Újabb
egy hét elteltével engedtek csak ki a kórházból. A csapattársaidnál szálltál
meg erre az időre, az orvos ugyanis azt mondta, hogy fokozatosan kell az
emlékeket előhozni, nem szabad egyből a mély vízbe dobni, mert súlyos
következményei lehetnek. „Nem szabad megterhelni” – folyamatosan ezt
hajtogatta, mi pedig betartottuk a szabályokat.
Én
is elköltöztem otthonról. Az egyik barátnőmhöz mentem, mert képtelen voltam a
közös lakásunkban egyedül meglenni. Nélküled minden kongott az ürességtől,
csend volt és fájdalom. Mindenről te jutottál az eszembe és a közös perceink.
Képtelen voltam meglenni abban a légkörben, ami folyamatosan az elmúlt időkre
emlékeztetett. Azokra a dolgokra, amiket talán sosem kapok vissza.
Az utolsó ruhadarabokat is bepakoltam az egyik
bőröndbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam. Legalábbis szerettem
volna, azonban a bejárati ajtóban megtorpantam. Elengedtem a táskát, majd
visszafordultam és ismét az otthonunk belsejébe sétáltam.
Körbenéztem.
Olyan furcsa volt a nappali közepén állni. Ez a hely mindig is az otthonom
volt, most mégis kellemetlenül éreztem magam. Olyan rideg volt, olyan kietlen
és élettelen. Halott. Akárcsak én belül.
Akármerre
néztem, mindenhol emlékképek villantak fel. Amikor kint álltunk a teraszon a
zuhogó esőben, egymást ölelve és hallgattuk a város csöndes éjjeli énekét. Vagy
amikor ugyanitt a csillagokat néztük, és arra kértél, hogy válasszak magamnak
egyet, mert az majd fentről vigyázni fog rám, ha te éppen nem vagy mellettem.
Vagy amikor nevetve kergetőztünk a lakásban, és ennek következtében elbotlottam
az egyik papucsban, hasra estem, te pedig ugyanazzal a lendülettel rám.
Megeresztettem egy mosolyt, miközben szememben lassan megjelentek az első
könnycseppek. Vagy amikor először énekeltél nekem a földön fekve, vagy amikor a
saját dalszövegeidet parodizáltuk ki és annyira kellett nevetnünk, hogy már
folytak a könnyeink. Vagy amikor a konyhában próbáltunk sütni anyukádnak
születésnapjára, de a vége hatalmas kajacsatába torkollott és minden úszott a
liszttől és a tojástól.
Na,
és a közös filmnézős napjaink. Amikor késő délutánonként leültünk a kanapéra
egy hatalmas tál pattogatott kukoricával és két üveg kólával a kezünkben,
átöleltük egymást és csak a televízió fénye világított meg minket. Hány olyan
alkalom volt, amikor egy romantikus filmen elsírtam magam, te pedig mosolyogva
öleltél magadhoz és próbáltál megvigasztalni. És hány olyan alkalom volt,
amikor rávettél, hogy horrort nézzek, és ott nevettél rajtam, miközben takartam
a szemeim és arra kértelek, hogy azonnal kapcsold ki. És hányszor használtad ki
az alkalmat, és ijesztettél rám, és ugyanannyiszor engeszteltél ki. Sosem
haragudtam rád, mert közös program volt és mindvégig ott voltál mellettem.
Minden,
minden egyes megélt pillanat előttem lebegett, ennek ellenére idegennek éreztem
magam. Nem ide valónak. Többé nem találtam a helyem ebben a lakásban.
Felzokogtam,
s könnyeimmel küszködve hátrálni kezdtem. Hiába éreztem mindent távolinak
magamtól, mégis fájt elhagyni. Belül furcsán lüktetett a szívem, minden
lépésnél egyre súlyosabb lett, és mintha a lelkemre is több mázsa súly
nyomódott volna. Fájt, szörnyen fájt, hogy ez pont velünk történik. Pedig mi
mindig őszintén szerettünk, pedig mi sosem követtünk el semmi bűnt, és mégis,
mégis mi szenvedünk. De miért? Miért pont nekünk kell fizetnünk az
érzéseinkkel, az életünkkel? Bármi mást elvehettek volna tőlem, minden
kincsemet, minden féltve őrzött titkomat, bármit, csak őt ne. Csak HyunSeungot
ne.
De
nem volt mit tenni. Megtörtént, és most sodródnom kellett az árral. Mennem
kellett előre, ahogy eddig. Kitartani, erősnek lenni minden kínnal együtt.
Sosem feladni. Mindig ezt mondtad, hogy bármi történjen is, sose adjak fel
semmit, küzdjek, míg az utolsó erőmből telik. A végsőkig harcolni, és sosem
visszanézni. Felállni, és újra megpróbálni. Megígértem neked, hogy így lesz, és
így is teszek.
Megfogtam a bőröndömet, majd ezúttal végleg
elhagytam a lakást. Többé nem találtam a helyem ebben a világban.
Mert
az én otthonom ott van, ahol te vagy, de ha te többé nem leszel, akkor én mihez
kezdjek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése