Secrets behind the door - 6. rész

× 6. rész ×

A vér is megfagyott bennem a kiáltás után. Nem azért, mert annyira ijesztő és kísérteties volt, hanem annyira… fájdalmas. Mégis ki volt ez? Mi történt? Mit tegyek most? Ezek a kérdések cikáztak végig fejemben, miközben mozdulatlanul, bénultan álltam egy helyben.

- Minseo, menj be Yerihez, és feküdjetek le aludni. Holnap reggel, ha gondolod, még beszélhetünk arról, amiről szerettél volna – eresztett meg felém egy mosolyt Taehyung anyukája, amin jól látszott, mennyire erőltetett. Elindult lefelé a lépcsőn, nekem pedig intett, hogy menjek be.

- De apa, ezt most miért?

- Ne hívj az apádnak!

Hallottam meg ezt a párbeszédfoszlányt, majd amikor másodszor intett nekem, gyorsan beslisszoltam a szobába. A szívem összeszorult, és csak nagy erőfeszítés árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Biztos voltam abban, hogy Taehyung és az apukája vitatkoztak odalent, és az a kiáltás Taehyungtól származott.

Rázott a hideg a félelemtől és a kétségbeesettségtől. Most mit kellene tennem? Min vitatkozhattak? Vajon tényleg rossz társaságba keveredett és emiatt balhéztak össze, vagy… vagy az apukájával nem jönnek ki jól? De hisz miért? Mitől ilyen a kapcsolatuk?

Noha ez az egész nem bizonyított semmit, az érzéseim azt súgták, hogy ők ketten nem igazán viselik el egymást. De vajon az apukája bántotta ennyire Taehyungot? Köze van hozzá, vagy a sebek tényleg más miatt vannak ott? Sokkal jobban össze voltam zavarodva, mint korábban, és most már abban sem voltam biztos, hogy ezt fel kellene hoznom a szülei előtt. Mert ha az apukája okozta azokat a sebeket a hátán, akkor… talán az anyukája is tud róla. A viselkedése egyértelműen arra utalt, hogy tudja, mi folyik itt, csak éppen azt nem tudja ő sem, mit kellene tenni. Abban biztos voltam, hogy ő nem bántaná Taehyungot, de az apja… Nem, ez egyszerűen hihetetlen. Annyira idilli volt a légkör vacsora közben is, annyi emlékük és élményük van, egy tökéletes és boldog családnak tűnnek! Nem lehet, hogy mindez csak a látszat legyen! Ez… borzasztó.

Yerire pillantottam, aki az ágyán feküdt, még mindig a telefonját nyomkodva, de ezúttal fülhallgatón keresztül zenét is hallgatott. Vajon ő tud arról, mi van a bátyjával? Aligha. Ha tudna róla, ő képtelen lenne megjátszani azt, hogy minden rendben. Örültem neki, hogy még csak nem is érzékeli, mi zajlik körülötte, mert nem bírná elviselni, ugyanakkor tudtam, ha valaha ez kiderül, őt fogja a legjobban megrázni.

Yeri rám nézett, majd kihúzta füleiből a fülest.

- Mit állsz ott az ajtóban, és mi ez az arc? Mintha kísértetet láttál volna. Csak nem rányitottál Taehyungra, miközben öltözött? – nevetett fel, előttem pedig felrémlett, amikor az öltözőben megláttam alsónadrágban. Kedvem lett volna nekem is mosolyognom, de pont ez volt az a pillanat, ami mindent elindított.

- Hol fogok aludni? – igyekeztem visszanyerni önmagamat, és fenntartani a látszatot, miszerint semmi nem történt. Nem akartam Yerit belevonni ebbe, ha valaki, akkor ő nem sérülhetett meg, most legalábbis nem. Bármennyire is utáltam, most sajnáltam, és féltettem. Szerettem volna valahogyan segíteni rajta, azonban ehhez már végképp nem tudtam, mit kellene tennem.

- Én azt akartam, hogy a földön aludj, de mivel azt játsszuk, hogy barátnők vagyunk, ezért kénytelen leszek osztozni az ágyamon – mutatott maga mellé, miközben megforgatta a szemeit.

- Rendben. Jó éjt! – válaszoltam, miután bebújtam mellé az ágyba, és lenyomtam a villanyt.

- Hát te tényleg fura ember vagy… - sóhajtott fel mellettem Yeri, de nem törődtem vele.

Lassan éjfél is elmúlt, de én képtelen voltam elaludni. Megállás nélkül kattogott az agyam, és bűntudatom volt. Gyűlöltem magam, amiért nem bírtam veszteg maradni, és hagyni ezt az egészet, ugyanakkor azt is tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Ebben a helyzetben nem volt jó vagy rossz döntés. Most úgy tűnt, tönkreteszem a családjukat, és mindenkinek fájdalmat okozok, ugyanakkor tudtam, ha nem teszek semmit, akkor Taehyung tovább szenved, és ki tudja, mi történik vele. Ráadásul, ha nem én, akkor talán más tette volna meg ezt a lépést, csak sokkal később. Nem akartam én lenni ez a személy, mégis, nem volt mit tenni. Már belekezdtem ebbe, és véghez akartam vinni, bármennyire is volt rossz minden.

Csak összevissza forgolódtam az ágyban. Odakint minden elcsendesedett, hallottam, ahogy a szülők is elvonulnak aludni. Vártam egy bő negyed órát, majd felkeltem. Yeri már órák óta mélyen aludt, mégis lassan, a lehető leghalkabban osontam ki a szobából. Véletlenül sem akartam felébreszteni.

Tudni akartam, hogy van Taehyung. Aggódtam miatta, és hiába utált, tudtam, hogy most szüksége van rám.

Anélkül, hogy kopogtam volna az ajtaján, óvatosan benyitottam. Taehyung háttal nekem ült az ágyán, és egy vizes törölközővel igyekezett leápolni a hátán lévő sérüléseket. Nem vette észre, hogy bejöttem, én pedig nem tudtam, hogyan szólítsam meg, mit mondjak neki. Lassan odasétáltam mellé, majd kivettem a kezéből a törölközőt, és ahol már nem érte el kezeivel a sebeket, ott én kezdtem el megtisztítani.

- Minseo?! Te mit keresel itt? Azonnal menj ki! – ugrott fel ijedtében az ágyról, és rémült tekintettel meredt rám. Hiába akarta azt sugallni felém, hogy mennyire dühös, nem vettem fel magamra.

- Ülj vissza! – válaszoltam semleges hangnemben, de továbbra is csak haragos tekintettel meredt rám. – Ülj már le! – megfogtam karját, és visszarántottam az ágyra. Taehyung értetlenül bámulta arcomat; már semmi kedve sem volt vitatkozni.

Hosszú percekig, óvatos mozdulatokkal töröltem le hátáról a vért. Szinte minden egyes érintésnél felszisszent, vagy éppen összerándult. Sírni szerettem volna, de most nekem kellett erősnek lennem.

- Jobb lenne, ha tényleg mennél. Többé nem vagyunk barátok – felelte rideg és kemény hangon Taehyung. Lefogta kezeimet, majd elvette tőlem a törölközőt, és fel akart kelni az ágyról, de megfogtam csuklóját, és visszahúztam.

- Ezeket most szerezted? – kérdeztem, utalva a hátán lévő hosszú karcolásokra, és horzsolásokra. Nem akartam tudni, mégis hogyan kerültek oda.

- Nem, ezek tegnapiak, vagy tegnapelőttiek, csak felszakadtak – válaszolta.

- Ma hol sérültél meg?

- Csak az arcom, de nem nagy ügy – mosolyodott el keserűen, miközben kissé félve elfordult, nehogy megpillanthassam eltorzult arcát. Ujjaimmal álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam. A baloldalon, közvetlenül a szeme alatt egy kisebb lila folt éktelenkedett. Ha ezt nem kezeljük le, holnapra biztosan a kétszeresére dagad.

- Mindjárt jövök – felálltam az ágyról, és elhagytam a szobát. Lesiettem a konyhába, a lehető legkisebb zajt csapva, majd kivettem a hűtőből a jeges zacskót, és visszamentem.

Újból helyet foglaltam mellette, és a jeget a szeme alatt lévő duzzanatra tettem. Taehyung megfogta a zacskót, és ahogy átvette, ujjai hozzáértek kezemhez. Egyből elpirultam, és félősen kaptam el tekintetem. Kínos csend telepedett ránk, amit végül én törtem meg.

- Tudok mindenről, Taehyung – néztem rá, miután összeszedtem magam és próbáltam higgadt maradni. – Hallottalak titeket az előbb. Veszekedtetek apukáddal. Nem kellett sokat hallanom ahhoz, hogy rájöjjek, nem épp derűs a kapcsolatotok.

- Minseo, kérlek! Ezt most fejezd be! Tűnj el! – emelte fel hirtelen a hangját, de ez sem tántorított el.

- Ez a viselkedés meg arra utal, hogy igazam van, és… azt hiszem, azt is meg merem kockáztatni, hogy talán pont ő az, aki bánt téged. Igazam van, ugye? És ne merj nekem hazudni. Barátok vagyunk, és bármit is teszel, én nem fogok hátat fordítani neked. Segítségre van szükséged, még ha ezt nem is ismered be, és bármennyire is gyűlölsz, akkor sem foglak magadra hagyni.

Nem vártam meg, míg válaszol. Az elsősegély ládából, ami a lábai előtt hevert, kivettem némi fertőtlenítőszert és gézt, amivel elkezdtem bekötözni sebeit.

Taehyung némán tűrte, egy ideig nem is szólt hozzám, végül mégis csak beszélni kezdett.

- Igazad van, tényleg nem jövök ki jól apával – sóhajtott fel, majd kezeit arcába temette, és egyúttal csendben is maradt.

- Miért nem szóltál erről? Miért nem mondtad el, hogy ezt teszi veled apukád?

- Mert ez nem olyan egyszerű. Ez… bonyolult.

- Miért?

- Mert… az és kész. Minseo, kérlek, ne akarj…

- Taehyung! Itt az ideje elmondanod, mi ez az egész. Hidd el, könnyebb lesz utána. Nem tarthatod magadban a dolgokat. Miért vagytok ilyen viszonyban apukáddal?

- Mert… mert valójában én nem vagyok a fia.

- Tessék?! – kérdeztem vissza kicsit hangosabban. Nagyon meglepődtem ezen, és egyszerűen nem bírtam felfogni a hallottakat.

Szembeültem vele az ágyon, és le sem vettem arcáról szememet. Látni akartam minden rezdülését, minden érzelmét, ami azokban a percekben kiült.

- Engem örökbe fogadtak – mondta ki nagy nehezen, és szemeibe könnyek gyűltek. – Apa gyűlöl engem. Én hiába tekintek rá apámként, és bármit is tesz, én szeretem őt, de ő… képtelen erre. Vannak pillanatok, mikor jól kijövünk, de amibe csak tud, beleköt, és mindig talál okot arra, hogy bántson.

- De hisz miért? Nem te akartál gondolom idejönni, hanem ők vettek magukhoz. Akkor meg miért?

- Yeri születése után anyu már nem vállalhatott több gyereket, és Yerinek volt egy bátyja, aki három éves volt, amikor meghalt. Anyu teljesen összeroppant, és nem tudta túltenni magát ezen. Apu felvetette az ötletet, hogy fogadjanak örökbe egy másik fiút, aki talán valamennyire elnyomja az űrt és a fájdalmat, és anyu visszakaphatja önmagát. Az igaz, hogy anyu ezután sokkal jobban volt, de apát én folyton az első gyermekére emlékeztetem. Folyton őt látja bennem, és azt, hogy átvettem a helyét, folyton azt hajtogatja, hogy nekem nem kellene itt lennem, és hogy mennyire gyűlöl emiatt. Apa sosem akart gyereket örökbe fogadni, csakis anya kedvéért tette.

Mire Taehyung a mondandója végére ért, szemeiből már ömlöttek a könnyek. Nem csak attól voltam lesokkolva, amit mondott, hanem attól is, hogy ennyire megviselte. Sosem láttam Taehyungot sírni, soha egy pillanatra sem láttam szomorúságot az arcán. Számomra mindig ő volt a megtestesült boldogság, akire felnéztem, és aki mellett jól éreztem magam. Sosem hittem volna, hogy ekkora titkai vannak, és hogy mindezek ennyire megkeserítik.

Szinte biztos voltam abban, hogy Taehyung nem most sír először az életében, de hogy más előtt, ez esetben előttem most először itatta az egereket, az viszont tuti biztos volt.

Közelebb ültem hozzá, majd átkaroltam nyakát, és hagytam, hadd sírja ki magát. Óvatosan simogattam a hátát és a fejét, remélve, ettől megnyugszik. Taehyung erős karjaival szintén átölelte derekamat, és úgy kapaszkodott belém, mintha a mentsvára lennék. Talán az is voltam.

- Taehyung, ugye tudod, hogy nem viselheted el ezt örökké? Apukád bánt, és teljesen jogtalanul. Ez nem fair tőle. Nem bánthat téged amiatt, mert meghalt a fia. Nem így kellene kezelnie ezt. Te semmiről sem tehetsz, nem te akartál idejönni, és te semmiképpen sem akarod annak a fiúnak a szerepét átvenni. Te saját magad vagy, és az a másik fiú is más. Mindenki tudja, hogy nem lehet betölteni senki helyét sem. Tae, véget kell ennek az egésznek vetni valahogyan – engedtem el, miután már nagyjából megnyugodott.

- Mégis hogyan? Mégis mit kellene mondanom és kinek? Ha ez kitudódik, apát le is csukhatják – nézett rám keserűen.

- Igen, tudom, de te sem szenvedhetsz tovább. Ne szúrj ki magaddal emiatt, nem kell a hőst játszanod és vállalnod minden fájdalmat miatta!

- De igen, muszáj. Belegondoltál abba, mi lesz anyáékkal? Anyu mennyit fog szenvedni szerinted? Tudja, hogy apával nem vagyunk jóban, és hogy időnként összekapunk, de ha megtudná a teljes igazságot… Elveszítette a fiát, és most egy idegen gyerek miatt még a férjét is? Nem, ezt nem tehetem meg. Na, és Yeri? Ő meg pláne nem tud semmit, még azt sem, hogy mi történt a múltban. Mit gondolsz, vele mi lenne? Nem tehetem tönkre az életét!

- Megértem, amit mondasz, de ez akkor sem igazságos. Nem hiszem, hogy anyukád hibáztatna téged, és azt sem hiszem, hogy Yeri megutálna, ha kiderülne minden. Az egyetlen, aki hibás ebben, az az apukád. Ha ő elfogadna, és szeretne, minden rendben lenne. Miatta van ez az egész, senki más miatt.

- Persze, hogy miatta van, de ő csak jót akart velem anyunak. Nem kötelező szeretnie, és ez így van jól. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok, és van családom, és bárhogyan is viselkedik velem, hálásnak kell lennem ezért.

- Ez akkor sem fair! Hallod te, miket beszélsz? Nem kell szót fogadnod neki! Te is ember vagy, neked is vannak jogaid, és nem miattad van ez, hanem apád miatt. Igen, ő volt az, aki örökbe fogadott, de akkor is hülyeség, hogy átveszed a másik fiúgyermek helyét! Apukád is pontosan tudja, hogy ez mekkora baromság, csak éppen nem volt képes túltenni magát a fia halálán. Én megértem őt, de mindennek már csaknem… tizenöt éve. Ideje tovább lépnie, és senkit sem okolni ezért, mert ha valaki, akkor pont te nem tehetsz semmiről. Ezt te is nagyon jól tudod, és ő is, csak még magának sem meri bevallani.

Taehyung erre már nem mondott semmit. Tudta, hogy igazam van, és nem maradhat így a helyzet. Mégis, döntést hozni rettenetesen nehéz volt neki. Vagy ő maga vagy a családja. Ha ő tönkremegy, az is fájni fog a családjának, de ha kiderül, hogy az apukája hogyan viselkedik vele, az is ugyanolyan lesz. Bárhogyan is dönt, előbb-utóbb mindenre fény derül, és nem lesz kellemes vége sehogyan sem.

Ebben a helyzetben nem volt olyan, hogy boldog vég.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most alszol – feleltem végül.

Taehyung szót fogadott, és befeküdt az ágyába, én pedig a helyére tettem a fertőtlenítőszert és a gézt.

- Köszönöm, hogy végül mindezt megosztottad velem – mondtam, mielőtt távoztam volna.

- Minseo! – ült fel Taehyung, és zavartan pillantott rám. – Ma este… nem aludnál itt velem?

Kis tétlenkedés után, bólintottam, és bebújtam mellé. Leoltotta a villanyt, és karjaival egyből magához húzott, arcát pedig nyakhajlatomba fúrta, és kért perccel később már mélyen aludt. A szívem majd kiugrott a helyéről a közelsége miatt, ugyanakkor fájdalmasan dobbant is, amikor arra gondoltam, talán holnaptól minden megváltozik. Mert az egy dolog, hogy elmondta nekem a legféltettebb titkát, de tenni is kell ellene, és ha ő saját maga nem akar, akkor megint csak nekem kell közbeavatkoznom, azt meg nem biztos, hogy megbocsájtja.