× 5. rész ×
Ahogy telt az
idő, és közeledett az este, úgy egyre jobban izgultam. Vajon Taehyung mit fog
szólni, ha meglát? Biztosan tudná, hogy nem Yerivel akarok kibékülni. Mégis, ha
most haragszik is, nem tehetek mást. Segítenem kell rajta, ha akarja, ha nem.
A tanításnak
aznap hamarabb vége lett, mint úgy általában, és rohamléptekben indultam haza.
Szerencsére anyu jól reagált és könnyen beleegyezett ebbe az ott alvásba, még
süteményt is sütött, hogy mégse üres kézzel menjek vendégségbe.
Egy kisebb
táskába pakoltam össze a legfontosabb dolgaimat, majd azt vettem észre, hogy
már fél öt van. Még egyszer belenéztem a tükörbe, megigazítottam a hajam, majd
egy sóhaj kíséretében nyugtáztam magamban mindent.
- Hajrá, Minseo,
csak viselkedj természetesen és ne izgulj, ez nem egy randi! Nem… ez annál
rosszabb lesz… - mondtam a tükörképemnek, majd megráztam a fejem, remélve, így
megszabadulok a negatív és lehangoló gondolataimtól.
A gyomrom
összezsugorodott az idegességtől, de ezt igyekeztem nem mutatni. Elköszöntem
anyukámtól, és kértem, hogy üdvözletemet adja át apunak, majd végül elindultam.
Még mindig
förtelmesen meleg volt, és mivel nem hoztam magammal vizet, nem siettem.
Folyton az járt a fejemben, hogy Taehyung hogyan törődött velem, és hogy mit
műveltem a barátságunkkal. Rosszul éreztem magam emiatt, és rettenetesen
hiányzott már a mosolya, a szavai, meg úgy az egész lénye. Reméltem, hogy
sikerül helyrehoznom mindent, és nem fog véget érni a kapcsolatunk. Nem
akartam, hogy utáljon és bíztam abban, hogy idővel meg fog bocsátani és meg
fogja köszönni, hogy nem hagytam cserben.
Fél óra alatt
bőven megérkeztem a lakásukhoz. Noha még sosem voltam bent, de Taehyung egyszer
már megmutatta kívülről, így szerencsére nem tévedtem el. Bementem a kapun,
majd az ajtóig sétáltam, és megnyomtam a csengőt. Nem kellett sokat várnom, az
ajtó fél percen belül ki is nyílt, és egy álmos arcú Taehyung jelent meg
előttem.
- Szia! –
mosolyogtam rá, és annyira szánalmasnak éreztem magam. Gyűlöltem a tudatot,
hogy most haragban vagyunk, és nem igazán örül annak, hogy itt vagyok.
- Szia! –
lepődött meg, és megdörzsölte szemeit, így már kicsit éberebbnek tűnt. – Mi
járatban erre?
- Én csak azért
jöttem, hogy… - kezdtem volna, de ebben a pillanatban megjelent Yeri, és
félrelökve tesóját, hatalmas, megjátszott mosollyal üdvözölt.
- Minseo! Gyere
csak be! Örülök, hogy végre ideértél – betessékelt, majd becsukta mögöttem az
ajtót, én pedig levettem a cipőmet. – Anyuék hamarosan megérkeznek, addig
körbevezetlek a lakásban, oké?
Válaszul
bólintottam, majd kínosan és félve pillantottam Taehyungra, aki szemöldökét
ráncolva nézett hol rám, hol Yerire.
- Most mi van? –
kérdezte tettetett döbbenettel Yeri. – Minseo ma itt alszik. Tartunk egy csajos
estét.
- De… miért? Én
úgy tudtam, hogy ti ki nem állhatjátok egymást – jegyezte meg, és még most is
gyanúsan méregetett minket.
- Igen, de ha
egyszer járni fogtok, akkor meg kell kedvelnem, nem? – rántott vállat, majd a
csuklómat megfogva elkezdett az emelet irányába húzni.
Köpni-nyelni nem
tudtam hirtelen, és éreztem, ahogy elvörösödök, de ezt Taehyung már nem
láthatta. Ő továbbra is értetlenül állt az ajtóban, és amikor visszanéztem a
lépcső közepén a vállam felett, arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy azt
gondolja: „nők”. Nem voltam biztos
abban, hogy el is hitte, amit Yeri mondott neki, mindenesetre nem mutatta
jelét, így egy kicsit könnyebb volt.
- Köszi, az
előbbit – mondtam, mikor felértünk az emeletre. Hálás voltam neki, amiért nem
engedte, hogy magyarázkodjak, és hogy ilyen jól játszotta a szerepét.
- Nincs mit
köszönnöd, nem érted teszem. Csak kíváncsi vagyok, mit akarsz elérni, és hogy hogyan
fogod még jobban beégetni magad előtte. Na, meg ígértél nekem valamit – nézett
rám azzal az utálatos tekintetével. Bólintottam egyet, jelezve, tudom, mit
mondtam és tartom is magam ehhez.
Yeri nagyot
sóhajtva lefeküdt az ágyára, és a telefonját kezdte nyomkodni, én pedig úgy
álltam mellette, mint egy idióta. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem,
elvégre is egy idegen lakásban voltam, egy olyan személlyel, akit nem kedveltem
és kissé elveszettnek éreztem magam emiatt.
- És... nem
vezetsz körbe a lakásban? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Yerit
aligha érdekelte, mit csinálok.
- A fürdő a
folyosó végén balra van, a konyha lent a földszinten, Taehyung szobája meg az
enyémmel szemben. Másra nincs szükséged, ugye? – kérdezte anélkül, hogy rám
pillantott volna.
- Nézd, Yeri,
tudom, hogy nem kedvelsz engem, és én sem igazán szimpatizálok veled, de ha már
egyszer itt vagyok, nem próbálhatnál meg velem emberien viselkedni és legalább
egyszer az életben normálisan beszélgetni? Tudtommal te voltál az, aki először
fellökött a folyosón az iskolában, csak mert megtudtad, hogy Lee Hi barátnője
vagyok, én pedig akkor még nem ismertelek. Azok után pedig a részemről érthető,
miért nem bírtalak, ellenben veled… - fakadtam ki, miközben leültem az ágyára
vele szemben.
Yeri kinyomta a
telefonját, és hosszas percekig bámult maga elé, majd rám nézett, ám nem
mondott semmit. Nem tudtam megérteni őt. Tényleg csak azért utált, mert Lee
Hivel jóban voltam, és tudom, emiatt én sem próbáltam közeledni felé, de én
most legalább próbálkoztam kedves lenni vele. Ő viszont továbbra sem törekedett
arra, hogy kicsit is közelebb engedjen magához. Nem tetszett a stílusa, és az,
hogy folyton undok volt másokkal, de ennek ellenére én tényleg szerettem volna
legalább egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, hogy nem érezzük magunkat
kellemetlenül és zavarban, ha egy légtérbe kerülünk, már csak Taehyung miatt
sem. Pontosan tudta Yeri is, hogy a bátyjának sem esik jól, hogy mi ennyire nem
jövünk ki, csak túl makacs volt ahhoz, hogy változzon is egy kicsit.
- Megjöttek
anyáék, gyere, menjünk vacsorázni! – felelte végül, majd felállt az ágyról és
az ajtó felé indult. – Ne aggódj, jól fogom játszani a szerepem.
A vacsora
viszonylag jó hangulatban telt. Taehyung és Yeri szülei igazán aranyosak és
megértőek voltak, jót beszélgettünk evés közben. Az anyukájuk nagyon finom
ételeket készített, mondta, hogy nyugodtan kóstoljak meg mindent, és ha nem
bírok többet enni, csak hagyjam ott, ne egyem túl magam. Az apukájuk első
ránézésre kicsit ridegnek és szigorúnak tűnt, akire tekintéllyel néznek a
családtagok, de valójában ő is nagyon laza és nyitott volt, sokat kérdezett
felőlem és azt éreztem, tényleg szeretne megismerni.
Yeri, ahogy megígérte, úgy tett, mintha
tényleg barátnők lennénk, és levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Noha tudtam,
hogy ez csak egy álarc, jó érzés volt őt boldognak látni. Még ha meg is
játszotta, tudtam, hogy a családjával tényleg jól érzi magát és szereti őket.
Arra gondoltam, bárcsak mindig ilyen őszintén nevetne, és így viselkedne
mindenkivel. Jobban állt neki ez, mint a sok rosszindulatúság, az arca a
nevetéstől angyalinak és ártatlannak tűnt.
Egyedül Taehyung
volt az, aki nem igazán élvezte a vacsorát. Egész este alig szólalt meg, csak
ült a helyén, és minket méregetett, időnként egyszer-egyszer mondott valamit,
de semmi több. Annyira furcsa volt. Vajon miért lehetett ez? Talán a betegség
hangolta le ennyire, vagy az én jelenlétem? Mikor többször is találkozott a
pillantásunk, én elpirultam, de az ő arca kemény és fegyelmezett maradt, ebből
pedig arra következtettem, hogy lebuktam előtte. Nagyon is jól tudta, hogy
miatta vagyok itt, semmi másért. Szégyelltem magam és egyre nagyobb bűntudatom
lett, de nem adtam fel.
Vacsora után
Yerivel visszamentünk a szobájába. Ő elment fürdeni, én pedig addig az ágyán
feküdtem és gondolkoztam. Semmi probléma nem volt a családjukkal, olyanok
voltak, mint mindenki más: harmonikus volt a kapcsolatuk, a gyerekeket támogatták
s szerették a szüleik. Sok időt töltöttek együtt, rengeteg közös programot
szerveztek, kirándultak, utazgattak, vagy éppen csak filmeztek, foglalkoztak
egymással és számíthattak a másikra. Akkor meg hogy a fenébe nem vették észre
Taehyung sebeit? Ha nem is látták konkrétan, akkor is érzékelniük kellett a
viselkedésén, a mozgásában, bármin. Vagy tényleg ennyire jól tudta titkolni? Mi
van, ha tudtak róla, csak éppen nem vették tudomásul? Figyelmeztetnem kellene
őket, ugye? Valahogyan el kellene mondanom nekik, hogy mi történik Taehyunggal.
Úgy éreztem,
megőrjítenek a gondolatok. De nem futamodhattam most meg. Most voltam itt, így
most kellett cselekednem. Arra gondoltam, megpróbálok az anyukájával beszélni,
vele nagyon jól kijöttem és szerintem szimpatikus voltam neki. Talán nála
kellene megpróbálnom, nem?
Felültem az
ágyon, majd a tekintetem a táskámon akadt meg. Ekkor beugrott, hogy Jimin nekem
adta Taehyung füzeteit, amiket én még a tulajdonosnak nem továbbítottam.
Gyorsan kivettem őket, majd megindultam Taehyung szobájához. Úgy döntöttem,
teszek még egy próbát, hogy ő maga mondja el, miről van szó. Ha nem tör meg,
akkor kénytelen leszek a szüleivel beszélni.
Félhangosan
kopogtam az ajtón, majd mikor egy „gyere” kiáltást hallottam, lassan
benyitottam. Taehyung az asztalánál ült, és egy könyvet olvasott.
- Ne haragudj,
hogy zavarlak… - csuktam be magam mögött az ajtót, mire Taehyung is felém
nézett. Arcán nem láttam különösebben érzelmeket, semleges volt, mintha már nem
jelentenék neki semmit. Tudtam, hogy haragszik rám, de azt nem, hogy ennyire.
- Mit akarsz? –
kérdezte flegmán, és újból olvasni kezdett.
- Én… én csak
visszahoztam a füzeteidet… Jimin küldte – feleltem, majd közelebb léptem hozzá,
egészen mellé sétáltam, és leraktam őket az asztalra. Ezután kínos csend
következett. Vártam, hogy Taehyung, mint mindig, beszélni kezdjen, de ezúttal
teljesen figyelmen kívül hagyott. Kénytelen voltam én kezdeményezni. – Mit
olvasol?
- Jobb lesz, ha
ezt most azonnal befejezed! – csukta össze a könyvét, majd rám emelte
tekintetét.
- Mi-mire
gondolsz? – kérdeztem vissza félénken. Valamiért az, hogy ilyen közel volt
hozzám és hogy ilyen hangnemben beszélt velem, megrémisztett. Zavarban voltam,
és nem csak azért, mert túlságosan kedveltem, hanem mert még sosem láttam
ilyennek, még sosem volt velem ilyen ellenséges. Attól féltem, hogy tényleg
rossz társaságba keveredett, és emiatt velem is másként fog bánni.
- Tudod te azt
nagyon jól. Ez az egész meg van játszva, nem is kedvelitek egymást Yerivel. Nem
vagyok hülye, Minseo és örülnék, ha a húgomat nem kevernéd bele ebbe – mondta
határozottan, majd felkelt az asztalától. Fel kellett emelnem a fejem, hogy
arcára tudjak nézni, és ha lehet, még jobban elgyengültem. Így is rettenetesen
vert a szívem, de most, hogy alig néhány centire volt tőlem, majd kiugrott a
helyéről. Szerettem volna átölelni derekát, és arcomat a mellkasába fúrni, de
tudtam, hogy ellökne magától.
Néztem őt, és
képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen helyes arc mögött hogyan tud ekkora
fájdalom és ennyi titok megbújni. Biztos súlyos lehetett ilyen szenvedést
magával cipelni, éppen ezért szerettem volna, ha végre megszabadul tőle. Ha
magától nem képes ledobni, akkor majd erőszakkal menni fog. Még ha ez nem is
hangzott jól, tudtam, hogy nincs más megoldás.
- Kérlek, most
hagyj magamra – kikerült, majd az ajtóhoz sétált és mielőtt kinyitotta volna,
még hozzá tette: – Menj aludni, holnap suli, és korán kelünk. Ezzel az egésszel
meg hagyj fel, ne mártsd bele magad a dolgaimba. Tudom, hogy kíváncsi vagy, de
jól vagyok. Ha most befejezed, akkor megbocsátok, de ha folytatod… - nem
fejezte be, csak szélesre tárta az ajtót.
Egy merő
pillanatig még néztem őt, majd lassú léptekkel kisétáltam, és otthagytam.
Borzalmasan utáltam magam, de akkor sem tehettem mást. Nem fogom cserbenhagyni,
és tudtam, hogy ez az elutasítás valójában segélykérés.
Gyorsan elmentem
én is fürdeni, közben pedig csendesen kisírtam magam és lelkiekben felkészültem
a rám váró következményekre. Összeszedtem a gondolataimat, hogy mégis hogyan
fogom ezt az egészet tálalni az anyukájának.
- Megyek fogat
mosni – jelentettem ki Yerinek, ő pedig csak intett egyet, annyira
beletemetkezett a telefonjába.
Kiléptem a
folyosóra, majd egy nagy levegővétel után lefelé vettem az irányt. A konyhában
égett a villany, gondoltam, még éppen mosogat. Mikor elindultam, pont akkor ért
fel az anyukája.
- Óh, Minseo? Mi
járatban erre? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, és megsimogatta a vállam.
- Én… én…
szeretnék Önnel beszélni… – nyögtem ki nagy nehezen, és abban a pillanatban a
bűntudat hatalmas súlya zúdult rám. Rettenetes embernek éreztem magam, és a
sírás mardosta a torkomat. Szerettem volna ennek most azonnal véget vetni, és
ismét boldognak, gondtalannak látni Taehyungot, de pont most készültem mindent
tönkretenni.
- Persze, gyere,
menjünk be a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk – átkarolta vállamat, és
megindultunk a szobájába.
Alig tehettünk
meg pár lépést, amikor egy hangos ordítás rázta meg a ház falait. Mindketten
ijedten kaptuk hátra a fejünket.
A kiáltás
ugyanis az alsó szintről jött.
URISTEN!! Gyorsan hozd a folytatast,itt abbahagyni..:o
VálaszTörlésKicsit emlekeztet ez a fici egy jatekra,amiben pont ilyesmi resz volt:D nagyon-nagyon jo ez a fici! Csak igy tovabb^^
Örülök, hogy ennyire tetszik =D
VálaszTörlésHa szabad megkérdeznem, melyik játékra? :D Mert egyébként tényleg egy játék ihletett meg, csak átírtam a sztoriját valamennyire =D
Csabitasbol jeles :DD
TörlésIgen, onnan vettem az ötletet én is=D Csak mondom, át lesz írva, főleg a vége, habár a végét a játékban sem tudom, mi lesz =D
TörlésKivancsiam varom hogy oldod meg^^megyek is olvasni az uj reszt :3
TörlésNa meg a jatebol is lehetne mar uj epizod ><
Hát, igyekszem szép véget adni a történetnek =D
TörlésÚh, teljesen egyetértek, már tűkön ülve várom a folytatást belőle =D
Jaj, nem szabadna csak így abbahagynod a történetet, őrjítő, nagyon... Remélem hamarosan hozod a következő részt és nem kell sokáig várnom, mert lassan engem is "megölnek a gondolatok" :D
VálaszTörlésBocsánat =D Sajnos ez így jött ki, a következő szerintem nem lett "félbehagyva" =D Egyébként pont most tettem fel^^ Köszönöm, hogy írtál^^
Törlés