Secrets behind the door - 3. rész

× 3. rész ×

- Sebek? – kérdezett vissza meglepődve. – Milyen sebek?

- Hát… láttam néhány piros foltot, és heget – válaszoltam félve. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg azok voltak-e, vagy csak a fény vetült rá úgy a hátára, és ha netalántán igazam volt, akkor szabadott-e nekem ilyenről kérdezősködnöm.

- Biztosan képzelődtél – eresztett meg egy mosolyt Taehyung. – Nincs semmi bajom, vagy szeretnéd, ha megint levenném a pólómat? – tette hozzá incselkedve, miközben vonogatta a szemöldökét, majd elnevette magát.

- Taehyung, most már akadj le erről, jó? – mondtam még most is kissé zavartan, de megkönnyebbültem, hogy minden rendben.

- Ne aggódj feleslegesen, nem sérülök meg olyan könnyen – kacsintott, majd hirtelen magához ölelt, és összekócolta a hajamat. – Most már menj haza, anyud biztos ki van akadva, hogy hol vagy már.

Elengedett, majd intett egyet, és elindult az ellentétes irányba. Utána kiáltottam még egy sziát, majd én is hazafelé vettem az irányt.

*

Aznap este valahogy sehogy sem tudtam elaludni. Valami nyomasztott legbelül, és furcsa érzés kerített hatalmába. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a Taehyung hátán lévő sérüléseket. Noha ő azt mondta, csak rosszul láttam, és én is igyekeztem erről meggyőzni magamat, valahogy mégsem akaródzott elfogadnom ezt a tényt. Pedig megeshet, hogy tényleg csak a fényviszonyok miatt tűnhetett úgy, mintha sebes lenne, ráadásul mindössze néhány másodpercig láttam a hátát; utána ijedten fordult meg, én pedig elkaptam tekintetem.

Akkor meg mégis miért érzem úgy, hogy nem csak káprázott a szemem?

Taehyung sem viselkedett furcsán ezzel kapcsolatban. Illetve… ha egy kicsit jobban belegondolok, volt valami szokatlan a viselkedésében. Noha igyekezte elviccelni a dolgot és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, valahogy az arckifejezése megváltozott, mikor ezt szóba hoztam neki. És talán hülyeség, de… még a pólóját sem merte levenni előttem. Oké, tudom, ezzel csak ökörködtünk, és isten őrizz, nem azért akartam, hogy levegye a felsőjét, hogy megbámulhassam, de mégis… riadtan nézett rám, amikor elkezdtem felhúzni a pólómat. Tutira nem azért, mert zavarba jött, hogy megteszem, hanem mert… van valami rejtegetnivalója. Vagy csak én mesélem ezt be? Ha tovább gondolkodom, a fiúk mindig leveszik a felsőjüket tesi órán, ő sosem, pedig láthatóan neki is melege van, és ugyanúgy izzad. Oké, ez nem magyaráz meg semmit, mert lehet allergiás vagy egyszerűen csak szégyellős, de… ez meg nem vall rá. Tényleg csak én bonyolítom ezt túl?

Átfordultam a másik oldalamra, és egy újabb gondolatmenetbe kezdtem.

Taehyung valójában sosem öltözött át a srácok előtt. Valahogy mindig sikerült elsőként beérnie az öltözőbe, vagy esetleg utolsóként, amiért a tanár mindig plusz feladatokra ítélte. Ha pedig tényleg időben jött, ami igencsak ritka volt, nos… akkor meg mindig a mosdóban vette át a ruháját. Ezeket onnan tudom, hogy a többiek mindig megjegyezték pontatlanságát és folyton ezzel szekálták. Ugyanez vonatkozott az órák végére is. Vagy mindig elkéredzkedett az utolsó percekben wc-re, és akkor már át is öltözött, vagy pedig bent maradt a tanárral beszélgetni, és csak kicsengetés után ment vissza, amikorra mindenki elhagyta az öltözőt. Tényleg ennyire nem szereti mutogatni magát mások előtt vagy csak szimplán így alakul mindig a helyzet? Nem volt semmi bizonyítékom, hogy igazam lenne, de akkor sem hagyott nyugodni ez a feltételezés.

Ha tényleg vannak sebek a hátán… az is lehet, hogy csak elesett. Elég sokat sportolt, imádott veszélyes helyzetekbe kerülni, elképzelhető, hogy akkor szerezte őket. Szinte minden hétvégén ment valahová, és folyton mesélte, hogy mekkorákat szokott esni biciklivel, vagy hogy fára másztak, és eltört alatta az ág, ő meg vagy három métert zuhant. Sőt, igazából előttem is ütötte már meg magát, amikor kosarazni voltunk, és elbotlott a saját lábában és dobott egy hátast. Nem volt alkalom, hogy ne történt volna vele valami, de akkor meg miért aggódom ennyire miatta?

- Aish, komolyan már! – ültem fel az ágyamban, majd idegesen túrtam bele hajamba. Már jócskán elmúlt éjfél is, én pedig bármennyire is szerettem volna aludni, képtelen voltam kikapcsolni az agyamat. – Talán rá kellene kérdeznem még egyszer? Az már tolakodás lenne, nem? – gondolkodtam hangosan. – Ha nincs semmi, akkor nem fog tiszta idiótának nézni, de ha van… akkor mégis mit teszek?

Végül visszadőltem a párnák közé, és hosszú percek után elnyomott az álom.

*

Eltelt egy, majd két hét. Taehyung semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármiféle problémája lenne, így én sem erősködtem. Az idő múlásával lassan én is elfelejtettem, és úgy véltem, valóban csak rosszul láttam. Ha pedig mégis ott voltak azok a sebek, akkor bizonyára a rengeteg sport és esés okozta.

Május volt, a levegő még forróbb, mint eddig, és természetesen testnevelés órán megint kiküldtek minket az udvarra. Az év végi felmérésre készültünk, így feladatként azt kaptuk, hogy húsz percig megállás nélkül futni kellett. Ilyen melegben a szervezetem még rosszabbul teljesített, mint eddig, és tüdőm szinte minden másodpercben oxigénért kiáltott. A sor végén kullogtam, a többiek már jóval előrébb jártak, mint én, és ez egyáltalán nem esett jól, de mit tehettem volna? Taehyung azonban most sem hagyott cserben, és mellettem kocogott, egy ásványvizes üveggel a kezében, amit direkt nekem hozott.

- Na jó, én ezt nem bírom – álltam meg, majd kezeimet térdeimre támasztva mélyen beszívtam, majd kiengedtem a levegőt. – Sok van még vissza?

- Körülbelül még tíz perc. De gyere, ne állj meg, attól csak rosszabb lesz, inkább gyalogoljunk – megragadta csuklómat, és húzni kezdett maga után.

Elvettem Taehyungtól a vizet, és a felét megittam egyszerre. Úgy éreztem, mintha égne a tüdőm, száraz volt és minden lélegzetvételkort fájt. Alig vártam, hogy vége legyen ennek, és visszamehessünk a hűvös tornaterembe, ahol végre elnyúlhatok a padlón. Tényleg olyan volt, mintha homokot szórtak volna a nyelőcsövembe, ami akadályozott a légzésben. Nem is értettem, mások hogy bírnak így futni, pedig ők is biztos hasonlóképpen éreztek.

- Úristen, Tae! – kiáltottam fel pár perccel később, amikor hirtelen ránéztem és egy piros foltot véltem felfedezni a fehér pólóján. – Neked vérzik a hátad!

- Tessék? – kérdezte kissé ijedten.

- A hátad! Itt a lapockádnál van egy kisebb vérfolt! – válaszoltam rémülten, miközben ujjaimmal az adott pontra mutattam.

Taehyung megállt, a válla fölött hátrafordította a fejét, és előrébb húzta a felsőjét, hogy ő is szemügyre vehesse.

- Ez nem vér, ez csak valami cseresznyefolt vagy nem tudom. Biztos akkor esett rám, amikor sétáltunk a fák alatt az előbb – mondta teljesen nyugodtan, majd megeresztett egy mosolyt, és továbbindult.

- Taehyung! – szóltam rá határozottan, és egyáltalán nem értettem, miért veszi semmibe a nyilvánvalót. – A cseresznyefolt nem ilyen és különben sem voltak a közelben ilyen fák, mert ha lettek volna, akkor megálltunk volna szedni, én legalábbis biztosan! Megsérültél!

- Mi? Jaj, Minseo, dehogy! Kutya bajom, nem kell aggódnod! – felelte még mindig teljesen lazán, miközben egy pillanatra sem állt meg, és olyan hihető és magabiztos vigyort eresztett felém, hogy tényleg majdnem bedőltem neki.

- Vedd le a pólódat, hadd nézzem meg! – léptem közelebb hozzá, és igyekeztem a háta mögé kerülni, de mindig sikerült ellöknie a kezeimet, vagy éppen lefognia azokat.

 - Hja, Minseo, nyugalom! – szólt rám kissé keményen, de nem hátráltam meg. Eszembe jutott a két héttel ezelőtti eset, amikor az öltözőben egy pillanatra megpillantottam a hátát. Akkor ráhagytam a dolgot, és elfogadtam azt, amit mondott, de másodszor nem tudtam elhinni. Tényleg véres volt a pólója, és ezt most nem csak beképzeltem. – Mondtam, hogy minden oké. Inkább kapd össze kicsit magad, mert lassan lejár a húsz perc és vissza kell érnünk!

Taehyung hátat fordított, és futni kezdett. Egy fél pillanatig csak álltam egy helyben, majd utána eredtem. Nem szóltam hozzá, mert azon gondolkoztam, hogyan cselezhetném ki, és vethetnék rá egy pillantást a hátára. Rossz előérzetem volt, valami azt súgta, hogy ezt nem szabad annyiban hagynom, és tudtam, hogy hallgatnom kell a megérzéseimre.

Hirtelen megálltam, és úgy tettem, mint aki az oldalát fájlalja. Taehyung is belassított, és visszasétált mellém. Épp megkérdezte volna, hogy minden oké-e, amikor gyorsan a háta mögé ugrottam és felrántottam a pólóját.

- Mi a fenét csinálsz?! – kiáltott rám dühösen Taehyung, és azonnal hátrébb ugrott, megnövelve a köztünk lévő távolságot.

- Tae… - csak ennyit bírtam kinyögni, annyira lesokkolt a látvány.

Nem válaszolt semmit, csak ledobta az ásványvizes üveget, és futásnak eredt. Hiába kiabáltam utána, nem várt meg.

Felvettem a palackot a földről, és ismét megindultam. Nem bírtam kiverni a fejemből a látottakat. Taehyung háta tele volt lila foltokkal, és horzsolásokkal, melyek közül néhány igen frissnek látszott. Az egyik fel is szakadt – ez vérezte át a pólóját.

- Mi történt veled, Tae? – kérdeztem félhangosan, de nem kaptam választ.

Aggódtam érte, mert ez nem volt normális. A viselkedése egyértelműen azt mutatta, hogy valamit eltitkol, pedig ha azt mondja, hogy megint leesett egy fáról, még talán el is hiszem. Elég volt ez a fél másodperc ahhoz, hogy rájöjjek, itt sokkal többről van szó, mint egy egyszerű esésről, vagy balesetről.

De mégis mibe keveredett ez az ember? Hogyan kerültek azok a sérülések a hátára? Ki tette ezt vele?

Igazán összeszorult a szívem, és rettenetesen kétségbe ejtett, hogy ilyen állapotban látom. Biztosan fájt neki, hisz az egész háta tele volt! Az egész! És ő mégis úgy tett, minta minden rendben lenne. Hogy feszíthetett és nyilallhatott neki minden egyes mozdulatnál, minden egyes nap, amikor lefeküdt aludni! És nem szólt semmit, csak némán tűrte, és mindent folytatott tovább, ahogy eddig.

Ki volt képes erre? Ki merte őt bántani? Mindig vidámnak és boldognak tűnt, de valójában iszonyatos kínokat kell átélnie. Ki lehet az, akitől annyira fél, hogy nem mer szólni erről? És mióta van ez? Mégis mit kellene tennem? Kihez forduljak tanácsért?

A gondolataim teljesen összekuszálódtak, és hirtelenjében minden a nyakamba zúdult. Taehyung számomra mindig is egy stabil pont volt, ő olyan erősnek és talpraesettnek tűnt, mindig felnéztem rá, mert úgy gondoltam, nincs semmi, ami megállíthatná, ami gondot okozhatna neki. Mindig erőt sugárzó volt, és én is szerettem volna olyan lenni, mint ő. És erre kiderül, hogy valójában neki is megvan a maga baja, és talán mégsem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Sosem hittem volna, hogy a felszín alatt ilyen rejtőzhet.

Olyannyira elgondolkodtam, hogy időközben visszaértem az iskolához. Az óra második felében bent voltunk a teremben, de én rosszullétre hivatkozva visszamentem az öltözőbe és ott gondolkodtam. Megrémisztett a tudat, hogy bajba keveredett, és lehetséges, hogy ebből nem tud kiszállni. Mit tudnék én tenni érte, amitől neki jobb lesz? Nem akartam, hogy haragudjon rám, és borzasztóan rosszul éreztem magam amiatt, hogy így letámadtam őt, de muszáj volt megtennem. Ha nem derül ki számomra se, akkor vajon mikor? És most mégis hogyan tovább?

Kicsengettek, és lassan mindenki elhagyta az öltözőt. Úgy döntöttem, megvárom Taehyungot, és beszélek vele. Szerencsére most is utolsóként érkezett, így amikor végre kilépett az ajtón, a folyosó már üres volt.

- Tae! – léptem oda hozzá, de ő csak egy dühös pillantást vetett rám, és elindult. Utána nyúltam és megfogtam a karját, ezzel megakadályozva, hogy elmeneküljön. – Figyelj, ne haragudj az előbbiért, én csak… aggódtam érted. Tudom, hogy nem szabadott volna ezt tennem, és egyáltalán nem volt fair, de… én tényleg megijedtem és csak féltelek.

- Nézd, Minseo! – fordult felém, egy kicsit már megenyhülve, ennek ellenére tudtam, hogy emiatt még egy ideig nem fog tudni megbocsátani. – Aranyos vagy, tényleg, de mondtam, hogy jól vagyok. Nincs miért aggódnod, szóval tedd túl magad ezen, oké?

- Nem vagy jól.  A hátadon a sebek nem ezt mutatják… - mondtam a végét már halkan.

- Erről beszélek! Jól vagyok, rendben? Még ha ez nincs is így, te akkor is hidd el, és ne avatkozz bele a dolgaimba!

- De Tae! Ez nem normális! Nem tudom, mi ez az egész, de ennek nem lesz vége, ha nem teszel ellene semmit. Ha nem jövök erre rá, mégis meddig menne ez az egész?

- Miért, most, hogy tudsz róla, mit fogsz tenni? Semmit. A dolgok nem fognak változni. Mielőtt még jobban magadra haragítasz, utoljára elmondom, hogy felejtsd el és hagyj békén!

Hátat fordított, majd rohamos léptekkel elsétált, magamra hagyva a zavaros gondolataimmal, és a bűntudattal.