Égi Angyal - 1. rész

*MinSeo POV*

Egy láthatatlan kötelék kapcsol hozzád. Egy kötelék immár évek óta, amiről a mai napig nem tudom, hogyan jött létre. De ott van. Ott van, és bármennyire is próbálom elszakítani, valahogy leküzdeni magamról, nem megy.

Óh, mennyire meg szerettem volna szabadulni tőle már a kezdetektől fogva, mennyire küzdöttem azért, hogy akár csak egy kicsit is lazább legyen a szorítása, mely a szívem köré tekeredett!

Hiú ábránd volt mindez.

Miért is akartam ennyire megválni tőle… Tőled? Hisz Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem az életemben. Te vagy az egyetlen, akiért még képes vagyok élni, aki levegőt ad, hogy lélegezhessek; szeretetet, hogy a szívem doboghasson; szárnyakat, hogy a lelkem repülhessen. Te vagy minden, amire szükségem van, a legszebb álmom, a legjobb valóság, Te vagy minden, ami én vagyok. És én meg akartalak fosztani magamtól.

Miért?

Azt hiszem, kezdetben féltem attól, hogy meg fogok őrülni, bele fogok bolondulni abba, hogy nem lehetsz velem. Igen, hisz olyan távol voltál tőlem, olyan elérhetetlen és megfoghatatlan! Bármit megtettem volna azért, hogy csak egy percre is láthassalak, hogy csak egyszer nézz rám, egyszer emeld rám mosolygó, barna szemeidet, csak egyszer ne higgyem azt, hogy álmodok! Bármit… Mindent…

Ez volt az, amiért tudtam, hogy el kell vágnom a hozzád fűződő szálakat. Hisz Te még csak azt sem tudtad, hogy létezem, hogy én a világon vagyok, hogy van valaki, aki több ezer kilométerre tőled arra vár, arra az egy percre, hogy végre minden valósággá váljon. De mindez lehetetlen volt. Tudtam, hogy Te sosem fogsz tudni rólam, hogy mi ketten sosem fogunk találkozni. Tudtam, hogy csak az én képzeletem játszadozik velem, hogy saját magamat akarom becsapni, saját magammal akarom elhitetni, hogy minket egymásnak teremtettek. Miért pont én? Miért pont én lettem volna az a valaki, akit Te valamikor szeretni fogsz? Hisz én csak egy egyszerű lány vagyok, nekem semmim nincs, amit adhatnék, én nem tudom megadni neked azt, amire szükséged van. Ekkora távolságot nem hidalhatok át sehogy sem!

Meg kellett tennem.

Muszáj volt lépnem, különben beleőrülök a hiányodba. A tudatba, hogy sosem foghatom meg a kezed, sosem nézhetek rád, sosem simíthatok végig arcodon, sosem csókolhatom ajkaid… A tehetetlenségbe, hogy hiába harcolok Érted, hiába tervezem a jövőmet a közeledbe, nem fog összejönni. Minden reménytelen. Túl kevés vagyok, túl kicsi ahhoz, hogy ekkora vágyakat, mint amilyeneket álmodtam, megvalósítsak.

Őrületesen szerettelek, és szeretlek a mai napig.

Léptem.

Megpróbáltalak kitörölni az elmémből, a szívemből, megpróbáltalak elfelejteni, kitépni a létedet a testemből, mindhiába. Az arcod olyan mélyen beleivódott elmémbe, hogy akarva-akaratlanul is, de mindig, újra és újra megjelentél előttem. Megpróbáltam süket lenni, hogy ne halljam hangodat, mely szebb volt bármiféle dalnál, de olyan erőteljesen kúszott be nap mint nap a bőröm alá, hogy még álmaimban is Téged hallottalak. Megpróbáltam mindent, úgy tekinteni rád, mintha nem is lettél volna, mintha meghaltál volna, de annál inkább belegabalyodtam azokba a kötelekbe, melyek furcsa módon kötöttek hozzád.

Rá kellett jönnöm, hogy nem vethetek ennek véget. Hisz egy virág sem tud napfény és víz nélkül élni, akkor én miért akarom ezeket a lételemeket megfosztani magamtól?

Így hát megpróbáltam megtanulni, Veled élni. Elfogadni, hogy itt vagy mellettem, de mégsem; hogy láthatlak, de mégsem; hogy beszélhetek Veled, de mégsem; érezni, hogy szeretsz, de mégsem. Elfogadtam az illúziót, mely lassan lopakodott mögém, és mire felébredhettem volna, már teljesen bekebelezett és nem eresztett. Elfogadtam ezt a fajta életmódot, bár fájt.

Mérhetetlenül, pokolian fájt, hatalmas sebeket ejtett szívemen, űrt szított amúgy is gyenge és kietlen lelkemben. Kínzott, égetett, mart. Rombolt, pusztított, ölt.

Mert szerettelek, és mert annyira nagyon hiányoztál.

Előtted csak tengődtem a világban, semmiféle célom nem volt, már épp készültem feladni, és akkor jelentél meg Te. Egy segítő kéz, afféle mentsvár lettél számomra. Te voltál az utolsó reményszálam, az utolsó vágyam, az utolsó álmom, az utolsó dolog, amit kívántam az élettől. Kezdetben minden tökéletes volt és úgy éreztem, végre igazán boldog vagyok, végre magam mögött hagyhatom a magányt, végre megtudhatom, milyen élni. Olyan voltál számomra, mint egy drog, és én sosem tagadtam, hogy függő vagyok.

De egy idő után már nem voltál elég.

Nem volt elég.

A Sors újabb akadályokat görgetett elém, amiket nem tudtam leküzdeni, amihez ketten már kevesek voltunk. Nem segíthettél, nem adhattál többé támaszt ilyen távolból, többé nem volt senki, akihez menekülhettem.

Többé nem…

Csak egy vágás… egy halk sikoly… egy utolsó szó… szeretlek… ég veled… majd a néma csend.

Megtettem.

Muszáj volt megtennem. Nem láttam a kiutat, nem láttam többé értelmét az életnek, nem láttam a fényt az alagút végén, már semmit nem láttam. Elvesztem. Amíg veled voltam, elfelejtettem minden mást, azt is, hogyan kell megvédeni magam. Csak egy pillanatra kellett nem rám figyelned, csak egy pillanatra kellett másfelé nézned, és megtörtént. Nem a te hibád, nem hibáztatlak, hisz te sosem tudtál rólam, és nem is miattad tettem. Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap, hogy valamikor kénytelen leszek erővel kitépni azt a bizonyos köteléket, mely mindvégig életben tartott. Előbb-utóbb megfojtott volna, előbb-utóbb belefulladtam volna az élet nehézségeibe. Mindenképp eljött volna ez a nap. Jobb lesz neked nélkülem, jobb lesz mindkettőnknek. Neked nem fog fájni, nekem pedig többé nem fog fájni…

Hittem ezt, hittem ezt mindvégig…

De hatalmasat tévedtem…