Égi Angyal - 2. rész

 

*HyunSeung POV*

Nem tudom, mikor kezdődött minden. Egy nap még őrlődtem a kétségek tengerében, zavart voltam és reménytelen, tehetetlen és rémült, majd másnap minden kivirágzott, és szép lett. Attól a naptól kezdve nem volt miért panaszkodnom, nem volt miért szomorúnak lennem, attól a naptól kezdve tudtam, hogy minden úgy történik, ahogy kell, csak türelmesnek kell lennem.

Egyszer csak megjelentél az álmaimban. Hirtelen léptél be az életembe, kopogás nélkül nyitottál be hozzám, én pedig nem kérdeztem, miért vagy ott. Egyszerűen csak örültem, hogy ott vagy, hogy mellettem vagy, és sosem érdekelt, hogy miért.

Eleinte csak néha-néha mutattad meg magad, majd egyre többször, végül minden este, mikor álomra hajtottam a fejem, Te már ott vártál rám a titkos helyünkön, melyet csak mi ketten ismertünk. Órák hosszat képesek voltunk beszélni, rengeteg időt töltöttünk együtt, nevettünk, boldogok voltunk. Te mindig megnyugtattál, megvigasztaltál. Ha ki voltam borulva, dühöngtem, tajtékzottam, te gyengéden vontál karjaidba, öleltél magadhoz, s halkan suttogva dédelgettél, mint ahogy egy anya szokta a gyermekét. Én pedig boldogan bújtam hozzád, és hagytam, hogy megnyugtass, éreztesd velem, hogy fontos vagyok. Bíztam benned, melletted mindig biztonságban éreztem magam, és nem féltem semmitől. Egyszerűen jó volt veled. Mintha csak egy angyal lettél volna.

Reggelente, mikor felébredtem, elszomorodtam. Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy minden, amit veled képzeltem, csak egy álom volt. De mégis, annyira valóságos volt, már-már szinte kézzel tapintható! Az nem lehet, hogy ne létezz, az nem lehet, hogy csak a fejemben élhess, nem vagyok bolond! Tudtam, leges legbelül mindig is tudtam, hogy valahol ott vagy, valahol, messze tőlem, talán a világ másik felén, de ott vagy. Ott vagy, mert ott kell lenned. Tudtam, éreztem, mert valami azt súgta, hogy te is tudsz rólam.

És ez tett olyan boldoggá. A tudat, hogy egy nap találkozni fogunk, egy nap magam mellett tudhatlak, egy nap már minden a valóság lesz, és nem csak egy hallucináció. Muszáj volt, hogy így legyen, különben megőrültem volna. Hiába is kaptam meg mindent, amit akartam, hiába énekelhettem a színpadon a legjobb barátaimmal, hiába esedeztek értem lányok ezrei, én mégis egyedül voltam. Te adtál újra reményt, te mutattad meg, hogy valaki vár rám, hogy nem adhatok fel soha semmit.

Egy láthatatlan kötelék hozzád vezetett, és pillanatok alatt behálózott. Észre se vettem, és már nem tudtam szabadulni tőle. Nem mintha akartam volna, nem mintha annyira rossz lett volna, csak féltem. Féltem, hogy mi van, ha te nem érzel, ha te mégsem tudsz rólam, ha mégiscsak őrült vagyok? Mi van, ha azzal, hogy magamhoz láncoltalak, fájdalmat okozok és bántalak? Mi van, ha te csak szenvedsz tőlem, az önzőségemtől?

Mert önző voltam, mert bármit képes lettem volna megtenni, hogy megszerezzelek, hogy az enyém legyél. Ha életem végéig kell ilyen messze és láthatatlanul élnem tőled, engem az se zavart volna. Nem akartalak elveszíteni.

Féltem, de te sosem mutattad jelét annak, hogy neked ez rossz lenne, így hát nem léptem. Nem szakítottam meg a kettőnk közt lévő szálakat, bár nem egyszer gondoltam rá. De nem tehettem. Túlságosan szerettelek ahhoz, túlságosan aggódtam, hogy mi lesz veled, ha többé nem láthatsz, ha többé nem érezhetsz. Ha mindketten felébredünk, többé nem tudjuk, mi történik a másikkal.

Talán éppen ezért nem szóltunk egymásnak, talán éppen ezért titkoltuk, hogy valójában mennyire fáj az egész. Mindketten szentül hittük, hogy találkozni fogunk, mindketten szentül hittük, hogy valami különleges kapocs van köztünk, mindketten szentül hittük, hogy így a legjobb. Becsaptunk egymást. Egy hamis álomba ringattuk magunkat, egy buta képzeletbe, egy végeláthatatlan játékot kezdtünk játszani, amiről tudtuk, egyszer vége szakad, amiről tudtuk, hogy a végén még inkább fájni fog. De mégis, örömünk leltük, fájdalmas nagy örömünk. Mert ha csak arra a néhány órára is, de boldogok voltunk, elfeledtünk mindent, minden kételyt és gondot, és csak egymásért voltunk. És ez annyira jó volt.

Így ment ez éveken keresztül, így ment ez, szinte már csak ez volt nekünk. Egymás heroinjaivá váltunk, és ez mindennél jobb volt. Olyannyira elmerültünk ebbe az édes képzelgésbe, hogy azt hittük, örökké tart.

De tévedtünk.

Tévedtem.

Egy nap nem jöttél el. Se azután. És azután. És soha többé…

Megszűntél létezni, kiléptél az álmaimból, kiléptél az életemből, kiléptél a szívemből. Magamra hagytál. Ismét egyedül találtam magam.

Nem hibáztatlak, nem okollak ezért, hisz tudom, miért tetted. Előbb-utóbb egyikünknek meg kellett volna tennie. Búcsúzás nélkül mentél el. Zajtalanul, némán osontál ki, pont úgy, ahogy megjelentél.

Fájt. Borzasztóan fájt, és a magány ismét eluralkodott rajtam. Szívem összefacsarodott, lelkem kettészakadt a sajgó gyötrelemtől. Szenvedtem, sírtam, ordítottam, üvöltöttem, törtem-zúztam, zavart voltam és őrült, de így volt jó.

Így kellett lennie.

Te is tudtad, én is tudtam, mindketten tudtuk.

Jó volt együtt, és sosem fogom elfelejteni, mert valami olyat mutattál, amit eddig soha senki. Ha csak arra a néhány hónapra, de boldog voltam, felszabadult. Kaptam egy kis ízelítőt a szeretetből, a szerelemből.

Szerettelek, és mindig is szeretni foglak.

Csak azt nem értem, hová lettél? Mégis miért döntöttél úgy, hogy kilépsz ebből? Mi történhetett, amiért csak így feladtál mindent? Hisz megígérted, hogy visszajössz, mindig megígérted, és mindig betartottad a szavad. De most nem… most nem.

Aggódtam érted, meg akartalak keresni, de azzal nyugtattam magam, hogy felébredtél, és minden rendben van veled.

Hittem ezt, hittem ezt mindvégig…

De hatalmasat tévedtem…