hirtelen egy hihetetlenül jó ötletem támadt. Mint akit arcon csaptak, tértem észhez, majd süllyesztettem a táskámba a füzeteket, és rohantam ki a teremből. Kifelé menet sikeresen belerúgtam az egyik székbe, mire mindenki felfigyelt rám, de mit sem törődve ezzel, távoztam.

Szinte átrohantam az egész iskolát; folyosón keresztül, fel a lépcsőn, és megint csak a folyosó végéig. Ott aztán a leghátsó terembe léptem be. Tekintetemmel egyből megkerestem Lee Hit, aki a barátnőivel nézegetett valamit a telefonján, és éppen hangosan felnevettek.

- Ne haragudjatok – léptem oda hozzájuk, mire Lee Hi leállította a videót, és hatalmas mosollyal fordult felém. – Meg tudnátok mondani, hol van Yeri?

- Yeri? Mit akarsz te Yeritől? – kérdezett vissza barátnőm, és láttam az arcán, hogy nem igazán tetszik neki a dolog. Tudtam, hogy nem kedveli a lányt, és nekem sem volt igazán szimpatikus, de most rá volt szükségem. – Amúgy nem tudom, szerintem kint van valahol a folyosón. De minden oké? – méregetett összeráncolt homlokkal.

- Igen, persze, csak Taehyung miatt kérdeztem – eresztettem meg egy mosolyt, ami olyan hamis volt, amennyire csak lehetett, majd hátat fordítottam nekik, és sietős léptekkel elviharzottam.

Szerencsére nem sokáig kellett keresgélnem; hamar kiszúrtam a célpontomat, és le is támadtam.

- Yeri! Beszélnünk kell! – fogtam meg karját, és félrehúztam, ezzel jelezve, csak ránk tartozik a mondandóm, másra nem.

Yeri csak fintorgott egyet, majd karba tette kezeit, és kerülve pillantásomat, válaszolt:

- Mondjad!

- Tudom, hogy nem igazán kedvelsz, bár nem értem az okát, nem mintha, én bírnálak, habár ez most teljesen lényegtelen – hadartam el egy szuszra, a vörös hajú szépség pedig ennek hatására képes volt rám emelni tekintetét. Felvont szemöldökkel pillantott rám, de az izgatottságom éppen elég volt ahhoz, hogy felhívjam a figyelmét. – Azt szeretném kérdezni, hogy a mai nap folyamán nem aludhatok nálad?

- Hogy mi? – kérdezte egy kicsit hangosabban a kelleténél. Arca teljesen elfehéredett, és szemei kikerekedtek. – Te teljesen meghibbantál? Minek jönnél te hozzám aludni? Nem vagyunk barátnők, nem kedveljük egymást, szóval nem értem.

- Csak erre a napra nem tudnánk úgy tenni, mintha barátok lennénk? Kérlek! – kulcsoltam össze ujjaimat, és úgy könyörögtem neki.

- Minseo, te őrült vagy! Miért kéne ilyet tennem? Mit akarsz tőlem? – nézett rám gyanakvóan. Arcán tisztán látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, amit akarok, és hogy biztosan nem vagyok normális. – Ugye nem Taehyung miatt akarod ezt? Mert ha igen, akkor ezt vele intézd el, és engem ne rángass bele ilyenekbe! – felelte végül, majd hátat fordított, és elmenni készült, de megfogtam a vállát, ezzel megállásra késztetve.

- Yeri, kérlek! – néztem rá zavartan. – Tegnap kissé összekaptunk, és bocsánatot akarok tőle kérni, de most nem akar velem szóba állni. Kérlek, Yeri, könyörgöm! Csak a mai nap hadd aludjak ott, és esküszöm, hogy utána békén hagylak!

Fogalmam sem volt, mit művelek, mindenesetre a célom érdekében mindent megtettem. Yeri Taehyung húga volt, és egyben Lee Hi osztálytársa. Valamiért nem sikerült megszeretnünk egymást, aminek főként az volt az oka, hogy Lee Hi és Yeri utálták egymást, és folyton viaskodtak. Mivel ők ilyen viszonyban voltak, Yeri engem sem bírt, és ebből kifolyólag én se akartam jobban megismerni. Ezen a helyzeten még az sem változtatott, amikor Taehyunggal jóban lettem.

Yerivel tényleg nem volt különösebb bajom, habár eléggé lázadó típus volt. Vörösre festette a haját, és folyton sminkelte magát, kihívóan öltözködött, és aki feleselt neki, azzal ő sem bánt másként. Túlságosan nagyra tartotta magát, folyton fent hordta az orrát, és ezzel sok ellenséget szerzett magának. Tény, hogy nagyon szép volt, és fiatal kora ellenére igen sok fiú rajongott érte, akkor is egy kicsit beképzelt volt és el volt szállva magától. De hát mit tehettem volna? Épp a kamaszkor közepén járt, szóval ilyenkor mondhat neki akármit az ember, akkor sem fog változni. Taehyung is sokszor beszólt neki, persze csak viccesen, de Yeri rá sem hallgatott. Majd ha benő a feje lágya, akkor rá fog jönni, hogy ez a viselkedés egyáltalán nem kedvező és visszataszító.

- Ha gondolod, szólok pár jó szót Sugánál, csak kérlek, hadd aludjak ma ott! – vetettem be az utolsó fegyveremet.

Ahogy Lee Hi imádta Jimint, ugyanúgy Yeri majd megveszett Sugáért. Noha én se voltam puszipajtás a fiúkkal, és csak nagyon ritkán beszélgettem velük, de ha ezen múlik, hogy ott aludjak, akkor bármit megteszek.

Yeri erre felkapta a fejét, és szemeiben láttam megcsillanni a fényt. Tudtam, hogy nyert ügyem van, de azért úgy tett, mintha átgondolná a helyzetet. Végül megadta magát, és még most is közömbösen nézett rám.

- Rendben, legyen. Ma nálunk aludhatsz, mintha a barátnőm lennél, de ha megszeged a szavad, komolyan megjárod – hangjába igyekezett fenyegetést csempészni, de mindhiába. Tudtam, hogy nem tehet ellenem semmit, mert Taehyunggal barátok voltunk, és ha megtudta volna, hogy ellenem tervel valamit, akkor bizony a testvérét magára haragítja.

- Úh, köszönöm szépen! Imádlak! – mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, és épp megöleltem volna, mire Yeri védekezően emelte maga elé kezeit, és lépett egyet hátra. – Ha öt körül érkezem, az jó?

- Aha, igen.

Yeri hátat fordított, de ismét megállítottam.

- Egyébként… - váltottam komolyabb hangnemre – Te nem vettél észre semmi furcsát a bátyádon?

- Mire gondolsz? Hogy veled barátkozik? Az már régen furcsa, de kezdem megszokni.

- Nem erre gondoltam. Hanem… sebekre. A hátán… esetleg? Vagy esetleg nincsenek olyan barátai, akiket nem szívlelsz, vagy akiket nem is ismersz? Nem keveredett rossz társaságba?

- Minseo, nem tudom, mire akarsz kilyukadni, de igen lököttnek tűnsz – rázta meg a fejét, majd ismét hátat fordított, és ezúttal hagytam is távozni.

Szóval a húga sem tud semmiről, és semmi szokatlant nem érzékelt. Igen jól titkolhatta a problémáját Taehyung, ha közvetlenül a testvére mit sem vett ebből észre. De vajon mi van a szüleivel? Nekik sem gyanús semmi? Ma mindenképpen valahogyan rá kell erre kérdeznem.

Mert ez volt az a nagy tervem. Odamegyek hozzájuk, és ha nem belőle, akkor a családtagjaiból szedem ki. Feltéve, ha tudnak valamiről… Ha pedig nem, akkor is legalább őket értesítem. Ki máshoz tudnék fordulni, ha nem hozzájuk?

Csak adja az ég, hogy Taehyung ne akadjon ki ennél is jobban…