Amnesia - 2. rész

Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob - I remember

https://www.youtube.com/watch?v=kuyASY8brKI

Az elkövetkezendő napok igen hosszúnak tűntek, kínzó lassúsággal, egyre csak elmúltak. Az egyik követte a másikat, a nappalt felváltotta az éjszaka, én mégis úgy éreztem, mintha az idő egy helyben ácsorogna. Nem érzékeltem a különbséget, minden összefolyt, mindent a fájdalom uralt. Az óramutató, akárhányszor csak rápillantottam, mindig ugyanott állt. Számomra apró mozgása nem jelentett semmit. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, csak tétlenkedtem és vártam. De mégis mire? Talán hogy végre minden helyrezökkenjen, hogy ismét ott találhassam magam, ahol voltam? De hisz mi értelme lett volna erre várakoznom? Nyilvánvaló volt, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

Mindennap bejártam HyunSeunghoz a kórházba, és bár eleinte mintha tartózkodott volna tőlem, a napok múltával a beszélgetéseink igen hosszúra sikeredtek. Olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben, a megismerkedésünk első napjára, azzal a különbséggel, hogy akkor egy parkban botlottunk egymásba. Újraéltem az elmúlt évek eseményeit; minden egyes történetet, amit olyan nagy beleéléssel és lelkesedéssel mesélt, már nem egyszer hallottam korábban, szinte mindegyiket kívülről fújtam, de még így is, minden alkalomkor mosolyt csalt az arcomra és ugyanúgy megnevettetett. Egyes történetekre csak haloványan emlékezett, és nekem hiába facsarodott össze a szívem, hiába szerettem volna megmondani neki, hogy „te bolond, azt együtt éltük meg, az a másik személy én voltam, az a sztori a közös életünk egy része”, nem tehettem. Magamba kellett fojtanom, el kellett nyomnom, mélyen magamba kellett temetnem, nem adhattam hangot semminek sem. Úgy kellett tennem, mintha számomra ő is idegen lenne, ahogy én neki. Úgy kellett tennem, mintha sosem ismertem volna, mintha most találkoztunk volna először, és ez volt a legnehezebb. Mégis hogyan tehetném a megtörtént dolgokat nem megtörténtté? Hogyan felejthetnék el mindent, ami a legbecsesebb volt számomra? Hogyan... Hogyan?

Annyira szerettem volna ismét hozzábújni, végigsimítani haján, arcán, nyakán, mellkasán, kezein, megérintetni ott, ahol csak lehet, annyira szerettem volna védelmező karjaiba simulni, és magamba szívni illatát, a fülébe súgni, mennyire szeretem, annyira szerettem volna megcsókolni, és érezni közelségét…. De minél jobban szerettem volna, annál inkább távolabb kerültem tőle. Hiába ültem az ágya melletti székben már ezredszerre, és hiába hallgattam azt a csilingelő hangját, melytől mindig libabőrös lettem, nem tudtam elfogadni a tényeket. És az érzés, amikor ott ülsz valaki mellett, akit mindig is szerettél, akivel már annyi közös emléked volt, akivel annyi nehézségen mentél keresztül, aki a jelened, a múltad, s akivel a jövőd tervezted, akivel az életedet akartad leélni egyszer csak elérhetetlen lesz, borzalmas érzés. Egyszerűen nem érintheted többé, nem mutathatod ki szereteted iránta, pedig ott ül centikre tőled, egy karnyújtásnyira, elérhető távolságban, és mégsem. A tehetetlenség, a fájdalom, a vágy, amikor minden porcikád azért epedezik, hogy megfogd a kezét, legalább csak a kezét és ez is meg van tiltva. Amikor egy szerelmes szívnek azt mondod, hogy ne szeressen többé, amikor azt mondod neki, felejtsd el az itt lévő srácot, mert ő többé nem a tiéd, te nem akarsz mást, csak sírni, bezárkózni a szobádba, és csendben összetörni, hagyni, hogy a kín bejárja tested minden zugát, és felemésszen, elégessen. Soha nem akarod elengedni, mégis megálljt kell parancsolnod. Hiába tudod, hogy régen vége, te mégis küzdesz, megteszel mindent, és viseled a fájdalmat. Csak így, feladni mindent? Képtelenség.

Gyűlöltem ezt az érzést, és átkoztam mindent és mindenkit, amiért nem vigyáztak jobban rá, de talán még jobban hibáztattam magamat, amiért nem mentem el arra a nyomorult koncertre. Ez volt az első alkalom, hogy kihagytam, de ha elmegyek, ha most is végigtombolom, mint az eddigieket, talán nem történik meg mindez. De már nem volt mit tenni, most csak türelmesnek kellett lennem, és ez volt az, amitől úgy éreztem, lassan megőrülök.

- Mesélj magunkról! – törte meg HyunSeung egy nap a csendet.
- Micsoda? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Mesélj rólunk, kérlek! – pislogott rám nagy szemekkel.
- De... nem lehet. Az orvos megmondta, hogy nem szabad ilyenekkel terhelni, egyelőre még nem. Majd miután kiengedtek a kórházból.
- Nem érdekel, mit mondott az orvos! – kelt ki magából, és hirtelen nem tudtam, mit csináljak, hogyan reagáljak - A barátnőm voltál… vagy. Muszáj emlékeznem, muszáj megtudnom, hogy milyen volt az elmúlt három év. Pontosan tudom, hogy égsz a vágytól, hogy ismét velem lehess, és rossz ezt nézni. Látom rajtad, hogy mennyire elkeseredett vagy, tudom, hogy most mennyi fájdalmat okozok neked, tudom, mert a szemeidben látom. És nem csak rajtad látom, hanem érzem, legbelül érzem, itt, a szívemben, hogy valakiről megfeledkeztem. Érzem, hogy hiányzik valami, érzem, hogy valami, ami mindig is fontos volt, most eltűnt. Érzem az űrt, és kínoz, és mardos, és fáj, és elviselhetetlen. Minél előbb tudni akarom, minél előbb eszembe kell, hogy jusson minden. Nem csak magam miatt, hanem miattad is. Kettőnkért.
- HyunSeung, kérlek… - csúsztam közelebb hozzád. Szemeimet már könnyek áztatták, és bármennyire is szerettem volna mesélni neki, nem tehettem. Ha előbb kezdem el az agyát megterhelni ilyenekkel, félő, hogy sosem fog semmire emlékezni, és idővel az érzés, az a bizonyos űr el fog tűnni, s vele együtt én is. Megfogtam a kezét, óvatosan nyúltam érte, mintha attól félnék, hogy megsértem, hogy ismét elijesztem magamtól. – Minden rendben lesz. Ezen is túl leszünk, mint mindig.

Nem húzta el kezét, sőt. Ujjainkat összekulcsolta, s megszorította. Összeszorította szemeit; emlékezni próbált. Néhány perc erőlködés után azonban feladta, és rám emelte az akkor már könnyektől csillogó tekintetét.
- Milyen volt a kapcsolatunk?
- HyunSeung, kérlek…
- Boldogok voltunk? Tudnom kell… - könyörögve nézett rám. Fájt látnom a kimerültségtől eltorzult arcát, fájt látnom rajta a szenvedést, az emlékezni akarás nyomait. Pontosan tudtam, mennyire nehéz neki is, pontosan tudtam, hogy min fáradozott egész héten.

- Igen, boldogok voltunk… - sóhajtottam fel.
- Veszekedtünk valaha?
- Soha.
- Megbántottalak valaha?
- Nem.
- Mindig kimutattam a szeretetemet?
- Igen.

- Mindig melletted voltam, és támogattalak? Mindig jó voltam hozzád?
- Igen.
- Akkor miért nem emlékszem rád? Ha valóban ennyire szerettelek, ha valóban ennyire szerettük egymást, ha valóban minden olyan volt, mint a mesékben, akkor miért pont te vagy az, akit elfeledtem?